ERDÉLY ÉS BÁTHORI ISTVÁN KIRÁLY

Teljes szövegű keresés

ERDÉLY ÉS BÁTHORI ISTVÁN KIRÁLY
Az az ember, aki 1571-ben János Zsigmond megüresedett helyére lépett, somlyai Báthori István, nemcsak megőrizte elődei politikai hagyatékát, hanem nagyvonalú új kezdeményezésekkel igyekezett megfékezni a Magyarországot széttörő erőket. Az új fejedelem apja 1530–1534 között János király erdélyi vajdája volt. A család éppen ezen István vajda személyével lép ki az idősebb, Habsburg-hű ág (az ecsedi Báthoriak, István nádor és András erdélyi vajda 447ága) árnyékából. Vagyona megnövekszik, a névadó Somlyó várához hatalmas uradalmak (Szatmár, Szinyér) csatlakoznak. István vajda gyermekei házasságaik révén ellenőrzésük alá vonták a század derekán kihaló Várday és Drágffy família vagyonának egy részét, majd az ecsedi ág birtokainak egyes darabjait is. Az 1560-as évek derekától a Tiszától keletre senki nem vetekedhetett jószágukkal.
Az erdélyi történelem viszontagságai a vajdafiak közül éppen a legfiatalabbat, ifjabb Istvánt sodorták a legmesszebb. 1533-ban született, a negyvenes évek elején már Várday Pál esztergomi érseknél, majd a bécsi királyi udvarban apródoskodik, végül 1549-ben Itáliába is eljut, megfordul Padovában, a sok magyar látogatta egyetemi városban is. Talán ez az ifjúkor is hozzájárult, hogy a fiatalember egy életre érzéketlen maradt a reformáció csábításaival szemben. Az viszont bizonyos, hogy ekkor szerezte ragyogó humanista műveltségét.
A politikai fordulatok az 1550-es évek derekán hazatérésre bírták. Izabella visszatértével a családi birtokok ismét a Szapolyai-országrészhez kerültek, s Báthori István is megjelenik a színen: ő köszönti a hazaérkező királynét a rendek nevében! 1559-ben még Izabellától kapja első fontos megbizatását, a Részeket uraló váradi vár kapitányságát. János Zsigmond várháborúiban és diplomáciai vállalkozásaiban is alaposan kiveszi részét. Az erdélyiek egyik legnagyobb katonai sikere fűződik nevéhez: 1564-ben rajtaütéssel elfoglalja Szatmárt és Németit, családjának még János királytól kapott fontos birtokát, melyet 1561-ben Balassa Menyhárt átpártolásakor veszített el. (Igaz, a hadadi csatát is ő veszíti el, még 1562-ben!) 1565 és 1567 között harmadfél évre Miksa császár rabja Prágában: a nemzetközi jog durva megsértésével János Zsigmond hivatalos követeként vetették fogságba, máig sem egészen tisztázott vádaskodás eredményeképpen.
Hazatérve Bekes Gáspárral verseng az uralkodó kegyeiért, s noha az uralkodó végül Bekes mellé áll, mégis ő lesz a speyeri egyezség legfőbb haszonélvezője (pedig Speyert Bekes hozta tető alá!).
Báthori Istvánt birtokainak súlya, népszerűsége és saját energiája együttesen segítette a fejedelmi székbe. A hatalomváltás időszakában – Bekes szervezkedése idején – még föléledt az erdélyi rendek széthúzása. Az uralkodó erélye azonban hamar egy táborba gyűjtötte a legfontosabb erőket. A konspiráló trónkövetelő magányos farkasként kénytelen elmenekülni az ostromlott Fogarasból – egyenesen Prágába (1573). A nevezetes kerelöszentpáli csata napjaiban (1575) az eredetileg a „testámentumos urak” közé tartozó Hagymássy Kristóf csatlakozása fordítja végleg Báthori javára az erőviszonyokat. Márpedig Kerelőszentpál nem csak Erdély sorsáról döntött. A győzelem dicsőségének, hírének nagy szerepe volt abban, hogy a lengyel nemesség végül őt hívta meg királyának – éppen a mágnások által támogatott Miksa császárral szemben.
448S a krakkói tét többet számított egy puszta koronánál; általa került nyugvópontra a keleti Magyar Királyság, most már Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-hatalom fél évszázados viszálya.
