KÉT VILÁG HATÁRÁN
KÉT VILÁG HATÁRÁN
A középkori európai keresztény kultúra két központú volt. Róma és Bizánc kulturális arculata már korán eltérő vonásokat öltött, s az 1054-ben bekövetkezett formális egyházszakadás ezt véglegesítette és el is mélyítette. Magyarországon azonban kezdettől fogva együtt élt a latin és a görög rítusú kereszténység, s ha az előbbi, uralkodó pozícióban lévén, néha erőszakos térítéssel próbálkozott is, az utóbbi nemcsak fennmaradt, hanem északkelet és délkelet felől folyó állandó bevándorlással gyarapodott is, a telepítés érdekei pedig kénytelen-kelletlen gyakorlati türelmet diktáltak vele szemben. Erdély a kétféle keresztény kultúra találkozási pontján, egyben perifériáján feküdt. A római egyházat a magyar és német, a bizáncit a román és a rutén etnikum képviselte. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kétféle keresztény kulturális felülrétegződés alatt legalább négyféle prekrisztiánus népi hitvilág maradványaival, azoknak szívós továbbélésével s a mai folklórban való jelenlétével kell számolni. Azért legalább négyfélével, mivel az erdélyi népek prekrisztiánus hagyományai maguk is sokféle elemből tevődtek össze, a magyaroké finnugor és türk, a románoké ősbalkáni, római és szláv, a németeké kelta, római és germán, a középkor végére elolvadt erdélyi szlávoké pedig feltehetően szintén sokfelőlről folydogáló, de ma már megismerhetetlen forrásokból táplálkozott.
Két kultúrkör perifériájáról van szó abban az értelemben is, hogy mindkettőnek a központtól távol eső, s emiatt is a másiktól származó hatások által zavart változatával van dolgunk. Erdély keleti határáig értek el a nyugati kulturális áramlatok, de magyar és szász telepesek révén Moldvát és Havasalföldet is érintették, míg a keleti egyház Erdély nyugati hegyvidékéig terjeszkedett, s a magyar Alföldre nyíló folyóvölgyeknek legfeljebb felső szakaszaira kísérte el híveit. Erdélyben magában azonban a többféle etnikumnak a földművelés általános előnyomulásával járó gazdasági egységesülése folytán a két kultúrvilág sokszorosan összefonódott, s az ország már a reformáció előtt megtelt kéttemplomos falvakkal. A szomszédos házak és a szomszédos templomok azután kölcsönöztek egymásnak egyet-mást saját hiedelem- és hitvilágukból, s így alakult ki az erdélyi népek sajátos, őseredetiségét őrző, ugyanakkor azonban egymást át is ható népi kultúrája.
367A kelet-európai népek folklórjának egyébként szép eredményeket felmutató kutatása során számos kísérlet történt az egyes etnikumok eredeti hitvilágának, alapvető kulturális sajátosságainak meghatározására, így erdélyi magyar (ezen belül székely), román és szász vonatkozásban is. Ezek a kísérletek eleve sikertelenségre vannak kárhoztatva, amennyiben a népi világszemlélet és az abból fakadó rítusok legősibb rétegének elkülönítéséről van szó, hiszen az a mágikus világkép és praktika, amely többek közt az erdélyi magyar, román és szász népi hiedelmeket jellemzi, jóval korábban jött létre, mint a mai etnikumok kialakulása, tehát mindegyiknél közös, csak megnyilatkozási formáiban mutat változatokat. Az oldó-kötő, gyógyító-rontó, termékenyítő-sorvasztó varázslatok nemcsak mindegyik erdélyi népnél, hanem egész Eurázsiában lényegi egyezésben megtalálhatók, s csak a titokzatos erők és lények meg a velük való közlekedésben használt szavak és gesztusok különböznek népről népre. A türk eredetű magyar boszorkány, a szláv eredetű román vrăjitoară, a német „Hexé”-nek megfelelő szász Häch éppúgy megfelelnek egymásnak, mint a türk eredetű magyar sárkány, az ősbalkáni eredetű román balaur vagy a német őshazából hozott szász Drache. Az őstörténetből eredő közös hiedelemkincshez azután az egymásnak átadott változatok is hozzájárultak, úgy, hogy jelenlegi tudásunk és azt értelmező módszereink nem teszik lehetővé a három erdélyi népnek találkozásuk előtti hiedelemvilágát pontosan elkülöníteni.
