BOCSKAI ISTVÁN FELKELÉSE ÉS AZ ERDÉLYI ÁLLAM FELTÁMADÁSA
BOCSKAI ISTVÁN FELKELÉSE ÉS AZ ERDÉLYI ÁLLAM FELTÁMADÁSA
Miközben Erdély végigjárta a maga kálváriáját, Magyarországon is folytatódott a semmiféle eredményt nem hozó, értelmetlen vérontás. A prágai kincstár kongott az ürességtől, hitelezőt pedig már alig-alig talált. Rudolf császár kormánya hozzáfogott a legvagyonosabb magyar arisztokraták lefogatásához. A légből kapott vádak célja a birtokok elkobzása, s ily módon pénz előteremtése; a piszkos műveletek fő irányítója az Erdélyben is 533megfordult Szuhay István. Az áldozatok között Illésházy István volt a legnevesebb. A protestánsokat természetesen Magyarországon is üldözni kezdték, s a zsoldoshadak és a törökök pusztításai sem maradtak el az Erdélyben látottaktól. A Habsburg-dinasztiába vetett bizalom (a királyi Magyarországon először) igencsak megingott.
A rendek egészét átható elégedetlenség és félelem, a császári hivatalnokok és katonák túlzott magabiztossága végül robbanást eredményezett. Giacomo Barbiano generális, Belgiojoso grófja, felső-magyarországi főkapitány árulás révén értesül arról, hogy az évek óta visszavonultan élő Bocskai István kapcsolatba lépett a törökhöz menekült erdélyi és részekbeli urakkal (a „bujdosókkal”), közelebbről azok vezetőjével, Bethlen Gáborral. Barbiano 1604 októberének elején tehát maga indult Bocskai elfogatására. A nagyúrnak választania kellett: vagy eltűri jószágai elvesztését, vagy ellenáll. Fegyverhez nyúlt. Szerencséjére a Barbiano seregében szolgáló hajdúk, akikről pedig mindenki azt hitte, sem Istent, sem embert nem ismernek, csak a pénznek és a rablásnak élnek – maguk is reformátusok lévén, a protestánsüldözés miatt elfordultak a császári szolgálattól. Október 15-én éjjel a bihari Álmosd közelében föllázadtak, s Bocskai segítségével megfutamították a generális előhadát. Barbianónak még mindig volt vagy 8000 embere, de miután pár napot eltöltött a közeli Váradon, elrendelte a visszavonulást Kassa felé. (Bocskainak tán ha 4000 katonája volt ekkor!) A város azonban bezárta kapuit a sereg előtt, a visszavonulókból futók lettek, a generális mellett nemsokára csak 50 ember maradt.
A hajdúsereg és vezére november 11-én ünnepélyesen bevonult Kassára, ahová pár nap múlva megérkezett Bethlen Gábor, magával hozva a szultán, I. Ahmed díszkardját – és az athnamét, amelyben Erdély fejedelméül ismeri el Bocskait. Hamarosan megérkeztek az első török–tatár segédcsapatok is.
Giorgio Basta, ekkor már egész Magyarország főkapitánya, megszakította az Esztergom környékén a török ellen folytatott hadműveleteket, s a felkelők ellen fordult. Osgyánnál, Edelénynél sikerült ütközetet nyernie, de Kassa ostromával kudarcot vallott, s december derekán kénytelen volt meghátrálni. A Tiszántúl valamennyi császári kézen levő vára – az egy Nagyvárad kivételével – átállt Bocskai oldalára.