Báthori István a 16. század második felének legnagyobb látókörű magyar államférfia volt. Mint partiumbeli nagyúr közvetlenül tapasztalhatta a török világ minden nyomorúságát, megalázó kétoldali kényszereit. Megtanulta hát ő is a leckét: „a törökök nem fogják tűrni, hogy [Erdély ura] akárki legyen; Őfelsége jobban jár, ha rajta lesz, hogy e tartományban egy közbenső ember legyen, aki szolgálatot tehet a tekintetben is, hogy az idő múlásával alkalmas pillanatban Erdélyt hozzácsatolhassák Magyarországhoz” – mondta még 1567-ben Miksa egyik bizalmasának.*
VERESS ENDRE, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I–II. Kolozsvár 1944. N. 69.
Illúziói nincsenek, ez a mondat is tőle származik: „Nem szed az török császár hada más ember kosarába eperjet.” Az utolsó (1552–1566-os) török háború eseményeiből ő is levonta a súlyos tanulságot: a magyar hadszíntéren jelen levő erők közül még mindig a török a leghatalmasabb, de végső győzelmet aratni már az sem tud.
Ha jól meggondoljuk, ezekben a fölismerésekben semmi új sincsen. István fejedelem néhai I. János király és György barát politikáját teszi magáévá és alkalmazza, igaz, azoknál talán következetesebben és hatékonyabban. De ettől még az azonosság létezik, erről nemcsak a Báthorival érintkező török hatalmasságok beszélnek nyíltan, hanem maga a fejedelem is (pl. mikor Balassi Bálint kiadatási kérelmét tagadja meg – a két János király példájára hivatkozva).
Néhai Szapolyai Jánost két tényező vezette politikájában. Hivatalosan idegen hódításnak minősítette I. Ferdinánd beavatkozását – de igazából mint törvényes, fölszentelt uralkodó védte koronáját egy fegyverrel jelentkező vetélytárs ellen. Későbbi ellenállása pedig – s ez a lényeg – az erőtlennek bizonyult szomszédnak szólt, aki segítséget ígért ugyan, de csak ingerelni képes a törököt, távol tartani már nem. Fráter Györgyöt pontosan e kettős indíték logikusnak vélt föloldása kergette tragédiába.
Báthori István joggal ítélhetett úgy: 1532 óta minden kitörési kísérlet a Habsburgokban keresett támaszt, s mindegyik törvényszerűen el is bukott. Ez a felismerés vezeti őt mint Erdély „vajdáját” arra a Portának látványosan engedelmeskedő s másfelé csak titokban tájékozódó politikára, melynek árulkodó mozzanatait fentebb részletesen is leírtuk. Meg is kapja érte ugyanazt a kettős vádat, amivel annak idején Fráter Györgyöt illették az értetlen szemlélők: „Az ő kedvek szerént formálnak és változtatnak engem, mikor akarják németté és mikor az tetszik törökké.”*
VERESS, i. m. N. 157.
449A krakkói trón elnyerésével viszont olyan eszközt kapott a kezébe, amilyennel egyetlen elődje sem rendelkezett. A 16. század második fele a lengyel feudális társadalom virágkora. A gabonatermelés és -kivitel virágzó üzlete addig soha sem látott gazdagságot adott az uralkodó osztálynak. Csak a politikai rendszer öröklött gyöngesége gátolta, hogy Lengyelország Kelet-Európa vezető nagyhatalmává váljék. Báthori pedig Erdélyből épp egy olyan hatalmi szerkezet képviselőjeként érkezett, ahol a központi hatalom minden rendi érdek fölé kerekedve tudott kormányozni.
Az bizonyos, hogy az új király választott országában is magyarnak tartotta magát. Alattvalói meg is orroltak rá, mikor egyszer (még 1577-ben) kiszaladt a száján a beismerés: Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt. Más kérdés volt viszont, kíván-e élni új erejével régi hazája javára, s ha igen, hogyan?
