TÁRSADALOM ÉS MŰVELŐDÉS
TÁRSADALOM ÉS MŰVELŐDÉS
A magyar politikai élet súlyponteltolódása a 16. század utolsó harmadára Erdélyt tette a magyar szellemi és anyagi kultúra igazi központjává. A reformáció természetesen végigsöpört az egész egykori Magyarországon – de azt a sokszínű virágzást, amelyet a különböző felekezetek egymás mellett élése, vetélkedése a fejedelemségben megvalósított, hiába keressük a királyi megyékben. Egyáltalában: egész Európában nem volt rá példa, hogy a keresztény hit ennyiféle változata legyen egyenjogúként jelen egyszerre, egy országban.
Ha ez így van – hozott-e újat Európa számára ez a különös helyzet? A reformáció kezdeti szakaszában, a század derekán a keleti Magyar Királyság lényegében befogadó szerepet játszik. Luther alaptételeit, az üdvözülésnek egyedül a hit általi elérhetőségét (a „sola fide” gondolatát), a papi nőtlenség, a gyónás, a böjt, a zarándoklatok elvetését, a Szentírás szavaihoz való ragaszkodást, s nem utolsósorban az istentiszteletek anyanyelvűségét Honterus, majd az első magyar reformátorok a hazai viszonyokhoz alkalmazva, de lényegi változtatás nélkül ültetik át a fejedelemség vallási gyakorlatába.
A második, helvét irány legnagyobb Erdélyhez köthető alakja, Melius Juhász Péter szigorúsága, rendszeressége nemcsak követi Kálvin útmutatásait (a lélek sorsának eleve elrendeléséről, a predesztinációról; vagy az úrvacsora jelentéséről), hanem sok ponton túl is jut azon. A tiszántúli püspök a maga korának egyik legeredetibb teológusa, elődeit csak a fő irányvonalakon követi, egyebekben sokszor egyenesen vitába is száll velük (különösen Zwinglivel szemben kritikus). Végűi azután ő is megtalálja az európai reformátusok egységét összekovácsoló formulát, Heinrich Bullinger német reformátor Második helvét hitvallás címen ismert iratát, mely az 1567. évi debreceni zsinat óta a magyar reformátusok bevett hitvallása.
515Igen, a befogadás magas szinten történik, a magyarországi és erdélyi reformátorok közvetlen kapcsolatban állnak a wittenbergi és svájci központokkal. Martin Hentius szász reformátor teremtett kapcsolatot Bullinger és Honterus között, ez utóbbi magától Luthertől, Melanchtontól és Bugenhagentől szerzett „hitelesítést” Reformatiójára. Az legföljebb különlegesség, hogy a helvét irányú reformáció magyar nyelvterületen elsősorban Béza, Bullinger és Musculus teológiájára támaszkodott. Magának Kálvinnak ugyanis nem voltak sem magyar, sem erdélyi kapcsolatai!
Miguel Servet Erdélybe zarándokló követői magukkal hozták nyugtalanító gondolataikat. Jacobus Palaeologus egyfajta egyetemes hitről álmodott, az egyistenhivő zsidók, keresztények és mohamedánok összebékítéséről. Johann Sommer eljutott a kijelentésig: a hit alapja csak az lehet, ami értelmileg (tehát logikailag) elfogadható. A szentháromságtagadás teológiájának részletes kidolgozása és összegzése, a hívők felekezetté szervezése viszont már Dávid Ferenc személyes eredménye, s így kifejezetten az erdélyi társadalom jeles szellemi termékének tekinthetjük: a szerte a világban ma is létező unitárius, baptista stb. felekezeteknek Erdély az egyik őshazája.
A befogadás-továbbfejlesztés részben spontán folyamat volt. Az államhatalom közvetlen beavatkozására, különösen kezdetben, ritkán találunk példát. Mindenki számára kellemetlen meglepetés volt, mikor 1571. szeptember 17-i rendeletével Báthori István egyfajta sajtócenzúrát vezetett be, fejedelmi engedélyhez kötve bármiféle írásmű kinyomtatását.
