A ROMÁNOK
A ROMÁNOK
Az erdélyi állam határait a török hódítás és a Habsburgokkal folytatott harc mintegy véletlenül oly módon húzta meg, hogy a volt Magyar Királyság valamennyi románok lakta vidéke az új országba került. Erdély régi, egybefüggően románok lakta tájaihoz (a Déli-Kárpátok völgyei, Fogarasfölde, Hátszeg-vidék) Máramaros megye déli fele, Bihar, Zaránd és Arad megyék hegyei s a Temesköz keleti területei járultak.
Az állandó megtelepedés, a pásztorkodásról a földművelésre való áttérés, sőt a nagyobb medencékbe, síkokra való lehúzódás a 16. században is folytatódott. A földesúri hatalom által többnyire nyíltan segített életmódváltozás meglehetősen elmosta a nemzetiségi határokat, hiszen nem egy esetben a vallás és a nyelv megváltoztatására is vezetett. Ennek a minden erőszaktól mentes asszimilálódásnak eredményeképpen ott, ahol a megtelepedés magyar vagy szász környezetben zajlott le, meglehetősen nehézzé vált nyomon követni a valódi jobbággyá lett románok sorsát.
E lemorzsolódással ellentétes hatású, de éppúgy nehezen rekonstruálható jelenség volt a román fejedelemségek felől a 16. század utolsó harmadában meginduló erőteljes bevándorlás.
A Török Birodalom hódításai 1526 után nemcsak Magyarországot törték darabokra, hanem végképp igába görnyesztették Moldvát és Havasalföldet is. A forma ugyan a régi maradt, a román uralkodók ezután is csak adófizető hűbéresekként szerepeltek. A török beavatkozás jellege azonban megváltozott. Magyarország bukásával a fejedelemségek elveszítették azt a szomszédjukat, amely ugyan szintén hűbéri engedelmességet követelt tőlük, de egyben ellensúlyozta is a portai törekvéseket. Lengyelország moldvai igényeinek is hamarosan határt szabtak a török fegyverek. A meggondolatlanságig vakmerő Rareş Péternek, a II. Lajossal és utódaival oszmánellenes terveket szövögető Radulnak (Radu de la Afumaţi) nem támadhatott méltó utóda.
A moldvai, havasalföldi vajdák trónusáért méltatlan vetélkedés indult meg: az önjelölt bojárok azzal igyekeztek megszerezni Sztambul támogatását, hogy mindig több adót ajánlottak, mint amennyit az éppen uralkodó fejedelem 493fizetett. A Porta persze élt az alkalommal, s egyre szorította a csavarokat. Moldvában és Havaselvén most már állandóan állomásoztak török csapatok. A vajdai címet a legengedelmesebb hajbókolók kapták, méghozzá alig néhány évenként cserélve, nehogy túlságosan megerősödjenek a hatalomban. Havasalföldnek a 16. században volt olyan időszaka, mikor 64 év alatt 19 vajda váltotta egymást, s közülük csak kettő (!) halt meg természetes halállal. Az pedig magától értetődött, hogy a kicsikart portai adó összege egyfolytában, meredeken emelkedett.
A nyomor mindenütt földönfutóvá teheti a népet – a két román állam parasztsága pedig különösen könnyen engedett a távolba költözés csábításának. Noha nagy részük ekkoriban már a földművelésből tartotta fönn magát, a szilárd településhálózat meglehetősen friss volt, a helyhez kötött szántó-vető gazdálkodásra való áttérés csak nemrégiben lett általánossá. (A románok első magyar neve, a ma már csak pejoratív értelmű „oláh” a „walach” szóból származik, mely később félnomád pásztort is jelentett.) A hegyekben, a dús havasi legelőkön még ezután is nagyszámú állattartó népesség maradt, sőt a letelepedettek sem mondtak le az egész Kelet-Európában jellemző juhtartásról.