A könnyen mozgó hajdúcsapatok (tatárok és török lovasság támogatásával) 1605 áprilisától júniusig lerohanták szinte az egész királyi Magyarországot. A magyar urak és nemesek egy része, Illésházyval az élen, lelkesen csatlakozott, a többiek kénytelenségből hódoltak. A német–olasz zsoldoshadakat még a Dunántúlról is kiseperték. Június végén a legelőbb járó hadtest parancsnoka, Némethy Gergely már Sopront ostromolja, csak egy nagyobb császári had közeledtével vonul vissza. Kurta erőgyűjtés után folytatódik a támadás, szeptember 27–28-án Szombathelynél Némethy csatát nyer, s portyázói elindulnak az osztrák tartományok feldúlására. Az előőrsök még 534Bécset is körüljárják! Bocskai seregei együttesen többet számlálnak 40 000 embernél. A rettenetes pénzzavarban levő császári udvar (ekkor ment csődbe utolsó hitelezője, két cseh bankház) nagy nehezen összeszedett serege csak október végén tud ellentámadást indítani. Igaz, hogy ekkor aztán a később a harmincéves háborúban híres-hírhedtté váló Tilly grófnak a helyi nagyurak segítségével az egész Dunántúlt (mármint a töröktől szabad Nyugat-Dunántúlt) sikerül visszaszereznie.
Időközben viszont, még 1605. április 20-án a szerencsi országgyűlés egész Magyarország fejedelmévé választotta Bocskai Istvánt. A legnagyobb sikerek időpontja volt ez, s az új fejedelem reményei messze szálltak. Hátha neki sikerül az, amiről Báthori István is csak álmodni mert: Erdély és a királyi Magyarország egyesítése, a Habsburgok nélkül.
Bocskai portai követei utasítást kaptak: kérjék a szultántól, ne csak fejedelemnek ismerje el, hanem „magyar királynak” is. A padisah, bár tudta, hogy ezzel megszegi a török politika 1540 óta követett vonalát, végül beleegyezett. Pompázatos koronát küldött Magyarországra, melyet 1605. november 11-én Pesten maga Lalla Mehmed nagyvezír adott át Bocskai kezébe.
A török hatalmasok valószínűleg nem sejtették, hogy a magyar nagyúr, mielőtt elindult volna a megtisztelő találkozásra, gondosan kijelölte utódát (a 17 esztendős Báthori Gábor személyében), s fővezérének, Homonnai Bálintnak szó szerint ezt mondta: „Ha énnékem a török miatt mostani közikbe való menetelemben valami nyavajám történik… rólam példát vévén soha az török nemzetségnek kérlek ne higyjetek!”*
BENDA KÁLMÁN, A Bocskai-szabadságharc. Budapest 1955. 117.
Ugyanezt a jelenetet már három ízben láttuk a fejedelemség rövid fél évszázados történetében: 1529-ben, 1532-ben, 1566-ban. Bocskainak, törökverő csaták nagy hírű hősének persze talán több oka volt a félelemre, mint koronás elődeinek – mégis, az ősi bizalmatlanság nem magától éledt föl ilyen hirtelen.
A hajdúsereg 1605 őszére kiszorult a nyugati megyékből. Bécs még mindig képes volt arra, hogy magyar földön védje meg magát. Az országban összegyűjthető erő megint nem volt elegendő arra, hogy a rajtunk marakodó két nagyhatalom szakadatlanul egyensúlyt mutató mérlegét kibillentse. Visszaállt tehát az 1526 óta fennálló helyzet, s értelmes ember nem kívánhatott egyebet a reménytelen hadakozás mielőbbi beszüntetésénél.
Másfelől: óvatosságra intették a fejedelmet a török legújabb cselekedetei is. A pasák már a vele kötött szövetség ürügyén foglalták vissza Esztergomot és Visegrádot – azután mindkettőt megtartották a szultánnak. A nagyvezír Érsekújvárra is fente a fogát, a fontos erősséget csak úgy sikerült megmenteni, hogy a magyar ügyekben lassan már teljhatalommal rendelkező Mátyás 535főherceg utasította az őrséget: adják át Érsekújvárat Bocskai ostromló csapatainak, mielőtt még a török megérkezik.
Mindez együttesen okozhatta, hogy a fejedelem pár hónap alatt lemondott koronás álmáról – s a „hosszú háború” mielőbbi befejezésén kezdett el fáradozni. Ahhoz persze, hogy igyekezete sikerrel járhasson, előbb neki magának kellett tisztáznia nemzetközi helyzetét. A magyar királyi címet a Habsburgok végleges elidegenítése nélkül nem fogadhatta volna el: a töröktől kapott koronát tehát szépen félretette, megelégedett azzal, hogy időközben Erdélyt sikerült megszereznie, méghozzá teljes egészében.