Erdélyre sokkal jellemzőbb az a magatartás, ahogyan a fejedelmek a társadalom lelkiismeretét, a vallási kérdéseket befolyásolták. Az új állam önállósulása, az erkölcsi-szellemi válságérzés és a katolikusnak maradt Habsburgokkal való állandó küzdelem eleinte ösztönösen, később – lásd Petrovics Péter esetét – már tudatosan fordította a figyelmet a reformáció felé. Szapolyai János higgadt türelmességét hiába váltotta föl Fráter György erőszakossága – tényleges vallásüldözésre az ő idejében sem kerülhetett sor. Igaz, többekkel éreztette haragját (Batthyány Orbán, Csáky Mihály, a Barcsaiak, Drágffy Gáspár özvegye, néhány városi tanácsúr), emberéletet azonban ő sem igen követelt: hacsak annak a nagyváradi egyházfinak lélektanilag bonyolult esetét nem soroljuk ide, aki egy szobor előtt térdeplő asszony arculütéséért égettetett meg. Az utódok módszerei sem nagyon változtak – emlékezzünk rá, milyen ügyesen állította le a románok reformációját Báthori István.
A beavatkozás más módon: egyszerűen a fejedelmi hatalom példaadásán, mindent fölülmúló tekintélyén keresztül érvényesült. Míg korábban egy-egy helyi, rendi központ elegendő volt felekezetek sorsának eldöntéséhez – a reformáció legfiatalabb hajtása, a szentháromságtagadó irányzat már csak akkor tudott megfelelő védelmet biztosítani magának, mikor maga János Zsigmond vette pártfogásba elveit. Pedig – emlékezhetünk rá – Dávid 516Ferenc az erdélyi magyar protestáns egyház vezetője, s a szépen fejlődő Kolozsvár lelkipásztora volt!
Mégis, nagyon egyoldalú lenne, ha azt állítanánk, hogy egy-egy ember szeszélyei mozgatták volna az erdélyi hitújítás utolsó nagy hullámait. Kétségtelen, hogy János Zsigmond teológiai kérdésekre fogékony lelki alkata fontos rugója volt az antitrinitarizmus előretörésének, csakhogy a fiatal fejedelem kétkedő lelkiismerete a szó szoros értelmében a kor, az erdélyi élet produktuma. Szeszélyes és akaratos anyja pálfordulásai aligha tették lehetővé, hogy tanulóéveiben szilárd, egységes képet szerezhessen a politika világáról, céljairól. E pálfordulások mögött viszont az erdélyi állam létének mély ellentmondásai rejteztek. A magyar társadalom egységvágyának és kényszerű szétdarabolódásának, a kereszténységhez való tartozásnak és az attól való kikényszerített eltávolodásnak, az európai közösség általi egyidejű befogadásnak és cserbenhagyásnak tudata, látványa végigkísérte a 16. század magyar államférfiainak életét. János Zsigmond uralkodónak született, kora gyermekkorától az országért érzett felelősség vállalására nevelték. A régi Magyarországot összetartó kötelékek elszakadását, a hagyományos értékek semmivé válását legszemélyesebb élményeként kellett átélnie. A gondolkodást felszabadító reneszánsz szellem (lengyel–olasz anyja öröksége), a törökbarát, Erdélyt megteremtő politika (az apai hagyaték) ezért tehették különösén alkalmassá arra, hogy elfogadja Blandrata újító teológiáját. Hiszen a hányatott sorsú olasz orvos egy és ugyanazon gondolatmenettel oldotta föl a keresztény hit alapelveinek néhány ellentmondását, s tette majdhogynem testvérré az eddig pogányként gyűlölt, de elviselni kényszerült mohamedánokat! A szentháromságtagadó felekezet legfelsőbb elismerése sehol Európában meg nem ismétlődik. Ahogyan a fejedelem személyisége a születő új állam társadalmának terméke – a rendszerezett antitrinitarizmus az erdélyi szellem legsajátosabb tükröződése.
