AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÉPKORI EGYHÁZI MŰVELTSÉGE
403AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÉPKORI EGYHÁZI MŰVELTSÉGE
Hol és hogyan történt az erdélyi román papok szellemi felkészítése, nem tudjuk. Feltehetően a priszlopi és a körtvélyesi monostoroknak is része lehetett benne. Az elsőnek nem maradt fenn hitelesen azonosítható szellemi terméke, de ha valóban Nicodim alapította, akkor a 14. században újjáéledő görögkeleti teológia egyik jeles képviselője lett Priszlop lelkiatyja, s talán hatással lehetett az itteni szerzetesekre is.
A görögkeleti egyház a 14. század közepén két arcvonalon is harcba lendült, egyrészt a katolikus térítés ellen, amivel a töröktől szorongatott bizánci császároknak a római egyház felé tájékozódását kívánta ellensúlyozni, másrészt a 13–14. században új erőre kapó bogumil „eretnekség” ellen, mely ez időben „kathar” néven Dél-Franciaországot is elérte. A bogumil mozgalom Bulgáriában keletkezett a 10. században az ókori manicheizmus utódjaként. Legfőbb jellegzetessége az egyenlő hatalmú jó (Isten) és gonosz (Sátán) küzdelmét feltételező dualista világnézet, mely társadalmi síkon a szegények és gazdagok harcában vetült ki. Mivel azonban egyúttal misztikus elmélyedést és aszkézist is hirdetett, a bogumilizmus nem vált a nyílt társadalmi harc ideológiájává, s a középkori Bulgáriában az előkelő rétegek egy része is csatlakozott a mozgalomhoz. Így elsősorban egyházi ügy lett, s a görögkeleti és a római egyház egyaránt mint eretnekeket üldözte a bogumilokat. A konstantinápolyi és a tirnovói pátriárka a bizánci császárt, illetve a bulgár cárt, a pápa a magyar királyt igyekezett ellenük fegyveres fellépésre bírni, akik időnként, ha az politikai céljaiknak éppen megfelelt, engedtek is a felhívásnak. A 13. század elején s a 14. század közepén folytak bogumilellenes „keresztes hadjáratok”. A bogumilizmus a román népet is megérintette, amiről a román vajdaságban a 15. században másolt (nyilván korábban is elterjedt) bogumil misztikus apokrif irodalom (Ézsaiás próféta és Ábrahám látomásai, Nikodémusz evangéliuma, Afrodiszian legendája, Énókh titkos könyve stb.) tanúskodik. Tirnovói Szent Theodosziosz fáradozásait a bogumilok megtérítésére 14. század közepi életrajza szerint magyarok, szerbek és vlah-románok egyaránt ismerték.
A római egyház és a bogumilizmus elleni küzdelem vezető ereje a bizánci szerzetesség volt, melynek a 14. század közepén legnagyobb hatású teológusa, Gregoriosz Palamasz indította el az ún. hesziaszta mozgalmat. Ez a bogumilizmus misztikájából azzal akarta a forradalmi szelet kifogni, hogy nemcsak az értelem eksztatikus kikapcsolását, hanem az életnek mint szenvedésnek vállalását, sőt teljes megtagadását hirdette. „Az ember ne örüljön, mert nevetése sírásra fog változni”, sőt az a „boldog, aki teljesen 404megöli akaratát”.* Ez a buddhizmushoz közelítő szemlélet valóban merített is a buddhizmusból, Barlám és Jozafát buddhista eredetű legendáját terjesztve más, szintén a bogumilizmust ellensúlyozni hivatott, főleg moralizáló népkönyvekkel együtt. Ezek szintén eljutottak a román vajdaságokba s onnan Erdélybe is, esetleg éppen Nicodim által, aki ennek a szellemiségnek képviselője volt Havasalföldön. Messze és bizonytalan utakra vezetne nyomozgatni a bogumilizmusnak, illetve a hesziasztáknak a papokon keresztül a román népi gondolatvilágra gyakorolt hatását, melyet egyesek a híres Miorica-balladában, a halált belenyugvással váró pásztor szavaiban vélnek felfedezni. Mindenesetre a bogumilok román kapcsolatai közé tartozik az is, hogy a bulgár–román cárság legnevesebb uralkodóját, a 13. század elején élt Kalojánt (más nevén Ioniţă) annyira a maguk emberének tartották, hogy Filippopolisz ostromakor ők adták át neki ezt a fontos bizánci várost. Talán éppen a bogumil Kaloján-kultusz révén jutott el a Dunától északra élő románokhoz az a széltében elterjedt mágikus praktika, hogy aszály esetén egy kis agyagbábut ládikóban vízparton eltemetnek, és esővarázsló énekkel siratják el: „Caloiene, iene // Caloiene, iene // menj az égbe s kérjed, // esők nyíljanak meg.”*
Istoria literaturii romîne. I. Red. AL. ROSETTI. Bucureşti 1964. 242.
