SZÉKELYEK ÉS GERÉBEK A NEMESSÉGBEN
SZÉKELYEK ÉS GERÉBEK A NEMESSÉGBEN
A nemesi életformához eredetileg is legközelebb a székely társadalmi rend állott, hiszen a székelységhez való tartozás két legfontosabb ismérve, a személyi szabadság és a személyes katonáskodási kötelezettség a nemességre is jellemző volt. Éppen ezért már a 14. században a székely embert szűkebb hazájának határain túl is nemesszámba vették. 1346-ban Sényői Pálnak elegendő volt székely mivoltát igazolni ahhoz, hogy az egész ország területén bárhol szabad emberként élhessen. A Székelyföldön belül azonban az ősi vagyonközösség és a jogi egyenlőség gátat vetett az egyéni érvényesülésnek, s éppen azt, ami a megyei nemességnek fő előnyeit jelentette, a korlátlan magánbirtokszerzést s a birtok népességével mint alávetett jobbágysággal való rendelkezést nem engedte meg kifejlődni. A vállalkozóbb szellemű székelyek ezért már korán közvetlen királyi szolgálatba állva próbáltak szerencsét, s érdemeik jutalmául ők is részesültek a felbomló királyi birtokokból. Minthogy székely örökrészükhöz is ragaszkodtak, rendesen a Székelyföld szomszédságában, de megyei területen szereztek maguknak birtokadományt. Elsősorban tehát a székelyek közé ékelt királyi várbirtokok jutottak a székely eredetű új nemesség kezére. A Barcaság és Háromszék határán fekvő Szék földet, mely valószínűleg Miklósvár királyi vár tartozéka volt, 1252-ben adta a király Akadás fia Bencenc nevű székely hívének, a Nemes, Mikó és Kálnoki előkelő családok ősének, aki egész sor falut telepített oda magyar és székely 330bevándorlókkal. Nemesi módra akarták azonban birtokolni székely jogú falvaikat, Zsombort, Gerebencet, Málnást és Oltszemet is, amiért 1342 és 1366 között ádáz küzdelmet vívtak a sepsi székelyekkel. Végül is az utóbbiak győztek, a falvak Székelyföld határai közt maradtak. Szék földjét viszont a székelyek nem tudták maguknak megkaparintani. Ugyancsak a 13. század folyamán ajándékozta a király a székelyföldi Bálványos várát magyar és elmagyarosodófélben levő szláv falvaival a székely Kézdi és Apor családok ősének. Ezt a területet tulajdonosaik magyar és orosz jobbágyokkal telepítették be, és megyei hatóság alá vonatták, de Kászon vidékére formált igényeiket a csíki székelyek 1324-ben visszaverték. A szászok és székelyek területei közt fekvő törcsvári uradalom egy részét előbb a Bölöni Forró, majd az Uzoni Béldi családok nyerték adományban. A Béldiek a középkor végén a kézdiszentléleki, szintén székely területek közé ékelt királyi váruradalmat kapták, s más megyei birtokaik révén már jóval előbb az erdélyi arisztokrácia soraiba emelkedtek, de, székely jogú birtokaik is voltak.
A Székelyföld körül Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs és Doboka megyék keleti szélein egész sor székely előkelő család, a fentieken kívül a Szentkirályi Semjén, Tuzsoni Bolgár, Meggyesfalvi Alárd, Szentgyörgyi Bicsak, Lázár, Nyujtódi, Damokos, Sepsi-Baconi, Teremi, Backamadarasi, Dobai, Fiátfalvi Náznán stb. és más, „Székely” nevű családok jutottak a középkor folyamán nemesi birtokhoz, részben királyi adomány, részben a megyei nemességgel való összeházasodás révén. Nem véletlen, hogy a székely nemzetségi szervezet vezető tisztségeit, a bíróságot és hadnagyságot is éppen ezeknek a családoknak tagjai viselték, mert nyilván csak a már eredetileg is tekintélyesebb, vagyonosabb székelyeknek állt módjában a nemesi színvonalat elérő, páncélos katonai szolgálat költségeit fedezni, ami a nemességet jelentő megyei birtok megszerzésének egyik feltétele volt. Természetesen a tisztségekkel járó anyagi előnyök, elsősorban a közös székely birtokban való részesedés is kijárt nekik, s így székelyföldi és megyei jószágaik révén mind a székely, mind a megyei közéletben szerepet játszottak, ugyanazon család tagjai hol mint valamelyik megye szolgabírái, hol mint székely nemzetségi tisztviselők tűnnek fel.
