AZ ELŐJÁTÉK: A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA
AZ ELŐJÁTÉK: A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA
1526. augusztus 29-én Szulejmán szultán serege döntő vereséget mért Mohácsnál Magyarországra. II. Lajos, a fiatal Jagelló-uralkodó katonái nagy részével együtt odaveszett. A török elfoglalta, feldúlta, majd kiürítette Budát: a Szerémséget bekebelezte, de az országból visszavonult. Az év utolsó negyede hatalmi űrt talált Magyarországon: a régi kormányzat felbomlott, a győztes viszont lemondott a hódításról.
Ennek az űrnek a betöltésére két jelentkező vállalkozott: Szapolyai János erdélyi vajda, az ország legnagyobb arisztokratája, és Habsburg Ferdinánd, II. Lajos sógora, Ausztria főhercege, V. Károly német-római császár öccse. Kettejük küzdelme szabja meg Magyarország sorsának alakulását, Erdély jövendője pedig soha nem függ közvetlenebbül az anyaországétól, mint e kritikus évtizedekben.
Szapolyai jelöltségét az uralkodó osztály többsége támogatta: már jó másfél évtizede az ország egyik vezető politikusa volt. A főúrak egy része elismerte annak; a köznemesség, noha viszonzást nem mindig kapott tőle, lelkesedett érte. Azok az erők, amelyek eddig elzárták előle a hatalom egészéhez vezető utat, a mohácsi vereséggel szinte megsemmisültek: a Jagelló-dinasztia hazai ága kihalt, Habsburgokkal paktáló híveik megtizedelődtek.
A Ferdinándot támogató főúri csoport elenyésző kisebbségben volt. A német dinasztia legfőbb, sok történetíró által utólag perdöntőnek minősített érve, a török elleni segélynyújtás ígérete 1526-ban még igencsak üresen hangzott. Magyarország több mint egy évszázada küzdött már az oszmánok ellen, s ez idő alatt szavakat sokszor – tényleges támogatást sohasem kapott sem a Német Birodalomtól, sem a Habsburg-háztól. Most még kevéssé volt erre remény, hiszen V. Károly császár (Ferdinánd bátyja) hosszú, s 1526 nyarán éppen megint kiújult háborúba keveredett I. Ferenc francia királlyal.
Ez utóbbi tény vette el a vajda szemében annak a fenyegetésnek élét is, amely kimondatlanul ott rejtezett a Habsburgok jelentkezése mögött, hogy tudniillik az önmagában is végveszélyt jelentő török háborúhoz egy újabbat kap az ország, nyugat felől.
410Nem törődött tehát vetélytársának s az annak védőszárnyai alá menekült maroknyi ellenzéknek a tiltakozásával. 1526. november 10-én Szapolyai a székesfehérvári országgyűléssel királlyá választatta magát, s másnap már a koronázásra is sort keríttetett.
Kilenc, viszonylag csöndes hónap következett, ami alatt I. János megpróbálkozott a magyar állam talpraállításával. Roppant magánvagyonára, a köznemesség feltétlen bizalmára és főúri párthívei hozzájárulására támaszkodva a belpolitikát erősen kézben is tarthatta, a kormányzásban akaratát szinte mindenben érvényesítette.
Hiába ért el azonban János király sikereket a belpolitikában – a külpolitika létfontosságúvá vált területén nem érhetett el eredményt. A Habsburgokkal megegyezésre törekedett, szövetséget ajánlott nekik a török ellen. Az 1526 decemberében ellenkirállyá választott Ferdinánd főherceg azonban megakadályozott minden egyezkedést. A magyar diplomácia emberei bejárták egész Európát, de érdemleges választ csak a francia udvarban kaptak. Azt is hiába: I. Ferenc éppen nem a magyar–Habsburg béke érdekében kívánt fellépni, hanem bele akarta vonni Magyarországot az V. Károly és családja ellen vívott kontinentális hadakozásba.
Közben pedig, 1527 nyarán, nagyot változott Európa helyzete. Egy nem éppen tervszerű, de annál hatékonyabb császári zsoldosakció elfoglalta Rómát, és megadásra késztette a pápát, a franciák egyik legfőbb szövetségesét. Az eddig erejét császári bátyja megsegítésére fordítani kényszerült Habsburg Ferdinánd keze fölszabadult. S ő, aki 1526 végén a cseh trónt is elfoglalta, már jóval korábban kialakította (saját országai szempontjából mindenképpen logikus) álláspontját Magyarország ügyében. Úgy vélte, a magyar állam többé nem képes feltartóztatni a török támadásokat, s ezért, amennyiben Ausztriától és Csehországtól függetlenül dönthet, könnyen kiegyezhet a túl hatalmas oszmán birodalommal – méghozzá saját nyugati szomszédai ellen. Az örökös tartományok és a cseh korona országainak érdeke tehát azt kívánta, hogy a Habsburgok, akár erőszakkal is, de saját kezükbe vegyék Magyarország irányítását.
