KOLOZSVÁR ÉS A SZENTHÁROMSÁGTAGADÓK
KOLOZSVÁR ÉS A SZENTHÁROMSÁGTAGADÓK
Egyetlen olyan városa volt csak Erdélynek, amelyik el tudta kerülni ezt a megrekedést – ez a város azonban már régen kiszakadt a szász közösségből. Kolozsvárról van szó, erről a 16. század elejére erősen elmagyarosodott településről, amelyik ugyane század végére már Brassó elsőségét veszélyeztette 8000 főre nőtt népességével. A működő céhek száma harmincra emelkedett, a művelt iparágaké jó hatvanra. Az Erdélyben egyedülálló lendületes fejlődést jószerével három okra lehet visszavezetni. Az első kettő gazdaságföldrajzi természetű. Észak-Erdélyben nem volt olyan sűrű a városhálózat, mint a Szászföldön, Kolozsvár tehát eleve nagyobb belső piacra támaszkodhatott, mint déli versenytársai. Ugyanakkor ide vezetett az a két fő útvonal, Várad, illetve Kassa felől, amelyen át a fejedelemség Nyugattal folytatott távolsági kereskedelme zajlott. Hiába érték ezt a kereskedelmet komoly károk, a monopolhelyzetbe került város még így is jelentős külön haszonhoz jutott általa.
A harmadik ok már a politikához vezet vissza minket: 1558-ban Izabella királyné végre Kolozsvárnak is megadta az árumegállítás jogát. Valószínű, hogy a fejedelmi intézkedésben a magyar város hangsúlyozott Szapolyai-pártisága játszott közre, mindenesetre ezzel a kiváltsággal az itteni polgárok végképp ellenőrzésük alá vehették a nyugati áruforgalmat. Végül pedig Kolozsvár ügyes kalmárai még a balkáni kereskedők a szászoknak annyi gondot okozó megjelenéséből is hasznot tudtak húzni: segítették őket Szegen, Brassó és Beszterce árumegállító jogának kijátszásában – s ezzel természetesen saját városukba tudták csalogatni azokat árujukkal egyetemben.
A szászokénál jóval erősebb és főleg tartósabb föllendülés világosan lemérhető a város külsejének átalakulásán. A gazdag patríciusok valóságos kis palotácskák sorával díszítik a belvárost. Külön előnye volt a városnak, hogy a fejedelmi udvar gyakran tartózkodott falai között vagy a közeli Kolozsmonostoron és Gyalun. Az udvari építkezések részben mintául szolgáltak, részben iskolául a városi építőmestereknek: Kolozsvár építészete még sajátos helyi motívumokat is ki tudott fejleszteni.
472A közízlés fejlődése nemcsak az olyan szép emlékeken mérhető le, mint a napjainkban is álló ún. Wolphard–Kakas-ház. A ház belső tárgyai, akárcsak a szászoknál, szaporodnak, ízlésesebbé válnak. A kolozsvári ötvösmesterek is fölzárkóznak a szász művész-iparosok mellé.
Az pedig természetes, hogy az anyagi kultúra fölvirágzásával párhuzamosan a szellemi élet is hirtelen föllendülést mutat. A kétnyelvű Kolozsvárra alig valamivel Honterus fellépése után már megérkezik a reformáció előszele. 1544-ben a szász Kaspar Helth lesz a város egyik plébánosa, Luther lelkes tisztelője, aki működésének első évében megnősül, s tevékenységével hamarosan az új felekezethez vonja a lakosság nagy részét. Mivel pedig a hívek többsége magyar, Helth főképpen magyarul prédikál, írni pedig csak ezen a nyelven ír, még nevét is megmagyarítja: Heltai Gáspárra.
Kolozsvár példáját hamarosan követik a közeli kis magyar városkák, Torda és Dés. A szász és magyar városok reformációja olyan erőteljes, hogy 1548 májusában a tordai országgyűlés törvényben mondja ki, hogy Erdély valamennyi lakosát meg kell hagyni elfogadott (római vagy lutheri) vallásában. A korabeli Európában egészen rendkívüli türelmi rendszabály nyomán nemcsak a szász, hanem a kolozsvári magyar hitújítás is újabb lendületet kap. Helth-Heltai 1550-ben nyomdát alapít Kolozsvárott egy Hoffgreff György nevű tipográfus segítségével. A fejedelemségnek ez a harmadik könyvműhelye – s egyben az első, amelyik magyar nyelven nyomtatja termékeit. Heltai a hitújítás egy sor fontos művét adatja itt közre, s a maga írásai mellett hozzákezd egy nagy vállalkozás megszervezéséhez: a Biblia teljes szövegét akarja magyarra átültettetni. Egy sor lelkes, fiatal lelkipásztor talál mesterére a szászból lassan magyarrá váló plébánosban, a Biblia-fordítók körén kívül például egy fiatal prédikátor, aki ugyancsak németnek született, de főleg magyarul ír és beszél: Franz Hertel; magyar nevén Dávid Ferenc.
