AZ ÚJ ORSZÁG ÉS A KÜLVILÁG A 16. SZÁZAD DEREKÁN
AZ ÚJ ORSZÁG ÉS A KÜLVILÁG A 16. SZÁZAD DEREKÁN
Azt az új, a középkori magyar állam felbomlásából keletkező országot, amelyet a század végére már hivatalosan is Erdélyi Fejedelemségnek nevezhetünk, nem kényeztette el a kor, amelyik születni látta. Több olyan külső hatás érte egy időben, amelyet sem elhárítani, sem kivédeni nem volt lehetőség. Mégis mindegyik döntő módon szólt bele a fejedelemség életébe – s ugyanakkor egyikre sem mondhatjuk, hogy kedvező irányban befolyásolta volna ezt az életet.
Az első e tényezők sorában a török előnyomulása és az állandó hadiállapot. Valamennyi közül ez a legközvetlenebb s legdurvább hatóerő. Egyrészt jelentős területi veszteségeket okozott a születő új államnak. János király fél országa még a Balatontól Brassóig, Titeltől, Karánsebestől Kassáig terjedt. Az 1540-es, majd az 1550-es évek török hódításai a határokat a Tiszától keletre, Temesvártól északra rögzítették. Másrészt a megmaradt megyék jó részére – s ez alól az erdélyi Részek sem volt kivétel – kiterjesztette a soha véget nem érő harcok zónáját.
Az ismételt fegyverszünetek és békekötések sohasem biztosítottak tényleges nyugalmat a határokon. A nagy hadjáratok szüneteltek ugyan, de a portyázó hadviselés, a „kis háború” szakadatlanul dúlt. A török hatalom még dicsősége fénypontján sem tudta elzárni az uralma alá került magyar földeket a királyi (és olykor az erdélyi) végvárak könnyű lovas alakulatai elől – s ő sem tartotta vissza saját martalócait az ellenséges védővonalak mögötti vállalkozásoktól. Kétségtelen, hogy a magyar uralkodó osztály a portyázó huszárok révén 455tudta csak folyamatossá tenni elvesztett földjei fölötti ellenőrzését (s ennek igen nagy jelentősége lesz majd a török kiverésének idején); s azt sem lehet tagadni, hogy a magyar végváriak nem tudták volna fenntartani önmagukat, ha támadásaikkal nem szereznek zsákmányt, s nem gyöngítik az ellenség hátországát.
De ennek a harcmodornak elkerülhetetlen járuléka volt a kétfelé adózó zóna kialakulása, majd jelentős kiszélesedése. Sebbe a zónába igen nagy terület esett az erdélyi fejedelemség tiszántúli „részeiből”. Az 1550-es évek elején Bihar megye adózó portáinak 53%-a fizetett adót török földesúrnak és a török kincstárnak is – holott a megyét a Porta János Zsigmond birtokának nyilvánította. Még Hunyad keleti falvaiból is bekerült néhány „Halil bég defterébe” (a török adójegyzékekbe).
A török előnyomulással kapcsolatos, noha már csak közvetve ide köthető, hogy az új államhatár új vámvonalak meghúzását jelentette. Erdély már az 1550-es évek elejére teljesen kiépítette a maga harmincadhálózatát a Részek nyugati peremén. Az eredeti központok Várad, Debrecen, Bajom, Székelyhíd, Margitta, Nagyfalu, Hidvég, Zilah és Zsibó voltak, majd ismételt változtatások után (egy ideig pl. Kolozsvárott is volt vámhivatal) 1586-ban már Karánsebes, Szászváros, Hunyad, Magyarzsombor, Váradja, Dés, Körösbánya és Zilah a harmincadhelyek; négy évre rá pedig Déva és Nagybánya is belép a sorba. Természetesen mind a török, mind a királyi Magyarország rendelkezett hasonló vámokkal (Tokaj, Vác stb.). Így az Erdélyből Itáliába, Ausztriába igyekvő vagy onnan jövő kereskedőknek a korábbi magyar országhatáron belül két új határvonal összesen négy új vámhivatalánál, a lengyel utakon járóknak pedig két új vámhivatalnál kellett fizetniük.