Néhány vonatkozásban azonban megragadhatók a múltba vezető külön szálak, és nagy vonásokban körülírhatók a jellegzetességek. Így a román és szász indoeurópai világképtől jól elkülöníthető a magyar (egyben székely) samanizmus öröksége az ősöknek az életfa lombjai közt lakó s az oda felhágó táltos által segítségül megidézhető szellemeivel, a táltos révületben mondott regöléseivel, a táltosoknak állatalakban folyó viaskodásával, a túlvilágnak e világ mintegy tükörben nézett fordított képeként való elképzelésével s az ennek megfelelő temetkezési szokásokkal (pl. a kardnak jobb oldalra kötése), ami mind megtalálható részben az erdélyi honfoglalás kori magyar régészeti leletekben, részben a napjainkig fennmaradt erdélyi és moldvai magyar (székely) néphagyományban. Ilyen ősi hozomány a századunkban történt felfedezéséig a mélyben lappangva, kottázásra nem kerülve tovább élő finnugor három- és négyfokú, valamint türk ötfokú zene és az általa hordozott siratók és hősénekek részben már örök feledésbe merült költészete. Mindezzel valaha egybe volt kötve egy kezdetleges írásbeliség, a főleg székely területen fennmaradt türk eredetű rovásírás, melyben a türk nyelvben ismeretlen hangok jelölésére glagolita betűket vettek át vagy a kétnyelvűségről magyarnyelvűségre térő székelyek, vagy általában a magyarok, ha ez a rovásírás valóban az összmagyarság kultúrkincse volt, mint feltételezik. Az ország perifériájára való település oka és egyben következménye is volt annak, hogy a székelyek archaikus szabadparaszti katonai szervezete és a hozzá tapadó 368szokásjog fennmaradhatott, s ezzel egy olyan társadalmi szerkezet élhetett tovább, melyet eredetileg egy nagyállattartó pásztornép alakított ki magának, később azonban hozzásimult egy letelepült agro-pasztorális népesség falutörvényekben lefektetett rendjéhez. Ettől eltekintve azonban a székely nép hiedelem- és hitvilága, mesében, versben, zenében, táncban, formában és színben megnyilvánuló gondolkozása és ízlése alig különbözik az összmagyar népi kultúrától, annak helyi változata.
A magyar népi kultúra egységességére mutat, hogy sejthetőleg Erdélyben keletkezett, történelmileg a forrásig visszanyomozhatónak vélt hiedelmek az Alföldön is elterjedtek. Ilyen volt pl. a menyétnek a rontó erejű „szépasszonnyal” való azonosítása, akit úgy űznek el, hogy rokkát mutatnak neki, mert nem szeret fonni. Thietmar püspök írta meg kortársáról, Saroltról, az erdélyi gyula leányáról, Géza fejedelem feleségéről, hogy férfi módra élt, és embert is ölt, holott jó feleség és anya módjára inkább rokkája mellett kellett volna ülnie. Mivel Sarolt neve ótörökül „menyétet” jelent, kézenfekvő, hogy ő Thietmar „beleknegini”-je, azaz „szépasszonya”, Sarolt tehát mitikus lénnyé vált a népi képzeletben, s a róla szóló mendemondák úgy elterjedtek, hogy a 17. század második felében Diószegi Kis István tiszántúli református püspök a babonák közt sorolja fel a „menyétnek rokkát kötni” szokást. A magyar népi kultúra középkori egységének legfőbb bizonyítéka a feltehetőleg nyugat-európai, közelebbről francia ihletésű, más feltevés szerint görög (bizánci) forrású, de hazai és többféle kelet-európai motívumokkal is táplálkozó népballada. Az eddig azonosított 83 középkori eredetű vagy típusú magyar népballada közül 69 Erdélyben, sőt többnyire Moldvában is élt, és az utóbbiaknak 20 román megfelelője van. Az erdélyi magyar népköltészet tehát közvetített a külső magyarországi és a román művelődés között, olyan remekműveket véve át és adva tovább, mint pl. Kőműves Kelemennek, azaz a román változatban Manole mesternek balkáni görög eredetű balladáját.
