ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL
ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL
Anonymus számos kiadása közül az Anonymus Gesta Hungarorum (Bp. 1977; hasonmás, magyar fordítás, jegyzetek) c. legújabb kiadást használtuk, és lapszám helyett fejezetszámokra utalunk. Anonymus személye, kora és műve körül kialakult vita könyvtárra menő irodalmát áttekinti CSAPODI CSABA, Az Anonymus-kérdés története (Bp. 1978). Anonymus gesztájának és az „ősgeszta” általa ismert szövegének viszonyát elemezte GYÖRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp. 1948). Eredményeit átvettem, kivéve azt az ellentmondását, hogy bár bizonyosra veszi Anonymusnak a 13. századi hun–magyar történetre, illetve az azt felhasználó Kézaira gyakorolt közvetlen hatását (i. m. 138. sk.), a hun történet „blak”-jait mégsem Anonymusra vezeti vissza, hanem feltételezi, hogy már az „ősgeszta” szerzője ismerte az orosz évkönyvek idevonatkozó tudósítását. Ez nem lehetséges, mivel IGLÓI ENDRE, Az orosz őskrónika (
) magyar vonatkozású helyeiről (AUD 5, 1958. 63) megállapítja, hogy „a volohokról szóló tudósítást tartalmazó »poveszty« a régi Gesta Ungarorumnál később keletkezett, a megelőző orosz évkönyvekből pedig ez a magyar vonatkozású közlés hiányzott”.
) magyar vonatkozású helyeiről (AUD 5, 1958. 63) megállapítja, hogy „a volohokról szóló tudósítást tartalmazó »poveszty« a régi Gesta Ungarorumnál később keletkezett, a megelőző orosz évkönyvekből pedig ez a magyar vonatkozású közlés hiányzott”.
Anonymus és az orosz évkönyvek viszonyáról alapvető a GYÓNI MÁTYÁS, Les Volochs des Annales primitives de Kiev (ESR 2, 1949). Ugyanezt a nézetet erősíti meg orosz és román 584szerzőkkel vitatkozva KRISTÓ GYULA, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál (Sz 112, 1978). Gyónival egyetértve helyesen állapítja meg az ellenkező nézetekkel szemben, hogy Nyesztor „voloch”-jain a „,rómaiakat”, azaz a Karoling-birodalom keleti királyságát kell érteni, de Anonymusnak a „rómaiak pásztorai”-ra vonatkozó tudósítása szerinte nem Nyesztorra vezethető vissza. Sőt a „rómaiak pásztorai”-ról az „ősgesztában” sem volt szó, hanem egy Anonymusszal közel egykorú, eredeti formájában ma már ismeretlen hazai forrásban szerepeltek volna először. Ez utóbbi feltételezés téves, mert Odo de Deuil, aki 1147-ben utazott át Magyarországon, hallotta, hogy itt voltak Iulius Caesar (azaz a rómaiak) legelői (GOMBOS, i. m. 1720), tehát a „rómaiak pásztorai”-t mégiscsak az „ősgesztá”-ban találhatta Anonymus. Ugyanígy nem lehet a szerzőnek azzal az állításával egyetérteni, hogy a Haliccsal szoros összeköttetésben álló magyar királyi udvarban élő Anonymus nem ismerhette volna, közvetve vagy közvetlenül, Nyesztor tudósítását a „Kárpát-medencei voloh”-okról. Igaza van a szerzőnek, hogy a „vlach”-okat a magyar krónikás irodalomba Anonymus vezette be, de nem azért, mert „tudomása volt a dél-erdélyi blakokról”, hanem mert Nyesztornál talált egy ilyen nevű, a magyar honfoglalók által kiűzött népet, amelyet koncepciója szerint kézenfekvőnek látott a korabeli bolgár–vlach birodalom vlach népével azonosítani. Ebben a tekintetben inkább IGLÓI ENDRE gyanúját követjük (i. m. 63): „…vajon nem közvetlenül Anonymus volt-e a kölcsönző, mégpedig a Poveszt’-ből?”
