TÁRSADALOM ÉS HATALOM
TÁRSADALOM ÉS HATALOM
Az 1526 előtti Erdélyt közjogilag és a valóságban is bonyolult rendi vezetés jellemezte. A helyi erők három csoportja – nemesség, szászok, székelyek – a központi hatalmat képviselő vajdával hol egyetértésben, hol viszálykodva, de nagyjából egymás között kiegyensúlyozottan részesedett a hatalomból.
Ez a képlet az önállósulás évtizedei alatt lényegesen átalakult. A székely társadalmat saját bomlása és a kormányzat elleni eredménytelen fölkelései lassanként kiiktatták a politikai tényezők közül: vezetői a nemességgel azonosultak. A szász városokat nyílt vagy lappangó Habsburg-pártiságuk hajtotta egyfajta passzivitásba. A vajdai intézmény megszűnt.
Az ezáltal kieső tényezőket nem helyettesítette új erő. Az Erdélyhez került mezővárosok fejlődése igen hamar megtorpant, az egyedül maradt Debrecen cívisei a politikába már nem szólhattak bele. Így a helyzetét gazdaságilag stabilizáló nemesség gyakorlatilag versenytárs nélkül maradt a porondon. Az önálló Erdély archaikusan feudális országként születik meg, s meg is marad annak. Az állam létrehozója és fenntartója a kezdettől fogva feudális „három nemzet” rendi fikciója, ami, kiegészülve a Partium birtokosaival, egyértelművé teszi a magyar nemesség vezető szerepét.
Mivel pedig az uralkodó osztályon belül éppen ez utóbbi területen léteztek, mint láttuk, a legnagyobb gazdasági és társadalmi súlyt biztosító birtoktestek – magától értetődik, hogy az új ország megalakulásának történetében a Tiszántúl és a Szamos völgye végig kulcsfontosságú terület marad. Fráter György a váradi püspökség jószágaira támaszkodva alapozta meg hatalmát. A somlyai Báthoriak a Részek nagyját birtokuknak mondhatták a század utolsó harmadában – s közülük is emelkedik ki ennek az időszaknak legtöbb meghatározó figurája, sőt fejedelme is.
Az új Erdélyország kezdetei sok tekintetben valóban középkorias vonásokat mutatnak. Az államot alkotó valamennyi különálló politikai, rendi, 509társadalmi erő viszonylagos függetlenségben élt. Fráter György és Izabella viszálykodásában újra meg újra tevékeny erőként lép elénk az arisztokrácia a Habsburg-restauráció fő támasza a „szász egyetem”; a János Zsigmond elleni háborúk fontos belső veszélyforrása a székelység.
Leghűbb tükre a sokpólusú társadalomnak a hitújítás sokféleképpeni megvalósulása. A kor európai államaiban vagy diadalmaskodott a reformáció valamelyik ága, vagy a katolicizmus maradt fölül fiatalabb vetélytársaival szemben: az eredmény mindenképpen egy hivatalosan is támogatott felekezet uralma, amely az összes többit elnyomja és üldözi. Erdélyben viszont az 1540-es évek derekától egyre több törvény szól a versengő felekezetek közötti egyenlőségről. 1545-ben még a vallási újítások ellen, a papok és szerzetesek védelmében hoz cikkelyeket az országgyűlés – de már ezt is csak általánosságban. 1548-ban Tordán a diéta már csak a további térítő akciókat tiltja el, mindkét – katolikus és evangélikus – oldalról. Ettől fogva a két eredeti felekezet, majd a két további (református és unitárius), ha nem is mindig egyenlőségben és békében de a betiltástól való félelem nélkül élhet: az 1568-as törvény már általános türelmet hirdet, „mert az hit Istennek ajándéka”.