Az erdélyi román népi művelődés a mágikus világképnek azt a változatát hozta magával és őrzi szívósan máig, mely a hellenizált, majd romanizált és krisztianizált Balkánon alakult ki, s mely a misztériumvallások és a görög kereszténység ünneplési kedvét egyesítette. Az év jeles napjainak csoportos, nemegyszer jelmezes, álarcos felvonulásokkal, énekkel, tánccal való megünneplése a balkáni szlávoknál is szokássá lett, s a magyarok ebből a forrásból vették a kolindálás szokását. Ugyanebből a forrásból fakad a román mesék és verses elbeszélések egyik sajátsága, a megszemélyesített természeti erők és égitestek szerepeltetése és az állatok beszéltetése. Az emberi beszédet értő, emberhez beszélni tudó bárány, a „miorica” figyelmezteti a legszebb román népballadában pásztorát a reá leselkedő halálveszélyre. Akárcsak a magyar, a román folklór is az egész népterületen feltűnően egységes, adott történelmi környezetben, adott időben kiformálódott etnikumról, mégpedig egy túlnyomóan hegyi pásztor, de a földműveléstől sem idegen kultúráról 369tanúskodik, bár szokásjoga, az „oláh jog”, mely a középkor folyamán a Kárpátok teljes körívén Morvaországig elterjedt, tipikusan pásztorjog volt, s legkorábban a XII. században tűnik fel a szerb királyok okleveleiben.
Egészében földművelő paraszti jellege van az erdélyi szász népi műveltségnek, melyet igen korán, már a középkorban erőteljesen áthatottak városias vonások. Hiedelemvilága azonos a középkori általános német világképpel, mely csak úgy nyüzsög az erdei és mocsári kis és nagy szörnyektől, óriásoktól, manóktól, lidércektől, beszélő állatoktól, s ezeknek seregét még a román képzeletből való átvételekkel is bővíti, pl. a magyarok által is ismert „prikulics” nevű rémmel. Etnikai identitását és kulturális egyéniségét az erdélyi szász nép elsősorban azért tudta megőrizni, mert területi önkormányzata és azt szervező saját szokásjoga volt, akárcsak – más és más formában és eredménnyel – a székelyeknek és a románoknak. Viszonylagos zártsága és a német anyaországgal való eleven kapcsolata ellenére az erdélyi szászság népi műveltsége erős kölcsönhatásban volt a magyar és román szomszédsággal, egyéniségét azonban pl. azzal is őrizte, hogy a magyar mesekincsbe bekerült középkori legendákat és a román folklórra oly jellemző erkölcsi tanulságot szolgáló bizánci elbeszéléseket nem vette át.
A háromféle népi műveltség, közös mágikus gyökerei révén, különbségei ellenére is sokkal nyitottabb volt egymás felé, mint a kétféle egyházi műveltség, márpedig ezeknek a felülrétegződése határozta meg döntően nemcsak az erdélyi népek kulturális arculatát, hanem kulturális viszonyulásukat is. Ezért a továbbiakban a középkori római és bizánci egyházi műveltséget kell Erdélyben közelebbről szemügyre venni.