Az Európa számára sokáig közömbös török kérdés az 1570-es évek elején rövid ideig új dimenziókat kapott. Don Juan d’Austria fényes tengeri győzelme Lepantónál (1571. október 7) reményeket gyújtott, különösen a közvetlenül fenyegetett Itáliában. A következő három év alatt azonban a török összeszedte erejét, s helyrebillentette az erők mérlegét. A spanyol támogatás egyre erőtlenebb, Velence sorra veszti el gyarmatait, s végül 1573-ban békére kényszerül a Magas Portával. Franciaországban a Szent Bertalan-éj (1572. augusztus 24) elindítja a vallásháborút.
A török legyőzésének eszméje csak a pápai udvarban élt tovább – ahogy elsősorban ott élt az elmúlt egy évszázad során is. XIII. Gergely pápa, akinek naptári reformját pontosan István király ismerteti meg a lengyelekkel, éppen a török elleni hathatósabb föllépés reményében a Habsburgok jelöltségét támogatta Lengyelországban. Így amikor a „vajda” gyorsasága és Miksa császár tehetetlen időhúzása az előbbit juttatta hatalomra, a Szentszék igen kínos helyzetbe került, amit nagy szerencséjére hamar föloldott Miksa hirtelen halála (1576. október 12).
Az első normális kapcsolatfelvételre így 1577-ben került sor, amikor is Laureo pápai nuncius pontosan egy törökellenes liga létrehozásába kívánta bevonni Lengyelországot. Báthori válasza egyértelmű: Erdély nevében 40 000 katonát ígér a háborúhoz, már ha a liga valóban létrejön. A lengyel hozzájárulásról egy szót sem szól. 1579-ben az új szentszéki követ, G. A. Caligari hozta a következő törökellenes tervet, megint egy reménybeli ligával kecsegtetve a királyt – aki egészen addig halogatta az érdembeli választ, mígnem a pápa a kirobbanás előtt álló spanyol–portugál háború miatt vissza nem vonta javaslatát.
1581-ig kell várnunk, mire először hangzik el magának Báthorinak szájából az indítvány: a kelet-európai keresztény erőket összefogva kellene a török ellen indulni. Egyelőre ez sem több futó ötletnél, melyet csak a Rudolf császár betegségéről szóló hírek sugalltak. 1582 augusztusában megint István király 450pendíti meg a témát a legújabb nuncius, Bolognetti atya előtt, s ezúttal az események a kezére játszanak. A török ismét támad, s Krétát, Velence legfontosabb szigetgyarmatát fenyegeti. II. Fülöp és a pápa egyaránt védelmi szövetségről gondolkodnak. Bolognetti tehát igenlő választ kap Rómából, amire Báthori közli feltételeit: akkor lép be a Ligába, ha a Szentszék, Velence és Spanyolország már megállapodott egymással.
Erről azonban egyelőre szó sem lehet, a legkatolikusabb király és a kereskedő-köztársaság a legelemibb együttműködésre sem képes. A pápa ennek ellenére erőlteti a dolgot, amire – már 1584-ben – a lengyel uralkodó először ahhoz kezd ragaszkodni, hogy előtte Rudolf császár kötelezze el magát az ügy mellett, majd pedig merőben új gondolattal áll elő. Nem tart többé igényt a Nyugat közvetlen támogatására, ehelyett segítse elő a Szentszék, hogy ő meghódíthassa a Moszkvai Nagyfejedelemséget. Ha ez sikerült, egész Kelet-Európa, sőt a kaukázusi népek erejét is a török ellen fordítja. (Az egy éve érlelődő ötletet Lublinban részletezi 1584. április 24-én a pápa megbízottjának, a jezsuita Antonio Possevinónak.) Fél év sem kell hozzá, hogy Róma megadja a tagadó választ. Időközben meghalt a francia trónörökös, a Valois-dinasztia trónja egy protestáns fejedelemre, Henrik navarrai királyra várt (a későbbi IV. Henrik). Spanyolország Anglia megbüntetésére készül (három évre vagyunk a Győzhetetlen Armada fantasztikus próbálkozásától). A Szentszék tehát joggal tartja kilátástalannak, hogy bármi érdemlegeset tehessen Kelet-Európa érdekében. Ezúttal azonban Báthori nem tágít, unokaöccsét, Báthori András bíborost küldi a Szentszékhez, majd segítségül hívja az időközben kegyvesztetté vált Possevinót. A két embernek 1586 nyarán sikerül legalább elvi beleegyezést (és egy nevetségesen kicsi, 25 000 dukátos segélyt) kicsikarni az új pápától, V. Sixtustól. De nem sokkal azután, hogy a jó hír Lengyelországba érkezett, István királyt súlyos betegség verte le a lábáról. 1586. december 12-én hunyt el Grodnóban anélkül, hogy messzetekintő tervei megvalósításához egy lépéssel is közelebb jutott volna.
