TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM. TOPONÍMIA ÉS IDŐREND
587TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM. TOPONÍMIA ÉS IDŐREND
A krónikás hagyomány kiegészítésére és értékelésére a toponímia bevonása már Anonymusszal megkezdődött. Az a tendencia azonban, hogy egyik nép ősiségét a többiekkel szemben helynevekkel kell bizonyítani, Európa-szerte csak a modern nacionalizmus kialakulásának kísérőjelensége. Erre a korai toponímiai „kutatás”-ra az etimologizálás jellemző. A helynevek nyelvi eredetének kimutatásában számos naiv eredeztetés keletkezett, mint pl. Magyarországon a Karthago < Kard-hágó és más hasonló képzeletszülemény, ami persze nemcsak a nacionalista hozzáállásnak, hanem a nyelvtudomány fejletlenségének is tulajdonítható. Természetesen ez történt a román helynévkutatás korai korszakában is, mint azt I. IORDAN, Toponimia romînească (Bucureşti 1963) 5. írja: „…nálunk a dákoromán toponímiát történeti szempontból sokáig csak azzal a szinte kizárólagos céllal kutatták, hogy bizonyítsák a romanizált (romanic) elem fennmaradását Daciában azután, hogy ezt a provinciát Aurelianus elhagyta… Ha a helyneveket egy nemzeti szempontú folyamatban tekinted tanúnak, hajlandó vagy ilyen tanúkat látni ott is, ahol nincsenek. És nemcsak olyan furcsa vagy komikus etimológiákra gondolok, mint amilyen hajdanán Slatina < stella latina, Tîrgovişte < Tîrgul Vestei stb.” A kritika a román nyelvészet részéről csak a 19. század végén kezdődött a pánlatin etimologizálás ellen, de akkor meg egy pántrák (dák) irányzat foglalt teret, főleg a szláv és magyar eredetű helynevek félremagyarázásával.
A nyelvtudomány fejlődése, elsősorban fonetikai és morfológiai tekintetben, inkább csak fegyelmezőleg hatott a nemzeti tendenciákra, melyeket teljesen alárendelni soha sem tudott, ma sem tud. Ez nemcsak a helynévkutatók nemzeti indulatainak tulajdonítható, hanem annak a többé-kevésbé tudományosan megalapozott koncepciónak is, melyet egy nemzet történészei saját múltjukról kialakítottak, s amelytől a helynévkutató nem függetlenítheti magát. A tudományos önfegyelemnek a helynévkutatásban egyetlen biztosítéka van: a tévedéseknek mindig kitett etimologizálást egy olyan helynévadási tipológiának alárendelni, mely egy nép nyelvének helynévadási rendszerét más népek nyelvétől elkülönítőleg megállapítja és rendszerezi. Egyes esetekben persze ez sem zárja ki a (többnyire koncepcionálisan befolyásolt) tévedés lehetőségét, de egy bizonyos terület helyneveinek nagy többségét a tipológia meglehetős biztonsággal tulajdoníthatja valamely nép helynévadási szokásának. Ehhez persze az is szükséges, hogy a tipológia kronológiával párosuljon, azaz egy-egy nyelven belül a helynévadási szokások keletkezésének és megváltoztatásának legalább megközelítő időpontját megállapítsák, s ebből következtessenek bizonyos típusú helynevek keletkezési korára. Ez történt meg a magyar helynévtipológia tudományos rendszerének kialakításával.