A különböző hitágazatok mögött ugyanis ott állott az erdélyi társadalom egy-egy fontos alkotóeleme. Hiába veszítette el a katolicizmus 1556-ban az állam támogatását (s ezzel régi szervezetét is), éppen a legfontosabb tiszántúli nagybirtokos család, a somlyai Báthoriak maradtak szilárd hívei – a tulajdonképpeni Erdélyben pedig a székelyek egy része biztosított számára hátteret. A lutheri eszmék mögött teljes rendi hatalmával fölsorakozott a szász „nemzet”, s egy ideig még a magyar nemesség is e felekezethez húzott: Batthyány Orbán és társai, a Kendiek, Perényiek, Csákyak, Drágffyak, Barcsayak és mások vezetésével. A református egyház első bázisa megint csak egy főúr, Petrovics Péter személyi hatalma – de azután a tiszántúli mezővárosok cíviseiben, s még inkább a magyar nemességben talált hű hívekre. Az utolsónak érkező unitarizmus Erdély magyar nyelvű polgárságában találta meg legállhatatosabb támogatóit.
Azt, hogy polgár és cívis hogyan és miért került a hitújítás befolyása alá, már a maga helyén tárgyaltuk. De mi vitte bele ebbe az eredetileg erősen városi színezetű gondolatvilágba a régi vallásban oly jó támaszt talált feudális uralkodó osztályt? Csak a közvetlen anyagi haszon reménye? Erdély vonatkozásában az egyházi birtokok kisajátításának túl sok hatást nem tulajdoníthatunk, hiszen azok legjava – Várad és Gyulafehérvár püspöki uradalmai, valamint Kolozsmonostor – az állam kezébe került. Legföljebb a Felső-Tisza vidékének urai (pl. a Perényiek) húztak tényleges hasznot az egyházi vagyon elfoglalásából.
A többieknél inkább lelkiismereti okokra, egyfajta öntudati válságra kell gondolnunk. (Gondoljuk meg, mennyi magas állású katolikus pap is áttért: a sokat emlegetett Csáky Mihály 1545-ig az erdélyi püspökség vikáriusa, 510Kálmáncsehi és két neves reformátortársa, Károlyi Boldi Sebestyén és Kolozsvári Péter pedig erdélyi kanonok volt!) A feudális magyar állam bukásának tragédiája kérdőjelet tett a múlt értékei mögé – a hibákat és bűnöket fennhangon vitató reformáció pedig magyarázatot kínált a bukásra, lehetővé tette, hogy az új nemzedék egyfajta különbséget tehessen önmaga és elődei gondolkodása között.
Megkönnyítette ezt a nem egészen magától értetődő átállást, hogy a reneszánsz, a humanizmus már a századelőn kizökkentette a magyar nemesség egy részét hagyományos gondolkodásából. A filologizáló, antikizáló, de egyben az individualizmust is tápláló műveltségi eszmény elvilágiasodása éppen a nemesi életformában alapvető szerepet betöltő jogászok között indult meg. A Hármaskönyv-író Werbőczy, a következő nemzedékekre talán legnagyobb hatású szerző maga is e szellem befolyása alatt állt. Ismerte, s kedvvel használta az antik mitológia képeit, élt a rendszeres gondolkodás fegyverével. S ha az öreg jogtudós élete végéig meg is maradt a régi hitben, az utódok már nem ragaszkodtak ahhoz annyira.
Az alakulás évtizedeinek előrehaladtával azután az új állam társadalmában lezajló erőeltolódások egyre jobban korlátozták az addig több-kevesebb mozgásszabadsággal rendelkező rendi erők befolyását. S ha általánosságban azt mondhattuk, e folyamatban a régi uralkodó osztály kapott leginkább erőre – akkor azt is hozzá kell tennünk: a végső nyertes, ha feudális módon is, de mégis annak legfőbb vezetője, a központi hatalom maradt.
Visszaemlékezve a nehéz kezdetekre, János király szegénységére, Fráter György örökkön megújuló küzdelmeire, ez a végeredmény magyarázatot kíván. Az erdélyi állam meglehetősen nehéz sorsot örökölt Mohácsnál halálra sebzett anyaországától: a két világhatalom közé szorulás kelepcéjéből csak ügyességgel és áldozatokkal menekülhetett. Az eszközök pedig, amiket fölhasználhatott, igencsak gyöngébbek voltak, mint a hajdani Magyarországéi.
