ERDÉLY A BOMLÁS ÉVTIZEDÉBEN
ERDÉLY A BOMLÁS ÉVTIZEDÉBEN
Abban a bizonytalan határú, krónikus belső bajokkal küszködő államalakulatban, amely fölött I. János uralkodott, Erdély sem tudott több támogatást nyújtani a központi hatalomnak, mint az anyaország megmaradt megyéi.
Volt-e egyáltalában valami jelentősége annak, hogy az új uralkodó trónra léptéig Erdély kormányzója volt? A tartomány életét, súlyát tekintve nem nagyon. Az átmeneti konszolidáció rövid időszakában (1526–1527) a három nemzet magától értetődően fogadta el az új uralkodót és kormányát. A szász városok és a székelyek állítólagos tapogatózása a Habsburgoknál egyelőre 415nem tekinthető komolynak. Szapolyai a vajdai kancelláriából néhány embert magával vitt ugyan Budára – így Kőrösy Miklósból, volt vajdai secretariusából királyi titkárt csinált –, a többséget azonban meghagyta korábbi helyén. Talán az volt ezzel a szándéka, hogy régi emberei révén ellenőrizze az általa kinevezett új vajda, a befolyásos arisztokrata Perényi Péter működését (1526–29). Tény, hogy az erdélyi kancelláriában Szapolyai által bevezetett újítás, a titkár közigazgatási és az ítélőmester jogszolgáltatási szerepe is megmaradt. Annak pedig semmi nyoma, hogy János király volt tartományát valamiféle előnyben kívánta volna részesíteni: politikája az egységes magyar uralkodó osztály politikája, céljai az egész ország érdekeit kívánják szolgálni.
Hogy 1527–28 harcai miként zajlottak le errefelé, arról fentebb olvashattunk. Az 1528 végén fölújuló háborúskodások szintén igen hamar elérték a Királyhágón túli földeket. I. Ferdinánd uralma itt sem bizonyult jobbnak és hathatósabbnak, mint másutt. A szász városokban Reicherstorffer emberei terroruralmat gyakoroltak, mindenkit támadtak, aki nem engedelmeskedett nekik. Még a rendíthetetlenül Habsburg-hű Markus Pemflinger szebeni királybírót is megszorongatták. Perényi Péter, aki megtartotta Jánostól kapott vajdai tisztét, sem a szászokkal nem tudott kijönni, sem a tartomány nemességével nem tudott szót érteni. A hangulatot rontotta, hogy Ferdinánd király német zsoldosokat akart a tartományba telepíteni, természetesen az ottaniak pénzén. Erdély egyetlen jelentősebb hadi vállalkozása a János-párt ellen (egy 1528 őszi támadás Lippánál) semmiféle eredményt sem hozott.
Ekkor már a Tarnówból hazatért Szapolyai elvágta az országrészt Budával összekötő utakat. Péter (Petru Rareş), Moldva fejedelme török utasításra dúlni kezdte a Székelyföldet. 1529 májusában Török Bálint temesi ispán haddal jött a habsburgiánusok segítségére, de június 22-én Földvárnál (Brassó közelében) csatát vesztett a moldvaiakkal szemben. A további ellenállást I. János helytartója s később vajdája (1530–1534), somlyai Báthori István törte meg több kisebb ütközetben vagy alkudozással. A székelyek többsége még a földvári csatában visszapártolt. Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Besztercét Báthorinak és segítőjének, az erdélyi származású Kun Gotthárdnak hadai kényszerítették hódolásra. Jóformán csak a szászok tartottak ki Ferdinánd király mellett, sőt ők 1529 végén a két román fejedelemség ellenük küldött csapataival is sikerrel küzdöttek. De már 1530 nyarán Brassó kénytelen megnyitni kapuit a magyar–román–török ostromló had előtt. 1531 januárjában megadta magát Segesvár is, s ezzel az ellenállás egyedül Nagyszebenre korlátozódott. A Habsburgok utolsó erdélyi mágnás híve, Maylád István 1532 elejére szintén az ellentáborhoz csatlakozott, a szebeniek azonban még ezután is évekig dacoltak az árral, s végül csak 1536. március 1-én hódoltak be I. Jánosnak! Ferdinánd király 1529 óta gyakorlatilag semmiféle segítséget nem adhatott erdélyi híveinek, egyetlen próbálkozása, Kávásy Kristóf huszti várnagy és Tallóci Bánffy Boldizsár 1536 legelején Szatmár felé 416indított felmentő hadjárata, noha Kun Gotthárd is elesett a harcokban, végül teljes vereséggel zárult.
Erdély társadalmi erői ezekkel az elhúzódó harcokkal gyakorlatilag semlegesítették egymást: a szászok elleni háborút a jórészt hű jánosista erdélyi magyar nemesség irányította. A székelyek álláspontja ingatag maradt, egy részük mindig hajlamos volt szembefordulni (az 1519–21 óta közöttük nem túlzott szeretetnek örvendő) Szapolyaival. Hiába volt tehát Erdély a hajdani Magyarország Bécstől legtávolabb eső, jól védhető határok közé zárt része – ilyen körülmények között nem válhatott Szapolyai hatalmának bázisává.
Hogy Erdély rendi színezetű belviszályai, s az azokból mégis egyértelműen kibontakozó János-pártiság minőségileg mennyire azonos volt a másutt is észlelhető feudális kiskirálykodással, azt leginkább 1534 egy különös, s akkor nagyon fontosnak hitt eseménysora világítja meg.