Az egyéni akarat és a társadalom önmozgása közötti eltérés Báthori István uralkodásának idején már inkább jelentkezett. A katolicizmushoz szigorúan ragaszkodó főúr választási esküjében ugyan szabad vallásgyakorlatot ígért minden bevett keresztény felekezetnek (ez a katolikusokra, reformátusokra, evangélikusokra és az antitrinitáriusokra vonatkozott), a folytonos szellemi erjedés azonban akadályozta az ország nyugalmának helyreállítását. Elsősorban a legmerészebb újítók zavarták – tehát Dávid Ferenc és követői.
Így, amikor a híres püspök 1578-ban újabb fontos lépéssel folytatta a keresztény hit megújítását (tudniillik tagadta, hogy Jézust imádni kellene), s ezzel kiváltotta az udvar ellenséges hangulatától jó előre félő Blandrata ellenállását, a fejedelem szabad kezet adott a nála türelmetlenebb, ridegebb Báthori Kristóf vajdának. De még ő sem akarta a vallásüldözés véres kísértetét Erdélyre szabadítani. A legnevesebb európai antitrinitárius gondolkodók egyikét, Fausto Socinót hívatta országába, nem hogy kémkedjen Dávid után, 517hanem hogy teológiai tudományával meggyőzze azt állításainak helytelenségéről. Socino azonban nem bírt vitatkozó társával, s dolgavégezetlenül távozott Erdélyből. Báthori Kristóf elfogatta az antitrinitárius püspököt, s az Déva várának börtönében meghalt (1579. november 15) még azelőtt, hogy kiderülhetett volna: az ellene emelt legfőbb vádpontban nem bűnös. Socino jelentése ugyanis, melyet Blandrata eszközül használt, Dávid nézeteit annak egy tanítványáéval, a Németországból Erdélybe menekült Mathias Vehe-Gliriuséval cserélte föl.
A felekezetet magát már nem lehetett törvényen kívül helyezni, hiszen Erdély magyar polgársága nagy részben ahhoz tartozott. Az államhatalom nyomására azonban bomlás indult meg. A Blandrata vezette mérsékelt szárnyból alakult ki az unitárius egyház: Kolozsvár és a többi magyar város lakosságának, valamint a székelyeknek nagy része hozzá csatlakozott. A felekezet nemesi szárnyát a század végéig megszaporodó politikai viharok gyakorlatilag megsemmisítették. Bekes Gáspár, János Zsigmond halála óta az első számú protektor, Báthori István kegyelméből Lengyelországban fejezte be hányatott életét; Gerendy Jánost 1594-ben Báthori Zsigmond száműzte; Kornis Farkast 1601-ben Vitéz Mihály ölette meg. A harmadik csoport pedig, Eőssy András és Péchi Simon vezetésével, végül Glirius nyomán megtagadta a Bibliának Jézusról szóló részét, az Újszövetséget, s megalapította a szombatosok szektáját.
A szentháromságtagadók így végül másodrendű szerepre kárhoztatódtak. A másik oldalon viszont Báthori István fejedelem erőfeszítései megmentették az előzőleg már kihalásra ítélt katolicizmust. 1579-ben, mikor már Kolozsvárott sem működött plébános, s a katolikus papok száma az egész országban alig érte el a harmincat – az országgyűléssel elfogadtatta a jezsuiták beengedését. A kitűnően képzett rend egyetemi szintű iskolát létesíthetett Kolozsvárott, alsóbb iskolákat tarthatott fönn Kolozsmonostoron, Váradon, Gyulafehérvárott. A rendtagok kezdetben külföldről jöttek, de már akkor is voltak közöttük Rómában tanult magyarok (például Szántó István). Később pedig helyi fiatalok is bekapcsolódtak. Zsigmond fejedelem első gyóntatója is magyar jezsuita: Leleszi János. Az ekkor már jórészt protestáns ország azonban alig leplezett gyűlölettel figyelte az ellenreformáció élharcosainak működését. Zárt tömegben egyedül Csík és Háromszék földjén éltek katolikusok, másutt csak szórványosan lehetett találkozni velük. A fejedelem belátta, hogy értelmetlen lenne maga ellen ingerelni a rendeket. A katolikusok szabad vallásgyakorlatát megtartották, de az egyházat nem szervezték újjá: katolikus püspököt csak István király utódja, Báthori Zsigmond fejedelem nevez majd ki Napragi Demeter személyében.