1527 júliusában megindult tehát a német zsoldoshad Magyarország ellen. I. János erejét ekkor még a déli megyékben Ferdinánd bujtogatására föllázadt délszláv fegyveresek elleni harc kötötte le. (Cserni Jován, „a fekete ember” felkelése.) A támadók egyetlen lendülettel elfoglalták Budát, majd szeptember 27-én Tokaj közelében véres csatában megverték Szapolyai nehezen összevont seregét.
János király átmenekült a Tiszán, és Erdélybe, volt tartományába húzódott vissza. Hiába remélt azonban támogatást: tél elejére a biztosnak hitt támpont is ellene fordult. Ferdinánd egy gátlástalan és ügyes megbízottja, Georg Reicherstorffer előbb Brassót, majd a többi szász várost lázította föl a menekülő uralkodó ellen. Egy másik ügynök, Vingárti Horvát Gáspár a 411nemesség elpártolását eszközölte ki: buzdítására Perényi Péter vajda az őrizetére bízott koronát kiszolgáltatta az ellenkirálynak. Így tudta az magát, ugyancsak Székesfehérvárott, magyar királlyá koronáztatni (1527. november 3).
Szapolyai maradék hívei makacsul kitartanak ugyan Erdélyben – Fogaras erős várát Tomori István 1528 júliusáig védi még –, de uruk nem akar csapdába esni a hegy koszorúzta tartományban. A Tiszántúlra megy telelni – de még mielőtt elhagyná a Királyhágón túlt, nehéz, Magyarország és Erdély sorsába hosszú távon beleszóló döntésre szánja el magát.
Az elmúlt év kudarcai kétségtelenül azt bizonyították, hogy királlyá választásakor rosszul számította ki vetélytársának lehetőségeit és szándékait. Súlyos hiba volt azt hinnie, hogy a Német Birodalom európai háborúja visszatartja Ferdinándot Magyarország megtámadásától. De vajon abban is tévedett-e, hogy a Habsburgok nem fogják tudni megvédelmezni Magyarországot a törökkel szemben? A győztes hadak láttán – őszintén, vagy sem, nem sokat számít – sokan állították, hogy ez a segítség hathatós lesz. I. János azonban nem osztotta ezt a véleményt. A török 1526 végétől többször is fölajánlotta „barátságát”, Ferdinánd hatalomátvétele után pedig megsokszorozta a déli határ elleni támadásokat. Mindez megerősítette Szapolyait abban a meggyőződésében, hogy a török nem fogja békén eltűrni a Habsburgok magyarországi berendezkedését. A múlt tapasztalatai pedig igencsak arra intettek, hogy a két ellenség közül a török az erősebb.
János király tehát Kolozsvárról követet indított Sztambulba, szövetséget ajánlani a szultánnak. Úgy tűnik, az elhatározás csak hosszas vívódás után született meg, amit a magyar politika hagyományos törökellenessége, a keresztény lelkiismeret lázadása egyaránt érthetővé tesz. Az utolsó csepp, amitől túlcsordult a pohár, valószínűleg éppen Erdély lázadása volt: az egyre reménytelenebb helyzetben Szapolyai végre rászánta magát a nehéz lépésre.
A Sztambulba indított követ, Hieronym Łaski lengyel nemesúr hamar bevégezte küldetését. 1528. február 29-én a szultán szövetségeséül fogadta I. Jánost, s hitlevéllel biztosította segítségéről:
„Neked, felséges Jánosnak, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország stb. királyának. Én, szultán Szulejmán sah, törököknek győzhetetlen fejedelme, esküszöm az magasságbéli Istennek mindenhatóságára, szentségére, fényességére,… az égnek erősségére és az földnek színére, az napra, holdra, csillagokra, az földre és az nagy szentséges Mohamedre,… atyámra és az én anyámnak tejére, az én kenyeremre és szablyámra, életemre és lelkemre, hogy téged, híres atyámfiát,… semminémű szükségedben soha el nem hagylak, ha minden birodalmam és országaim és hatalmam tőlem elvétetnének is… És ha csak egyedül maradnék is,… kötelességem légyen Téged megtalálnom és megkeresvén néked azt mondanom: imhol vagyok, amit tőlem akarsz, kész vagyok neked abban kedvezni és 412kedveskedni. Ha ígéretemet be nem tartanám, s utódaim is nem azt cselekednék, a nagy Istennek és az ő igazságának haragja szálljon fejemre, engemet mindenestől veszítsen el,… az földnek erőssége jártamat ne szenvedje, hanem az föld kétfelé váljék, és engem mindenestől, lelkestől nyeljen el és emésszen meg…”.*
SZALAY LÁSZLÓ, Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI. században. Pest 1857. 124.