A nagy nekilendülés 1554-ben éri el első csúcspontját, mikor is megalakul a magyar lutheránusok külön egyháza. Az első superintendens egy Tamás nevű volt szerzetes, akit azonban rövidesen, 1556-tól új püspök vált föl hivatalában: Dávid Ferenc. A magyar hitújítás ekkor még valamelyest késésben van a szászokéhoz képest, a központban, Kolozsvárott 1556-ban még működik a ferences barátok kolostora, s a lakosság bizonyos hányada is megmaradt még régi felfogása mellett. Míg azonban a szász egyetem 1553-ra végképp lehorgonyzott az evangélikus hittételeknél – Kolozsvár magyar polgársága egyre fokozódó érdeklődéssel követte a reformáció folyvást megújuló hullámverését.
Dávid Ferenc püspökké választásának idején már megjelentek Erdélyben Zwingli és Kálvin tanainak hirdetői, az ún. „sacramentariusok”. Dávid pár éven keresztül nagy hévvel védelmezte saját evangélikus meggyőződését. Az időközben a Tiszántúlon szilárd bázist nyert sacramentariusok vezéralakjával, Melius Juhász Péterrel folytatott éles vitája során azonban meghasonlott 473önmagával, 1559-ben lemondott superintendensi méltóságáról, s csatlakozott a hitújítás helvét szárnyához. Kolozsvár magyar polgárai, akiknek minden újra fogékony szelleme amúgy is érdeklődéssel figyelte a hitvitákat, hamarosan követték népszerű lelkipásztorukat. Maga Heltai is átlépett a sacramentariusokhoz, s 1564-ben az erdélyi magyar prédikátorok nagyenyedi zsinata ismét Dávidot választotta püspökké.
János Zsigmond „választott király” – részben a vallási kérdések iránti személyes érdeklődéstől hajtva, részben mert fontosnak érezte az erdélyi magyarság egyházát – Kolozsvár magyar püspökét tette meg udvari papjává. Itt, a fejedelem környezetében ismerkedik meg Dávid Ferenc Giorgio Blandratával (Biandrata), János Zsigmond orvosával. Blandrata a hitújítás legfrissebb hullámának hírhozója volt: Miguel Servet spanyol természettudós és követői nyomán tagadta Jézusnak az úristennel és a Szentlélekkel egylényegű voltát. A szentháromságtagadók mindenkinél szívesebben alkalmazták az akkori tudomány legújabb eszközeit a Biblia tanulmányozásában: a logikát, a forráskritikai elemzést.
Dávid gondolkodását mélyen befolyásolják a Blandratával folytatott viták. 1568 körül maga is megtagadta Jézus Istennel való egyenrangúságát. Városa, Kolozsvár, majd nemsokára uralkodója, János Zsigmond is követik példáját. Erdély a szentháromságtagadók gyülekezőhelyévé, Kolozsvár e legújabb felekezet központjává válik. Ide zarándokolnak annak európai előfutárai, köztük olyan neves figurák, mint a német Johannes Sommer és Christian Francken vagy a görög Jacobus Palaeologus.
Az európai jelentőségű szellemi központtá vált Kolozsvár élete színes képet mutat. Heltai könyvkiadói tevékenysége az 1550-es évek végétől lendül neki igazán. 1559-től, Hoffgreff halálától kezdve egyedül ő vezeti a példátlanul termékeny nyomdát, ahol – természetesen sok egyéb vallási mű mellett – 1565-ig jelennek meg a sajnos végül befejezetlen Biblia-fordítás különböző részletei. Dávid Ferenc irodalmi szempontból sem lebecsülhető hitvitázó írásai, elméleti munkái is jórészt itt kerülnek sajtó alá. Megjelenik, sőt egyre nagyobb teret kap a világi irodalom. Heltai adja közre Tinódi verseinek egy részét, Werbőczy Hármaskönyvének korábban Debrecenben kinyomtatott magyar fordítását. Ő maga is ír világi műveket: 1566-ban jelenik meg Száz fabulája, a magyar nyelvű elbeszélő próza első valóban nagy alkotása. Utolsó, már halála (1574) után megjelent műve pedig, a Chronica az első igazi történetírói alkotás magyar nyelven. A szentháromságtagadás erdélyi áttörésének idején keletkezett a magyar drámaírás egyik legrégibb értéke, a hitvitázó irodalom Dávid Ferenc szellemében született gyöngyszeme, a Válaszúti komédia.
Az ellentét az 1560-as évektől már egyértelműen és minden tekintetben stagnáló szász metropolisok életével összevetve szembeszökő. Az erdélyi 474gazdaság és társadalom lehetőségeiből következően azonban Kolozsvár virágzása sem érte meg a századvéget. Az első zavarok a katolikus Báthori István uralma alatt, az antitrinitáriusok elleni akciókkal kezdődnek. A lendületes fejlődésével egyedül maradó Kolozsvár a század nyolcvanas éveire már éppúgy befelé kezd fordulni, mint két-három évtizeddel korábban Szeben, Brassó és a többi szász város. A lanyhuló gazdasági életet végül az 1593-tól föllángoló „hosszú háború” töri majd végképp derékba – de ez már egy másik korszak előjátéka.