Az 1528–29-es visszatérés sok árnyoldala: a törökre való ráutaltság, az ország kettészakadása, a politizáló réteg megbízhatatlansága s a rossz helyzetértékelés önvádja meghasonlásba kergette János királyt. 1530 karácsonyán, egy Budára sebtében összehívott országgyűlésen (ugyanott, ahol a szabad költözést helyreállíttatta) kormányzójává nevezte ki a török hadsereg egyik hadiszállítóját, Ibrahim nagyvezír bizalmasát, a magyar–török tárgyalásokban már korábban is aktívan részt vevő velencei-török pénzember Alvise (Lodovico) Grittit. A lépésnek valószínűleg igen összetett indítékai voltak: a király a ránehezedő felelősség egy részét igyekezett másra hárítani; úgy vélte, az olasz szerepeltetése megkönnyítheti a Magas Portával való alkudozásokat; végül pedig a kincstár hitelezőjeként s az akadozó bányaüzemek bérlőjeként számított a gazdag kereskedőre.
Gritti azonban magasabbra tört, mintsem I. János eleinte sejthette. Önmaga akart hatalomra jutni Magyarországon, előbb a szultán támogatásával, később Bécs és a Porta kölcsönös kijátszásával. 1534 tavaszán, hosszabb – és ottani helyzete megrendülésével záruló – sztambuli tartózkodás után török katonasággal indult vissza Magyarországra. Erdély felől közeledett, s Brassónál lépte át a határt. János király azon hívei, akik részesei voltak uruk Gritti ellen folytatott készületeinek, megrémültek. Egyesek át is pártoltak Ferdinándhoz. Erdély azonban nyugodt maradt.
A kormányzó, de még inkább néhány magyar híve (főképpen Batthyány Orbán és Dóczy János) igen hamar tönkretette ezt a félelemmel vegyes, de mégiscsak semleges hangulatot. 1534. augusztus 12-én Brassó közelében orvul meggyilkoltatták János egyik legtekintélyesebb és legnépszerűbb hívét, Czibak Imre váradi püspököt.
Erdély és Bihar nemessége felhördült, a meggyilkolt unokaöccse, Patócsy Ferenc népfölkelést hirdetett. A vajdai hivatal gyakorlatilag üresedőben volt: Báthori már nem élt, 1532-ben kinevezett társa, Hieronym Łaski börtönben ült: Gritti-pártisággal vádolták. A rendek által választott főkapitány, Kun 417Gotthárd, János hűséges hadvezére rövid habozás után maga állott a Gritti ellen induló had élére. A még mindig harcoló Szeben kivételével Erdély valamennyi része katonákat küldött a táborba, az útját vakmerően tovább folytató Grittit Medgyesen hatalmas sereg kerítette be. Az általa segítségül hívott Péter moldvai vajda (1529-es beavatkozása óta Csicsó, Bálványos és Beszterce földesura) merész pálfordulással az ostromlókhoz csatlakozott.
János király súlyos dilemma elé került. Ha cserbenhagyja kormányzóját, Sztambul haragját idézi magára – ha megsegíti, saját alattvalóit bőszíti föl. A király némi gondolkodás után a be nem avatkozás mellett döntött: maroknyi lovasság kíséretében Váradon várta be, míg szeptember 28-án Medgyest a túlerő rohammal bevette, a kormányzót és török kíséretét lemészárolta.
A Királyhágón túl beleszólni látszott Magyarország jövendőjébe, hiszen Gritti halála után mindenki azt hitte, a szultán és a nagyvezír szakítani fog eddigi pártfogoltjaival. Maga János király is a legrosszabbra készült. Követei által fölajánlotta lemondását V. Károly császárnak. A vész azonban elmúlt: a szultán eleinte ugyan nyomozgatott gyanús engedelmességű alattvalójának sorsa után, de Ibrahim nagyvezír kegyvesztése és kivégzése után (1536. március 15.) az ügy végképp lekerült a napirendről. Igazi következménye nem is ezen a síkon maradt a medgyesi drámának. Részben abban a tényben, hogy Czibak Imre megürült püspöki székét ekkor kapja meg Szapolyai jövendő főtanácsadója, Utiešenovič, tévesen Martinuzzi György pálos szerzetes (röviden Fráter György). Részben pedig abban a kevéssé vigasztaló tapasztalatban, hogy a Német Birodalom feje még akkor sem mer biztosítékot ígérni az ország török elleni védelmére, ha János király maga kéri beavatkozását. A lemondási javaslat feltétele ugyanis a legfontosabb várak megfelelő helyőrséggel való ellátása lett volna, ezt azonban az egyre meg-megújuló francia háborúkba süppedt V. Károly (érthető okból és joggal) nem vállalhatta. A császári udvarral folytatott közvetlen alkudozás 1536 nyarán elakadt.
Mindabban, ami 1534-ben történt, az erdélyiek főszerepet játszottak ugyan, azt azonban semmiképpen sem állíthatjuk, hogy fellépésük valamiféle tartományi öntudat következménye lett volna. Az elmúlt évszázad során még alig-alig akadt nyoma erdélyi partikularizmusnak, s most, az országszakadás viharai között is várni kellett még néhány évet arra, hogy az hallathasson magáról. 1538-cal gyorsul föl és ér döntő szakaszába a középkori Magyarország megsemmisülésének folyamata – Erdély pedig, akárcsak 1534-ben, most is főszerepet kap anélkül, hogy az események menetét valóban befolyásolhatná.