Meg kell kérdeznünk magunktól, vajon mennyire voltak komolyak ezek a tervek? Törökellenes ligákról, óriási hadjáratokról egy évszázad óta tárgyalt Európa minden valamirevaló országa, de ritka kivételtől eltekintve mindez nem volt egyéb hasznos propagandafogásnál. Ha Báthori lengyel uralmának konkrét törökpolitikáját vizsgáljuk, a gyanú még erősebbé válik. Az a nagyfokú elővigyázatosság, amellyel vajdaként viszonyult a Magas Portához, a lengyel–török kapcsolatban is megjelenik. Lengyel kozákok ütnek a szultán birodalmába? A király visszafogja őket, ha kell, még ki is végezteti az engedetleneket. Moldvai vajdát vagy trónkövetelőt űz el a török? A lengyel király két ilyet is lenyakaztat: Ivan Podkovát (Ioan Potcoavă) 1578-ban, Iancu Sasult 1582-ben.
Ekkora óvatosságot azért nem kívánna a keresztény tervezgetés felületessége! Valóban, az ok nem annyira összeurópai, mint inkább sajátosan lengyel. 451Először is: Báthori, a király, részben a Porta támogatásának köszönhette megválasztását! Másodszor: mint a kor uralkodói általában, a külpolitikában maga dönthetett, de minden egyébben, így különösen az állami bevételek megállapításában és beszedésében s a hadüzenetek dolgában a rendeké volt az elsőbbség. Ráadásul a jó előre megállapított királyválasztási feltételek (a nevezetes „Pacta conventa”), melyekre Báthori esküt tett, külön kikötötték a törökkel fennálló béke megtartását.
A lengyeleket hosszú évtizedek tapasztalatai tanították meg arra, hogy ne kívánjanak megmérkőzni a túl hatalmas ellenféllel. Különben is: a Baltikum, a porosz és orosz ügyek fontosabbak voltak számukra. Meggyőződésük olyan erős volt, hogy István király hosszú éveken keresztül szóba sem merte hozni közöttük a török háború ügyét. Az 1577-es és 1579-es pápai javaslatokkal kapcsolatos titkolódzás és halogatás egyáltalán nem volt uralkodói szeszély!
Az Erdélyben más viszonyokhoz szokott Báthori egyszer ki is fakadt tehetetlensége miatt: a magyar katasztrófát hozta föl példának, mire juthat egy ország, ha a tanács meg az országgyűlés vezeti, egymással is marakodva. Segíteni a bajon azonban nehezen tudott. Mint hajdan a mi Mátyás királyunk, a maga korában ő sem volt igazán népszerű. A megválasztását kísérő lelkesedés hamarosan elhalkult, s ahogyan igyekezett szorosabbra fogni a gyeplőt, úgy fordultak szembe vele a rendek. Köznemesi sorból kiemelt személyi titkárát, majd mindenható kancellárját, Jan Zamoyskit majdhogynem közgyűlölet övezte. A királlyá tételében főszerepet játszott Zborowski testvérek egyenesen lázadást szerveztek ellene, s mikor ő a maga szokott módján hóhérpallossal torolta meg a hűtlenséget (1584), az egész ország felzúdult.
S még ha a belső ellenállást idővel el is tudta (vagy tudta volna) csöndesíteni – a külpolitikai helyzet sem hagyott számára sok levegőt. A császár ellenében választották meg, ezért a Habsburg-házzal s a katolikus német fejedelmekkel sokáig feszült volt a viszonya. A gazdag Visztula-torkolati kereskedőváros, Danzig-Gdańsk nem volt hajlandó elismerni uralmát, a megtörésére indított háború pedig (1576–1577) egy meglehetősen kétes értékű békével ért véget. A kereskedővárost támogató protestáns német fejedelmek sem voltak sosem jó szomszédai.