Uo. 31.
Ha a néphez közvetve, a román papokhoz közvetlenül jutott el, főleg a 14. század második felében a török hódítás elől északra menekülő bulgár és szerb szerzetesek révén ez a kétarcú, bogumil és hesziaszta irodalom. De papi tevékenységüket nem ez határozta meg, hanem a hagyományos szertartások rendje, kötött bibliai szövegek recitálása. Tévedés lenne azt hinni, hogy az erdélyi román papok néhány egyházi szláv nyelven elmondott rövid formulával beérték. Egy szerény falusi román papról, a már említett kerésztelkiről jegyezték fel 1470-ben, hogy 100 forintot kitevő elrablott vagyonának első helyen említett, tehát jelentős részét két könyv tette ki. Hogy milyen könyvekről lehet szó, nyomra vezet a feleki kolostornak adományozott két moldvai eredetű könyv, az 1481-es keltezésű rituálé és az 1488-as keltezésű négy evangélium. Legalább ezekre volt szükség az istentiszteleteken, s valószínűleg ilyen tartalmúak voltak a kerésztelki pap elrabolt könyvei is. Ezekhez járult harmadikul a zsoltároskönyv, melyet a 16. század elején már román nyelvre is lefordítottak, mégpedig a körtvélyesi monostorban, amire az első román nyelvemlékek (a şchei-i, a voroneţ-i és a Hurmuzakiról nevezett zsoltároskönyvek) szövegének máramarosi dialektusából lehet következtetni.
Hogy az első román nyelvű egyházi könyveket éppen Körtvélyesen fordították, nem véletlen. 1488 és 1490 közt a monostort a munkácsi orosz püspök a maga fennhatósága alá akarta vonni, ami ellen a máramarosi román 405nemesek tiltakoztak. Segítségükre sietett a monostor kegyura, Drágffy Bertalan, az akkorra már katolizált és elmagyarosodott máramarosi vajdacsaládból származó erdélyi vajda, aki úgy vetett véget a vitának, hogy 1494-ben az erdélyi katolikus püspök védelme alá helyeztette a monostort. Ez azonban újabb bonyodalmakat jelentett. Nem mondották ki ugyan formálisan a görögkeleti és a római egyház közti uniót, de a két egyház közti legfőbb vitakérdésben Körtvélyesnek engednie kellett: az ott románra fordított ún. şchei-i zsoltároskönyvben megjelenik a katolikus hitvallás formulája, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is ered (Filioque). Ettől még Körtvélyes és az általa felszentelt papság szertartásaiban görögkeleti maradhatott, de megérintette őket az akkor már magyar bibliafordításokon dolgozó katolikus egyház anyanyelvűségre való törekvése, s így kezdődhetett el az anyanyelvű román egyházi irodalom, egyelőre Körtvélyesre korlátozódva. Kibontakozására majd csak a 16. században, a reformáció hatása alatt került sor.
Mindenesetre jelentős lépés volt ez is a román anyanyelvű kultúra kialakulása felé, mert addig nemcsak az egyházi, hanem a laikus szövegeket is egyházi szláv nyelven írták az erdélyi románok. Szláv feliratok vannak a 15. század eleji kenézi templomok falain, sőt a kenézcsaládokat nemesítő királyi oklevelek hátán még a 15. században is cirill betűs szláv feljegyzések olvashatók. Az erdélyi románok cirill betűs szláv írásbeliségére az első ismert adatot Kézai Simon 1280 körüli krónikájában olvashatjuk, aki elmondja, hogy a székelyek Attila halála után Erdélybe menekültek, s ott a hegyek közt éltek a románokkal, akiknek betűit használják. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy Kézai látott cirill betűs román (szláv nyelvű) és rovásírásos székely (magyar nyelvű) írást, de egyiket sem tudta olvasni, viszont az ótörök székely rovásírásba bekerült néhány görög és glagolita betű által megtévesztve, a kétféle írást azonosította. A cirill betűs szláv szövegek írásának tehát régi és folyamatos hagyománya volt az erdélyi románoknál, eleinte a kolostorokban, később pedig már a laikusokat is betűvetésre oktató első ismert román iskolában, melyet a levantei kereskedelem egyik fontos központjában, a brassói Şchei külvárosban alapítottak balkáni kereskedők. Ennek tanítóját 1480-ban említik először. Nyilván szláv nyelven írtak itt is, de azt már román nyelvi kiegészítéssel taníthatták, mivel az első pontosan keltezhető laikus román nyelvemlék Neacşu Lupu havasalföldi bojárnak a határ menti Cimpulungtól éppen a brassóiakhoz 1521-ben írt cirill betűs levele.
