BÁRÓK ÉS NEMESEK
BÁRÓK ÉS NEMESEK
A századforduló zavarai a birtokviszonyok terén is éreztették hatásukat. Nemcsak László vajda szerzett magának hatalmas uradalmakat (melyeket fiaitól lázadásuk miatt Károly Róbert elkoboztatott), hanem részben a királyok, részben bizonyára a vajda is bőven juttattak más kipróbált híveiknek a felbomló királyi birtokból. Közvetlenül a tatárjárás után a király a válságos helyzetbe jutott egyházat támogatta elsősorban, az elnéptelenedett egyházi birtokot újabb adományokkal egészítette ki. Az erdélyi püspöknek főként Kolozs megyei, gyalui uradalmát kerekítette ki, egy időre Kolozsvárt is hozzá csatolva, de adományok, vásárlások, cserék révén a Fehér megyei püspöki és káptalani birtokok is megnövekedtek. A kolozsmonostori bencés apátság Kolozs megyei és Küküllő menti jószágai, bár királyi eladományozással 322eleinte fogytak is, újra fölszaporodtak 44 falura, s a kerci cisztercita apátság Olt-parti birtokainak helyreállításáról is intézkedtek. Az egyházi nagybirtok Erdélyben ennek ellenére sem érte el az ország többi részében fekvő püspöki és szerzetesrendi birtokok arányát, a világi nagybirtoktestek kiterjedésének messze mögötte maradt. Az egyházi birtok mellett ugyanis Erdélyben az egyetlen, ha nem is összefüggő nagybirtok a királyé, gyakorlatilag az általa külső magyarországi nagyurak közül kinevezett vajdáé volt. Várak körül szervezett hatalmas uradalmak népei és szolgáltatásai álltak a vajda rendelkezésére, melyeket 1370-ig sértetlenül tartott kezében. Ez évben adományozta el Nagy Lajos Almás váruradalmát a Bebek családnak, a királyi-vajdai birtok felszámolását azonban Zsigmond hajtotta végre, nemegyszer valamelyik vajdának magántulajdonba adományozva egész sor váruradalmat. A Losonci Dezsőfiek 1387-ben Csicsót, 1391-ben Gogán(új)várt, rokonaik, a Bánffyak 1387-ben Bonchidát, 1433-ban Sebesvárt, a Lackfiak 1406-ban (tőlük később a Losonciak) Bálványost, a román eredetű udvari vitéz, Vajk, a nagy hadvezér, János apja 1409-ben Hunyadot szerezte meg. Ezután megfogyatkoznak az adományok, egyedül Hunyadi János jutott Erdélyben is nagy birtoktestekhez, így Léta várához és Beszterce vidékéhez. A vajda hivatali birtoka a 15. század második felében lényegében Déva és Görgény váruradalmaira szorítkozott. Zsigmond korában Erdély is a világi nagybirtok földje lett, s a Hunyadiak mellett főként a Tomaj nemzetség három ága, a Losonciak, a Dezsőfiek és a Bánffyak zárták azt a sort, melynek megnyitása már több mint egy évszázaddal előbb megtörtént.
A tatárjárás utáni időkben alapozta meg egy-egy kiváló katonaőse révén előkelő helyzetét a honfoglaló Kalocsa-Tyukod nembeli Gerendi és a Kökényes-Radnót nemzetségből e tájban Erdélybe szakadt Dobokai család: az előbbi a felbomló tordai váruradalom falvaiból, az utóbbi pedig részben Torda, részben a kezére került Doboka vára körül nyert adománybirtokot. A 13. század végén dunántúli eredetű családok tűnnek fel Erdélyben; valószínűleg a Baranya megyei Kán nembeli László fia Gyula és öccse, László (1260–1267 vajda), majd ez utóbbinak fia, László (1275–1276 vajda), végül unokája, László (1295–1315 vajda) révén kerültek ide. A dunántúli neves Zichy családdal rokon Járaiak birtokában a Torda megyei Jára várat és tartozékait találjuk, az Ákos nemzetség egyik ága Torockót és környékét kapta, a Tomaj nembeli Dénes ispán, a Losonciak őse a láposi uradalmat, míg a Szalók nembeli Simon bán Zala megyei birtokaihoz Erdélyben a Küküllők mentén szerzett újabbakat. Ez utóbbi még idejében hagyta el László vajda pártját, hogy bocsánatot nyerjen a királytól, s így több családra oszló ivadékai, köztük az újkorban sokat szereplő Kendi család, megtarthatták vagyonukat.
Károly Róbert erdélyi győzelme az ellenálló arisztokráciát érzékenyen sújtotta. Régi, honfoglalás kori és később beszármazott nagy családok vesztették el hűtlenségük miatt jószágaikat, s bár nagy részüknek a király 323utóbb megbocsátott (mint például a Zsombor és Borsa nemzetségeknek), a vezető szerep a kipróbált híveké lett. Kácsik nembeli Szécsényi Tamás, aki – mint láttuk – Erdélyt fegyverrel kényszerítette engedelmességre, Károly Róbert haláláig (1342) viselte a vajdai tisztséget, és szolgálatai jutalmául bőven részesedett a lázadók elkobzott vagyonából. 1319-ben a Beszterce és a Maros között elterülő hatalmas tekei uradalmat, majd 1324-ben a Szeben megyei Salgó vár tartozékait kapta meg. Tekintélye és hatalma, melyet királya beleegyezésével és annak akaratát végrehajtva gyakorolt, nem volt kisebb László vajdáénál, akihez hasonlóan ő is Piast hercegnőt (Auschwitzi Annát) vett feleségül. Családja érdekeit nem tévesztve szem elől, unokatestvéreit is magával hozta Erdélybe. Közülük Simonnak a nagysajói uradalmat és a székely ispán jövedelmező tisztségét szerezte meg, s mikor ez 1327-ben hűtlenség miatt birtokait vesztette, azokból Tamás vajda is részesült. Az ő tekintélyére támaszkodva nyerte el rokona, Cseh Péter a dúsgazdag Talmácsi szász gerébcsalád örökösének kezét s vele kiterjedt birtokait, megalapítva a Vingárti Geréb családot, melynek két tagja a 15. században Erdély legmagasabb két méltóságát, a püspökséget, illetve a vajdaságot is viselte. A Kácsik nemzetség Erdélybe szakadt tagjai egyébként más esetben is összeházasodtak szász családokkal. Egyik leszármazója a Radnai gerébcsalád révén szerezte a családjának nevet adó kentelki birtokot, Cseh Péter fia, János pedig, akárcsak apja, szintén szász gerébleányt vett feleségül, annak a dúsgazdag Kelneki Mihálynak leányát, aki hét leánya közül hatot magyar nemeshez adott férjhez. A Hunyad megyei szerény birtokú Barcsai magyar nemescsalád is emelkedése kezdetén a férfiágon kihalt Alvinci szász gerébcsalád vagyona egy részének öröklésével alapozta meg szerencséjét. Természetes azonban, hogy fordított viszonylatban is jöttek létre nagy családi birtokok, így például a Brassai szász gerébcsalád beházasodás révén jutott hozzá a Zsombor nemzetség egyik kihalt ágának javaihoz.
A 13–14. századforduló politikai válsága országszerte messzemenő társadalmi következményeket vont maga után. A régi megyei szervezet, mely Magyarország nyugati felében közvetlenül a tatárjárás után bomlásnak indult, Erdélyben sem érte meg a 14. századot. Romjain új társadalmi és közigazgatási rend keletkezett, melyen belül a kialakulófélben levő nemesség egyre nagyobb szerephez jutott. A királyok által eladományozott vagy a polgárháborúk során jogtalanul elidegenített királyi birtokok új tulajdonosai: a nagybirtokos nemzetségek tagjai, az ispáni hatóság alól felszabaduló királyi serviensek és a velük társadalmi szempontból összeolvadó várjobbágyok jogilag mindinkább egységes réteggé szerveződtek, melynek közös ismérvei a szabad birtokjog, a király közvetlen joghatósága alá tartozás és a személyes katonáskodás joga és kötelezettsége voltak. A megye többé nem a királyi szolgáló népek szervezetét jelenti, hanem közigazgatási és bíráskodási egységet, melynek továbbra is a király által kinevezett ispánja IV. Béla 1265. évi dekrétuma 324alapján a karhatalmat biztosítja. A megye nemeseinek egyeteme (universitas nobilium) bírótársakat delegál az ispán mellé, akik a megyegyűlésen (congregatio generalis) s az ezzel kapcsolatosan tartott bírói széken (sedes judiciaria, röviden: sedria) nemcsak az ítélethozatalban vesznek részt, hanem az ítéletek és egyéb határozatok végrehajtását is ellenőrzik, illetőleg nagyrészt maguk intézik. Ezeket a megyei tisztviselőket, a szolgabírókat (judices nobilium, röviden: judlium; magyar nevük a királyi serviensek emlékét őrzi) és a 8-12 esküdtet (iurati assessores) a megye nemesei választják évről évre mint autonómiájuk képviselőit.
A megye területén élő népesség sorsa ezáltal gyakorlatilag a nemesség kezébe tétetett le, ami rövidesen oda vezetett, hogy a nemesek birtokain élő szegényebb népréteg és a központi hatalom közvetlen kapcsolata megszűnt. Mindazok, akiknek saját birtokuk nem volt, hanem különféle feltételek mellett másnak a földjén gazdálkodtak, földesuruk bírói hatósága alá kerültek, s ha történetesen más földesúr népei vagy nemesek ellen kellett perbe szállniok, a megyei bíróságon ügyüket nem ők maguk, hanem az értük felelősséget vállaló földesúr képviselte. A király a magánbirtokon élők adóját is fokozatosan a földesúrnak engedte át, s így létrejött egy új társadalmi osztály, mely jogilag és gazdaságilag teljesen a birtokos nemességtől függött, az országos törvények csak szabad költözködési jogát, más földesúr birtokára szegődésének szabadságát védték. Ezt, a földesurának robottal, termék- és pénzszolgáltatással tartozó, földesúri bírói hatóság alá vont réteget a megváltozott jelentésű „jobbágy” névvel kezdték jelölni Erdélyben is. A jobbágyság, akárcsak a nemesség, nem volt egységes eredetű; a szegény, szolgálatba szegődött szabadok mellett beleolvadtak a volt rabszolgák is, akiket uraik a szabad költözködés jogával ajándékoztak meg. A rabszolgaság intézménye ezáltal a 14. század elején egész Magyarországon megszűnt. Erdélyben az utolsó rabszolga-felszabadítási oklevelet 1339-ből ismerjük.
A társadalmi viszonyok Erdélyben is mindenben az általános magyar fejlődésnek megfelelően alakultak, mindössze a tartomány periferikus fekvése miatt lassúbb ütemben. Míg a külső Magyarországon a nemesi megyék csírái már a tatárjárás előtt kialakultak, Erdélyben még a 13. század második felében is virágzott a várjobbágyság intézménye, az oklevelek gyakran említik a (belső-)szolnoki, dobokai, kolozsi, tordai, gyulafehérvári várjobbágyokat. Talán éppen ezért, mert a nagy társadalmi átalakulás itt a politikai válság éveiben következett be, a várjobbágyságnak a nemességbe való olvadása nem történt meg olyan egységesen, mint nyugaton. Ezt a függősége alól későn szabaduló réteget Erdélyben valósággal elsodorták az események; majdnem minden oklevél birtokaik eladásával kapcsolatban említi őket, a vásárlók több esetben a honfoglaló nemzetségek ivadékai (pl. a Gerendi, Kecseti, Szentmártoni családok tagjai) vagy más, bizonytalan eredetű nemesek, néha egyháziak. Nem tudjuk, mi lett a sorsa ezeknek a birtokukat vesztett várjobbágyoknak; 325egy részük talán mégis megőrzött annyi vagyont, hogy nemesi életformát élhetett. Többségük azonban valószínűleg kénytelen volt vagyonosabb nemesek szolgálatába szegődni vagy az újonnan létesülő királyi várak körül megélhetést keresni, mert Erdély középkori nemesi családjai közül tudomásunkkal egyikről sem bizonyítható be kétséget kizáróan, hogy várjobbágyi eredetű lenne. Igaz ugyan, hogy igen sok, a 13. század második felében vagy a 14. század elején feltűnő nemesi család eredetét nem ismerjük, ez idő szerint sem az erdélyi honfoglaló, sem a később bekerült nemzetségekkel nem mutathatók ki származási kapcsolataik (ilyenek a tekintélyesebbek közül északon az Ősi Jankafi, a Rődi Cseh, a Frátai, a Csányi, délen pedig, Fehér, Küküllő és Hunyad megyékben a külső magyarországi nemzetségeken kívül minden magyar nemesi család, többek közt a Gyógyi, Gáldi, Béldi, Bagói Miske, Barcsai, Barincskai, Töreki Bakóc, Rápolti stb.), ezek azonban éppen úgy lehetnek erdélyi vagy külső magyarországi nemzetségek, mint királyi szolgálatban álló szabadok leszármazottjai.
Az erdélyi nemesi társadalom alaprétegét továbbra is a Szamos-vidék honfoglaló nemzetségeinek leszármazói képviselték. Számos ágra oszolva, de még így is tekintélyes földbirtokot tartva kézen, mind az öt nemzetség jelentős szerepet játszott az erdélyi közéletben, sőt néha országos viszonylatban is érvényesült egy-egy kiemelkedő tagjuk. A belőlük származó családok nagy része az újkort is megérte. A Zsombor nemzetség Zsombori főága már a 14. század első felében kihalt, a nevet egy barcasági szász gerébcsalád beházasodó tagjai leányágon vitték tovább. Az egész középkoron át virágzottak azonban két másik ág hajtásai, az Esküllői Botos, Köblösi Teke, Keresztúri Ördög, illetőleg a Macskási, Szilvási és Gyulai családok. Az Agmánd nemzetség legnevezetesebb ága a Kecseti volt, de talán ehhez a nemzetséghez tartozott a vagyonos Suki család is. A falvaikról nevezett mellékágak (Mórici, Hesdáti, Péterházi, Nyíresi, Szűkereki, Kódori) megyéjük határán túl nem jutottak szerephez. A Borsa nemzetség Erdélyben maradt főága két családban (Iklódi Beke és Majosi) virágzott a középkorban, másik ágát a Szentpáli család képviselte. A Kalocsa nemzetség Szentmártoni főága a 14. század közepén kihalt, az egyik közös ősről nevezett Kalocsa ág azonban három igen tekintélyes és vagyonos családban (Gerendi, Detrei Urkundfi és Figedi) fennmaradt. A legszívósabbnak a Mikola nemzetség bizonyult, melynek Kemény ága a 17. században erdélyi fejedelemséget viselt. Már a középkorban két főágra vált szét, az elsőből a Tamásfalvi Erdélyi, a Szentmihálytelki Tompa, a Bikali Vitéz, a Farnasi Veres és a Valkai, a másikból a Gyerőmonostori, illetve Gyerővásárhelyi előnevet viselő Kabos, Kemény, Radó, Mikola, Gyerő és Gyerőfi családok származtak.
Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda megyék mezőségi részein így a középkorban egységes jelleget mutató nemesi társadalom élt, melynek zömét a honfoglaló nemzetségektől származó családok alkották. Csak vagyoni 326tekintetben állt fenn különbség köztük, amennyiben egyes családok szaporodása folytán a birtok úgy felaprózódott, hogy itt-ott egy falu határai közt több nemesi család is élt kúriáiban, kiszorítva a jobbágyokat, s kétkezi munkájával maga művelte a földet (ilyen, a sok nemesi kúria után „kuriális” falunak nevezett községek voltak pl. Magyarmacskás, Burjánosbuda, Kide, Csomafája), de a kevésbé szapora családok kezén is ritkán volt 10 falunál több, s csak a néhány legvagyonosabb bírt 20-30 falut, ezek azonban nem alkottak összefüggő tömböt, hanem más családok birtokai ékelődtek közéjük. 20-50 falut számláló egységes uradalmak ennek a kis- és középnemesi vidéknek a szélein keletkeztek.
Az erdélyi nemesség emancipációja Magyarország többi területeihez képest a vajda tartományúri hatalma miatt későn bontakozott ki. Még a 14. század elején is adót fizettek az erdélyi nemesek a királynak, illetőleg a vajdának, s ez alól Károly Róbert mentette fel őket 1324-ben, hálából a szász felkelés leverése körül szerzett érdemeikért. Birtokaik népessége fölött a bíráskodási jogot, tehát a földesúri hatalom teljességét pedig csak 1342-ben nyerték el. A megyei autonómia kivívására irányuló kísérleteik már kevesebb sikerrel jártak. A 14. század elején feltűnnek ugyan Erdélyben is a megyei bíróságok az autonómia képviselőivel, a szolgabírákkal együtt, s egyes megyék önálló közgyűléseket is tartanak, a század közepére azonban a vajda központosító törekvései győznek, s ettől kezdve nem az egyes megyék tartanak ispánjaik vezetésével közgyűlést, hanem a vajda hirdeti meg azt (rendesen Tordára) a hét erdélyi megyének együttesen, s itt választják meg közös akarattal a megyék szolgabíráit is, megyénként kettőt (nem mint az ország más részein, négyet). A vajda tehát az erdélyi megyéket mint egyetlen megyét kormányozta, ami nagymértékben útjában állt a helyi önkormányzatok kifejlődésének. Így az erdélyi nemesek egyénileg birtokába jutottak azoknak a jogoknak, melyek a nemest a nem nemestől országszerte megkülönböztették, de testületileg, mint társadalmi rend, politikai súlyukat a vajdával szemben érvényesíteni nem tudták. Megakadályozta ezt az úgynevezett familiaritás társadalmi intézménye is, mely – mint a hűbériség sajátos magyar változata – a nagybirtok kialakulásával párhuzamosan kezdett elterjedni.
A szegényebb szabadok önként kezdtek az előkelők szolgálatába szegődni, főként mint a katonai kíséret tagjai vagy mint az uradalmak gazdasági vezetői. Ezeket az úr családjába fogadta (innen familiáris nevük), s eltartásukra és jogi védelmükre kötelezettséget vállalt, a familiárisok pedig esküt tettek a hűséges szolgálatra. Minél gazdagabb és befolyásosabb volt egy főúr, annál több kisebb birtokú, de néha még jómódú nemesember is állott szolgálatába. Jutalmul gyakran birtokadományt kaptak uruktól, ha pedig az a király kegye révén országos méltóságba jutott, a tőle függő alsóbb rendű tisztségeket velük töltötte be. Mivel a középkori magyar közigazgatásban a király csak a 327csúcstisztviselőket nevezte ki személyesen, a nagyurak familiárisai jelentős szerepet játszottak a közép- és alsó fokú közigazgatásban.
Erdélyben ennek megfelelően a vajda familiárisai közül nevezte ki az alvajdát, állandó helyettesét, aki egyúttal Fehér megye ispánja s az úgynevezett octavalis vajdai bíróság vezetője is volt. Az ősfoglaló nemzetségekből a Borsa nem már a 13. században két alvajdát is adott, Almási Lászlót és Györgyöt, rokonuk, Loránd – mint láttuk – a vajdaságig vitte. A megyék ispánjait (az ország többi részében a megyésispánt) közvetlenül a király nevezte ki a legelőkelőbb családok tagjai közül, ők viszont személyes híveik sorából válogatták ki az alispánokat. Mivel az ispáni tisztségjövedelmező és tekintélyt biztosító volt, még a vagyonosabb erdélyi családok tagjai közül, többek közt az Agmánd, Borsa, Kalocsa és Mikola nemzetségekből is többen vállalkoztak betöltésére, s így az erdélyi kis- és középnemesség széles rétegei kerültek a vajdával familiárisi viszonyba, ami erősén növelte annak hatalmát. Ennek tulajdonítható, hogy a legvagyonosabb arisztokratacsaládok sem versenyezhettek Erdélyben a vajda társadalmi tekintélyével, még akkor sem, ha a vajda, mint általában, nem erdélyi, hanem más országrészbeli családból származott, s így Erdélyben nem voltak nagy birtokai. A hatáskörébe tartozó tisztségekbe helyezett, részben családi birtokairól magával hozott, részben Erdélyben toborzott familiárisai révén a nemesi társadalom széles rétegeit így is magához tudta kötni.
A familiaritás intézménye a nemesi társadalomnak nagyfokú mobilitást biztosított. Az ura szolgálatában érdemeket szerzett familiáris nemcsak újabb adományokkal gyarapította birtokát, hanem mint katona vagy tisztviselő is kitüntethette magát, s ura ajánlására a király kegyébe jutva, önálló pályát futhatott meg. Az előkelő társadalmi rétegbe való emelkedésre természetesen elsősorban a király familiárisai számíthattak, akik nemegyszer a királyi tanács származási vagy vagyoni arisztokrata tagjainál is nagyobb befolyásra tettek szert, s ezáltal rövidesen maguk is az arisztokrácia soraiba kerültek. De nagy előnyökkel járt a familiárisi kapcsolat azokra a nem nemesi származású, birtoktalan elemekre is, melyek egyéni tehetség révén tűntek ki uruk szolgálatában. A középkori Magyarországon a nemesi rend még nem volt az a szigorú, formális feltételekkel meghatározott osztály, mint később, mikor nemessé csak királyi privilégium tehetett valakit. A nemességnek legfontosabb ismérve a szabad birtok volt, ezért a nemes egyértelmű volt a birtokossal (homo possessionatus). Ha tehát valamely birtoktalan ember, akár királyi, akár magánostól származó adomány révén, akár beházasodás vagy kooptálás útján szabad birtokhoz jutott, ezáltal már nemesnek számított. Így nyert nemességet, azaz birtokot számos birtoktalan familiáris ura jóvoltából. Természetesen megvoltak ennek a társadalmi emelkedésnek a fokozatai is. Mind a király, mind az egyházi és magánföldesurak birtoktalan szolgái, belső cselédei, katonái vagy gazdasági tisztviselői közül számosan kaptak uruktól 328birtokot megkötöttséggel is: a nyert birtokot továbbra is terhelte az a szolgálat, melyet az adományos ezelőtt teljesített, vagy amelynek fejében kapta a birtokot; kihalás esetén nem a rokonság örökölte azt, hanem visszaszállt a földesúrra, s ami a legfontosabb, az ilyen feltételekkel terhelt, úgynevezett conditionarius nemes nem a megyei törvényszék, hanem ura joghatósága alá tartozott. Csak ha a földesúr a szolgálat feltételétől is mentesítette a birtokot, vált gazdája országos jogú nemessé. Ez azonban nem akadályozta a conditionariusokat abban, hogy nemesek módjára éljenek; birtokukat uruk beleegyezésével gyakran eladták, elzálogosították, átörökítették, ilyenkor azonban az új birtokos a réginek szolgálati feltételeit is átvette. Ezek a feltételek rendszerint a jobbágyokénál mérsékeltebb adóteher s főleg katonáskodás voltak. A 14. századi magyar hadsereg tekintélyes részben az egyházi és világi földesurak magáncsapataiból (bandériumok) állott. Károly Róbert, aki az oligarchia politikai hatalmát megtörte, de teljesen megszüntetni nem tudta, úgy hasznosította az állam érdekében az egyházi és világi nagybirtokot, hogy az arisztokráciát – birtoka nagyságához képest – katonaság kiállítására kötelezte. Így vonultak a familiárisok uraik zászlaja alatt a királyi seregbe, míg a szabad nemesség a vajda seregéhez csatlakozott.
A nemesség kialakulásával szükségszerű párhuzamban haladt a jobbágyság kifejlődése is. A középkori magyar államrendben a szolgálat legfontosabb és legmagasabb fokozatát a katonáskodás jelentette, ennek anyagi feltételeit pedig a katonáskodó nemes gazdasági színvonalának biztosításával kellett megteremteni, ezért szolgáltatta ki neki a király a birtokán dolgozó népesség fölötti teljes gazdasági és jogi fennhatóságot. A király céljaira csak a rendek beleegyezésével lehetett a jobbágyokat adóztatni. A nemesi birtok I. Lajos király 1351. évi öröklési törvénye értelmében, mely az ősi jogszokást erősítette meg, mindaddig az illető családé marad, amíg annak a felmenő ősnek, amelyik kimutathatóan elsőnek birtokolta azt, férfiági leszármazói maradnak. Ezeknek hiányában azonban a birtok a királyra száll, aki azt rendszerint azonnal továbbajándékozza, gyakran a leányági leszármazóknak. A király rendelkezett ezenkívül a hűtlenség (felségárulás) bűnébe esett nemes javaival is. Erdélynek azok a területei, melyeken a nemesi-jobbágyi osztálytársadalom rendje uralkodott, a 14. század folyamán élesen elkülönültek a székelyek és szászok homogén társadalmának területeitől, ahol a király nem érvényesítette sem kihalás, sem hűtlenség esetében a háramlási jogot, hanem a gazdátlanná vált birtok a székely, illetőleg szász közösségre szállt vissza. Az előbbiekből alakultak ki a nemesi megyék (Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Fehér a szász és székely területbe beékelődő enklávéival, Küküllő és Hunyad), élükön a vajdával és az általa kinevezett ispánokkal, míg a székelyek és szászok közigazgatási területeit megkülönböztetésül székeknek (sedes) kezdték nevezni.
329A nagy társadalmi átalakulásnak, mely a nemesi osztályt létrehozta, fő mozgatója a királyok tudatos honvédelmi politikája volt. Minthogy a hadsereg fenntartása minden más szempontot háttérbe szorító, központi fontosságú kormányzati cél volt, a királyokat, valahányszor a társadalom életébe alakítólag avatkoztak bele, az a szándék vezette, hogy a katonáskodó elemet a katonai szolgálat súlyos terheinek hordozását lehetővé tevő gazdasági függetlenséghez és társadalmi tekintélyhez juttassák. Gondoskodásuk éppen ezért nemcsak a szabad magyarok és a felszabadított várjobbágyok nemesi renddé tömörülő rétegére terjedt ki, hanem a székely, szász és román társadalmakon belül a középkor utolsó három évszázada alatt végbement társadalmi folyamat döntő szakaszaiban is érvényesítették akaratukat a honvédelem érdekében, mindig azokat az elemeket részesítve támogatásukban, melyek a katonáskodás szerepére legalkalmasabbak voltak. A magyar katona alakját a keresztes lovag nimbusza vette körül, s minthogy katona és nemes azonos fogalmakká váltak, a nemesi életforma a vele járó óriási gazdasági és politikai előnyök (elsősorban a jobbágy ingyenes munkaerejével művelt szabad birtok, az adómentesség s a közvetlen királyi joghatóság alá tartozás) mellett így erkölcsi vonzást is gyakorolt a székely, szász és román társadalomra. Átalakulásuk ennek a vonzásnak jegyében folyt le.