Mohács előtt a magyar királyok közel négymilliós lakosság fölött uralkodhattak. A fejedelemség népességét (a Részekkel együtt) a 16. század végére valamivel több mint egymillió főre becsülhetjük.
1. táblázat. Erdély népessége a 16. század végén
| ||||
Terület
|
Magyar
|
Szász
|
Román
|
Egyéb
|
Székelyföld
|
150 000
|
?
|
?
|
–
|
Szászföld
|
?
|
65 000
|
15 000
|
–
|
7 vármegye
|
240 000
|
20 000
|
200 000
|
?
|
Részek
|
170 000
|
–
|
110 000
|
80 000
|
Összesen kb.
|
560 000
|
90 000
|
330 000
|
85 000
|
511Lényegesen hátrányosabb helyzetben voltak az erdélyi fejedelmek a magyar királyokhoz képest a bányászat jövedelmeit tekintve is: az Érchegység nehezen beindított aranybányászata mellett csak a só (Máramarosban, Désnél, Tordánál, Vízaknánál és a Székelyföldön) mondható jelentősnek. A távolsági kereskedelem gyöngülése a nyugati kereskedelem bevételeitől ütötte el az országot – annál is inkább, mivel a nyugati kereskedelem fő vámjai Pozsonyban és környékén voltak.
Hogy egyáltalában sor kerülhetett a központi hatalom megerősítésére, az főképpen megint csak a birtokviszonyokkal függött össze. A Fráter György által nagy nehezen megteremtett alapokat utódai megőrizték, sőt tovább gyarapították. A fiskus jószágai között állandó jelleggel szerepelt Gyulafehérvár, Déva, Nagyvárad, Gyalu, Fogaras, Kővár, Görgény, Kolozsmonostor, Szamosújvár, Jenő, Lugos és Karánsebes, időszakonként pedig Székelytámad, Székelybánja, Zalatna, Huszt, Törcsvár (és más kisebb-nagyobb birtoktestek).
Ezek a nagy uradalmak meg a mellettük mindig is szereplő kisebb birtokok, ha nem is hajtottak túl nagy anyagi hasznot az államnak, de vitathatatlanul túlsúlyt jelentettek minden más hatalmi gócponttal szemben. Legalább 700 falu tartozván hozzájuk, közvetlen fejedelmi kormányzás alá került általuk az országnak kb. 15-20%-a. Továbbjavított a helyzeten a legnagyobb arisztokrata Báthori család hatalomra kerülése.
Elsősorban birtokaik túlsúlyára támaszkodva kezdhették meg Erdély uralkodói a kincstári jövedelmek rendezését. A század harmadik negyedében már hozzávetőleg a következő összegeket írhatta össze a mindenkori kincstartó:
24 000 erdélyi vármegyei porta
|
60 000 Ft
|
a szászok Szent Márton-napi cenzusa
|
8 500 Ft
|
a szászok rendkívüli adója
|
25 000 Ft
|
városok adója
|
15 000 Ft
|
székelyek dicája
|
20 000 Ft
|
a Részek 17 000 adózó portája
|
40 000 Ft
|
sóbányák (Máramaros és Erdély)
|
30 000 Ft
|
vámbevételek
|
15 000 Ft
|
aranybeváltás
|
5 000 Ft
|
dézsmabérletek
|
15 000 Ft
|
Mindehhez jön még a fiskális birtokok meghatározhatatlan pénzbeli jövedelme s a rendkívüli bevételek (birtokháramlás és -eladás, notázások).