A török elnyomás katasztrofális gazdasági következményeire így nagyméretű elvándorlás válaszolt, melynek során a lesüllyedés elől menekülő közép- és kisbirtokosok vezették új hazába a parasztokat. A vándorlók egy része kívül maradt a Kárpátokon, s Galícia felé próbált kimenekülni. A többség azonban Erdély felé igyekezett, részben mert Havasalföldről másfelé nem vitt út, részben mert korábban oda költözött testvéreik ideális befogadó közegként hívogatták őket.
Az újonnan jöttek az ősi útvonalakon haladtak, végig Erdély hegyeinek oldalában, az erdők és legelők régiójában. Aki tehette, a már létező románlakta körzetekbe ment. De ezek a helyek már nem tudtak mindenkit befogadni. Lakosságuk az előző századokban igen megsűrűsödött, legelőik megteltek, szántóikat csak az erdőirtás fáradságos munkájával gyarapíthatták. Az új letelepülők érkeztével népsűrűségük rendkívül megnőtt. Belényes környékén (Bihar megye délkeleti negyedében) a 16. század végére több ember élt, mint majd a 17. század végén fog élni!
A bevándorlási hullám így másutt keresett szabad tért magának. Megakadt az eddig csak átmenetileg használt legelőkön, újabb és újabb földeket tört fel, egyre több irtást létesített. A románlakta vidékek összefüggő láncolata alakult ki Máramarostól a Belényesi-medencén és a Gyalui-havasokon át Fogarasig, Hunyad megyéig, a Szörénységig. A századfordulón már hivatalos jelentésekben is fölfigyeltek a jelenségre. 1602-ben jelentette megbízóinak Zacharias Geizkoffler, a Habsburg császári hadak Erdélyben járt főfizetőmestere: „román falu azelőtt kevés volt, de most a hegyekben nagymértékben 494elszaporodtak, mivel a síkvidék pusztulásával szemben a hegyvidék nagyon megépült.”*
Magyarok és románok. Szerk. DEÉR J.–GÁLDI L. Budapest 1943. I. 513.
A helykeresés, a letelepedés jobbára szervezett rendben folyt le. A vándorútra kényszerült román jobbágyok egy-egy vezetőhöz – neve most is kenéz, vajda – csatlakoztak, aki kapcsolatba lépett a kiszemelt föld tulajdonosával. A földesúr örült az új munkáskéznek, s szívesen látta őket – a megegyezés többnyire akadály nélkül létrejöhetett. Új falvak alapításánál a földesúr és az állam egyaránt adókedvezménnyel, a szolgáltatások ideiglenes elengedésével igyekezett könnyíteni a jobbágyok helyzetén, ezért a románok is megtalálták számításukat.
Mégis, Erdély román népessége szegényebb és elesettebb maradt, mint magyar és szász szomszédai. A pásztorkodás soványabb kenyeret adott a földművelésnél. A birtokosok minden módon erőltették, hogy új jobbágyaik áttérjenek a földművelésre, s az egyre szűkebbé váló legelők is erre késztették a románokat. A nekik jutott szántóföldek azonban rosszabbak voltak az átlagnál, hisz épp ezért nem ült rájuk eddig senki. Az irtásföldek sem voltak olyan jók, mint az évszázadok óta művelt gazdag síkvidéken. Végül pedig Moldva és Havasalföld jobbágyai a technikai fejlődés alacsonyabb fokán állottak, mint erdélyi kortársaik – s ez munkájuk eredményességét is csökkentette. (Erdélyben pl. már megkezdődött az átmenet a három nyomás használatára – odaát viszont még változatlanul a legelőváltó gazdálkodásnál tartottak!)
Végül hasonlóképpen kedvezőtlen hatással volt a román parasztságra a rájuk nehezedő sajátos feudális terhek rendszere.
Igaz, a középkor nem nagyon törődött azzal, milyen nyelvet beszélnek jobbágyai. A régi Magyarországon meghonosodott megkülönböztetés (magyar, szász vagy román falu – possessio hungaricalis, saxonicalis vagy walachicalis) nem nemzetiségi, hanem a terhek és a jogi állapot szerinti elválasztást jelentett. Mégis, a terhek megállapításánál tekintetbe vették a jobbágyok „állapotát”, amibe a származás is beszámított. Annyi tehát bizonyos, hogy a románnak nevezett falvak népessége túlnyomó többségben valóban román is volt.
