A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE
A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE
Annak, hogy a gyula hódítása előtt a dél-erdélyi bolgároknak volt-e valamilyen egyházi szervezetük, vagy hogy az egyéb erdélyi szláv népesség közt egyáltalán terjedt-e a 10. század előtt a kereszténység, sem írott, sem régészeti nyoma nincsen. A gyulák által Szávaszentdemeteren megtelepített püspökség nem szláv, hanem görög rítusú volt, gyulafehérvári udvarukban püspökről nem tudunk. A gyulafehérvári székesegyház körzetében feltárt körtemplom lehet 10. századi, korábbi azonban nem. Így semmiféle valószínűsége sincs annak, hogy az erdélyi római katolikus püspökség egy korábbi szláv rítusú püspökség latinizálása révén keletkezett. Erdély északi felének meghódolása és a gyula leverése közti idő oly rövid volt, hogy ha István gondolhatott volna is az északi sóútra kiterjedő püspökség alapítására, ez nem valósulhatott meg, legfeljebb tervének emlékét őrzi az, hogy Közép- és Belső-Szolnok, Kraszna és Szatmár a középkorban az erdélyi püspök alá tartoztak. Erdély déli részének meghódítása után a püspökség székhelye a gyula közvetlen fennhatósága alól mindenestől a király rendelkezése alá került Gyulafehérvár lett. Egész Erdély 370alája tartozott, kivéve az 1192-ben alapított, közvetlenül az esztergomi érsektől függő szebeni prépostságot a II. Géza által szászokkal megültetett „desertum”-on, melyet később is „Altland” néven különböztettek meg az erdélyi püspök alatt maradó szász területektől. Közel ez időtől fogva ismerjük az erdélyi püspökök névsorát is a királyi oklevelek záradékaiból, de nevükön kívül keveset tudunk róluk.
26. térkép. Az erdélyi püspökség egyházkormányzati beosztása a 14. század elején
Az országos viszonyokból következtetve Szent László alapíthatta az erdélyi káptalant, talán már akkor káptalani iskolát fenntartó művelt papokkal véve körül a püspököt. A Gyulafehérvár körüli egyházi birtokok zöme idővel a káptalané lett, a püspöknek Dél-Erdélyben csak három faluja maradt, Sárd, 371Akmár és Berve, az elsőben udvarházzal, ahol többnyire lakhatott, bár a városban, mely királyi vár volt, néhány telek neki is jutott. Lehetséges, hogy a káptalani birtokok elkülönítése során, mintegy kárpótlásul kaphatta a püspök Gyalut és tartozékait, ami évszázadokon át dúló viszályba sodorta őt a közvetlen szomszédságban birtokló kolozsmonostori apáttal.
Mindent összevéve, az erdélyi püspök Magyarország leggazdagabb főpapjai közé tartozott, III. Béla idejében 2000 ezüstmárka tizedjövedelemmel a negyedik volt a 14 püspök rangsorában, s ekkor és később is mindenekelőtt a tized volt a legfőbb bevétele. Ennek védelmében fordult a tizedköteles erdélyieket magukhoz csalogató barcasági német lovagok ellen, később pedig azokkal a szász gerébekkel veszett össze, akik az Altlandon kívül eső szász falvakat (s persze azoknak tizedét) is a szebeni prépostság szervezetébe próbálták bevonni. A vita odáig fajult, hogy – mint láttuk – az Alárdfiak 1277-ben megtámadták és felgyújtották Gyulafehérvárt, aminek során a székesegyház is leégett. Egy évre rá azután a püspök lett a királyi vár szerepét elvesztett Gyulafehérvárnak (rövid időre Kolozsvárnak is) birtokosa, ami segítette ugyan őt temploma felépítésében, de újabb viszályba sodorta, ezúttal a városokból kiszorult és hegyi várakban szállást találó vajdával. Erdély három legelőkelőbb tisztségviselőjének, a püspöknek, a vajdának és a kolozsmonostori apátnak a 14. században fegyveres összecsapásokig menő küzdelme nagymértékben korlátozta az egyház erkölcsi és szellemi hatóerejét.