Az összbevételt – természetesen nagy fenntartással – megközelítőleg évi 300 000 Ft-ra lehet becsülni. Ez méz az erős pénzromlással számolva is igen tetemes összeg – ami nemcsak eredménye, hanem egyben feltétele is az erős 512központi kormányzásnak. Izabella királyné óta Erdély uralkodói saját tetszésük szerint nevezik ki valamennyi országos tisztség viselőjét. Izabella állította helyre a kancellári hivatalt, s természetesen ő választotta ki az új kancellárt is (Csáky Mihály személyében). Ugyanígy az uralkodó joga volt kijelölni a legfelsőbb bíróságként működő királyi tábla bíráit (a kancelláron kívül két ítélőmester, a fejedelem ügyvédjeként szereplő „director causarum”, 8-10 ülnök), a hadsereg vezetőit, a megyei főispánokat, a székely királybírókat, a fejedelmi tanács tagjait.
A fejedelem korlátlan joga volt a külügyek intézése, az idegen hatalmakkal való szövetkezés, a hadüzenet, a békekötés. Ő döntött arról, mire költik el a kincstár jövedelmeit, a kincstartó csak neki tartozott felelősséggel. (A legnagyobb teher egyébként a katonaság és a főhivatalnokok fizetése, valamint az 1575-től kezdve évi 10 000 Ft-ról 15 000-re emelt törők adó volt – az udvartartás Báthori Zsigmond koráig nem sokba került.) Csak a fejedelem adományozhatott birtokokat, csak ő emelhetett bárkit nemesi rangra.
A rendek ellenőrző, korlátozó szerepe egyre inkább névlegessé korcsosult. Az országgyűlések ugyan meglehetősen gyakran követték egymást – évente legalább kettőt, de olykor négyet, ötöt is tartottak –, összetételük azonban erőteljesen módosult. A három nemzet és a partiumbeli nemesség fejenkénti meghívására 1545 után már nem kerül sor. A székeket, megyéket, városokat állandóan változó számú követ képviselte. Ha létszámban nem is, tekintélyben lényegesen fölülmúlta őket a fejedelmi kormányzat vezetőinek (tanácsosok, táblabírák, más főtisztviselők), illetve a fejedelem által név szerint meghívott nagyuraknak, a „regalisták”-nak a csoportja. Mivel Erdélyben nem alakult ki a régi magyar arisztokrácia megfelelője, a meghívást az uralkodó megint csak saját tetszése szerint intézte. Noha a nagy birtokkal rendelkezőket nem lehetett kirekeszteni közülük, a regalisták azért többnyire a központi hatalom által is kedvelt emberek közül kerültek ki.
1556 után kiveszett a rendek által kezdeményezett országgyűlések szokása. Diétát csak a fejedelem hívhatott össze, a napirendet elsősorban az ő előterjesztései („propositió”-i) szabták meg. A rendek többnyire csak másodlagos ügyekben (helyi problémák, törvényszéki ügyek-bajok) terjeszthettek elő kérelmeket („postulatum”-okat). A gyakorlat azt mutatja, hogy míg az uralkodó javaslatai többnyire hiánytalanul keresztülmentek, addig a kérelmek sorsa igencsak változatos.
Csak ritka, kivételes esetekben volt elég határozottság és erő a diétában ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon uralkodója akaratával – erre is jobbára csak az Izabella–Fráter György viszály idejéből vannak adataink. A saját jószántukból megválasztott Báthori Istvántól is csak uralkodása elején merték kérni az országgyűlés urai, hogy nyilvánosan számoltassa el kincstartóját (1571–1572).
)
15. ábra. Nagyszeben madártávlati képe északnyugat felől, 16. század első fele. Hermann Fabini rekonstrukciója
(A számok a városalaprajz, a 33. térkép jelzéseivel azonosak)
513Egyébként sokkal jellemzőbb az a történet, ahogyan Bebek Ferenc és a Kendi testvérek meggyilkolását fogadták Erdély rendjei (1558). Először felháborodva elítélték a történteket, de mikor Izabella (Balassa Menyhárt fegyvereivel) megszorongatta őket, az országgyűlés sietett utólag szentesíteni az „árulók kivégzését”.
