A JOBBÁGYSÁG
A JOBBÁGYSÁG
A magyarországi társadalom egészét tekintve lassúbb erdélyi fejlődés a 15. század végére létrehozta ugyan a szó klasszikus értelmében vett jobbágyosztályt, de ez a jobbágyság még mindig sokrétűbb, mint az anyaországi. S ezt a sokszínűséget a fejedelemség kialakulásakor újrarajzolt határok – a Részek egészen más fejlettségi szintű megyéinek átcsatolása révén – csak tovább fokozták.
Ha a parasztság egészét tekintjük, már akkor is legalább négy, egymástól élesen elkülöníthető fő réteget ismerhetünk föl. A vagyoni ranglétrán kiemelkedő cívisek jórészt a Tiszántúllal kerültek az erdélyi társadalomba. A szabad szász parasztok és a katonáskodó székelyek régi alkotóelemként élnek tovább. De míg ezt a három társadalmi csoportot el kell választanunk a tulajdonképpeni jobbágyságtól – ugyanakkor ez utóbbin, a földművelő népesség negyedik s egyben legnépesebb rétegén belül is jelentős különbségeket, eltéréseket vehetünk számba. (S természetesen ezek körét is növelte az új államhatárok kialakulása.)
483A jogi állapot fenntartotta a jobbágyok három alapvető kategóriára bontását. Telkes jobbágyot, szabadost és saját termőfölddel nem rendelkező zsellért ismert. Ez a rangsorolás azonban semmiképpen sem jelentette például azt, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó személyek valóban azonos körülmények között éltek volna.
A telkes jobbágyok között a gyermekáldás változósága, a föld minősége, a gazda rátermettsége s végül a szerencse forgandósága régtől fogva erős differenciálódást indított el, s ez a folyamat a 15. század második felétől, az árugazdálkodás megerősödésétől kezdve csak gyorsult. Ez a gyorsulás sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy a hajdani Kelet-Magyarországon, s különösen Erdélyben a magyar átlaghoz közeli viszonyok alakulhassanak ki. A fejlettebb magyar megyékben már a 15. században a fél telekkel rendelkező jobbágy volt a jellemző. Az alakuló Erdélyi Fejedelemség falvaiban viszont még a 16. század derekán is igen magas az egésztelkesek aránya. 1551-ben a szamosújvári uradalomban ez a szám 35%; 1556-ban Kővár vidékén 65%; a Részekben lévő Erdőd várának tartozékaiban 1556-ban 88%, 1569-ben 90%, s még 1578-ban is 60%. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy – különösen a földrajzi Erdélyben – a népsűrűség is elmaradt az átlagtól, így az „aprózódás” késésében a művelt terület bővíthetőségének is szerepe lehetett. Ugyanakkor az állattenyésztés (szarvasmarha, juh) az erősen hegyes országban olyan jelentős volt, hogy a jobbágynépesség teleknagyság szerinti osztályozása nem tekinthető a gazdálkodás egyedüli mércéjének. Sajnos az állatállományból való részesedés arányairól igen keveset tudunk.
Ami a szabadosokat illeti, nevük alatt változatlanul a földesúri szolgáltatások (vagy legalábbis azok többsége) alól felmentett embereket találhatjuk. A színkép az ő esetükben már lényegesen bonyolultabb, mint a hajdani anyaországé. A földesúri személyzetbe kiemelt jobbágyok (várbeli szolgák, darabontok) családjai, néhány fontosabb mesterséget űző família (halászok, mészárosok) még az általános szokás szerint került a liberek, libertinusok kategóriájába. Többnyire az ő szabadságaikkal ruházták föl a magyar és szász falvak bíráit is. Egyértelműen helyi különlegesség volt viszont, hogy a román körzetek és falvak vezetőinek egy része is a szabadosok közé tartozott. (Vajdák, krajnyikok, kenézek – mindőjükről később lesz majd szó.)
