A GÖRÖGKELETI ROMÁN NÉP ÉS EGYHÁZI HIERARCHIÁJA
A GÖRÖGKELETI ROMÁN NÉP ÉS EGYHÁZI HIERARCHIÁJA
A fentiekben felsorolt 58 román plébániatemplom meg a négy (a priszlopi, révi, feleki, valamint a máramarosi-körtvélyesi) kolostor természetesen nem meríti ki a középkori kelet-magyarországi, s ezen belül az erdélyi román templomok tényleges számát, még kevésbé lehet a félszázat alig meghaladó templomokból a románság lélekszámarányára következtetni, különösen nem a több száz középkori magyar (és székely), valamint szász templomhoz viszonyítva. Valamivel közelebb visznek a valóságos etnikai arányok ismeretéhez az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék (erősen hiányos!) katolikus papnévsora és az 1461-ben készült ötvenedjegyzék, mely a juhötveneddel tartozó erdélyi megyei falvakat sorolja fel (Hunyad megye, a Szász- és Székelyföld, valamint Fogaras-vidék nélkül), éspedig 189 helységet, ezek közül hetet külön meg nem nevezett „tartozékaival”. A jegyzék kettős tévedési lehetőséget is rejt magában. Egyrészt nem tartalmazza azoknak a falvaknak a nevét, csak céloz rájuk, melyeknek ötvenedét a király a földesúrnak adományozta. Ilyen adományleveleket ismerünk ugyan a 13. századtól kezdve az egész középkorban, de sajnos nem mindet, hiszen sok elveszhetett vagy lappang. Mivel a nagyobb uradalmak az egyes falvak megnevezése nélkül szerepelnek a jegyzékben, a tartozékokat más forrásokból kell kinyomozni. Másrészt pedig abból, hogy két földesúr elhárította az ötvened megfizetését, mert „ebben az évben nem voltak oláhjai” (hoc anno caret Valachys),* a román pásztorok egy részének ide-oda vándorlására kell következtetni, tehát az ötveneddel tartozó, egyébként is többnyire magyarral vegyes lakosságú falvak nem mindegyikében éltek állandóan betelepült románok, s így templomukkal nem mindenütt lehet számolni. A jegyzék csak a katolikus plébánosokat tünteti fel, mert ezek is részesültek a román pásztorok adójából. Számuk az ötvenedet fizető falvak harmadában 64.
L. 20. sz. jegyzet.
)
29. térkép. Görögkeleti román templomok 16. század közepéig
(Az évszámok az első okleveles említést jelzik)
Külső magyarországi adatok alapján, melyek szerint csak minden harmadik-negyedik katolikus falunak volt temploma, az erdélyi magyar (és székely) templomoshelyek legalább megháromszorozásával kell a magyar települések számát felbecsülni. A kimutathatóan kisebb lélekszámú román hegyi falvak közül még kevesebb, mint negyedrészének lehetett ezek szerint temploma. A 401Temes-vidéki egerszegi uradalom 24 román falujában pl. összesen 319 család élt 1389-ben, azaz átlag 13, de csak négy haladta meg a húsz családot, tizenháromban pedig kevesebb, mint 10 családot számoltak össze. Mindezeket az értesüléseket egybevetve és számos még kiadatlan oklevelet felhasználva lehet majd igen nagy munkával a középkor végi erdélyi falvak (össz-számuk kb. 2500) etnikai összetételét, ha nem is véglegesen, de legalább megnyugtatóan tisztázni. Addig is a fent említett jegyzékek és az oklevelesen ismert vagy középkori formájukban fennmaradt templomok ismeretében a középkor végi Erdély (a Partium nélkül!) összlakosságát a négymilliós Magyarországon belül kb. félmillióra lehet tenni, ennek több mint fele magyar és székely, több mint egynegyede román, a többi német és egyéb (orosz, szerb stb.) lehetett, amivel a vallási megoszlást is megmondottuk.
A másfélszázezres lélekszámhoz közelítő erdélyi románok túlnyomó többsége (legfeljebb néhány száz megnemesített és katolizált kenézcsaládot leszámítva), görögkeleti vallású lévén, nem nélkülözhette, s mint az esperesek említéséből láttuk, nem is nélkülözte az egyházi szervezetet. Hogy azonban ez miben állt, csak szórványos adatokból próbálhatjuk kikövetkeztetni. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mely görögkeleti püspökséget illette meg a papszentelés joga. Ha a templomépítés engedélyezése és a pap beiktatása a szabad vagy nemes kenézektől, illetve a helyi földesuraktól függött is, elvileg (s többnyire valószínűleg a gyakorlatban is) csak görögkeleti püspök által felszentelt papot iktathattak be ugyancsak püspök által felszentelt templomba. A 11. században a Kárpátokig terjedő Bizánci Birodalomban bárhol élő vlah-románok püspöke az ohridi bulgár érsek alá tartozott, s ezt a jogát Ohrid egészen a 16. századig a Dunától északra is igyekezett érvényesíteni. Valójában azonban az 1185-ben megalakult bulgár–vlah cárság tirnovói pátriárkátusa mind a konstantinápolyi pátriárka, mind az ohridi érsek jogait háttérbe szorította, maga alá rendelve a volt bizánci dorosztoloni (ma Szilisztra), branicsevói és vidini püspökségeket is, melyek közül az első a Balkán hegység és a Duna közt elterülő, a Duna-deltát is magába foglaló Parisztrion bizánci tartomány metropoliája (érseksége) volt. Ezek közül azonban egynek sem, valamint Tirnovónak sem lehet a Dunától északra kiterjedő fennhatóságát bizonyítani.