A székelység zöme azonban nem jutott el az akkor egyedül korszerűnek számító páncélos katonáskodás lehetőségéig, mert ehhez gazdasági feltételei hiányoztak. Fegyvernemük mindvégig a könnyűlovasság maradt. Magyarország nyugatibb részein ez az ősi katonáskodási forma kiveszőben volt, az európai harcmodor páncélos hadsereg felállítását követelte meg, a királyok tehát olyan társadalmi egységektől, melyek eleinte minden egyes tagjuknak katonai szolgálatára voltak kötelezve, a tatárjárás után már csak bizonyos számú, viszont elsőrangúan felszerelt katona kiállítását kívánták meg. Ez szükségszerűen vezetett a tényleges hadviselésből kiszorult elemek jobbágyságba süllyedéséhez, amennyiben szerepük ezentúl csak katonáskodó 331társaik fegyverzetének és szolgálatának anyagi biztosítására szorítkozott, s így ezeknek gazdasági és jogi fennhatósága alá rendeltettek. Ez a sors érte el a Duna–Tisza közén a 13. században letelepedett kun és jász népet; eredetileg személy szerint szálltak hadba, rövidesen azonban már csak 600 katonát adtak a királynak, s ezáltal társadalmi egységük megbomlott. A katonáskodó réteg jobbágyi szolgálatra kényszerítette a köznépet. Erdély határait viszont az egész középkoron át olyan ellenségek nyugtalanították, melyeknek hadereje szintén a könnyűlovasságra volt alapozva (tatárok, litvánok, románok, majd törökök), a székelyek ősi harcmodora és felszerelése tehát továbbra is megfelelő maradt, s mivel a kezdetlegesebb fegyverzet megszerzése a szerényebb viszonyok közt élőknek is lehetséges volt, a személyes hadba szállás jogával és kötelességével együtt a személyi szabadságot is minden székely megőrizhette.
A szászok betelepítése, mint láttuk, a székelyeket erősen összeszűkülő földrajzi határok közé szorította, a megkisebbedett területen pedig már nem lehetett a külterjes pásztorkodást zavartalanul folytatni. Elsősorban a kiterjedt legelőket igénylő lovak száma csökkent. Az eredetileg lótenyésztő székelység, a pásztorkodás elsődleges fontosságát eleinte még fenntartva, a szarvasmarha-tenyésztést kezdte szorgalmazni, amint azt adózásuk, az „ökörsütés” is mutatja. A népszaporodással azonban az állattenyésztés mellé egyenrangú fontossággal fejlődött fel a földművelés, s mivel Székelyföld meglehetősen terméketlen volt, a társadalmi rend alapját képező gazdasági egyensúly is megingott. A társadalmi tekintélyt adó vagyon ezentúl már nem az állatállomány, hanem a földbirtok lett, melyet a nemzetségek ugyan méltányosan sorsoltak ki évente nyílhúzással tagjaik között, de ehhez a méltányossághoz az is hozzátartozott, hogy a vezető családok nagyobb részt kaptak a közösből, s minthogy hadizsákmányban szerzett rabszolgákat (Magyarországon már kivételként) még a 15. században is dolgoztattak, erdőirtással ők szereztek nagyobb magántulajdont. Az irtással nyert termőföld ugyanis általános magyarországi szokásjog szerint nem esett évenkénti felosztás alá, mint a közös birtok, hanem az irtást vezetőnek tulajdonába ment át. Így indult meg egy székely földbirtokos arisztokrácia kialakulása, mely a gazdasági túlsúly mellett a tisztségeket is kezében tartotta. A hadnagyság és bíróság ugyan elvben nemzetségenként és áganként évről évre sorra járt a szabad székelyek közt, viselésük azonban tekintélyt követelt meg, amit csak a vagyon adhatott, tehát a valóságban csak az előkelő családok tagjai részesültek benne. Mivel pedig egy-egy tisztség viselését az arra képessé tevő birtok tulajdonjogával kötötték össze, a birtokkal együtt a tisztség is apáról fiúra öröklődött. Így történhetett aztán meg, hogy a birtok eladásával a tisztség is a vásárlóra szállt, s a középkor végén nem székely eredetű, hanem magyar nemesi családok (mint a Barcsaiak vagy Apafiak) tagjai több ágon is érvényesíthették igényüket székely tisztségek betöltésére.