Végül pedig a harmadik csoport, a zsellérek köre is igencsak sokféle embert foglalt magába. Igaz, a legtöbb uradalomban csak a hagyományos módon értelmezték az „inquilinus” elnevezést, azaz a szegényeket, a frissen érkezett letelepülőket sorolták hozzájuk. Másutt viszont – főképpen a Részek mezővárosaiban – éppen a leggazdagabbak egy része mondott le a jobbágytelek használatáról. Ekképpen zsellérnek minősült pl. számos kereskedő, tőzsér és iparos cívis is – tehát olyan emberek, akik valójában már kilépőben voltak a jobbágysorból, méghozzá éppen fölfelé! Végül pedig 484ugyanezt a „besorolást” kapták az egyre szaporodó paraszti értelmiségiek („deákok”, „literátusok”).
Mint ahogyan telkes gazda és szabados, úgy telkes jobbágy és zsellér között sem vagyoni értelemben húzódott a választóvonal. Mi több, a zsellérekre nehezedő úrbéri terhek általában könnyebbek voltak a szokásosnál. Szolgálataikat szerződés szabályozta, dézsmájukat, ajándékaikat többnyire szintén megegyezés szerinti taksával váltották meg – s ebben a korban Erdélyben több volt a föld, mint a műveléséhez értő munkaerő.
Ez utóbbi tényből következőleg pedig nemcsak a földesúri munka elvállalására rászoruló zsellérek helyzete könnyebbedett, hanem már eleve korlátozott volt azok száma, akik zsellérsorba kerültek. Míg a hajdani anyaország 16. századi maradékaiban a jobbágynépességnek kb. 25%-át számíthatjuk az inquilinusok közé, addig a fejedelemségből származó adatok 5 és 20% között mozognak, ideértve természetesen az Alföld-perem mezővárosainak részben egészen más minősítés alá kívánkozó cívis-zselléreit is!
Még az eddigieknél is nagyobb tarkasággal találkozunk, ha a jobbágyokra rótt földesúri és állami terhek sorozatát vesszük szemügyre.
A cenzust például mindenütt az egész falvakra osztották ki, azután a bíró szabta meg, ki mennyit fizet. A kulcs, ami szerint a kivetés megtörtént, igencsak sokféle. A legelterjedtebb változat a jobbágytelket tekintette alapnak. Gyakran az igásökrök számát mérték föl, megint másutt a „nyílföld”, a falu határából kinek-kinek többnyire gazdasági erejéhez mérten kisorsolt földterület nagyságát figyelték. Jellemző, hogy a telek utáni és az állatállomány szerinti cenzuskivetés egymás mellett élt Bihar, Szatmár és Szilágy több területén. Például Szalacson, Margittán, Bogyoszlón, Oláhapátiban „sessió”-k (telkek) szerint; Albison, Ottományban, Újszékely községben, Tulogdon az igásökrök száma szerint rótták ki a cenzust. A nyílföld utáni kivetésre a csicsói uradalomból vannak az első példák.
Egyes helyeken a szokásos cenzus mellett még más, a földesúrnak szóló egyenes adót is szedtek. A gyalui uradalom falvaiban „zsinatadó” vagy „ostoradó” néven pénzt és vágómarhát követeltek, a somlyói domíniumban pedig az ispánok fizetésére „fertonpénzt” szedetett be a földesúr. Kővár vidékén „akopénzt” vagy „kertadót” kellett fizetni (ez az ako nem azonos az űrmértékkel!).
A gyalui ostoradó természetbeni szolgáltatás jellege önmagában nem változtatott azon, hogy a cenzus kifejezetten pénzbeli teher volt és maradt. A kifizetésre kerülő összegek természetesen szintén területenként, olykor falvanként változtak – közös vonásnak egyedül azt tekinthetjük, hogy az 1514. évi törvényben előírt jobbágycsaládfőnkénti 1 Ft-ot gyakorlatilag sehol sem vezették be, a terhek ennél sokkalta könnyebbek maradtak.
Nem változtatott ezen a helyzeten a pénz értékének fokozódó csökkenése sem, a század második felében. Sőt, mivel a pénzben kifejezett cenzusösszeg 485sok helyen alig változott, ez a fajta jobbágyteher igazából csökkent. Nagybánya fejedelmi bányaváros 1566-ban és 1578-ban egyaránt 150 forintot fizetett. Tasnád mezőváros cenzusa 1569-ben éppúgy 1000 forint körül járt, mint 1589-ben. A kolozsmonostori uradalom falvai együttesen 180 forintot adtak 1580-ban és 1599-ben is.