Anonymus és Nyesztor szövegeinek egymástól független keletkezésére és tudósításaik kombinációira építettek azok a történészek, akik az egész Kárpát-medence vagy legalábbis annak keleti része őslakosságát a magyar honfoglalás idején románnak („vlach”-nak) és szlávnak tekintik. Anonymus adatait Glad, Menumorout és Gelou „ducatus”-airól (fejedelemség, egyesek szerint vajdaság) a szöveg első kiadása (J. G. SCHWANDTNER, Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. I Vindobonae 1746) után hamarosan az ún. dákoromán kontinuitás hívei érvül használták fel annak feltételezésére, hogy a honfoglaló magyarok román fejedelemségeket találtak a Tiszától keletre. Le kell szögeznünk, hogy Anonymus egyedül Erdélyben, annak is északnyugati sarkában beszél blak–vlach és szláv „ducatus”-ról, Gladnak a Duna–Tisza–Maros határolta tartományáról csak annyit mond, hogy Glad „Büdinből (Vidinből) jött”, és a „kunok segítségével” foglalta el azt, tehát nem autochton fejedelem, hanem a magyar honfoglaláshoz közeli időben délről, Anonymus korában bulgár földről jött külső hódító, akinek nem saját, hanem bulgárokkal és kunokkal együtt segédhada „blak”. „Blak” lakosságot Anonymus szerint és alapján ezen a területen nem lehet keresni. Az az állítás, hogy Glad „ivadékából Ajtony származik”, nem jelent szükségszerűen fiági leszármazást, hanem esetleg egy olyan házasságot, amilyent Anonymus Árpád fia és Menumorout lánya közt tételez fel, mintegy dinasztikusan is legalizálva e területnek magyar meghódítását. Egyébként Menumorout tartományában Anonymus nem említ „blak” népességet, sőt egyenesen megmondja, hogy „ezt a földet azok a népek lakták, akiket kozároknak mondanak” (11. fejezet).
Anonymus szövegéből tehát csak Erdély északnyugati sarkában lehet autochton „blak” népességre következtetni, és csak ugyanott „blak” politikai vezetőre. Márpedig éppen ez az az erdélyi terület, a Szamos és mellékvizeinek környéke, ahol egyetlen román eredetű nagyobb folyónevet sem ismerünk, s ahol egyetlen falunevet sem vettek át 1400 előtt magyarok a román nyelvből. Sőt, éppen az 1400 előtt említett falvak román nevei megszakadt magyar település utáni román településekre utalnak, mint az 1336-ban puszta Komlóstelek későbbi, nyilván határrésznévből származó Trestia román neve, az 1338-ban Nagymezőnek említett hely Pruni román neve, az 1334-ben puszta Banatelke 1414-ben Omlásalja magyar és Măluţ román neve. Az 1325-ben még magyar nevű Szőcstő 1393-ban már Domokos(falva)-Dămăcuşeni. Megszakadt magyar települések orosz újjátelepítése is tükröződik a román nevekben: 1305-ben puszta Karácsontelke, 1410-ben Oroszfalu, románul Rusu, 1325-ben Semesnye 1366-ban már „Symisne que nunc Wruzmezeu vocatur”, románul Rusu. A legkorábbi eredetileg is román, de 585párhuzamos, tehát egyidejű magyar nevű falvak 1325-ből Dánpataka-Văleni és 1331-ből Rugacsháza-Rugăşeşti (mindezekre nézve l. KNIEZSA ISTVÁN, Keletmagyarország helynevei. MR I). A fent említett falvak mind a magyar településterület északi határát képező Nagy-Szamos mellett feküsznek, a Kis-Szamos vidékén a 13. század második feléig, tehát amíg az ott oly gyakori puszta nominativusban álló nevekből képzett magyar helynevek keletkeztek, melyeket a románok a magyarból vettek át, románoknak semmi helynévi nyoma nincs. Ezek a toponímiai tények igazolják, hogy Anonymus a Szamos-vidéki „blak”-okat a balkáni bulgár–vlach királyság vele egykorú népeiből vélte Erdélybe helyezhetőnek, ami természetesen – nála egyébként gyakori – anakronizmus volt.
Ami Gelou nevét illeti, azt Anonymus Gyalu várának („castrum suum”) nevéből vetítette vissza, mint tette Laborccal egy patak nevéből, Zoborral a nyitrai kolostor nevéből, Gladdal a vele vívott csata helyéhez közeli Galádmonostor nevéből, Ménmaróttal a Bihar megyei két Marótlaka helynévből és Salánnal talán Szalánkemén vagy egy Csalán helynévből. Ezt a kérdést I. TÓTH ZOLTÁN, Tuhutum és Gelou (Sz 1945––46) tisztázta, kimutatva, hogy Gelou országának irodalmi előképe a magyar Gyula törzsfő szállásterülete volt, s a Gyalu és Gyula nevek egybecsengése is közrejátszhatott Anonymus visszakövetkeztetéseiben. Általánosságban GYÖRFFY GYÖRGY, Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában (Ethnographia 76, 1965) bizonyította, hogy Anonymus a honfoglalás kori politikai és etnikai viszonyokat a Szent István kori és későbbi állapotokból visszavetítve rekonstruálta.