Pedig az erdélyi püspökök, minden harciasságuk ellenére, nem voltak műveletlen emberek. A 13. század végéig többségükben az arisztokrácia köréből kerültek ki, s így módjuk volt külföldi tanulásra is. A 12. században Párizs volt az európai kereszténység mintaiskolája, de ennek látogatását csak gazdag ember gyermeke engedhette meg magának. Általában az erdélyi Bethlen család tagjának tekintik azt a Bethlehem nevű ifjút, akinek váratlan haláláról 1176-ban a párizsi egyetem egyenesen a magyar királyt értesítette. Ez is megerősíti azt a feltételezést, hogy főúri ifjak külföldi tanulását a király buzdította, s talán támogatta is. Mindenesetre a királyi udvar vette őket elsősorban igénybe, hiszen Adorján királyi jegyző, később erdélyi püspök volt a magyar okleveles gyakorlat első rendszerezője, s ugyancsak királyi jegyző és későbbi erdélyi püspök, Pál fogalmazta 1181-ben az írásbeli ügyintézést elrendelő s egyúttal a királyi kancelláriát létrehozó oklevelet. Az erdélyi püspöki széket tehát az egyházi értelmiség javából válogatva töltötték be, s így történt ez azután is, hogy a 13. század folyamán Párizs vonzóereje megszűnt, és Itália egyetemeit kezdték a magyar diákok látogatni.
Ez a fordulat a magyar klérus társadalmi-politikai szerepének alakulásával függ össze. Míg a püspököket a királyok részben diplomáciai, részben katonai feladatokkal bízták meg, addig a káptalanokra és a nagyobb kolostorokra (konventekre) mint „hiteles helyekre” közjegyzői teendők hárultak. Mindehhez jogi műveltségre volt szükség, s éppen a skolasztikus teológia és 372természetfilozófia nagyszerű kibontakozásának a századában maradoztak el a magyarok Párizsból, ahol Brabanti Sigert, Roger Bacont és Aquinói Tamást hallgathatták volna, s kezdték ehelyett Bolognát, Padovát, Ferrarát látogatni. Olyan nagy volt a hazai igény jogtudó klerikusokra, hogy az 1279. évi zsinat még a főesperesektől is megkövetelte a jogi iskolázottságot. Az erdélyi főesperesek közül azonban kevés emelkedett ki műveltségével; a 14. században az egyik küküllei, Tótsolymosi Apród János, a krónikaíró, a 16. század elején pedig az egyik tordai, a kiváló humanista Tordai Salatiel. Annál inkább elvárták a két erdélyi hiteles hely, az északon illetékes kolozsmonostori konvent és a délen tevékenykedő gyulafehérvári káptalan tagjaitól az egyetemi szintű jogi tudást. 1292 és 1355 között a gyulafehérvári káptalannak 5 Bolognában és 2 Padovában tanult tagja volt. A hiteles helyek országos rendezése 1231-ben történvén meg, joggal feltehetjük, hogy mindkét erdélyi intézmény már a tatárjárás előtt adott ki közhitelű okleveleket, de Gyulafehérvár leégvén, a káptalani jegyzőkönyvek csak 1278 óta maradtak ránk, Kolozsmonostor oklevélkiadó tevékenységéről pedig éppen csak 1288-ból van biztos tudásunk, jegyzőkönyvei meg 1334 után kezdődnek.
Az erdélyi egyházi műveltségről általában csak a 13. század második felében keletkezett források beszélnek részletesebben. Elsősorban persze a püspökökről maradtak adataink. 1270 és 1524 közt 24 püspöke volt Erdélynek, közülük 9 arisztokrata, az egy erdélyi Gerében kívül a Monoszló, Szécsi, Czudar, Pálóczi, Perényi és Várday külső magyarországi családokból, a többi köznemesi és szabad városi polgári származású vagy külföldi volt, mint a szász Goblin, Knoll Péter, egy-egy családnév nélküli Benedek és Demeter, továbbá Upori István, Csanádi Balázs, Lépes György, Gabriele Rangoni, Bácskai Miklós, Thurzó Zsigmond, Matteo De la Biscino, s csak a 16. század legelején került először mezővárosi cívisivadék az erdélyi püspöki székbe a tudós humanista Kálmáncsehi Domokos személyében. De bármilyen társadalmi rétegből kerültek is ki, a 14. század második felétől már mindnyájan egyetemet járt vagy azzal azonos szellemi színvonalú emberek voltak, mint ahogy a káptalan kanonokjainak negyede-fele is megtalálható a 15. századi egyetemek diáknévsoraiban, élükön az 1287 és 1534 közt ismert 25, többnyire nemesi származású prépost pedig nagyrészt az egyetemet végzettek közül került ki. A világi papok soraiban, akik a 14. század elején mintegy 500-an, két évszázad múlva pedig legalább kétszer annyian lehettek Erdélyben, már több volt az idehaza tanult „domidoctus”, de néha még egészen kis falvak plébánosainak is sikerült javadalmukból megtakarítani s családjuk vagy patrónusuk által kipótoltatni a külföldi tanulás költségeit. A peregrináció egyéb vonatkozásaira később még visszatérünk.