Ekkorra Szapolyai újra összeszedte erejét, s ellentámadásra indult a Tiszántúlról Kassa felé. A vállalkozás most is balul ütött ki, március 8-án az Abaúj megyei Szina mellett újból csatát veszített. Csak csekély kísérettel tudott elmenekülni – ki Lengyelországban, Tarnów várába.
A török beavatkozással való számolgatás viszont helyesnek bizonyult. I. Szulejmán már 1528 őszén bejelentette, hogy fegyverrel űzi ki a Habsburgokat Magyarországról. A magyar urak és nemesek, akiknek túlnyomó része sietett behódolni Ferdinánd királynak, ugyanakkor alaposan csalódtak. Az új kormányzat pénztelenségbe és tehetetlenségbe süppedt, nemhogy a török ellen, de még János maradék hívei ellen sem tudott fölkészülni.
Nincs rajta csodálni való, hogy Szapolyai a szultán hadi készülődésének hírére megkockáztatta a hazatérést, s azon sem, hogy még 1528 végén néhány kisebb összecsapás árán vissza is foglalta majd az egész Nagyalföldet. Szulejmán pedig tényleg megindult, s 1529-es hadjáratával egészen Bécsig vitte előre az oszmánok lófarkas hadi jelvényét. Onnan azonban eredmény nélkül vissza kellett fordulnia, s amint hazavonuló serege elhagyta Magyarország földjét, I. Ferdinánd csapatai újra elfoglalták a Dunántúl nagy részét. A Felvidéket nem érintették a harcok, ott végig az ő hívei maradtak az urak. A Dunántúl déli és keleti megyéi, az Alföld azonban elveszett számára, s a következő években János király uralma alá fog kerülni Erdély is.
Zűrzavaros, háborús időszak következett, ismétlődő török támadásokkal (pl. 1532, újabb sikertelen akció Bécs ellen), kisebb Habsburg-ellenakciókkal (pl. Buda eredménytelen ostroma 1530 végén). Az erők azonban egyenlőek, az 1529-ben kialakult frontvonal csak jelentéktelen mértékben módosul. Magyarország három évvel a mohácsi csata után két darabra szakadt – noha mindkét fél magyar politikusai kétségbeesett erőfeszítéssel próbálják helyreállítani az egységet.
Ki érte cl célját ezzel az állapottal? Még leginkább a török, hiszen korábbi legerősebb európai ellenfelét részben saját befolyása alá vonta. Teljes sikert azonban ő sem könyvelhetett el, hiszen a Habsburgoknak végül mégis sikerült megvetniük lábukat Nyugat-Magyarországon, s ottani védővonalaik áttörése nem látszott kivihetőnek. Ferdinánd király is csak félsikerről beszélhetett: bár Ausztria és Csehország elé erős védőgátat lehetett állítani Magyarország belsejében – az eredeti szándék, az egész ország fölötti uralom, álom maradt. Ugyanez a balsiker János király mérlegét is nyomta, ráadásul ő még kénytelen 413az ősellenség törökhöz kötni magát, sikernek pedig legföljebb a visszatérés tényét mondhatta.
Ami pedig a magyar uralkodó osztályt, a középkori magyar állam fenntartóját illeti – ő egyértelműen csak vesztesként került ki a Mohács utáni harcokból, hiszen állama kettéhullott, s mindkét maradvány idegen hatalmak járszalagjára került. Mindkét király híveinek volt miért keseregni, s azt hajtogatni, a másik fél puszta létezése okozta a katasztrófát. János királynak a Habsburgok beavatkozását illető tévedésére a másik oldalon e beavatkozás korlátainak, csekély hatósugarának föl nem ismerése felel: hatásában legalább akkora hiba, mint a másik.
A közvetlen szereplők még jó ideig a másik fél „megtérítésétől”, esetleg fölszámolásától remélték az országszakadás orvoslását – s csak a pillanatnyi helyzetnek engedve nyugodtak bele, hogy a két maradék ország önálló államapparátust építsen ki.