Mennyire érintette a hitújítás az emberek mindennapi életét? Erdély feudális világ volt, s így a „cuius regio, eius religio” elve alapján a politizáló elitnek kellene dönteni az alattvalók felekezeti hovatartozásáról. Csakhogy a 518fejedelemség társadalma, láttuk, a maga módján különleges volt. A nemesség mellett a szászok és székelyek is különböző fokú szabadságnak örvendtek, s nyugodtan melléjük állíthatjuk a nem német polgárságot (Kolozsvár!) meg a Tiszántúl cíviseit is. A hitbéli viták tehát az önálló döntésekre jogosult emberek és közősségek viszonylag széles körét érintették. A voltaképpen kicsiny Erdély nyomdái csak ez évszázadban 400 könyvvel gyarapították a könyvtárakat! Anélkül, hogy az olvasni tudók ekkor még meglehetősen szűk (bár rohamosan gyarapodó) csoportját azonosítanánk a döntési szabadság részeseinek csoportjával, jellemzőnek mondhatjuk azt, amit a 16. századi erdélyiek olvasmányairól tudunk.
A kutatás – nagy fenntartással – 50 000 és 100 000 darab közé teszi a korszakunkban a fejedelemségben föllelhető könyvek számát. E tömegben a teológiai munkák aránya 38%, szemben az európai átlaggal, ahol ugyanez a szám a 30%-ot sem éri el. (Illusztrációként az új irányzatok befogadásáról mondottakra: a legolvasottabb szerző Melanchton.)
Tovább figyelve a könyvállományt: a hittudományi írások mellett az antik szerzők (22%) és a kortárs humanisták (24%) töltik meg a könyvtárak közel felét. Homérosz, Euripidész, Titus Livius, Terentius, Vergilius a szépirodalom, Arisztotelész a filozófia, Cicero a retorika, Iustinianus a jog mintaképe. (Arisztotelésszel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy őt Platón itt nem szorította ki helyéről, mint Európa többi részében.) Mellettük Erazmus, Boccaccio, Ramus, Justus Lipsius a korszerűség képviselői. A vallási küzdelem és megújulás párhuzamban haladt a korszellem másik nagy mozgalmával – a reneszánsszal.
A távoli és elmaradott Erdélyben (s a hasonló helyzetben lévő Részekben) a korábban létezett humanista előzmények, a váradi és gyulafehérvári körök elszigetelt kulturális mécsesek voltak egy tökéletesen középkori környezetben. A fejedelemség megszületésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Hajdan a királyi udvar volt a magyar reneszánsz elindítója. A 16. században elsősorban Gyulafehérvár veszi át a stafétabotot. A másik lendítőerő – maga a magyar történelem nagy fordulata.
A viharos kor, a magyar társadalmat ért megrázkódtatások hatására mindennél magasabbra csapott a történelem iránti kíváncsiság. Az emberek érteni szerették volna, hogyan következett be a magyar állam tragédiája, ki vagy mi tehető felelőssé a rájuk szakadt gondokért.
Már a kezdetek is jellemzőek a lassú, keserves szétválás évtizedeire. Az első három erdélyi illetőségű íróember, akit a történettudomány is magáénak vall, mind a Habsburgok környezetében alkotott. Oláh Miklós a távoli Németalföldön foglalta össze földrajzi leírásában mindazt, amit Magyarországról tudott; Verancsics Antal esztergomi érsekként halt meg, bevégezetlenül hagyva nagyszabású művét, hazánk Mohács utáni eseményeinek történetét; Szerérai György a bécsi egyetem „túlkoros” diákjaként készíti el nevezetes Emlékiratát 519Magyarország romlásáról. Közülük Verancsics diplomataként, György atya káplánként a néhai János király legszűkebb környezetéhez tartozott, Oláh pedig – emlékezzünk – Erdélyt vallhatta szülőföldjének.