Anonymusnak a magyar honfoglalás kori erdélyi románokra vonatkozó tudósítása önmagában nem állván meg, megkísérelték azt orosz és bizánci forrásokkal alátámasztani. Ezt G. POPA-LISSEANU kezdeményezte Izvoarele istoriei românilor. I–VII (Bucureşti 1934–35) c. kiadványában, a magyar krónikairodalommal egybevetve Nyesztor fent említett tudósítását, hogy a magyarok a volohokat Pannoniából kiűzték, egy 14. század eleji, feltehetőleg francia szerzőnek (Anonymi Descriptio Europae Orientalis. Ed. O. GÓRKA. Kraków 1916) azzal az állításával, hogy a „Blazi qui et olim fuerunt Romanorum pastores… in Ungaria ubi erant pascua Romanorum… morabantur, sed tandem ab Ungaris inde expulsi, ad partes illas [ti. a Balkánra] fugierunt”, a románok magyar honfoglalás kori jelenlétét az egész Kárpát-medencére kiterjesztette. Valójában Nyesztor volohjai – mint láttuk – a pannoniai frankok voltak, a francia névtelen pedig a blakok és rómaiak pásztorait azonosító 13. századi magyar krónikákból, valamint a románokat a Balkánon említő francia és bizánci irodalomból illesztette egybe elbeszélését. Mind Nyesztor, mind a francia névtelen a frankoknak (volohok, ill. pastores Romanorum) a Dunántúlról a magyarok által történt kiűzetésének tényét közlik, az utóbbi a Balkánra menekíti őket. A frankok és vlachok mint románok azonosítása Kézai Simon 13. század végi krónikájában történt meg, de ott sem ellentmondásmentesen, mert a krónikás egyrészt megállapítja, hogy a blakok, a rómaiak pásztorai Pannoniában, azaz a Dunántúlon maradtak („Blackis qui ipsorum fuere pastores et coloni, remanentibus sponte in Pannonia”; Scriptores rerum Hungaricarum… Ed. E. SZENTPÉTERY. I. 157), a székelyek történetével kapcsolatban viszont a blakokat az erdélyi hegyek közé helyezi, mondván, hogy a székelyeknek a magyarok helyet osztottak, nem Pannoniában, hanem a határvidéki hegyekben, ahol a blakokkal élnek együtt („non tamen in Pannonia, sed cum Blackis in montibus confinii sortem habuerunt, unde Blackis commixti literis ipsorum uti perhibentur”; uo. 162–163). Kézainak azt a tévedését, hogy az Anonymusnál még két különböző és különböző helyen is lakó népet, a „blak”-okat és a „rómaiak pásztorai”-t azonosította, anélkül, hogy következetesen lakóhelyüket is azonosította volna, sőt a „nem Pannoniában” kifejezéssel egyenesen szétválasztotta, arra a fantasztikus elképzelésre lehetett felhasználni, hogy a magyarok Pannoniában „vlach” románokat találtak, akiket részben vagy egészben kiűztek, de nem a Balkánra, vagy nem csupán oda, mint a francia névtelen állította, hanem főként az erdélyi hegyek közé, ahol Anonymus szerint azelőtt is már „vlach” románok éltek. Ebből az elméletből kiindulva N. DRĂGANU, Românii în veacurile IX–XIV. pe baza toponimiei şi onomasticei (Bucureşti 1933) nemcsak 586Kelet-Magyarországot, hanem a Kárpát-medence nyugati felét is románnak vélt helynevekkel népesíti be. Helynévelemzéseit KNIEZSA ISTVÁN, Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen (AECO 1, 1936) megsemmisítő kritikával illette. Ezután a Tiszától nyugatra élő honfoglalás kori románok kérdése a nyelvészetből eltűnt ugyan, de tovább élt a történetírásban.