Akár szláv, akár román nyelvű volt azonban az erdélyi görögkeleti művelődés, egész szellemisége alapvetően különbözött a katolikus magyarokétól és szászokétól. A magyarországi uralkodó római katolikus egyház a pápák állandóan megújuló sürgetésére időnként kísérleteket is tett a románok térítésére. Különösen 1204 után, mikor a negyedik keresztes hadjárat során a konstantinápolyi pátriárkátus formailag egy fél évszázadra pápai fennhatóság 406alá került, és rítusát latinizálták. A tatárjárással ez a térítési hullám, melynek esetleges eredményeit nem ismerjük, elhalt, de megújult Nagy Lajos balkáni hódításaival. Akkor is azonban a Szörényi bánság román kerületeire korlátozódott, mert itt volt politikai fontossága. 1358-ban a király buzgó híve, Lackfi Miklós zempléni ispán, Rómában járván, búcsút eszközölt ki a pápától három román népességű birtokán (in medio olachorum) néhány újonnan (aliqui de novo) katolizált jobbágya számára épült templomnak, de a helynevek a pápai kancellária torzításai miatt azonosíthatatlanok. Az első hiteles térítési adat 1366-ból származik, a világosvári kerületbeli Acsvai Sorbánról, aki a katolikus keresztségben István nevet nyert, és (mindenesetre ötveneddel terhelt) újabb birtokot kapott jutalmul a királytól.
Nagy Lajosnak ugyanebben az évben kelt, igazi célját tekintve sokat vitatott oklevele, amelyben a királyi oklevéllel birtokukban megerősített kenézeket a nemesekkel egyenrangúaknak ismeri el, s a „közönséges kenézeket” (communis kenezus) a falusi bírák jogállásába szorítja vissza, semmiféle utalást nem tartalmaz katolizálási kényszerre. A kenézek felső, katonáskodó rétegét kívánta megnyerni Havasalföld és Bulgária ellen folytatott hadjárataihoz. A röviddel ezután kelt királyi utasítás Keve és Krassó megyékhez, hogy a szláv vagy szakadár papokat (sclavos sive schismaticos sacerdotes) minden sérelmük nélkül (absque omni dampno, lesione et deturpatione) adják át Himfy Benedek ottani ispánnak, amíg sorsukról később nem rendelkezik, legfeljebb a hódító háború elleni propaganda megakadályozására szolgált. Későbbi következménye nem lett; a román papok a középkor végéig működhettek ezen a területen is. Az a Zsigmond királynak 1428. évi oklevelében említett, Nagy Lajosnak tulajdonított rendelkezés, hogy a sebesi kerületben „csak igazán katolikus és csak a római hitet tartó… bírhat nemesi címen vagy kenézi címen birtokot”, gyanús hitelű újkori másolatban maradt fenn, s maguk a tények bizonyítják, hogy ha volt is ilyen szándéka Nagy Lajosnak, illetve Zsigmondnak, az nem valósult meg.
Az a széltében elterjedt és egy, azóta megsemmisítő kritikában részesült monográfiát is ihlető nézet, hogy Nagy Lajosnak fent említett 1366. évi, az erdélyi nemesek és kenézeik jogait rendező oklevelében a „mindenféle nemzetbeli, különösen oláh gonosztevők kiirtására” (ad exterminandum et delendum de ipsa terra malefactores quarumlibet nationum, signanter olachorum) vonatkozó parancsa az erdélyi románság megsemmisítését vagy legalábbis katolizálását célozta, s egy általános román parasztfelkelés megtorlására irányult, legalábbis naivnak mondható. Valójában többféle mozgalomról tudunk, melyekben románok is részt vettek. A legtöbb zavart a földesurak keltették, akik magyar vagy román jobbágyaikat küldték magyar vagy román szomszéd falvak pusztítására és elfoglalására, néha románokat románok, magyarokat magyarok ellen. Voltak persze garázdálkodó rablóbandák 407is, románok és magyarok vegyesen. Végül ténylegesen folyt román kenézek ellen, főleg Hunyad megyében egyfajta „jogfosztás”, de az ismert esetek kivétel nélkül királyi oklevéllel bíró kenézeknek csupán szokásjogi alapon birtokló kenézek ellen megnyert birtokperei, úgyszólván román belügyek, s ezeknek sem volt semmi köze a valláshoz.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Nagy Lajos udvarában igen befolyásos, térítő buzgalomtól fűtött ferences barátok, főleg a bosnyák tartománybeliek ne tettek volna meg mindent, hogy világi karhatalmat kapjanak a görögkeleti szakadárok akár erőszakos katolizálásra. V. János bizánci császár 1369. évi római látogatása, melynek során a görögkeleti és római egyházak előbb már sokszor kimondott unióját megújították, alkalmat adott V. Orbán pápának, hogy 1378-ban „Dilectionis sinceritas” kezdetű bullájában felszólítsa a világi hatalmakat a „szakadárok” megtérítésében való részvételre. Az öregedő és az itáliai ügyekkel elfoglalt Nagy Lajosnak az 1366 körüli balkáni hadjáratok sikertelensége miatt is lelohadt buzgóságát felelevenítendő, Bartolomeo de Alverna boszniai vikárius valamikor 1379 után emlékiratot intézett hozzá, hogy fogjon fegyvert a „szakadárok” ellen. Azzal érvel, hogy a görögkeleti szlávok és románok megátalkodottságát „nem annyira szavakkal, mint inkább karddal és kemény harcban” kell megtörni, mert ezek „műveletlenségük miatt minden egyházi rítust és szentségformát elvesztettek… s ez a nép ebben a szektában nem üdvözülhet”. Idézi V. Jánosnak 1366-ban, magyarországi látogatásakor mondott szavait: „Jól teszi a király, ha ezeket a szlávokat megkeresztelteti, mert ezek sem a görög, sem a római formát nem követik”, sőt hozzáteszi az athoszi szerzetesek véleményét is a szláv rítust követő papokról: „ezek nem papok, hanem kutyák! ” Ha nem térnek meg, ki kell űzni őket a király országaiból, s híveiket erőszakkal is katolizálni kell, mert ha ők maguk nem, fiaik majd jó katolikusok lesznek. A vallási érveket a közismert és még évszázadokig hangoztatott politikai érvvel is megtoldja: „sohasem lehetnek uraikhoz hűségesek, akik más hittel Isten iránt hűtlenek”. Ez a visszataszító vakbuzgóság azonban nemcsak Nagy Lajosra nem hatott, aki nem kezdett újabb térítési akciót, hanem sokakban, különösen a románok telepítésében érdekelt s ezért vallási türelmet gyakorló, a románoknak saját papot és templomot engedélyező erdélyi magyar földesurakban egyenesen visszatetszést keltett, mint azt a vikárius meg is mondja: „vannak buták és közönyösek, akik helytelenítik és gyalázzák a magyarok felséges királyurának e nemrégiben elkezdett szent művét… ti. az országában lévő szlávok és románok megtérítését és megkeresztelését”.*
30 Idézi Ş. PAPACOSTEA, La fondation de la Valachie et de la Moldavie et les Roumains de Transylvanie: une nouvelle source. Revue Roumaine d’Histoire 1978. 403–406.
Nem annyira a vallási közöny, hanem a gazdasági érdek vezette az erdélyi magyar földesurakat a toleranciára. Vallásüldözésre a 15. században már csak 408a husziták ellen került sor, akik Moldvában kerestek menedéket, és ott fordították a Bibliát magyarra. A nemesített román kenézek egy része katolizált ugyan, de nem kényszerből, hanem presztízsből, mert a magyar nemesi családokkal való gyakori összeházasodásoknak a valláskülönbség akkor elháríthatatlan akadálya volt. A román köznép és saját vezető rétege közt így támadt szakadék, melyet Mohács után az „örökös jobbágyság” nemcsak elmélyített, hanem etnikai ellentétté is fokozott.