Ezzel pedig elérkeztünk a második külső hatáshoz – a fejedelemség külkereskedelmi kapcsolatainak gyöngüléséhez. Az állandó hadiállapot, a vámok sűrűsödése nyilvánvalóan és érthetően ártott a távolsági kereskedelemnek. Az Erdélyt Magyarország közepével, s azon keresztül Béccsel összekötő fő útvonal (Bécs–Vác–Szolnok–Debrecen vagy Nagyvárad–Kolozsvár) forgalma elég élénk maradt a török berendezkedése után is, de jobbára már csak a Tiszántúl külső összeköttetéseit látta el. A Királyhágón túlról szívesebben jártak a kalmárok a lényegesen biztonságosabb északi útvonalon, azon, amely Kolozsvártól Kassán és a Vág völgyén vezetett nyugat felé. Ennek egyben az is következménye lett, hogy Bécs mellett Krakkó vált az erdélyi külkereskedelem legfontosabb bázisává.
A dél felé irányuló forgalom helyzete is romlott. A Maros völgyében Itália, Dalmácia felé menő utak évtizedekre lehanyatlottak. S nem fejlődött, nem fejlődhetett az áruforgalom a szász városok hagyományos piacaival, a román fejedelemségekkel sem. Eleinte itt is a meg-megújuló háborúk gátolták a növekedést. Később, mikor a magyar országszakadás zűrzavara már elcsendesedett, a török kormányzat beavatkozása állta útját az élénkebb forgalomnak. 4561568-ban ugyanis a Porta megtiltotta Moldvának és Havasalföldnek, hogy legfontosabb árucikkeivel Törökországon kívül mással is kereskedjék. Elsősorban élelmi cikkekről volt szó, gabonáról, élőállatról, vajról, borról. Az intézkedést főképpen az a szándék váltotta ki, hogy a sok százezres világvárossá nőtt Sztambul élelmezését e közeli, jó termőföldű vazallus államokból lehessen biztosítani. A török gazdaság fejletlensége, no meg a román fejedelemségek hallgatólagos ellenállása a monopólium teljes érvényre juttatását megakadályozta, gabonát pedig azelőtt sem igen szállítottak a Kárpátokon kívülről Erdélybe. Mégis, a korlátozás létezett, s kedvezőtlenül befolyásolta az új országgal folytatott kereskedelmet is.
A Moldvával és Havasalfölddel folytatott erdélyi árucsere oroszlánrészét a három, hosszabb idő óta árumegállító joggal fölruházott város bonyolította le: Beszterce, Brassó és Szeben. A legkevésbé jelentős közülük Beszterce volt: az itteni harmincadhivatalt 1552-ben 200 Ft-ért lehetett bérbe adni: azaz a tényleges vámbevételek valahol 200 Ft fölött lehettek. 1569-ben azonban már ugyanezt a bérletet csak 70 Ft-ra taksálták, s a következő évek javulása is csak annyira jutott, hogy 1574-ig kb 100–120 Ft-ra nőtt a bérleti összeg. Brassó vámbevételeinek – azaz külkereskedelmi forgalmának –- számadatai hasonlóképpen visszaesésről és stagnálásról árulkodnak. A század elején, 1503-ban az itt kivitt és behozott áruk értéke még 167 000 Ft-ra tehető; ez az összeg 1530-ban – igaz, ebben a csúcspontján álló erdélyi belháborúnak is lehetett szerepe – mindössze 33 000 Ft-ra becsülhető, s a század dereka utáni rövid fellendüléskor sem haladja majd meg a 80 000 Ft-ot, végül az 1500-as évek végén ismét csökkenni kezd. Nagyszeben forgalma néha megközelíti Brassóét, de jobbára csak a fele annak, s változásai nagyjából megegyeznek azzal, amit ez utóbbi esetében észlelhettünk.
A keleten és nyugaton egyaránt megfigyelhető elszigetelődés további jele Erdély korábban nagyra becsült bányáinak (só, arany, színesfémek) sorsa. Az 1520-as években még a világ legnagyobb vállalkozói közé tartozó Fugger család veszi bérbe a tartomány sótelepeit – velük szemben János király sem kisebb embert vonultat föl, mint a sztambuli kormány bizalmasának tekinthető olasz-török Grittit. Az 1530-as évek derekán még bajor üzletemberek vállalkoznak az akkor éppen gazdátlanul maradó sóaknák műveltetésére – utánuk viszont már nincs újabb külföldi jelentkező, 1541-től jó ideig csak a helyi, meglehetősen kis tőkeerejű polgárok bajlódnak velük. A fejedelmi korban a központi hatalom beavatkozása, majd a Báthori István idején itt élő olaszok (köztük a nevezetes Biandrata doktor) próbálkozásai nem sokat változtattak a lényegen.
Az érdeklődés lankadását azonban nem szabad egyedül az új állam politikai-földrajzi adottságaiból levezetni. Erdély „bekerítése” pontosan akkor következett be, amikor (attól teljesen függetlenül!) a világtörténet egyik legjelentősebb gazdasági fordulata is lezajlott: ez a harmadik kívülről ható 457tényező. A nyugat-európai tőke nem csupán óvatosságból maradt távol a hadszíntérré vált Kárpát-medencétől. (A Fuggerek pl. Erdély után magyarországi érdekeltségüket is föladták: 1546-ban visszaléptek a felvidéki rézbányák bérletétől.) A 16. század derekán kezdődött meg a századforduló nagy földrajzi felfedezéseinek gyakorlati hasznosítása. Kína selymét, India kincseit, a Fűszer-szigetek drága, ritka árucikkeit a portugálok Afrika megkerülésével közvetlenül szállították Európába. Az arab hajózás ugyan végül magához tért a portugál flotta elsöprő győzelmeinek kábulatából, s a hagyományos útvonal, amely a Perzsa-öbölön keresztül vagy a Vörös-tengeren át vezetett a Levantéra s onnan Velencébe, a 16. század közepére ismét élni kezdett. Egykori egyeduralmát azonban nem nyerhette vissza többé, a keleti kereskedelem hasznából a nagyobbik rész végérvényesen az európai hajósoké maradt. Ez pedig óriási nyereséget jelentett a vállalkozóknak – érthető tehát, hogy a fejlett nyugati városok polgársága pénzét és energiáját sokkal szívesebben fordította az indiai hajózás fejlesztésére, mint Levante vagy Kelet- és Délkelet-Európa jelentéktelenné, de annál kockázatosabbá vált üzleteire.
Komoly következményei voltak az amerikai spanyol hódításoknak is. Mexikóból, Peruból addig soha nem látott mennyiségű nemesfém, elsősorban ezüst kezdett Európába áramlani. A fejlődés üteme megdöbbentő: Mexikóban a kezdetkor, az 1540-es években még csak évi 3400 kg ezüstöt adtak a bányák, 1560 után az évi termelés elérte a 15 000 kg-ot, az 1570-es években az 50 000 kg-ot, s a század végére a 74 000 kg-ot. Peru (főleg Potosí a mai Bolíviában) az 1550-es években már évi 183 000 kg, az 1570-es években évi 151 000 kg, a század végén évi 255 000 kg ezüstöt adott. Magyarország korábban Európa egyik legjelentősebb ezüsttermelő országa volt – de a maga évi 5-6000 kg-os átlagtermése az amerikai eredmények mellett bizony eltörpült.
Az öreg kontinens nem véletlenül küldte ki szerencselovagjait és vállalkozóit az amerikai bányákhoz. Az óceáni kereskedelem föllendülését a nyugat-európai ipar látványos fölfutása kísérte. A városok egyre nagyobbak lettek, élelemszükségletüket túlnépesedett környezetük már nem tudta biztosítani (a mezőgazdaság amúgy is nehezebben igazodik az igények megnövekedéséhez, mint az ipar). A 16. század első harmadától a század végéig a gabonaárak négy-hatszorosra, az iparcikkárak alig háromszorosra ugrottak. Egyre több és több pénzre volt szükség – hozták tehát az aranyat és ezüstöt a tengerentúlról. Ez persze azután tovább fokozta az inflációt, azt az inflációt, mely a század végéig tartó általános gazdasági föllendülés mindvégig észlelhető, tartós kísérőjelensége.
A folyamat természetesen elérte a Kárpát-medencét is. A királyi Magyarországon megfigyelhető árak– s nyomukban minden jel szerint az erdélyi árak is – önmagukért beszélnek. A szarvasmarha pénzben kifejezett értéke az 1520-as évektől az 1580-as évekig megháromszorozódott, a gabonáé ugyanez idő alatt megötszöröződött, a boré megnégyszereződött. Egyáltalában, Nyugat 458gazdaságának robbanásszerű fejlődése erős hatást gyakorolt Kelet-Európára. A népsűrűség és az életszínvonal emelkedésével megnövekedett élelmiszerigényeket csak behozatallal lehetett kielégíteni. A lengyel gabona és a magyar szarvasmarha az európai nagykereskedelem keresett árucikke volt, forgalmuk nagy hasznot hozott minden benne érdekeltnek.