332Tisztség és birtok szétszakíthatatlanná való kapcsolata összefügg a székely szervezet területi rögzítésével. Már a 14. század elején jelentkeztek a letelepülés folyamatának lezáródását mutató székely közigazgatási egységek, a „szék”-ek (sedes), melyek, amint nevük is mutatja, egy-egy bírói szék (sedes judiciaria) joghatósági körzetét jelentik. Köztük rangban az első Udvarhelyszék, a többiek: Maros, Sepsi, Kézdi, Orbai (e három utóbbit összefogva az újkorban már Háromszéknek is nevezik), Csík és Aranyos. A középkor végén egyik-másikból fiúszékek váltak ki, így Udvarhelyszékből Keresztúr és Bardóc, Marosszékből Szereda, Csíkszékből Gyergyó és Kászon székek. Minthogy ez időben tűnnek fel a szász, majd valamivel később a román székek is, közel áll a föltevés, hogy a székekre való fölosztás a központi hatalomtól indult ki, és Károly Róbert újjászervező tevékenységével függ össze. A minta egyébként Magyarország nyugati részein keresendő, itt nevezik már korán a megyék járásait, továbbá kiváltságos társadalmi elemek (szepesi lándzsás nemesek, kunok, jászok) bírósági és közigazgatási körzeteit székeknek. A székely székek bíróságain a nemzetségi hadnagyok és bírák (székbírák) ítélkeztek a székely ispán kiküldöttjeinek felügyelete alatt. A nemesi megyeszervezet hatása rövidesen a székely székekben is érvényesült, valószínűleg a magyar főnemesek közül kikerülő székely ispán magyar nemesi származású familiáris helyetteseinek közvetítésével, akiket eleinte – akár a megyékben – alispánoknak (vicecomes), később a szász székekben működő királyi megbízottak után királybíráknak (iudex regius) neveztek. Szintén megyei hatásra mutató intézmény a székelyeknél az esküdt bírótársaké (iurati assessores), akiknek száma a székekben is 12 volt.
A szász társadalom nem kisebb válságon ment keresztül, mint a székely, a kibontakozás azonban egészen más irányban zajlott le. A folyamat kezdőpontján az általános feudalizálódási tendenciákon belül itt is katonai szempontok érvényesültek. A székelyektől eltérőleg a szászok nem személy szerint szálltak hadba, hanem bizonyos számú katonát kellett kiállítaniuk. A katonáskodással járó társadalmi előnyök tehát náluk már kezdetben csak a népközösség egyik rétegére szorítkoztak, elsősorban a gerébekre, akik, mint láttuk, a német bevándorlók vezetői voltak, s ebben a minőségükben királyi megbízás alapján bíráskodtak a szász falvak felett. A geréb – egy személyben bíró, közigazgatási hatóság és katonai parancsnok – tisztségét örökös jogon bírta. Így, mint a székelyeknél, a tisztség a vele járó ingatlan vagyonnal forrt össze, s eladhatóvá, zálogosíthatóvá vált. A gerébet is kötötték a közösség érdekei, alá kellett vetnie magát a szász jog szabályainak, s részt kellett vállalnia a közös adóteherben is. Éppen ezért szabadabb érvényesülést neki is megyei területen kellett keresnie. A Szászföld szélén, megyei területen (akárcsak a Székelyföld szélén a székely előkelők) katonai érdemeik révén a gerébek birtokokat szereztek, s ezeket jórészt szászokkal telepítették meg, de nem egyenrangú szabad néptársakként, hanem jobbágyok módjára kezelték 333őket. Így jött létre a 13. század második felében a Szászföldön kívül szász jobbágyság.