Mik voltak tehát egy románjogú település terhei a 16. században? Az szerte a középkori Magyarországon megszokott dolog volt, hogy a frissen telepített falvak egy időre mentességet kaptak a szokásos szolgáltatások alól. Ezért az olyan esetek, amikor például 1566-ban Kővár vidékén a frissen letelepedett románok 14 évi mentességet élveznek a cenzus alól, nem tartoznak a különlegességek közé.
A legáltalánosabb eltérés volt, legalábbis idáig, a tized alóli fölmentés. Nem lévén a római anyaszentegyház hívei, a klérus nem követelhette tőlük a 495dézsmát. Legföljebb a már asszimilálódó, katolizált románokat kényszeríthették fizetésre. 1559-ben viszont az erdélyi országgyűlés megváltoztatta ezt a régi hagyományt: törvényt hoztak arról, hogy az állami bevétellé vált tizedet mindazok a románok is fizetni kötelesek, akik olyan helyre költöztek, amely dézsmafizetőnek volt elkönyvelve.
Nem volt ritka jelenség, hogy a román falvak az általános jobbágyterhek terén valamelyest hátrányba kerültek. A gyulai uradalomban az 1554-es adatok szerint a románok évente 2-3 napi szántással, 2 napi aratással és kaszálással, majd a termény összegyűjtésével és beszállításával robotoltak – s ez legalább 1-2 nappal több, mint a magyar falvak terhe.
A legnagyobb különbségtételt mégis a speciálisan csak a románokat terhelő különleges járadékok jelentették. A világosi uradalomban, s természetesen több helyen másutt is, saját vajdáik részére egy egész telek után félnapi aratással, félnapi kaszálással tartoztak, s tíz egész telek után félnapi szántás is elő volt írva. Túrót („brînză”) gyakorlatilag csak románok adtak mindenütt. A pásztorkodó kezdetek még másféle emlékeket is hagytak: külön juhadók sújtották a románokat, ezeket néhol (pl. Hacak-Hátszeg vidékén vagy a csicsói uradalomban) hagyományosan ötvenednek, másutt (Solymos, Szatmár, Kővár vidékén) „sztrongának”, juhakolnak nevezték. Csicsó egyes falvaiban csak a név maradt meg, de valójában juh helyett disznót és mézet adtak a jobbágyok. A marhaállomány után „tretina” (magyar jelentése: harmadfű ökör) néven kellett bizonyos számú állatot beadni a románoknak.
A sokféleségen belül is különleges helyzetben voltak a fogarasi vártartomány jobbágyai. Náluk az egyik legjellegzetesebb román teher, a juhötvened nem mutatható ki – ez az eltérés valószínűleg a havasalföldi vajdák hosszú földesurasága miatt jöhetett létre. Sajátos helyi szolgáltatás itt is létezik „halpénz” „ezüstpénz” néven. A jobbágy elnevezése sem a megszokott „colonus”, „iobagio”, hanem havaselvi mintára „vecin”.
Ami viszont a román jobbágyság egészét érinti: a különleges, csak románokra vonatkozó szolgáltatásokat természetesen éppúgy a sokféle helyi szokásnak megfelelően hajtották be, mint a magyarokéit. Az egyes terhek közötti különbségek is kezdtek elmosódni: láttuk, Csicsón már a juhötvened is alakot változtatott. Arra azonban nemigen akadt példa, hogy a magyar vagy a szász jogú települések terhei keveredtek volna a román jogúakéval. A 16. század végéig bekövetkezett változások pedig megint csak nem érintették a lényeget. Bár az ősi juhötvened ekkorra végleg eltűnik, a tretina és a más nevű vágóbarom-adás érvényben marad.
Megint csak nem történt változás a román nép vezetőinek társadalmi helyzetében sem. Az elnevezés szerinti „román falvak” főnökei ekkor is a saját közösségből kiemelkedő vajdák, krajnyikok, ritkán kenézek. Több uradalomban (Világos, Csicsó, Kővár, Erdőd, Somlyó stb.) külön körzetekbe szervezték e településeket, s élükre megint csak román vajdákat állítottak. E helyeken a 496vezetők elnevezése egyben társadalmi különbségeket is takart: a vajda volt a vidék főnöke, a krajnyik vagy az ő helyettese lett, vagy az egyes falvak bíráit hívták így. Másutt viszont – például Gyula uradalmában – a falusi bírót hívták vajdának.