Az Al-Duna bal partján valószínűleg a 12. században a Duna-deltában (talán a mai Isaccea helyén) alapított bizánci, tehát közvetlenül a konstantinápolyi pátriárkátustól függő Vicina püspöksége gyakorolhatta a papszentelés jogát, annál inkább, mivel 1250 körül Dorosztolon rangját átvéve érsekséggé lett, tehát püspökségeket is alapíthatott, vagy legalábbis vándorpüspököket küldhetett ki. Ez utóbbiakra célozhatott a pápa, mikor 1234-ben a Kunországban élő „Walaci”, azaz románok közt papszentelést végző „álpüspökökről” szól, akiktől a románok görög (és nem szláv vagy bulgár!) rítus szerint kapják a szentségeket. Ezt a feltételezést erősíti az a körülmény, hogy a magyar királyságtól elszakadó Havasalföld első metropolitája 1359-ben a konstantinápolyi 402pátriárka rendeletére a vicinai Jachintosz lett, aki hamarosan a havasalföldi vajda udvarába költözött. Ugyanakkor a román papság nem görög, hanem – nyilván Ohrid örökségeként – bulgár egyházi nyelven végezte egészen a legújabb korig szertartásait anélkül, hogy a tirnovói pátriárkátustól függött volna. Mindenesetre Jachintosz második utódja, Antim havasalföldi metropolita a 14. század végén még levelezett a tirnovói bulgár pátriárkával, bár ő maga a konstantinápolyi zsinatokon vett részt. Eléggé tisztázatlan közjátékként a Szörényi bánságban, melynek olteniai (kis-oláhországi) része 1372 és 1382 közt, Nagy Lajos haláláig közvetlen magyar királyi uralom alá került vissza, ez időben külön szörényi görögkeleti metropolia létezett, éspedig ugyanazon Antim vezetésével, aki 1382-ben az egész Havasalföld metropolitája lett, s ezzel a szörényi metropolia megszűnt. 1401-ben Antim „Ungrovlachia metropolitájának, valamint Magyarország és a határvidékek exarchájának” címezi magát, bejelentve ezzel igényét az erdélyi román papok felszentelésére is. Ezt az igényét azonban csak Erdélyben érvényesíthette, mivel 1391-ben a valamivel előbb Máramarosban alapított körtvélyesi (Peri) monostor igumenjét (apátját) a konstantinápolyi pátriárka felhatalmazta, hogy mint exarcha Magyarország Erdélyen kívüli részein papokat szenteljen. Ugyanezen időben a bulgáriai Nicodim, az első havasalföldi monostorok alapítója a Hunyad megyei Priszlopon is létesített – fentebb már említett – monostort, apátjának azonban papszentelési jogáról nem tudunk, de nem is valószínű, hogy lett volna, mert azt a havasalföldi metropolita magának, illetve püspökeinek tartotta fenn.
Erdélyben tehát a 15. század végéig egy görögkeleti monostoron kívül a görögkeleti egyház hierarchiáját csak a királyi várkerületek román papjai fölé kinevezett esperesek (a Hátszeg és Vajdahunyad vidékit már említettük) képviselték. Nem tudjuk, hogy a megyék nemesi birtokain élő román papok fölött volt-e esperes, és ha igen, milyen területi hatáskörrel. Mindenesetre jelentős változás történt 1485 után, mikor Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai vajda hűbérbirtokba kapta Csicsóvár és Küküllővár uradalmait. Két monostort is alapított, a Csicsóvárhoz tartozó Réven (Vad, moldvai bizáncias stílusban épült templommal) és a Kolozsvár melletti Feleken (temploma kolozsvári mesterekre valló gótikus stílusú), melyek együtt a moldvai Suceava metropolitájától függő püspöki papszentelési jogot gyakoroltak, elsősorban a vajda hűbérbirtokain, de bárhonnan jövőket is pappá szentelhettek, keresztezve ezzel a havasalföldi metropolita erdélyi papszentelési monopóliumát. A kettős monostori püspökségből az újkorban alakult ki a Gyulafehérvárra költözött erdélyi román metropolia, addig az erdélyi román papság hierarchiájának legfelső fóruma az egymással is vetélkedő havasalföldi és moldvai metropolia volt.