MOÓR ELEMÉR és KERTÉSZ MANÓ kezdeményezéseit folytatva 1943-ban KNIEZSA ISTVÁN, Keletmagyarország helynevei (MR I) c. tanulmánya bevezetésében fő vonalaiban megalkotta a magyar történeti helynévtipológiát, melyet másokkal együtt BÁRCZI GÉZA, A magyar szókincs eredete, 2. bőv. kiad. (Bp. 1958) pontosított és KNIEZSA ISTVÁN, A párhuzamos helynévadás (Bp. 1944) és Névtudományi vizsgálatok (Szerk. MIKESY SÁNDOR. Bp. 1960) véglegesített. Eszerint a puszta nominativusban álló személy-, törzs-, nép- és foglalkozásnevek mint helységnevek a legeredetibb, már a honfoglaláskor eleven magyar helynévadási szokás termékei. Ez Kniezsa szerint az ország nyugati felében a 13. század elején, keleti felében a 13. század közepén szűnt meg, átadva helyét az összetett (pl. + -falva) helyneveknek. Bárczi óvatosabban fogalmaz, amennyiben szerinte a puszta nominativusos alak a 13. század folyamán lassan háttérbe szorul. A régies típusok közül a Kniezsa–Bárczi-tipológia az -i és -d képzős helynevek keletkezését a 11. század vége és a 13. század dereka közé helyezi. Az összetett helyneveknek a Kniezsa–Bárczi-tipológiában van egy régebbi (-laka, -népe, -telke, -soka, -ülése), 12. századi, de a 13. században visszaszorult típusa, míg a -háza, -falva típus a 13. században keletkezett, s a 14. századtól kezdve úgyszólván egyeduralkodóvá vált. KRISTÓ GYULA, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (Szeged 1976) túlságosan merevnek tartja a Kniezsa–Bárczi-tipológia 588kronológiai elhatárolásait, és mind a puszta nominatívusos („formáns nélküli”), mind az -i és -d képzős, valamint a települést jellemző utótagos formákat kezdettől fogva elevennek tartja, mindenesetre ez utóbbi típust eleinte ritkábbnak, de a 13. századtól kezdve előnyomulónak, míg a formáns nélküli (és -i vagy -d képzős) típust csak a 15. században kihalónak. E nézetek bírálatában (Magyar Nyelvőr 1979. 97 sk.) rámutattam Kristó számos tárgyi tévedésére és koncepcionális hibáira, valamint vele szemben a Kniezsa–Bárczi-tipológia érvényességére a „formáns nélküli” (ill. puszta nominativusban álló vagy -i és -d képzős) helynevek keletkezésének nyugaton a 13. század elején, keleten 1270 körüli befejeződését, a -falva, -háza típus keletkezésének viszont 13. századi kezdetét bizonyítva.
A Kniezsától átvett, 1400 előttre adatolt magyar helyneveket feltüntető, 24. számú térkép érvénye vitathatatlan. (Ez a térkép feltünteti az erdélyi magyar nyelvterület tényleges adatait, bár a később előforduló, de biztosan korainak vehető adatok hiányoznak belőle.) Az ezen a területen belüli középkori román eredetű helynevek teljes hiányát kimutató KNIEZSA ISTÁN, Ungarns Völkerschaften im XI. Jahrhunderts (AECO 3, 1938) c. tanulmányát cáfolni igyekező E. PETROVICI bírálata (Dacoromania 1941) lényegileg nem változtat a szláv, majd türk, majd magyar, majd román települési sorrenden, melyet az erdélyi románság őslakos voltának prekoncepciójából kiinduló, egyébként részletkérdésekben objektív IORDAN (i. m. 11.) is indokolatlanul tekint „kuriózus”-nak.
Úgy látszik, hogy a román helynévkutatók nem tudnak megszabadulni attól a gondolattól, hogy Erdélyben mindenütt román őslakosságot kell a magyarok előtt feltételezni, még ha ennek helynévi bizonyítékai hiányoznak is. E. PETROVICI, Toponimia ungurească în Transilvania medievală (Transilvania 1968) egyetlen falu román határnevei alapján következtet arra, hogy míg a határneveket az őslakosság adja, a falunevet utólag a magyarok. Ez persze magyar környezetben igaz lehet, de semmiképpen sem abban az értelemben, hogy ilyenkor valamiféle magyar „hatósági” beavatkozás történik. Ha a középkorban ilyesmi általános lett volna, mint azt a szerző feltételezi, akkor miért terjedt volna ki ez az eljárás pusztán az 1400 előtti állítólagos román falvakra, s miért nem a magyar oklevelekben a 14. századtól kezdve tömegesen román névvel jelentkező