Ezek az emberek kiemelkedtek ugyan az átlagos jobbágyságból, de legföljebb csak a szabadosi szintig. Noha tisztségük fejében kapnak a jobbágyoktól terményt vagy munkát – ugyanakkor maguk is szolgáltatásokkal tartoznak a földesúrnak, még ha csak jelképesen is: őzet és karvalyt kellett beadniuk. Mellesleg még az ortodox papok, a pópák is adtak „lazsnak” (más néven „pokróc”) adót.
Az igazi előrelépés, a nemességbe való bekerülés csak néhány körzetben sikerült, Erdélyen belül Hunyadban (Hátszeg-vidék), a Részekben Máramarosban és Bihar egyes körzeteiben, illetve a Temesközben. A nagyobb arányúnak mondható nemesítés azonban befejeződött már a 16. század előtt, s ha az anyanyelv és az ortodoxia föladása nem is volt általános, a saját román feudális társadalom kiépítése sehol sem ment végbe: a nemessé lett románok tökéletesen beolvadtak a magyar uralkodó osztályba, átvéve annak eszméit, gondolkodását, életmódját.
A román népen belül maradó fölemelkedés elakadásának legjellemzőbb példája a Fogaras-földi bojárok állapota. Hiába élveztek a gyakorlatban teljes nemesi szabadságot, hiába kötötte őket ezer szál Havasalföld előkelő családjaihoz. A szabályos nemesítés hiánya, s részben éppen a Kárpátokon túli kapcsolatok miatt is megőrzött görögkeleti vallás és román nyelv élesen elválasztotta őket a magyar uralkodó osztálytól. A 16. század sem fogadta be a magyar nemesség közé e bojárokat, legföljebb olyasféle minősítést engedett nekik, mint a székelyeknek: mindkettőt a „serény” (agilis) titulus illette meg.
A politikai hatalomból kirekesztett, viszonylag elmaradott (a városi életformától legtávolabb álló) román nép érthetően a legkevesebb fogékonysággal figyelt föl a reformáció kezdeteire. Miközben a szervezett protestáns felekezetek rendi és társadalmi erők kifejezőivé, az ébredező nemzeti öntudat hordozóivá váltak, az erdélyi románságnak még mindig nem volt igazi egyháza. A pópák jobbágysorban éltek, tevékenységüket néhol esperesek, másutt egy-egy kolostor elöljárója, az igumen ellenőrizte. Bár az igumenek némelyike „püspöki” címet is viselt (vlădică), a körzetek nem voltak pontosan körülhatárolva, s a jogkör is tisztázatlan maradt. (E körzetek némelyike már a 15. században is létezett, legtöbbjüket azonban a 16. század első felében alapították erdélyi uradalmaikban a moldvai és havasalföldi vajdák.) Végül s legfőképpen hiányzott az egészet egységbe foglaló csúcs. Az erdélyi ortodoxoknak 1574-ig nem volt egyházfőjük.
Annál fontosabb lett volna tehát a reformáció térnyerése a román nép köreiben. A görög–szláv gyökerű, cirill betűkkel író, rítusában, szokásaiban a nyugatitól teljesen elütő, ahhoz képest szegény és elmaradott ortodox 497felekezetet még lehetett „babonaságnak” minősíteni, s ki lehetett hagyni a rendi állam elismert vallásai közül. (Tegyük hozzá: üldözésre ennek ellenére ritkán került sor, még talán János Zsigmond egyébként végrehajtatlan maradt 1566-os törvényeit érdemes megemlíteni.) A minden szállal Nyugat-Európához kötött evangélikus, protestáns hitelvek vallóit azonban már egyenjogúság illette meg. A vallási elismerés pedig bizonnyal elősegítette volna a politikai beilleszkedés megkezdődését – ráadásul olyan beilleszkedését, amely az anyanyelvnek igen nagy szerepet juttatott.