Gdańsk után következett a legnagyobb próbatétel: a lengyel–litván határt fél évszázada egyre jobban nyugatra toló Moszkvai Nagyfejedelemség. IV. (Rettegett) Iván cár a Zsigmond Ágost halálát követő több éves zűrzavart újabb hódításokra használta föl. Báthori 1579–1581 között három nagy hadjáratban megtörte ugyan Iván cár erejét, de végső győzelmet nem tudott aratni. A lengyel rendek kívánságára, melyet ezúttal a Szentszék is erőteljesen támogatott, 1582. január 15-én kénytelen volt belemenni a pápai követ, Possevino által közvetített békébe. Ezután született meg a török kiűzését az orosz trón megszerzésével összekapcsoló ötlet. Az új háború terve eleinte a 452lengyel urak dühödt ellenállásába ütközött, de 1586-ban már – különösen a litvánok között – változóban volt a hangulat. A halál azonban nem hagyott időt az uralkodónak, hogy agitációjának végső gyümölcsét learathassa.
A török kiűzésének gondolata tehát kétségtelenül élt Báthori István lelkében. Ahhoz azonban túlzottan jó politikus volt, semhogy egy belpolitikailag, külpolitikailag és katonailag egyaránt reménytelen vállalkozás kierőszakolására fordítsa energiáit. Előbb a feltételeket próbálta megteremteni – másra pedig már nem maradt ideje.
Újra Erdélyre fordítva a szót: Báthori lengyel királysága végül csak a Habsburg-kérdésben hozott jelentős változást (a fejedelemség létének elismerésén túl is).
A Habsburgokkal való ellentét terhét Erdélyből vitte magával az új uralkodó Krakkóba és Wilnóba. Miksa, majd Rudolf a megegyezés feltételéül rendre a speyeri egyezség teljes végrehajtását (azaz Erdély fölötti uralmuk tényleges elismerését) követelték. Báthori viszont 1564–65-ben elveszített családi jószágait, Szatmárt és Németit kívánta visszakapni, s természetesen hallani sem akart a korábbi, a titkos hűségeskün túlmenő engedményekről. A viszályban hiába közvetített (még Possevinót is belevonva) a pápa, Erdélyt illetően csak 1585-ben jutottak valami eredményre (ekkor kerül Nagybánya kárpótlásképpen a Báthoriak birtokába). A Miksa halála után kötött lengyel–Habsburg békét például azért nem volt hajlandó 1584-ben Báthori megújítani, mert az erdélyi tárgyalások még mindig függőben voltak.
Az a tény, hogy a Habsburg-hatalom végül is sem Erdélyben, sem Lengyelországban nem volt képes megingatni uralmát, hamarosan másféle gondolatokat támasztott az uralkodóban. „…hogyha Isten könyörülne rajtunk, és ez mostani császártokat, királytokat [ti. Rudolfot] kit én igen beteges embernek értek, ez világból ki venné, ottan megszabadulnátok, és minden zenebona nélkül szabad választástok lenne… hogyha ez török császártul megkérhetnők, hogy ez maradék nyomorult földet ne üldözné, sőt oltalma alá venné, határt mutatna.”*
VERESS, i. m. N. 538.
Más szavakkal: Báthori önmagában látta Rudolf lehetséges utódját. A gondolat a következő években többször is felbukkan, nemcsak a császár súlyos betegsége idején (a Caligari nunciussal folytatott tárgyalásokkor), hanem magyar híveivel folytatott levelezésében is.
Ezzel a fordulattal az erdélyi politika megint visszaérkezett egy olyan elképzeléshez, melyet eredeti formájában még János király próbált megvalósítani 1528–1532 között. Csakhogy az akkorihoz képest vagy többről, vagy kevesebbről van most szó. Többről, ha a török kiverésére a Habsburgok nélkül szőtt terveket komolyan vesszük; kevesebbről, ha elhisszük, hogy a császári ház elleni magyarországi lépéseknél a Portát semmiképpen sem akarták 453provokálni. A lényeg ott keresendő, hogy Báthori Istvántól számíthatjuk annak az eszmének folyamatos jelenlétét, amelyik Bethlen Gáboron át Thököly Imréig fog kísérteni. Magyarországnak a Porta árnyékában való egyesítése ez az eszme.