román településekre? Egy falu határán belül egyes helyeknek később betelepülő, esetleg éppen többségre jutó más etnikumú népessége magától értetődően ad saját nyelvén nevet, különösen ha elnéptelenedett helységbe költözik, mint az Erdélyben pl. a tatárjárás után és később is gyakran előfordult. Klasszikus példák egész sorát lehet erre találni, többek közt pl. SZABÓ T. ATTILA, Kalotaszeg helynevei. I (Kolozsvár 1942) adattárában, amelyből itt csak Derite példáját említjük (33–37). A 13. század végén római katolikus egyháza van, a 15. századból 10 vitathatatlanul magyar nevű jobbágya ismeretes, 1639., 1744., 1754. évi határjárásai csupa magyar dűlőnevet tartalmaznak, 1744-ben még magyar református prédikátora van, 1763-ban már román határnevek tűnnek fel, köztük régebbi magyarok romános formái. Az idő haladtával egyre kevesebb a magyar eredetű, egyre több az eredeti román határnév, míg 1864-ben a falut 450 lelkes „tiszta román”-nak mondják, s az 1941-ben magyar kutatók által gyűjtött 104 határnév közül csak 5 (Sinkó-bérce, Hágó, Csorgó, Bojgó és Horgos) marad meg román fonetizmussal a korábban feljegyzettek közül. Ráadásul a falu magyar neve ismeretlen eredetű, talán személynévből ered, a románok saját képzéssel látták el: Dretea, amiből a történeti adatokat nem ismerő nyelvész esetleg eredeti román helynévadásra következtethetne, amit a magyarok a románoktól vettek át. Találomra (vagy éppen nem találomra!) kiemelt egyes faluk határnévelemzéseiből ezer évre visszamenően következtetni tehát enyhén szólva is tudománytalan eljárás.
A román toponímia típusait IORDAN (i. m.) összeállította, de az egyes típusok kronológiáját nem állapította meg. Amit szövegemben erről írok, csupán IORGU IORDAN, Rumänische Toponomastik (Bucureşti 1926. 259–260) c. műve, valamint S. DRAGOMIR, Vlahii din nordul Peninsulei Balcanice în evul mediu (Bucureşti 1959) alapján tett, első megközelítésnek tekinthető kísérlet, amelynek érvényességét azonban igazolni látszik TH. CAPIDAN, Din 589toponomastica românească în Epir (Grecia). (Fraţilor Lăpědatu. Bucureşti 1936), amennyiben Epirusz és Tesszália jelenkori aromîn helységnevei mind -a és -u végződésűek, az egyedüli Mpaltinesti kivételével, amelyben a közlő sem lát Păltineşti, tehát a csak a Dunától északra kifejlődött -eşti képzővel előállt alakot, hanem helyesen Păltineşi-nek olvassa. A balkáni román (és aromîn) helynévanyag még alaposabb tipológiai elemzésre szorul. Ilyen céllal nem használtam C. ZAGORIŢ, Peninsula Balcanică (Ploieşti 1938) c. összeállítását, mely mintegy 800 balkáni román helynevet tartalmaz, de IORDAN (Toponimia… 11) által jelzett „túlzásai”, valamint illetékességem hiányosságai miatt nem mertem belőle meríteni. Ezt a feladatot nyelvészeknek kell elvégezni. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a román toponímia történeti kialakulása a Déli-Kárpátok és a Haemus között, az Al-Duna két oldalán a 14–15. században véglegesült. A nyugati (isztriai) és déli (balkáni) perifériákon csak a régies alakok éltek tovább.
Az erdélyi víznevek elemzését elvégezte KNIEZSA ISTVÁN, Erdély víznevei (ETIÉ 1942. Kolozsvár, 1943). Elemzéseit legújabban megerősíti G. SCHRAMM, Eroberer und Eingesessene. Geographische Lehnnamen als Zeugen der Geschichte Südosteuropas im ersten Jahrtausend n. Chr. (Stuttgart 1981) alfabetikus sorrendbe szedett adattárában, de az Olt, Maros, Szamos, Ompoj, Tisza (+Temes, Berzava, Körös) ókori eredetű folyóneveknek a románba szláv közvetítéssel jutását román nyelvészek is elismerik. Vita csak a kisebb folyók neveit illetőleg lehetséges, főleg a tekintetben, hogy a románok közvetlenül a szlávoktól vagy közvetve a magyaroktól vették-e át őket, de ez sem változtat azon a tényen, hogy magas hegyvidéki patakok kivételével Erdélyben eredeti román víznévadás nem állapítható meg, ami az ún. dákoromán kontinuitás kérdésében perdöntő.