A királyi hatalom ettől függetlenül a mélypontra zuhant, különösen keleten. Szapolyai 1528-ban elveszítette családi birtokai legnagyobb részét, s ezeket utóbb sem pótolhatta semmivel. Királyi birtokként Buda, Solymos, Lippa maradt meg csupán. A köznemesi rend támogatása a háborús időkben értéktelennek bizonyult. A rendes állami bevételek is erősen csökkentek. A Ferdinándot uraló megyék adója, az annak kezébe került bányák és vámok jövedelme alapos rést ütött a kincstár költségvetésén.
Van nyoma, hogy I. János próbált kiutat keresni nehéz helyzetéből. Az Alföld óriásfalvainak marhatartással, állat- és borkereskedelemmel meggazdagodott, már csak névleg jobbágy lakóit, a cíviseket igyekezett megnyerni. (1528: Lippa szabad királyi várossá emelése; 1529: cívisek betelepítése Buda elűzött német polgárainak helyére; 1530, majd 1536: a jobbágyok 1514-ben elvett költözési jogának helyreállítása; 1537: magyar parasztpolgárok letelepítése Kassán.)
A cívisek valóban kivívott rokonszenve s nyilván igénybe vett anyagi támogatása azonban nem helyettesíthette az elvesztett hatalmi eszközöket. János király országrészében leplezetlenül visszatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozó uralma. Török Bálint Veszprémben és Somogyban, Perényi Péter Baranyában és Zemplénben, Czibak Imre, míg élt, (1534-ig) Biharban, Werbőczy István Tolnában és Nógrádban, Maylád vajda (1534–40) Fogarasban és környékén, Petrovics Péter Temesben, a Kosztkák, Podmaniczkyak, Bebekek, Ráskayak más földeken uraskodtak, a király nevében, de jobbára saját tetszésük szerint. Megrendszabályozásukra nem lehetett gondolni. Hiszen minél nagyobb úr volt valaki a saját környékén, annál könnyebben pártolhatott az ellentáborhoz, ha „sérelem” érte. A másik féltől, I. Ferdinánd magyar tanácsosaitól származik a következő keserű helyzetjelentés: „Amíg az ország fel van osztva, felséged királyi tekintélyét és hatalmát nem gyakorolhatja. Mindenki, mihelyt ügyét kétesnek tartja, vagy 414azon aggódik, hogy törvényes eljárás vagy büntetés fenyegeti – át fog menni az ellenséghez. A gonosztevők, akik már annyian vannak, hogy nincs is számuk, a büntetés elől tőlünk az ellenséghez, az ellenségtől pedig hozzánk fognak menekülni. Itt is, ott is bűntettek szakadatlan sora következik, amivel folyton újabb okok adódnak majd az országban háborúkra és belső zavarokra…”*
BÁRDOSSY LÁSZLÓ, Magyar politika a mohácsi vész után. Budapest 1944. 120.
Az adott politikai helyzetben, mikor egyik kínálkozó párt sem ígérhetett orvoslást az ország súlyos betegségére, a megbízhatatlanság, a kétkulacsosság aligha mondható meglepőnek. Jól tükrözi a kilátástalanság érzésének általánosulását a két tábor ideológiájának kialakulatlansága. A Habsburg-hívek a keresztény egység középkori gondolatát hangoztatták, Szapolyai alattvalói a nemesi nacionalizmus németellenességén lovagoltak. A kölcsönös hatástalanságra mi sem jellemzőbb, mint hogy János király szóban hangosan törökbarátnak ígérkező hívei nem voltak hajlandók urukat elkísérni, mikor az 1529-ben a szultán fogadására Mohácsra sietett…
Az viszont külön magyarázatot kíván, miért nem talált rá I. János a reformáció éppen ekkoriban Habsburg-ellenessé váló, a Német Birodalomban egyre terjedő fegyverére. Csak az uralkodó és közvetlen munkatársai (Czibak Imre, Werbőczy, Brodarics István, Frangepán Ferenc, később Fráter György) egyéni meggyőződése, mindvégig híven őrzött katolikus hite döntött volna? Aligha. Elsősorban is az új eszmék ellen dolgozott, hogy Magyarországra német közvetítéssel, mégpedig kezdetben II. Lajos feleségének, Habsburg Máriának támogatásával érkeztek. Hasonlóképpen fékező erőt jelentett a Jánost (a Habsburgok ellen sokszor nyíltan is hadakozó) Rómához fűző, folyton megújuló kötelék. Végül pedig, s talán legfőképpen, nehezen szánhatta volna rá magát hagyományos közösségével való nyílt szakításra az az ország, amelyiket a törökkel való kapcsolat miatt amúgy is súlyos, a kereszténység elárulását emlegető vádak érték.