Ez viszont azt is jelenti, hogy Báthori István „vajda” és király politikája változatlanul nem erdélyi, hanem általánosan magyar.
Megfelel ennek az a kép is, amelyet a fejedelemség vezetéséről fölvázolhatunk. A tulajdonképpeni Erdély szülötteinek még mindig alig jutott szerep. A Drágffyak, a Várdayak kihalása, a várháborúk területi veszteségei, a Báthoriak két ágának összebékülése azt eredményezte, hogy István fejedelem országában gyakorlatilag nem maradt arisztokrata család (az uralkodóén kívül). Előnye volt e helyzetnek, hogy a kezdeti zavarok elmúltával nem támadhatott újabb nagy hatalmú versenytárs. Másfelől viszont be kellett tölteni azt a hiányt, amit a nagybirtokosok eltűnése a hatalom gépezetében hagyott.
A fejedelem intézkedései jellemzőek. Előtérbe kerülnek saját rokonai. A vajdai titulust előbb bátyja, Kristóf, majd szabályos dinasztikus elv alapján annak fia, Zsigmond örökli. (Igaz, ez utóbbit hivatalosan olykor a „palatinus Transilvaniae” címmel is illetik – ami viszont egyszerűen „vajda” – lengyel latinsággal.) Megválasztásakor Zsigmond úrfi még gyermek, ezért István úr akaratából kormányzótanácsot állítanak melléje, melynek tagjai között van a „palatinus” nagybátyja, Bocskai István; további két tag (Csáky Dénes és Sombori László) pedig a távolabbi atyafisághoz tartozik. Közben nagyobb lehetőséget kapnak a régi erdélyi családok, melyek eddig a nagy oligarchák árnyékába szorultak. A Kendiek most is élen járnak (Kendi Sándor Somborival és Kovacsóczy Farkassal a kormányzótanácsot felváltó hármas tanács tagja), mellettük a Bánffyak és az Apafiak kezdenek hallatni magukról.
A kormánygépezet legfontosabb része azonban megint másféle emberek kezében maradt. Báthori István pályájának tetőpontján, lengyel királysága idején maga Erdély igencsak korlátozott önállósággal rendelkezett. Külügyeit egészében István király intézte – Krakkóból vagy Wilnóból. A belső dolgokban Kristóf „vajda” még valódi kormányzónak tekinthető. A háromtagú tanács azonban pusztán végrehajtotta azokat az utasításokat, melyeket a Krakkóban működő „erdélyi kancellária” továbbított számára.
Ennek a krakkói hivatalnak a vezetője a felvidéki születésű Berzeviczy Márton kancellár, akinek előbb Kovacsóczy Farkas, utóbb Gyulay Pál volt a helyettese. Itthon, Gyulafehérvárott 1575-ig a Habsburg-országrészből ide költözött magyar főnemes (és volt püspök), Forgách Ferenc volt a kancellár. Utána rövid ideig a Báthori atyafi Sulyok Imre töltötte be ezt a tisztet, Báthori Kristóf vajdasága idejétől pedig a már említett Kovacsóczy Farkas, aki viszont Szlavóniából származott. Jórészt „kívülről” jött emberek tehát, akiknek egyedül a fejedelem szolgálata kölcsönöz erőt. Az erdélyi társadalomhoz alig 454van kapcsolatuk. A sajátos egységet nem is a származás biztosította nekik, hanem – legalábbis jelentős részüknek – egyfajta közös műveltség. A kancelláriák személyzete – Forgáchcsal, Berzeviczyvel, Kovacsóczyval az élen – főképpen hajdani padovai diákok közül került ki, annak az egyetemnek magyar hallgatói közül, ahol egykor maga a jövendő fejedelem is eltöltött némi időt. (Mellesleg Báthori első számú lengyel híve, Jan Zamoyski is ott tanult!) Padova Velence fennhatósága alatt állt, a gazdag kereskedőköztársaság pedig régtől fogva megtalálta a törökkel való együttélés szükséges módozatait. Báthori István hivatalnokai az európai szellem kincsei mellett azt is megtanulhatták a híres univerzitáson, hogy a törökkel való barátkozásnak haszna is lehet: a fejedelem politikáját ezért tudták olyan őszinte lelkesedéssel szolgálni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages