AZ URALKODÓ OSZTÁLY ÉS LEHETŐSÉGEI
AZ URALKODÓ OSZTÁLY ÉS LEHETŐSÉGEI
Az országszakadás belső és külső háborúi; a hajdani állami önállóság elvesztése; egy új, sok tekintetben külső erőktől függő ország fölépítése; a világgazdaság és a helyi viszonyok alakulása – mindez természetesen mélyen érintette a 16. századi magyar társadalom vezető osztályát: az arisztokraták és nemesek rendjét.
Elsősorban is az eddiginél sokkal több erőt és energiát kellett áldozniuk létük puszta védelmezésére. A magánvárak, udvarházak, egyáltalában a feudális birtok védelmezésére a korábbinál jóval több embert, több és drágább hadieszközt kellett készenlétben tartani.
A szellemi újjászületést, elkésve ugyan, de végül mégis követte az életvitel, s ezzel kapcsolatban az ízlés megváltozása is. A polgárság különös építő, szépítő kedvéről már korábban megemlékeztünk – de még annál is nagyobb lendületet vett a 16. század közepétől Erdély várainak, kastélyainak, udvarházainak átalakítása és kibővítése.
A sort még az 1530-as években nyitotta meg Szamosújvár új erőssége, melyet János király és Fráter György emeltetett. Szintén a „barát” nevéhez fűződik – az 1540-es években – a szomorú nevezetességű alvinci kastély fölépítése is, amivel kb. egyidős (1543-as kezdési évszámú) Bethlen Farkas bonyhai „palotája”. 1555 körül fog hozzá Marosvécs szép fekvésű várának modernizálásához Kendi Ferenc, nagyjából ugyanekkor Ebesfalváéhoz Apafi Gergely. Kornis Gábor kapitány Huszton 1577 táján, Geszty Ferenc kapitány a híres Déván az évtized végén irányít nagyszabású átépítést. S akkor még nem beszéltünk a keresdi Bethlen-kastélyról vagy Keresztúri Benedek szentbenedeki lakáról.
Gyulafehérvár volt püspöki palotáját állandóan toldozták, bővítették, hiszen királyok, fejedelmek rezidenciája lett. A nagyméretű erődítések sem szüneteltek: Váradot az 1540-es évektől, Szatmárt úgy 1580-ig, Fogarast az 1580-as években olasz tervek alapján teszik korszerűvé, a kisebb munkálatokról nem is beszélve.
Mindez, amiről beszélünk, az uralkodó osztály életszínvonalának erőteljes emelkedéséről árulkodik. Azon nem érdemes sokat tűnődni, miért igyekezett ez az Európából majdhogynem kiszakított társadalom követni a nyugat-európai műveltség fejlődését. A hagyományos kapcsolódás tehetetlenségi erejét éppúgy számításba kell vennünk, mint azt a természetes emberi magatartást, amely a mindenkori legszebb példakép utánzására ösztönözte az 505embereket. S az pedig bizonyos, hogy a reneszánsz határozott kulturális fölényt biztosított Nyugat-Európa számára nemcsak a mindig is elmaradottabb Kelet-Európával, hanem a korábban oly csodálatos eredményeket produkáló mohamedán világgal szemben is.
Azon viszont ezek után mindenképpen el kell gondolkodnunk, miből tellett minderre a drága újításra egy olyan időszakban, amikor az amúgy is meglehetősen szegény rész-országot kereskedelmi elszigetelődés, pénzromlás, pénzhiány, a katonai költségek megsokszorozódása sújtotta.
Igaz, a reneszánsz diadala Kelet-Európa más területein is bekövetkezett ekkorra. De az adottságok mindenütt eltértek az erdélyiektől. Lengyelországban a nemesség vette kezébe a nagybani búzatermelést, s ebből fedezte a többletkiadásokat. A királyi Magyarországon is hozott változást a mezőgazdasági termékek áremelkedése. A termény- és munkaszolgáltatás ott is megnőtt, a pénz pedig kevésbé volt hajlamos az eltűnésre, mint Erdélyben. Az ingyen szerzett gabona, élőállat révén mind az urasági háztartás, mind annak gazdasági, katonai és szolgáló apparátusa eltartható lett a nagybirtok saját hasznából – hiszen még a fizetség is jórészt terményben, posztóban számolódott ez idő tájt. Mi több, a pénzbeli szolgáltatások, illetve a terhek jó részét pénzben megváltó mezővárosok révén a századelőn még majdhogynem ráfizetéses nagy domíniumok növekvő anyagi hasznot is hoztak birtokosaiknak. (Hogy a lassan 10 000-es nagyságrendűvé nőtt bevételekben volt-e már ekkor szerepe a majorsági termékek piaci értékesítésének, azaz a lengyel típusú gazdálkodásnak, arról a szakértők még vitatkoznak.)
Erdély ezeket a példákat nem követhette. A lengyel út ezen a nyugati piacoktól reménytelenül távol levő, elzárt területen járhatatlan volt és maradt. Való igaz, hogy néhány nemesúr kísérletezgetett a legkelendőbb termékek (bor és szarvasmarha) adásával, vevésével, de az ország gazdasági korlátaiba ütközve természetesen eredmény nélkül.
Kalmárkodással tehát nem szerezhetett vagyont erdélyi nemesúr, csakis birtokainak hasznára számíthatott – noha annak növelése sem ment könnyen.
Nem térhetett át például a Nyugat-Európában bevált módszerre sem, ahol is a nemesi földek jó részét egyszerűen bérbe adták vállalkozó szellemű parasztoknak. (Ezzel a lépéssel kezdődött meg egyébként odaát a feudális kötöttségek széthullása!) A keleti Magyarországon kevés volt a bérlőnek jelentkező: az ország viszonylag gyéren lakott, föld tehát van bőven. Aki csak tehette, inkább önálló jobbágytelket igyekezett szerezni, hiszen ezáltal nemzedékekre biztosíthatta családja megélhetését – a bérlemény jövője viszont mindig bizonytalan.
A kicsiny munkaerő-kínálat annyira felsrófolta a munkabéreket, hogy ebben a pénzhiányos világban egyszerűen nem volt érdemes bérlőket fogadni. Ez szegte kedvét azoknak az uraknak – pedig ilyen már több is akadt –, akik a bérmunka egy másik változatával kísérleteztek. Azzal tudniillik, hogy a 506rendelkezésükre álló földet nem darabonként adták bérbe, hanem meghagyták majorságnak, csak éppen szegődött földmunkásokkal műveltették meg. 1570 körül Szatmárban 8-12 Ft-ot fizettek évente egy béresnek, de létezett 27 Ft díjazás is! A magas munkabér mellett a kezdetleges technika is akadályozta olyan termelékenység elérését, aminél a munkáltató és a munkavállaló egyaránt megtalálhatná számítását.
A birtok hasznosságának növelésére csak egyféle mód kínálkozott: a jobbágyoknak a földhöz való jogát korlátozni kellett. Ehhez a korszak megadta a lehetőséget. A parasztság vezető ereje, a cívisréteg megtizedelődött. Az állandó harcok miatt az uralkodó osztály lényegesen nagyobb fegyveres erőt tartott készenlétben, tehát könnyebben kényszeríthette akaratát alávetettjeire. S a jobbágyok még csak a törvény védelmében sem bízhattak. Werbőczy István Hármaskönyve már 1514-ben kimondotta a földesúr tulajdonjogát valamennyi földre. A nevezetes törvénygyűjtemény megírásakor a nemesség merész, új követelése volt csupán ez a „törvény”, s mint az egész könyv, tulajdonképpen soha sem nyert királyi szentesítést. Az idő azonban elmosta ezt a kis „szépséghibát”. Az 1500-as évek második felében a szokásjog teljes érvényű alaptörvénnyé emelte Werbőczy alkotását, s ezzel megadta a jogi alapot a jobbágyföldek kisajátításához.
A majorság megteremtéséhez így mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben kialakultak a megfelelő feltételek. Miután pedig a kisajátított földek bérbeadásával, esetleg bérmunkával műveltetésével való kísérletezés balul végződött, az erdélyi társadalom életében hamarosan újabb fordulat következett be. Az allódiumok fokozódó lendülettel átállnak az ingyenes jobbágyszolgáltatások, a robot igénybevételére.
A folyamat ezen a ponton is nagyon hasonlít a Magyarországon megfigyelhetőre. A földesurak legfőbb törekvése gazdaságaik önellátóvá tétele. Ami a gazdálkodás folyamatosságához, a jobbágyháztartások ellátásához kellett, azt végső soron maga az uradalom is elő tudta állítani. A domíniumok falvaiban élő iparosok (bognárok, kovácsok, ácsok, tímárok, szabók) rosszabb, elavultabb holmit készítettek ugyan – de olcsón, sőt sokszor ingyenes szolgáltatásként. A földesúr háztartásának elsősorban élelmiszerre, ruhaneműre volt szüksége – az uradalmak ezt is előteremtették.
A pénzhiány és az önellátási törekvések legszembeszökőbb megnyilvánulása a gabonának jutott különleges szerep. Erdélyben, ahol e fontos élelmicikkből sosem maradt fölösleg, most, a 16. század második felében a búza szinte értékmérővé válik. A földesúr igyekszik minél többet összegyűjteni, felhalmozni belőle. Piacra csak ritkán juttat (ha éppen jók az árak), ellenben ezzel fizeti ki szolgált, katonáit, tisztviselőit. Búzáért vesz bort kocsmáiba, búzával élelmezi a nála dolgozó mesterembereket vagy az úrdolgát végző parasztokat. A zab kerül a második helyre, piacra az uradalmakból ebből is meg árpából is csak ritkán jut.
507A majorság kialakításával párhuzamosan a földesúr minden eszközzel növelni igyekszik a jobbágyoktól beszedett természetbeni szolgáltatások hasznát: különösen a tizedbérlet válik fontossá. Gyarapodik az uradalmi malmok száma, a földesúri italmérések – a korcsmáltatás ősi kiváltsága volt a nemeseknek – soha nem látott ütemben szaporodtak. Ez utóbbi két „üzem” már többnyire pénzt hozott a házhoz – pénzt, amit másképpen nehezen tudott szerezni a birtokos.
S hogy a kép teljes legyen, tegyük még hozzá, hogy az erdélyi uralkodó osztály birtokigazgatását is hozzáigazította az új követelményekhez. Eddig a feudális szokás szerint elszegődött familiáris kisnemesek vagy „nemtelenek” kormányozták az uradalmakat. Kisebb adományokkal, kedvezményekkel, falvak, különböző kisebb-nagyobb bevételek ideiglenes átengedésével fizették őket, s ők maguk is gazdálkodhattak az általuk igazgatott földeken. Most viszont a várnagy, a gazdatiszt, az ispán, a sáfár, a kertész, a kulcsár és a többi hasonló kizárólag fizetségért dolgozik (pénzben vagy terményben kapják), erkölcsi kötelék már nem köti őket az úrhoz – azt sem hozzájuk. Az udvartartás több embert foglalkoztat, mint korábban, s így drágább is, de lényegesen hasznosabbá válik: a növekedés főképpen a gazdálkodás irányítására és a fegyveres szolgálatra alkalmazott emberek szaporodását jelentette. A csak luxuscélokat szolgáló inasok, szolgák, szakácsok, vadászok száma inkább csökkent.
Az, amiben végül is Erdély elmaradt a mindebben hozzá hasonlóan fejlődő királyi Magyarország mögött, elsősorban a rendelkezésre álló eszközök – föld, pénz – csekélysége. A tulajdonképpeni Erdélyben igazi nagybirtok alig egy-kettő akadt (pl. Fogaras, Gyulafehérvár – s mint ezek, a többiek java is a fiskusé!). Az itteni átlagos domínium a Habsburg-Magyarországon legföljebb középbirtoknak számított volna – területükön belül pedig a majorsági földek aránya is kisebb, mint odaát. Ebből következett, hogy a robotot is másképpen hasznosították Erdélyben, mint a Habsburg-vármegyékben. A fuvarozási és az építési munka nagyobb részt követelhetett.
Főleg ez utóbbi jelenségnek köszönhették Erdély urai, hogy építkezéseikben követhették a reneszánsz művészet példáit. Ha összevetjük a két „Magyarország” legjellemzőbb építkezéseit, könnyen megtalálhatjuk a jellegzetes különbségeket. A Habsburg-országrészben a nagyobb birtokokkal, több készpénzzel rendelkező arisztokratafamíliák a legnagyobb építtetők. Vöröskőt a Fuggerek, Sárvárt a Nádasdyak, Sárospatakot a Perényiek alakítják újjá. Még a végvári vonal néhány nagy erődítménye is magánerőből épült – lásd a Várday Pál által rakatott Érsekújvár esetét.
Az új erdélyi államban viszont az építőtevékenység főképpen a fejedelmi hatalom nevéhez fűződött (Szamosújvár, Várad, Fogaras, Kővár stb.). A főúri kastélyok közül még a legszebbek, legnevesebbek is kisebbek maradtak, mint a királyi Magyarország hasonló építményei.
508De volt a birtokviszonyok sajátos erdélyi alakulásának ennél fontosabb, társadalmi-politikai következménye is. A Részek tipikus magyar fejlődésen átment megyéiben ugyanis éppen ellenkezőleg, megmaradtak a sok mezővárossal, tágas határral rendelkező nagybirtokok. Az errefelé a jobbak közé sorolt szatmári uradalom (az 1560-as évek közepéig a Szapolyai-állam része) 1569–70-ben kb. 18 000 Ft pénzbeni és 15 000 Ft természetbeni bevételt tudott fölmutatni. Kolozsmonostor domíniuma viszont – Erdély jobb birtokai közül – 1580 körüli adatok szerint évente csak kb. 1800 Ft-os bevételt hozott.
Az a néhány arisztokratacsalád, amelyik a Részek várait, uradalmait birtokolta, határozott anyagi fölénybe került a tulajdonképpeni Erdély nagyuraival szemben. Az új állam társadalmában pedig ez bizonyult a döntő kérdésnek.