Mi több, ezek a század végi évtizedek meghozzák a rengetegféle különleges pénzszolgáltatás lemorzsolódását is. A taksa, a fertonpénz és hasonló társaik egyre kevesebbet hallatnak magukról, míg végül lassan elenyésznek.
A cenzushoz, illetve annak különleges válfajaihoz hasonlóan sokrétű szolgáltatásformát jelentett az alakuló állam jobbágyai számára a terményszolgáltatások (munera) rendszere. Gabonából zabot mindenütt, de helyenként búzát is követeltek a földesurak. Baromfit, disznót, juhot, tojást, mézet, zöldséget, gyümölcsöt, tűzifát megint csak helyenként változó módon és mértékben kellett beadni. Ezek a terhek önmagukban megint csak nem voltak súlyosak, bár az 1500-as évek végéig lassú emelkedésükkel kell számolnunk.
Sokkal kötöttebb, s a helyi szokásoknak valamivel kevésbé alávetett szolgáltatásformát jelentett a földesúrnak járó terménykilenced meghonosodása. Beszedetéséről, lévén akkor még sokfelé szokatlan, az 1514. évi jobbágyellenes törvények külön intézkedtek, általánosan kötelezővé téve azt. Ezt a rendelkezést 1549-ben az erdélyi országgyűlés is megerősítette. A gyakorlati végrehajtás azonban még egy ideig késett. A század ötvenes éveiig jobbára csak néhány partiumbeli birtokon találkozhatunk vele, így a Báthori-uradalmakban, Csehiben, Kővárott, Somlyón. Itt gabona után szedték, s a kivetés messze alatta maradt a törvény által előírt 1/10-es aránynak. (A kilenced tulajdonképpen: kilencedik tized.) A hatalmas és gazdag gyulai uradalomban 1526–27 körül a – természetben szedett – kilenced összértéke csak kb. 450–460 Ft-ra rúgott.
A későbbiekben azonban a kilencedet egyre több helyen és egyre intenzívebben szedték. Megint csak Gyula példáját kell említenünk, ahol 1562-ben – igaz, valószínűleg egy évnél hosszabb idő alatt – már közel 2000 Ft-ot szedett be a földesúr ezen a címen.
A korábbi idők legrendszeresebben behajtott járadéka, a dézsma az országszakadás éveiben még régi funkcióját töltötte be: az egyház jövedelme volt, s szinte minden termék után beszedték, lett légyen az gabona, gyümölcs, bor vagy disznó. Megmaradt a nem katolikus román népesség mentessége is. Az első változásokat még nem a reformáció, hanem a politikai szükség diktálta. Fráter György a Statileo János halálával 1542-ben megüresedett gyulafehérvári püspökség tizedjövedelmeit az állami bevételek közé iktatta. Ugyancsak a központi hatalom felhasználására került a váradi egyházmegye dézsmája is, mivel annak éppen a barát volt a püspöke. Martinuzzi halála után a Habsburg-uralom helyreállította ugyan mindkét főpapi tisztséget, de az 4861556-os fordulat azután végleg állami bevétellé változtatta a tizedet. Tehette ezt annál is inkább, mert – mint láttuk – az erdélyi állam újjászületése a reformáció diadalát hozta magával.
Mindez magát a jobbágyságot alig érintette. A haszonélvező kilétének a megváltozása ugyanis nem járt a behajtási módszer megváltoztatásával. Ez pedig, mint régebben, most is abban állott, hogy a helyi földesurak árendába vették a dézsmát, s ahogy régen a püspöknek, most a kincstárnak adott meghatározott összeg ellenében maguk hajtották be parasztjaikon a tizedet.