Arra persze még egy Báthori Istvánnak sem lett volna elég ideje és energiája, hogy minden döntést személyesen hozzon meg. Növekedett a tanácsosok szerepe, s különösen sok munka hárult a kancellárokra. E kinevezett hivatalnokok – Forgách Ferenc, Berzeviczy Márton, Sulyok Imre, Kovacsóczy Farkas és (már Báthori Zsigmond alatt) Jósika István törvényben sosem szabályozott, de éppen ezért gyakorlatilag korlátlan beleszólási joga valójában csak erősítette a fejedelem hatalmát.
Még Báthori István lengyel királlyá választása sem változtatta meg a hatalmi struktúrát. Említettük már, hogy a Krakkóban működő erdélyi kancellária Berzeviczy Márton vezetésével nagyobb hatalommal rendelkezett, mint az otthoni kancellária (Kovacsóczy Farkasé); s arról is volt már szó, hogy a viszonylag még önálló Báthori Kristóf halála után hogyan került minden döntés a krakkóiak kezébe.
Az új ország külpolitikai kényszer nyomása alatt, de az uralkodó osztály önfenntartási ösztönéből született. Ez az uralkodó osztály viszont magyar volt, s nemzetiségét és magyarságtudatát megőrizte az országszakadás viharai után is. A feudalizálódó székelység vezetőinek beilleszkedése a középkorias társadalmi rendbe éppúgy csak hangsúlyozta ezt a tényt, mint a szász patríciusok önkéntes távolságtartása.
A társadalom egésze annyira adott ténynek tekintette a magyarság vezető szerepét, hogy a felemelkedés szinte lehetetlenné vált az ahhoz való idomulás nélkül. Mint a megfelelő fejezetekben elmondtuk: a legnépesebb nem magyar erdélyi nemzetiség, a románok feltörekvő vezetői csak az eredeti közösségükből való kiszakadás árán válhattak teljes jogú nemesekké. A 16. század legfényesebb pályát befutott erdélyi román szülötte, Oláh Miklós pályája jól illusztrálja ezt az átlépést. Oláh havasalföldi bojárcsalád gyermekeként, de már Nagyszebenben született. Katolikus pappá nevelték, s egyházi pályájának csúcsán magyar prímásként (esztergomi érsekként) halt meg, s egy ideig a királyi Magyarország helytartója is volt. Kora legnevesebb humanistái közé számított, de írásaiban román származásának nem sok nyoma van. Öntudatos „hungarusnak”, azaz a magyar uralkodó osztály tagjának mutatja magát; témái: Magyarország állapota, Attila hun király, Hunyadi Mátyás dicsőséges uralkodása.
Talán az sem volt véletlen, hogy az a Maylád István, aki 1539–40-ben először próbálkozott Erdélynek a magyar koronáról való leszakításával – fogarasi bojárból nemessé lett család ivadéka volt. Még az ellenpéldák is adottak: az Erdély vezetőjeként gyökeréig magyar politikát folytató horvát-dalmát 514Fráter György; a tiszántúli–temesközi urakat vezető szlavóniai Petrovics Péter – és így tovább.
A magyarságát hangsúlyozottan őrző, erős központi irányítás alatt élő fejedelemség pedig lassanként az egész magyar politikai élet gyújtópontjává szilárdult. A tulajdonképpeni Magyarország, a rendek és az uralkodó feudális viszályaiba merülő Habsburg-megyék egyre szorosabban kapcsolódtak a dinasztia más országaihoz. Ugyanekkor Erdély török függése megmaradt egyfajta laza engedelmesség fokán, lényeges kérdésekben megőrzött cselekvési szabadsággal. Báthori István, mikor fölvetette a magyar probléma Erdélyből kiinduló megoldásának lehetőségét, pontosan ezt a helyzetet ismeri föl. Az általa útra bocsátott gondolat így lehetett a következő száz év magyar politikájának egyik alappillére.