A folytatás ott, a királyságban Zsámboki (Sambucus) Jánoson át jelentős, de meglehetősen magában álló csúcspontig jut el Istvánffy Miklós tevékenységével. Erdélyben – miért is ne? – egy, a Habsburgok területéről áttelepült főpap, Forgách Ferenc kancellár nagyszabású műve, az 1540–1572 közötti esztendők históriája veszi föl a fonalat. Forgách a padovaiak köréhez tartozott, akárcsak hivatali utóda, Kovacsóczy Farkas, aki az első magyar állambölcseleti műben (Párbeszéd Erdély közigazgatásáról) foglalta össze nézeteit néhány aktuális politikai kérdésről.
A kancellária padovai neveltjei közé tartozott Gyulay Pál, Báthori István 1580-as orosz hadjáratának krónikása. Ugyanide sorolható Szamosközy István, az oknyomozó, elfogulatlanságra törekvő történetírás első úttörőinek egyike, a 16–17. század fordulója máig is legértékesebb leírásának szerzője.
Báthori István maga is írogatott, az 1560-as évek „várháborúiról” fennmaradt emlékirata 16. századi irodalmunk becses értéke. Az ő megbízásából kezdett hozzá Bonfini nagy történeti művének folytatásához az Olaszhonból Erdélybe hívott Gian Michele Bruto (Brutus). Ebben a műben kap egyfajta hivatalos elismerést a már rég ébredező Mátyás-kultusz. A sort utódának, Baranyai Decsi Czimor Jánosnak nevével zárhatjuk, aki Báthori Zsigmond első hadjáratainak eseményeit foglalta írásba.
Ezek az udvari történetírók mind latinul írtak. Ez nemcsak a reformáció erőteljes magyar nyelvű irodalmához képest tűnik visszalépésnek (noha oka részben a humanista hagyományok továbbélése s még inkább a nemzetközi kultúrnyelv tudatos használata), hanem különös ellentétben áll a magyar nyelvnek az erdélyi államban betöltött szerepével is. A politika magyar meghatározottságának, a magyarság számbeli túlsúlyának s a hitújítás nyelvi forradalmának eredményeképpen az erdélyi hatóságok a visszaszoruló latin helyett a magyart kezdik hivatalos nyelvként használni. A hivatali levelezés és ügyintézés, a jogszolgáltatás, s végül (1565-től) maga a törvényalkotás is magyar nyelvűvé vált. (Az új ország itt megint elébe kerül a Habsburg-országrésznek. Az ottani uralkodók német–francia–spanyol–olasz udvara aligha lehetett alkalmas a magyar kormányzati nyelv támogatására – s a latinhoz kötődő katolicizmus is erőteljesebb maradt, mint ideát.)
Még feltűnőbb az ellentét a reneszánsz művészetek Erdélyben is mindenütt jelenvaló derűje és a nagy historikusnemzedék komor pesszimizmusa, vagy jobb esetben is élesen kritikus hangvétele között. A reformációhoz való viszony e téren már megfordul – a keserűség ugyanannak a válsághangulatnak, magyarázatkeresésnek a tükröződése, ami a prédikátorirodalom lángolását is kiváltotta.
520A szellemi, irodalmi élet e belső ellentmondásait csak egészen nagy egyéniségek ötvözhették egybe: olyanok, mint Balassi Bálint, a reneszánsz életöröm és az Istennel vitázó kétségbeesés költője. Balassi a másik Magyarországnak gyermeke – az erdélyi életben legfeljebb vendégként tartható számon. A fejedelmi udvarnak azonban hozzá is köze volt, hiszen Balassi a kerelőszentpáli csata foglyaként jutott Báthori környezetébe, s a másokhoz oly szigorú uralkodó kegyes jóindulata mentette meg a haláltól vagy az igazi rabság keserveitől,
Balassit tekinthetjük a magyar nyelv első igazán nagy költőjének – a magyar nyelvű széppróza kialakulása pedig közvetlenül is Erdélyhez köthető. Heltai Gáspárról, az ő Chronicájáról, Fabuláiról, Biblia-fordításáról a Kolozsvárról szóló fejezetben már megemlékeztünk. Mellette – csak példaképpen – hadd hivatkozzunk most az Aiszóposzt és az Újszövetséget fordító Pesti Gáborra vagy az I. János király halálát gyönyörű magyarsággal megörökítő titokzatos memoárszerzőre, Mindszenti Gáborra.
A fejedelmi hatalom támogatása jelentkezett az iskolahálózat fejlődésében is. A hajdani katolikus scholák fokozatosan eltűntek, míg a lutheránus és kálvinista előretörés sorra alapítja a később nagynevűvé váló kollégiumokat, vagy legalábbis azok elődeit. Debrecen 1536-tól számítja a magáét, Brassóban a régi templomi iskola helyén 1543-ban alapítja Honterus a „Studium Coronensé”-t. Izabella és János Zsigmond idején Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Gyulafehérvárott, Nagyenyeden és Székelyudvarhelyen létesülnek protestáns iskolák. 1560-ban a gyulafehérvári tanintézetet főiskolává fejlesztik, valamivel később válik az antitrinitáriusok központi tanintézményévé a kolozsvári volt ferences iskola. Báthori István ugyancsak Kolozsvárott kísérletezett már említett egyetemalapításával. 1583-ban ezen az akadémián négy teljes jogú professzor vezette az oktatószemélyzetet, a tanulók létszáma 130 főre rúgott, a könyvtárban több ezer kötet állt az érdeklődők rendelkezésére!
A városok és az uralkodó osztály életvitelével kapcsolatban már megemlékeztünk arról az építkezési hullámról, amelyik a század derekától új várak, kastélyok és lakóházak tömegét hozta létre a fejedelemségben. A lakásberendezés tárgyainak sokasodásáról, egyáltalában a kényelmi szempontok előtérbe kerüléséről is volt már szó. Nos, mindkét esetben a reneszánsz térhódításának egy-egy oldalával találkoztunk.
A kezdeteket e téren is még Szapolyai János és Fráter György idejére tehetjük. Buda falait ugyanaz az olasz „fundator” (mérnök) újította meg (1536 körül), aki később Szamosújvár új erődjét építette: Domenico da Bologna. A barát alvinci kastélya a lombard építészet nagy korszakának, a cinquecentónak távoli, szép visszhangja. Az azóta tökéletesen elpusztult gyulafehérvári fejedelmi palota az egymást követő uralkodók több évtizedes erőfeszítései nyomán vált pompás reneszánsz épületté (amelyen – mellesleg – a kolozsvári 521kőfaragók csiszolták tökéletesebbre mesterségbeli tudásukat). A század derekán beinduló nagy kastélyépítkezések közül stílusával emelkedik ki a Bethlen család keresdi otthona. A fa és a kő harmóniája, az erdélyi reneszánsz e kedves jellemvonása ott fénylik az árkádos tornácok és az öregtorony együttesén. A szentbenedeki kastélyt ugyanez az olasz gyökereiről mindvégig hangosan beszélő derűs, gazdag, szertelen díszítőkedv szinte mesebeli hangulatba öltözteti (épült 1593 körül). A kolozsvári akadémia 1603-ban tönkretett épületét István király olasz főépítésze tervezte: klasszikus szépségű palota volt, négyszögletes udvart körülzáró késő reneszánsz árkádsorral.
A reneszánsz ez újabb, érettebb stílusváltozata jellemző módon szintén a katonai építkezésekkel jelentkezik először. Nagyvárad kényszerűségből földből emelt falai – Ottavio Baldigara keze nyomán – formájukkal mintadarabjai lehetnek a kor hadművészetének. A szabályos ötszög alakú, „olaszbástyás” erődítmény a fejedelemség legerősebb vára lett. Ugyancsak olasz építészek kényszerítik szabályos formákba az addig csak a már kész épületek vonalaihoz igazodó, s épp ezért oly kedvesen változatos, egyéni „fundálásokat”. Nagyvárad, majd Szatmár mértani ötszögére a várnak, kastélynak egyaránt pompás Fogaras mértani négyszöge felel.
A képzőművészet ezzel szemben szinte hanyatlani látszik. Igaz, a szász és kolozsvári ötvösmesterek remekei tiszteletreméltó művészi színvonalat képviselnek – de a szobrászatnak, a festészetnek nem ismerjük egyetlen kimagasló alkotását sem. (Ez persze nem vonatkozik a reneszánsz építkezések szép faragványaira!) Mindennek részben az az oka, hogy a következő háborúk az emlékanyag nagy részét megsemmisítették. Másrészt viszont tudomásul kell vennünk, hogy a reformáció kiszorította a képeket és a szobrokat addigi legfontosabb gyűjtőhelyükről, a templomokból.
E veszteséget csak részben pótolhatta a fejedelmi udvar e téren is egyre erősödő kulturális igénye. A belháborúk vad időszaka nem kedvezett a művészetnek. A 16. század legjelesebb erdélyi művésze, a lantos Bakfark Bálint (Valentin Greff?) János király udvarában végzett rövid szolgálat után nyugaton keresett és talált magának mecénásokat.
Az itáliai reneszánsz húzóereje azonban végül mégis érvényesült, éspedig valóban Gyulafehérvár révén. A félig olasz Izabella királyné országlásától kezdve az uralkodók személyes környezetében mindig befolyásos itáliai udvaronccsoport ténykedik. Blandrata-Biandrata doktor, Gian Michele Bruto, Antonio Possevino csak a leginkább szem előtt levő képviselői ennek a társaságnak. A Báthoriak István királytól Zsigmond fejedelmen át András bíborosig nagy tisztelői voltak az olasz művészeteknek. Zsigmond úrfi nagykorúsításakor „talián” divat szerint rendezték az ünnepségeket, s ifjabb Báthori István „talián” zenészei szolgáltatták a muzsikát.
Báthori István király nagylélegzetű kultúrpolitikájának részleteiről szóltunk már (egyetemalapítás, építkezések, a történetírók támogatása stb.). 522Az ő idejében egy hangsúlyozottan magyar udvar tanulja-ízlelgeti a reneszánsz idegenek által idehozott szépségeit. Báthori Zsigmondnál az arányok megváltoznak. Ő már szinte teljesen olasz mintára alakította udvartartását. Zenekarát Giambattista Mosto vezetésével 20 itáliai alkotta, főépítésze a toscanai Simone Genga, kedvenc festője Niccolň Greco volt. Kívülük itáliaiak voltak az alkalmi színészek, a kedvelt bohócok, az állandó alkalmazottak közül a szakácsok, a kertészek, a vívómesterek – és ki tudja még, hány más kevéssé fontos mesterség ismerői. Zsigmond úr követője, András bíborosfejedelem hasonlóképpen bolondult az olaszokért és művészetükért.
A gyulafehérvári udvar jó hírnek örvendett Európa művelt közönsége előtt. Az antitrinitáriusok befogadásának szenzációján túl ott van pl. Girolamo Diruta, aki „Il Transilvano” címmel komponált zenét Velencében Báthori Zsigmondnak szóló ajánlással. Említést érdemel a Padovában tanult erdélyiek előkelő helye az állam irányításában.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az erdélyi társadalom egésze átvette volna a reneszánsz életmódot és kultúrát. Éppen ellenkezőleg. A reformáció sokak számára szellemi szükség volt; az „új módi” még meghódíthatta a gazdagabb polgárokat, a nemesség világlátottabb vezető rétegét, de már ezek körében sem arathatott teljes sikert. Az uralkodó osztály nagyobbik része azonban kifejezett ellenszenvvel figyelte az olasz udvaroncok nyüzsgését, befolyását, s mindezzel együtt annyira idegen viselkedését, ízlését. Báthori István utódainak – sok egyéb mellett – ezzel az ellenszenvvel is szembe kell majd nézniük egyszer.
S ha egyszer a nagyurak, nemesek és szászok sem lettek, mert még nem lehettek a reneszánsz szellem egészének befogadói – a puritán mezővárosiak, a szegényedő székelyek, s legfőképpen a jobbágyság végképp idegenül állt szemben az udvar „különcségeivel”. A köznépi kultúrában, életmódban a 16. század még nem hoz igazi változásokat. Ebben a tekintetben a középkor majd csak a 17. században fog véget érni.