A távoli és kicsiny Erdély azonban ennek a fejlődésnek is csak a fonákját ismerhette. Mezőgazdasága általában elmaradottabb volt az egykori anyaországénál. A viszonylagos földbőség, a némileg kedvezőtlenebb klíma és az új művelési formákat továbbadó Nyugat-Magyarországtól való földrajzi távolság egyaránt belejátszott e helyzet kialakulásába. A Szászföld persze előbbre járt – de pl. a Székelyföldön a háromnyomásos gazdálkodás kezdeteit csak a század utolsó éveiben észlelhetjük. A zöldség- és gyömölcstermelés megkedvelése hasonlóképpen késett. A fontos állattenyésztés pedig mindvégig erősen külterjes marad annak ellenére, hogy a 16. század végére az állomány szaporodása kikényszerítette az első takarmányozási kísérleteket, s itt-ott megjelentek az istállók is.
Egy bizonyos: gabonát szállítani Erdélyből Nyugatra sem eddig, sem ezután nem lett volna kifizetődő. (Sőt a közlekedés állapota miatt lehetséges sem.) Borban a szomszédos Hegyalja volt a leküzdhetetlen vetélytárs. A magyar szarvasmarhatartás központja a Nagyalföld volt, aminek csak töredéke került a fejedelemséghez. Értékes árucikk lett volna még a só – csakhogy sóaknák a szomszédos Lengyelországban is voltak, a legfontosabbak (Wieliczka, Bochnia) éppen a Kassa–Krakkó út mellett helyezkedtek el.
Erdély külkereskedelmi mérlege tehát negatív maradt: a gyöngülő marhakivitel a növekvő árak mellett sem tudta kiegyenlíteni a behozott szövetek, iparcikkek, fegyverek, luxusholmik árát, bár azok mennyisége csökkent. A mérleghiányon jobbára csak a fejedelemség nemesércbányáinak termelésével lehetett segíteni, ami már önmagában sem volt könnyű, hiszen ezek nem voltak különösebben jelentős lelőhelyek. Ráadásul az amerikai nemesfémeket igen olcsó munkaerő állította elő, az indián rabszolgák hada – Erdélyben viszont a bányaművelés nehéz és költséges maradt. A drágábban előállított érc alig-alig bírta a versenyt, a termelés válságba került, csökkenni kezdett. A behozatal túlsúlyával együtt mindez erősen érezhető pénzhiányt okozott – de ugyanakkor ez a pénzhiány sem változtatott azon a tényen, hogy a pénz értéke, vásárlóereje az európai helyzetnek megfelelően kicsiny maradt.
E sokfelé ágazó gazdasági változás, mivel nemcsak a világkereskedelem alapjait rakta le, hanem egyben Nyugat-Európát tette a Föld valamennyi tája közül a leggazdagabbá, annak biztosította a leggyorsabb fejlődést – hatalmas távlatokat nyitott a kontinens kulturális életében is. A reneszánsz, a levantei kereskedelemben megerősödött itáliai városok édesgyermeke először Flandriára terjedt át, majd lassan-lassan behatolt Burgundia, Franciaország, s utánuk a többi ország társadalmába. A pénzbőség, az anyagi lehetőségek 459korlátlanná válása egyre több helyen tárta ki a kapukat a költséges új életforma, új művészet előtt. A 15. század végén és a 16. század első felében a megélénkülő gazdasági kapcsolatok, az agrárexport haszna Kelet-Európa egy részét is képessé tette a reneszánsz befogadására. Igaz, az út már elő volt készítve, hiszen a megújulás legkevésbé költséges ága, a szellemi eszmélkedés, a humanizmus már korábban elérte az itteni államokat. Magyarországon ezek a kezdetek még a Hunyadiak korához kapcsolódnak, s Mátyás király uralkodásában rendkívüli csúcspontot érnek el, meglepően korán hozva be már az építkezések, a képzőművészetek új formáit is.
Erdély viszont, a távoli és szegényecske tartomány még jó ideig legföljebb csak a humanista szellem első képviselőit fogadhatta határai közé. A késés jelentős volt, s ahhoz vezetett, hogy az európai változások legfrissebb s talán legjelentősebb termése, a reformáció szinte előbb éri el a fejedelemség lakosait, mint a képzőművészetek, az építkezés, az életmód megújulása. Arról fölösleges lenne beszélni, hogy ez utóbbi befogadása újabb terhet jelentett a fejedelemség gazdasága számára. A kérdés csak az: a 16. század nehéz sorsfordulói között (és után) föl tudott-e nőni ez a gazdaság a megnövekedett igények színvonalához – vagy pedig csak valamiféle kényszermegoldással teremtette elő a szükséges anyagi javakat? Ha jobban megnézzük, ez a probléma voltaképpen Erdély fennmaradásának, jövendőjének lényegét érinti: milyen volt, milyen lett a megszülető új állam társadalma?