A szebeni szászok térítő igyekezete viszonylag hamar meg is teremtette az első kontaktust az erdélyi románság és a reformáció között. 1544-ben a város másfél évtizede használatlanul álló nyomdáját cirill betűkkel szerelték föl, s a város román tolmácsának, Filip Moldoveanulnak vezetésére bízták. Moldoveanul az elkövetkező évtizedben katekizmust s más egyházi szövegeket adott ki anyanyelvén. Az 1550-es évek végén Brassó követte Szeben példáját, s egy Coresi nevű, a havaselvi Tîrgoviştéből származó pap irányítása alatt működtetett egy román nyomdát, amelyik 1581-ig evangélikus és református szellemű munkák sorával ajándékozza meg a román kultúrtörténetet. E munkák jelentik egyébként az egyetemes román könyvnyomtatás kezdeteit.
Az, hogy a brassói könyvek, nyomtatványok már a református irányzat eszméit is tolmácsolták, az erdélyi magyarság bekapcsolódását jelezte a román térítési kísérletekbe. A kétoldalú erőfeszítések hamarosan – János Zsigmond uralmától már egészen nyilvánosan – fejedelmi támogatást is élveztek. Az eredmény nem is késett soká. Egy volt román vlădica, Szentgyörgyi György papjaival együtt áttért a református hitre. 1566–67-ben, miután más pópák is követték példáját, megszervezte az erdélyi román reformátusok első zsinatát. Megalakult saját egyházuk, elfogadták a román istentiszteleti nyelvet, s megválasztották az első superintendenst – magának Szentgyörgyinek a személyében.
Ezután egy ideig jó ütemben folytatódott a román hitújítás. Újabb városok adták nyomdáik segítségét a reformáció új hajtásának kibontakozásához. Kolozsvárott Melius Péter, Szegedi Gergely és Dávid Ferenc énekeiből készítettek román nyelvű válogatást 1570–73 körül; Szászvárosban az ószövetség egy része került sajtó alá az 1580-as évek elején.
Ekkorra – a 16. század kilencedik évtizedének kezdetére – azonban már akadozni is kezdett a román hitújítás lendülete. Báthori István hatalomra kerülésével megváltozott az állami valláspolitika. István úr, a katolikusnak maradt uralkodó, támogatás helyett inkább korlátozni igyekezett a román reformátusokat. György püspök utódai, a hunyadi nemes családból származó Tordasi Pál, majd 1577-től rokona, Tordasi Mihály tevékenységi területe jóformán csak Hunyad megyére és a lugos–karánsebesi kerületre terjedt ki.
Velük szemben pedig István fejedelem az ortodox görögkeleti egyház megszervezésén kezd fáradozni. 1572-ben és 1574-ben két vlădicát szenteltet 498föl, majd az 1574. októberi tordai országgyűléssel elismerteti az ortodoxok püspökválasztási jogát. Az erdélyi románok első igazi püspökét (episcop) Ghenadiének hívták, és még ebben az évben hivatalba lépett. A gyulafehérvári központtal működni kezdő erdély-nagyváradi román püspökség mellett nemsokára létrejött az Erdély északi részén és a Partiumban illetékes révi püspökség is. A kelet-európai ortodox hierarchiával való összeköttetést a püspököknek Szerbiában vagy Havaselvén való fölszentelése biztosította.
S míg a fejedelem egyházi szervezetet adott az erdélyi románoknak – a görögkeletiek számát egyre szaporította a román fejedelemségekből érkező bevándorlás új hulláma. Olyan emberek tömege került át Erdély területére, akiknek a reformáció egész gondolatvilága érthetetlen újdonság volt.
Hiába indult meg tehát az erdélyi románságot az ország többi lakosához közelítő hitújítás – az állami beavatkozás és a román bevándorlás végül is felületi jelenséggé tette azt. A román tömegek megmaradtak a görögkeleti valláson – s bár egyházukat uralkodói közreműködéssel szervezték, még ez sem volt elég ahhoz, hogy megtűrtből elismert felekezetté léphessenek elő.