A magyar krónikairodalom, Nyesztor és a Francia Névtelen tudósításaiból ŞT. PASCU, Voievodatul Transilvaniei I. 2. Kiad. (Cluj 1972) 50–51. a következőképpen képzeli el a Kárpát-medencei románok 10. századi történetét: „Pannoniában és nem Erdélyben kell elhelyezni az orosz krónikában említett románokat és szlávokat. Pannoniában éltek románok és szlávok a 9. század végén... A valóságnak megfelelőnek lehet tekinteni a tudósítás folytatását abban az értelemben, hogy a románok a magyarok megtelepülésekor elhagyták ezeket a helyeket, s a magyarok folytatták a szlávokkal való együttélést. Az új események hatására Pannoniából elment románok a Tiszán túlra települtek, Biharba vagy az erdélyi Mezőségre, Menumorout vajdaságába vagy Gelou vajdaságába. A románok 9. század végi példáját fogják majd követni a következő századokban a székelyek, ugyanazon okokból. A székelyeknek ugyanezeken a részeken, a hegyek felőli, valószínűleg Biharban való élésének említése a románok szomszédságában, ahol a székelyek az írást a románoktól kölcsönözték, megerősíti a feltételezést. A történet logikája megenged egy másik, valószínű feltételezést, hogy ha Pannoniában éltek románok, ezek nem hiányozhattak Erdélyből, a Körösök vidékéről és a Bánságból, az ugyanúgy romanizált provinciákból sem. A történelmi logikát mindenben megerősítik a történeti források. Anonymus, amellett a minősítés mellett, amellyel Gelout románnak (quidam Blacus) és a románok vezérének (dux Blacorum) illeti, azt állítja, hogy Transsylvania országának lakói románok és szlávok (Blasii et Sclavi) voltak. A sorrend, amelyben ez a két nép említésre kerül … leleplezi a szóban forgó idők demográfiai valóságát. A 10. században … a románok számszerűleg Transsylvania többségi lakosságát képviselték … Románokat mutatott ki Anonymus Bánát lakosaiként is, bolgárokkal és (a krónikás által a kunokkal összetévesztett) besenyőkkel együtt… Felsorolva a Glad »segítségére jött« harcosok rendjét, a besenyőknek, ennek a lovas, főleg a hódítás és új területeken való elhelyezkedés időszakában harcias népnek az elsőbbséget adta, következnek a terjeszkedésnek ebben a periódusában ugyancsak harcias bolgárok. A románok, az őslakók, kevésbé szokván a hadviseléshez, mint ahogy ez kiderül a Gelou vajdaságában élők jellemzéséből is, végső soron kerülnek említésre.”
A fenti, nem a történelem, hanem a történetíró logikájából következő konstrukció Nyesztor és Anonymus szövegösszefüggésének magyarázatán áll vagy bukik. Mivel Nyesztornak azt az állítását, hogy a „voloh”-ok leigázták a pannoniai szlávokat, majd a magyarok elűzték a „voloh”-okat, történeti sorrendben csak a frank (=római) hódításra s az azt megszüntető magyar honfoglalásra értelmezhetjük, a pannoniai voloh-románokat ki kell kapcsolni a történeti lehetőségek közül, annál inkább, mivel bizonyítható helynévi örökséget nem hagytak maguk után Pannoniában. Ezek szerint keletre menekülő, s az ottani blak-románok számát szaporító pannoniai voloh-románokról sem lehet szó. Erdély és (ez időben anakronisztikus elnevezésű) „Bánát” román „őslakosságáról” és annak számbeli többségéről szóló érvelés az Anonymusnál megadott sorrend alapján (Erdélyben azért elsők a románok, mert többségben vannak, a „Bánát”-ban azért utolsók, mert a harcias jövevényekkel szemben békés „őslakók”) ellentmondásos, sőt naiv. Menumorout tartománya, bár Anonymus ott blak-román lakosságot nem említ, sőt népét kozárnak mondja, hallgatólag soroltatik be a másik két „román-szláv vajdaság” mellé, mint ahogy hallgatólag neveztetnek „vajdáknak” Anonymus „dux”-ai is, köztük Menumorout. Mindez azonban tárgytalan, mihelyt tudomásul vesszük, hogy Anonymus a három „dux” személyét Szent István kori viszonyokból és kora helyneveiből, népeiket pedig az akkori Magyarországgal határos országok népeiből vetítette vissza a honfoglalás korába, tehát tudósításaira ezekben a vonatkozásokban építeni nem lehet.