Az egyéb jobbágyterhekhez hasonlóan igencsak sokféleképpen éltek Erdély és a Részek földesurai a robotoltatás jogával. 1514-ben ezt a terhet is országos érvényességű törvény szabályozta. Heti egy, azaz évi 52 napban szabta meg az „úrdolgát”. Az élet azonban már az egységes Magyarországon sem követte ezeket az előírásokat. A kezdődő török világ zűrzavarában mindig a pillanatnyi helyzettől függött, melyik földesúr milyen mértékben terhelte meg jobbágyait. A hagyományok ereje mellett nagy súllyal esett a latba, hogy a jobbágyköltözés (most már hivatalosan: szökés) szintén virágzott országszerte.
Az erdélyi országgyűlések soha nem foglalkoztak a robot vagy más szolgáltatások meghatározásával. Azt az ősrégi álláspontot képviselték, hogy úr és jobbágy viszonya kizárólag a magánjogra tartozik, állami beavatkozást nem igényel. Ehhez az elvhez annyira ragaszkodtak, hogy még az 1514. évi törvényeket sem használták föl soha – pedig azok elméletileg több évtizeden át rájuk is vonatkoztak.
A tényleges állapot, amelyet az 1550-es évek derekáig megfigyelhetünk, ugyanolyan sokszínű, változatos képet mutat, mint valamennyi egyéb jobbágyteher esetében. A birtokok, uradalmak egy részében az emberekre, a családfőkre méretezték a megterhelést, a másik csoportban az ekéket vagy az igásállatokat számították alapnak. Másképpen robotoltak a falusiak, és megint másképpen a munkát megváltó mezővárosiak. Létezett meghatározás a szántóföld, a szőlő, a kaszáló mennyisége szerint vagy munkanapok számában rögzítve. Csak a példa kedvéért néhány adat a gyulai uradalom urbáriumaiból:
1525 körül a jobbágyok kétnapi fűkaszálással tartoznak, ezenkívül a zsellérekkel együtt egy napig kötelesek voltak gabonát (búzától kölesig mindenfélét) aratni, végül pedig minden éjjel nyolc főnek őrséget kellett állni a várban. A Gyulához legközelebb eső 4 falu népe a majorsági termékek szállításában volt érdekelt, a Gyulán élő kereskedőknek pedig a bor szállítása jutott osztályrészül – és így tovább.
Ugyanebben az uradalomban 1554-ben van egy sor olyan falu, amelynek lakossága két-öt hold föld teljes megművelésével tartozik szolgálni, a vetéstől egészen a termés elszállításáig. Egy másik falutípusban évi 2-4 nap közötti robotmunka az előírás, egy harmadikban pedig a következő részletes kivetés 487volt érvényes: minden ekével rendelkező jobbágy felszánt fél hold földet, a birtokos vetőmagjával beveti, gondozza, majd learatja, végül hétnapi kaszálással is tartozik.
Ez a viszonylag kedvező helyzet azután a század közepétől kezdve gyorsan és látványosan romlani kezdett. A fogarasi uradalomban, ahol 1508-ban még csak két szekér fa befuvarozása, valamint kétnapi szénakaszálás és -szállítás volt előírva, az 1570-es statútum már ezeken fölül háromnapi aratórobotot is megkövetelt a falusiaktól. 1596-ban – az általános panaszok között – a majorság körüli munkák, ezen belül a vetéssel kapcsolatos tennivalók megnövelésén háborognak a jobbágyok. A szilágysági Csehi mezőváros esetét véve példának, az utolsó Drágffy idején, 1556-ban még csak arról hallunk, hogy Erdőd és Kővár várai részére szekerekkel kellett szolgálnia. De már Drágffy Gáspár is növelni kezdte az úrdolgát: ekés és aratórobotot követelt majorságában. Utóda, Báthori György pedig gyökeres változtatást hajtott végre. Drágffynak még voltak saját ekéi az uradalomban – ő felszámolta azokat, s csak a jobbágyok ingyenmunkájával szántatta földjeit.
Báthorira egyébként másutt is panaszkodtak a parasztok. Bélteken (ezt az uradalmat is a Drágffyaktól örökölte) azt vetették szemére, hogy a szántástól a betakarításig mindent robottal végeztet, holott ez korábban nem így volt, sőt a szőlő megmunkálását, amit Drágffy még bérmunkával intéztetett, szintén robottal végeztette. Ráadásul a muszájmunka mennyiségét nem határozta meg, hanem „képesség szerint” (pro facultate), azaz tetszőlegesen dolgoztatta az embereket.
Báthori György keménykezű úr volt, de nem kivétel. Osztályos társai, bárók és köznemesek ugyanazt az utat járták, mint ő, legföljebb csak pár évvel később jutottak el Báthori módszereiig. A mindeddig pontosan meghatározott mennyiségű robot országszerte „képesség szerinti” úrdolgává változott. Lassan eltűnnek azok a megkötések, amelyek a kötelező ingyenmunkát csak bizonyos tennivalók elvégzésére (mint láttuk, főképpen szántásra, aratásra, szállításra) korlátozták. Ritkább lesz a robot mennyiségének időben való meghatározása is, ehelyett az elvégzendő munka mennyiségét, teszem azt a megművelendő föld nagyságát adja meg a földesúr. A század végére már annyira romlott a helyzet, hogy több uradalomban áttértek a kötelező harmadnapi szolgálatra. Az a jobbágy, aki – a legelterjedtebb változat szerint – minden harmadik hetét az úrnak volt kénytelen áldozni, pontosan a dupláját teljesítette annak a robotnak, amit hajdan Werbőczy hiába szeretett volna kötelezővé tenni!
A kép persze éppoly változatos maradt, mint korábban. A növekedés általános, de a módszer most is uradalomról uradalomra különbözik. A robot a megművelt föld mennyiségéhez, a föld minősége által megkövetelt tennivalókhoz, a termény fajtájához, sőt még a jobbágyok teljesítőképességéhez is igazodott.
488S mindezen felül alkalmazkodnia kellett még egy, a termelőmunkától teljesen független körülményhez is. Erdély határait és stratégiailag fontos pontjait az állandó háborús veszély miatt meg kellett erősíteni. A 16. század egésze Magyarországon is a nagy várépítések kora – Erdély e tekintetben pedig hűségesen követi az anyaország példáját. A várak, kastélyok, paloták építésénél sok munkáskézre van szükség, s azt természetesen csak a parasztság adhat. A földművelés és a fuvarozás robotja mellett megjelent a várszolgálat robotja is. Az építkezés éppoly korlátlan úrdolgává válik, mint a többi, s különösen a határszéleken, a végvárak vonalában nyomorítja a parasztokat. Nem csoda, ha a Báthori György elleni panaszokban éppúgy találkozhatunk vele, mint a gyulai uradalom (elvesztés előtti) utolsó urbáriumaiban az 1560-as években, vagy Fogarasfölde népeinek 1567-ből származó privilégiumaiban.
A robotoltatás ilyetén nagyfokú kiterjesztésével egyidőben a jobbágyok költözési szabadsága is csorbát szenvedett. Mint minden fontosabb ilyen dologban, itt is egy 1514. évi törvény jelentette az első lépést: a jobbágyköltözést egységesen eltiltó paragrafusa révén. A megvalósulás ez esetben is elmaradt, legalábbis abban a tán másfél évtizedben, míg a régi Magyarország úgy-ahogy létezett. Mi több, 1530-ban I. János király visszavonatta az országgyűléssel az 1514-es rendelkezéseket, s két évtizeddel később a Habsburg-királyság országgyűlése is hasonlóan intézkedett.
Szapolyai törvényét hiába ismételte meg az 1536-os váradi országgyűlés. Országának örökösei nem vettek tudomást ezekről az intézkedéseiről, 1556 után soha senki nem hivatkozik már rájuk. A földesurak a jobbágyot röghöz kötöttnek tekintették, s az államnak nem kívántak beleszólást hagyni efféle magánügyekbe.
A sokkal kezdetlegesebb közigazgatású román fejedelemségekkel szomszédos, nehezen ellenőrizhető hegyi határok közé zárt, még viszonylag sok feltörhető földtartalékkal rendelkező Erdélyben azonban a nyílt erőszak sem tudott eltüntetni egy sor, a parasztoknak kedvező hagyományt. Ilyen volt a jobbágyszökés általános gyakorlata, ilyen volt az a jog, hogy a parasztok szabadon adhassák, vehessék, cserélhessék egymás között földjeiket. (Bár itt természetesen ki kellett kérni az érintett földesúr engedélyét, aki elvileg feltétlen rendelkezési jogot szerzett a jobbágytelek fölött. Kivételt a mindig is szabad rendelkezésűnek tudott irtásföldek és a szabadon vásárolt földek jelentettek.)
Valamennyi, a jobbágyot sújtó teher közül az állami rendes adó (a dica) tekinthető a legegységesebbnek. Hosszú időn át ugyanazon elvek szerint szedik be. Összeírják a bizonyos anyagi szintet elérő jobbágyokat (1543-ban 3 Ft értékű vagyontól, 1552-től 6 Ft értékűtől), s azokat bizonyos kulcs szerint „kapunak”, „portának” vagy „rovásnak” egybeszámolva, kapunként szabták ki a fizetendő összeget. Eleinte ez elég csekély volt, 1545-ben pl. 60 dénárt tett csak ki, 1550 tájától pedig 1 Ft körül állapodott meg. A jobbágyvagyon 489fölmérésénél minden jel szerint az igaerő volt a kiindulópont, az 1552-es 6 Ft pontosan egy pár ökör ára. Az összes többi állatot (ló, juh) ehhez arányítva számították be, így pl. juhból 50-et kellett ahhoz tartani, hogy valaki fölkerüljön a dicajegyzékre.
Ehhez az állandó teherhez egyre több újfajta különleges állami követelés társult. A régi hadiadó, a subsidium nevében csak elvétve bukkan föl (gyakorlatilag azonos a dicával) – helyette külön pénzt szedtek a végvárak fenntartására, a fejedelmi zsoldos katonaság eltartására, a töröknek fizetendő hűbéri adó előteremtésére és így tovább. E részben pénzbeli, részben természetbeni adók (a szultán adójába pl. minden kapu után 1 /2 ejtel vajat és 1/2 köböl lisztet szedtek) teljes összege úgy 2 Ft 50 dénár–3 Ft körül mozgott, ami 1550 körül még egy ökör ára volt, s mindenképpen kevesebbet tett ki, mint a földesúri szolgáltatások összértéke.
A 16. század utolsó harmadában azután az államnak a jobbágyokkal szembeni pénzigénye is növekedni kezdett. Az 1552-ben elfogadott rendszer, az évente kétszer szedett 1-1 Ft elvileg ugyan 1578-ig változatlanul fönnmaradt. Csakhogy közben csökkent az adófizetők száma, s a dicajegyzékbe már csak azokat vették föl, akiknek legalább négy ökre vagy azzal egyenértékű más élőállata volt. Ugyanakkor tovább szaporodtak a különböző, ráadásként kivetett adófajták. Hadisegély (subsidium) címen eleinte 15-20 dénárt csaptak az egyforintos dicához, 1575-ben már 50 dénár ez az összeg, 1590-ben 75 dénár, 1592 93-ban, a tizenöt éves háború előestéjén pedig eléri az 1 Ft-ot! Változatlanul ettől függetlenül szedtek be pénzt a „szultán adójába” – ez nem volt rendszeres, de pl. 1577–1588 között legkevesebb 50 dénárt jelentett minden portától, minden behajtáskor. Végül pedig az ekkoriban elszaporodó nagy építkezések költségeinek fedezésére is állandóan újabb és újabb pótlékokat vetettek ki – 1571-ben például Várad építésére 70, Szászsebesére 30 dénárt hajtottak be egy-egy adófizetőtől a fejedelmi tisztviselők.
Végül pedig fennmaradt, sőt továbbfejlődött az a régi magyar jogszokás is, mely szerint a jobbágyok kötelesek fegyvert tartani, s alkalomadtán bizonyos arányok szerint hadba vonulni. Az 1514-ben hozott törvények csak részleges lefegyverzést írtak elő, s mint rendesen, ezt a rendelkezést sem tartotta be senki. Az erdélyi országgyűlések pedig nyíltan felújították a régi, egyfajta általános hadkötelezettséget jelentő rendelkezéseket. 1545-ben minden tizedik, 1551-től kezdve minden tizenhatodik adózó jobbágy volt köteles fegyverrel, lóval a hívó szóra táborba szállni. A jelek szerint ezek a jobbágykatonák a hajdani telekkatonaság mintájára földesuruk csapatában (bandérium) szolgáltak.
1575-től megemelték a katonáskodás terhét: a tizenhat jobbágynak a lovas mellé még egy gyalogos katonát is ki kellett jelölnie. (A felszerelés és az ellátás költségeit természetesen mindig közösen viselték.) A megkettőzött létszám jelentette nagy terhen az 1578-as országgyűlés annyit enyhített, hogy tizenhat helyett most már húsz adózó porta után kellett a két katonát fölszerelni.
490A jobbágyok hadi szolgálatának másik módozata a népfölkelés volt. A szokásjog egyenesen azt írta elő, hogy szükség esetén valamennyi épkézláb ember táborba szálljon. Erdély országgyűlései többször is megújították ezt az előírást. Már az 1542-es márciusi tordai országgyűlés is kimondta, hogy a fejenkénti hadrakeléskor legföljebb minden tizedik paraszt maradhat otthon. Az 1552-es törvények értelmében már arra is kötelezték a jobbágyokat, hogy húszanként egy szekeret is hozzanak, élelmiszerrel megrakva. 1557-ben viszont csak a jobbágyok felének fölkelését írják elő, 1562-ben János Zsigmond eltörli a népfölkelést, s a három nemzetet zsoldostartásra kötelezi – majd 1564-ben ismét elrendeli a parasztok egyetemes fegyverbe hívását. 1565-ben részletesen szabályozták, ki milyen felszereléssel köteles jelentkezni. 1566, 1568, 1573 és 1578 országgyűlései azonban már újból hallgatnak a fejenkénti mozgósításról. 1594-ben, a török háború kirobbanásakor már csak ajánlgatja a diéta a parasztok fölfegyverzését – de nem írja elő.
A folyamat kétségtelenül a népfölkelés lassú eltűnéséről tanúskodik. Ezen nincs is mit csodálni. A század a hivatásos katonaság első nagy diadalainak korszaka – a mesterségük minden csínját kitanult és begyakorolt zsoldosok harci értéke sokszorosan fölülmúlta a teljesen képzetlen, s többnyire gyalázatosan fölszerelt parasztkatonaságét. Az Erdélyben tapasztalható változás azonban korántsem jelentette a jobbágyság kiiktatását a honvédelemre kötelezettek sorából.
Elsősorban azért nem, mert a telekkatonaság valóban létező és hatékony hadkiegészítési módszernek bizonyult. Olyannyira, hogy Báthori István fejedelem 1575-ös reformjakor már (pázsitzöld) egyenruhát is előírt az így bevonuló katonák részére. Ugyanez a törvény elrendelte a telekkatonák folytonos készenlétben tartását s évente kétszeri szemléjét (mustráját) is. Magától értetődött, hogy az ily módon kiemelt jobbágy nem szívesen tért vissza robotoló társai közé. Szívesebben próbált szerencsét a hivatásos katonák – a várőrségek, uradalmi és fejedelmi hajdúcsapatok stb. – soraiban.
Erdély uralkodói maguk is jól tudták, hogy ütőképes hadsereget csak hivatásos katonákból állíthatnak ki. Mivel a telekkatonaság a legjobb akarattal is csak egyfajta félhivatásos állománynak minősülhetett, már János Zsigmond is tartott állandóan fegyverben levő csapatokat maga mellett. (Az ő fizetésükre szedték a fentebb említett hadisegélyt, a subsidiumot.) Lévén pedig, hogy Erdélybe nemigen jutottak el az akkori Európa hadseregeit adó német, morva, svájci, spanyol, vallon, olasz hadfiak, a fejedelmeknek elsősorban saját országuk lakóiból kellett zsoldos katonákat kiemelni, kiképezni. Nemesek, székelyek, rácok mellett elsősorban a jobbágyok közül válogathattak. A telekkatonaság éppen jó előiskola volt ahhoz, hogy az arra törekvő parasztok átléphessenek a hivatásos zsoldosok táborába.
491A jobbágyság fegyveres szolgálatának hagyományai ezeken az áttételeken át vezettek egy új típusú szabadosréteg megszületéséhez. A század végén már külön neve van azoknak a csapatoknak, ahol a földesúri szolgáltatások alól egyre inkább mentesülő parasztkatonák szolgálnak: ők a „darabontok”, más néven „puskások”. Az erdélyi állam csak hasznát látta a jelenségnek. A parasztsorból kiemelkedő katonák már nem kötődnek a jobbágysághoz, a nemesség sem fogadja őket maga közé. Olcsó katonaságot szolgáltatnak a fejedelmi hadba, s ami a legfőbb, gyökértelenségük miatt a fejedelemnek minden körülmény között engedelmes csapatokat alkotnak.
Összegzésképpen azt mondhatjuk tehát, hogy valamennyi jobbágyteher közül egyedül a földesúrnak járó pénzszolgáltatás veszített értékéből – ezt a csökkenést azonban az állami adóztatás intenzívebbé válása gyakorlatilag kiegyenlítette. Az összes egyéb megterhelés növekedést mutat, a terményszolgáltatás lassúbb, a robotoltatás annál erőteljesebb ütemben. A költözés törvényen kívül helyezése is a jobbágyság helyzetének rosszabbodásához járult hozzá. Tegyük még ehhez hozzá, hogy ebben az időben történtek az első kísérletek az uradalmi majorságok kiterjesztésére: ha a folytatás el is maradt, a jobbágyok kezén levő legjobb földek egy része mégis veszendőbe ment.
Erdély és a Részek sajátos hagyományai kétségtelenül több esetben enyhítik az összkép komorságát. Az is bizonyos, hogy a rosszabbodás nem jelentette a jobbágyság életének a nyomorszintre való leszorítását. Valahogy úgy állt ez a dolog, mint az ekkoriban egyre terjedő „korcsmáltatási monopólium”-mal. Az úr kisajátíthatta magának a borkiméréseket – de a földesúri saját szőlők képtelenek voltak elegendő bort adni azok számára. A kocsmákban kimért bor jó részét a jobbágyoktól vásárolták föl előzőleg: végső soron azok csak a kicsiben való eladás külön hasznától estek el.
Mégis, az 1550-es évektől kezdve a jobbágyok élete határozottan nehezebb lett, a földesúrral szembeni kiszolgáltatottság pedig nőtt. Az átlagos erdélyi jobbágy, aki a korábbi időkben sem tudott bekapcsolódni az árutermelés és árugazdálkodás a jövő szempontjából oly fontos műveleteibe, most még inkább eltávolodott ennek lehetőségétől. Terményének feleslegét, a hozzá kerülő kevéske készpénzt, földjeit, munkaerejét egyre nagyobb részben vitték el a különböző, növekvő terhek.
Az idővel egyre szorongatóbbá váló helyzetből alig-alig kínálkozott kiút. A katonáskodó réteg lassú elszakadása a tényleges földművelőktől a nem gazdasági eszközökkel való kitörés egyik legfontosabb eszközét vette ki az átlagos jobbágyok kezéből.
Elmaradott helyzetből indulva, növekvő gondokkal küszködve Erdély jobbágynépessége a 16. század második negyedének nagy katasztrófáját, majd az új állam megszületését csak passzív szemlélőként vagy még inkább szenvedő alanyként élte át. A feudális világban a paraszt nem volt politikaformáló 492tényező, a tiszántúli cívisek aktivitása olyannyira különleges magyar sajátság, hogy Erdélyen belül is páratlan marad. Az erdélyi állam tulajdonképpeni jobbágysága még a hitújításban sem cselekszik önállóan. A földesurak és a városok kényszerítő példája vagy sokszor tényleges kényszere ugyan őket is belevonja a reformáció hullámverésébe – de arra nemigen van erejük, hogy cselekvő részt vállaljanak a változásokban. Jellemző módon még az időközben várossá előlépett volt erdélyi mezővárosok (Dés, Torda, Marosvásárhely, sőt Nagybánya) is lassabban, csak az ötvenes évek elején fogadták be az első prédikátorokat.