A megyei területen fekvő falvakat a gerébek már nemesi jogon, nemesek módjára birtokolták, és közülük sokat a királyok forma szerint is megnemesítettek (elsőnek, tudtunkkal, 1206-ban a vallon eredetű voldorfi Latin János comest). De a köztudat enélkül is nemeseknek tartotta őket, bár megkülönböztette a teljes jogú nemesektől (1358: nobiles et alii comites). Ennek a megkülönböztetésnek elsősorban az volt az oka, hogy a gerébek (s ebben a tekintetben szintén a székely előkelőkkel állíthatók párhuzamba) nem mondottak le szászföldi javaikról sem, sőt megyei birtokaik adta hatalmukat és tekintélyüket arra használták fel, hogy vezető szerepüket a szász népközösség életében megerősítsék. A 13. és 14. század szász története ezeknek a gerébcsaládoknak egyre gyarapodó súlya és kizárólagos uralma jegyében folyt le. Ők töltötték be a népközösségi önkormányzat összes tisztségeit, ők képviselték a katonai erőt és a gazdasági túlsúlyt, s nagybirtokos-katonai életformájuk, mely a magyar nemesi életforma utánzásán alapult, rányomta bélyegét a szász élet minden megnyilvánulására.
A társadalmi és gazdasági rend a 14. század közepéig a falura és a földművelésre épült, mint ahogy a szász nép tömegei az újkorban is ennek keretein belül maradtak. A falu természetes vezetője pedig a középkori Európában mindenütt a katonáskodó nemes birtokos volt, ezért a szászság sem nélkülözhette a gerébeket, bármennyire is veszélyeztette hatalmuk a jogegyenlőséget. Hasonló közigazgatási és bírói tekintéllyel és gyakorlattal rendelkező vezető réteget, melynek a vezetésre való alkalmasságot éppen anyagi függetlensége s az apáról fiúra örökített tudás adta meg, nem tudott volna helyükre állítani. Ha túlkapásaik ellen védekezett is, önként hajolt meg felsőbbségük előtt, ami egyúttal a magyar nemesi életforma elismerése is volt. Mert a gerébek megyei birtokaik révén korán szoros kapcsolatokat vettek fel a magyar nemességgel, s mint már említettük, az összeházasodások magyar nemesek és szász gerébek között egyre gyakoribbá váltak. A nemesi életmód volt az emelkedő gerébcsaládok eszményképe, s mindenben alkalmazkodni akartak hozzá. Családnevet éppúgy birtokuk, mégpedig előszeretettel nem szászföldi, hanem nemesi jogon bírt megyei birtokuk után választottak, mint a nemesek, s néha csak a német személynevek és a „Geréb” melléknév árulják el egy-egy nemesi család szász eredetét. Természetes, hogy ez a folyamat végül is a gerébcsaládok teljes elmagyarosodására vezetett. A leggazdagabb Talmácsi, Kelneki, Alvinci, Kentelki, Vingárti Geréb családok – mint láttuk – leányágon olvadtak be a magyarságba, míg a többiek, a Fehér megyében birtokos Apoldi, Nádasdi, Hidegvizi, Pókafalvi, Alcinai, Dályai, Vizaknai Geréb, Balázsfalvi, Hosszútelki, Kisenyedi stb., a Doboka megyei Drági, Zsombori, Kajlai stb. férfiágon is kiszakadtak a szász népközösségből. Közülük többnek tagjai megyei tisztségeket, alispánságot, szolgabíróságot 334viseltek, egy Vizaknai Geréb pedig a 15. században erdélyi alvajda, majd székely ispán lett. Az erdélyi nemesi társadalom ezáltal értékes, vezetői képességekkel felruházott új elemekkel gazdagodott, jellegében azonban nem változott meg: az idegen eredetű nemesség számban messze mögötte maradt a magyarnak, s el is magyarosodott.
A szász népközösségen belül még a 15. század végén is találunk vezető szerepet vivő gerébeket, de számuk egyre fogyott. A szász társadalom időközben egészen más irányú fejlődés felé indult, s ezzel ők már többé nem éreztek közösséget. Részben a jogegyenlőséget és a népegységet féltő szász középréteg nyomására, részben önszántukból eladták, a népközösség rendelkezésére visszabocsátották szászföldi birtokaikat és tisztségeiket, s kiköltöztek megyei területre, ahol nemesekként éltek tovább. Ezáltal a szász egyenlőség elve győzött, nem alakult ki szász nemesi osztály, s a parasztság nem süllyedt jobbágysorba.