A tartományban eleinte nem sok visszhangot keltett a bujdosók támogatta, szultán kinevezte „erdélyi fejedelem” küzdelme. A közelmúlt emlékei túl élénkek voltak ahhoz, hogy a békességre vágyó lakosság megérthesse Bocskai politikai pálfordulásának horderejét. S magának a fejedelemnek sem sok gondja volt ekkor még a Királyhágón túlra. Környezete főleg hajdúkapitányokból (Lippai Balázs, Némethy Balázs), magyar nagyurakból (Homonnai, Illésházy, Mágócsi Ferenc) és népszerű magyar parancsnokokból (Segnyey Miklós és Kálló várának volt császári kapitánya, a kancellárrá tett Káthay Mihály) tevődött össze. Bethlen Gáboron kívül erdélyi illetőségű (de nem erdélyi származású!) mindössze kettő került közibük: Rhédey Ferenc, aki Felső-Magyarországon harcolt, és a szombatos Péchi Simon, aki Bocskai titkárává lett.
A három nemzet tehát jogos gyanakvással szemlélte Báthori Zsigmond volt bizalmasának tevékenységét. Errefelé 1604 végéig csak néhány nekikeseredett hajdúvezér vagy magyar nemesúr csatlakozott a felkeléshez. Erdély császári biztosai akár hátba is támadhatták volna a Tiszántúlt, hiszen 5000 főnyi rendes katonasággal és a mindig mozgósítható székelyeknek 20–25 000-es kontingensével is rendelkeztek! Ők azonban szinte bénultan figyelték, mint adja át az őrség egymás után Jenőt, Lugost, Karánsebest a „lázadó” tisztjeinek. Ő pedig tudta, hol van az erdélyi kérdés méregfoga, s jó érzékkel kezdett hozzá annak érzéstelenítéséhez: megüzente a székelyeknek, hogy megtartja őket visszaszerzett szabadságukban, s cserébe csak semlegességüket kéri.
1605 januárjában jutott először idő arra, hogy a felkelők kelet felé is figyeljenek. Gyulaffy László, Bocskai névleges erdélyi főkapitánya 4000 emberrel ostrom alá vette a jól kiépített Szatmárt, s 21-én el is érte annak megadását. Nyitva volt az út a tulajdonképpeni Erdélybe.
A székelyek a februári keresztúri nemzeti gyűlésen váratlan lelkesedéssel Bocskai mellé állottak, aki válaszképpen már február 16-án hivatalos oklevélben erősítette meg „régi szabadságaikat”. Február 21-én a magyarok és székelyek most már együtt döntöttek az új fejedelem mellett. A szászok azonban, néhány nemesúr és a császári helyőrségek támogatásával, ellenállásra készültek. Az öreg Albert Huet volt a szellemi vezér, a csapatokat az 536elmúlt évek egyik alacsony sorból fölemelkedett jeles hadnagya, Rácz György irányította. Hiába látszott a székelyek átállása után a helyzet szinte reménytelennek – a kitartók erőt merítettek abból a tényből, hogy Gyulaffy mindössze 1000 lovassal érkezett Gyulafehérvárra, s inkább a helyi erőkre támaszkodva próbálta elfogadtatni az új fejedelmet. 1605. május 18-án az Ebesfalván gyülekező székely–magyar hadat Rácznak sikerült rajtaütéssel szétvernie.
Csak ekkor mozdult meg végre maga az érintett, Bocskai István. A még mindig ellenálló Várad mellett elhaladva 1000 lovassal Medgyesre sietett, Bethlen Gábort a „bujdosók” kis csapatával Jenő felől felküldte a Maros völgyébe, a székelyeket és az erdélyi nemességet újból mozgósította. A Barcaságban pedig behívott moldvai és török csapatok jelentek meg.
Rácz György még egyszer megkísértette a hadiszerencsét, de június 14-én csatát vesztett. A szászok belátták, hogy értelmetlen a további ellenállás, és meghódoltak. Bocskai augusztus 27-én ünnepélyesen bevonult Medgyesre, a maradék császárhű katonaság Segesvárott keresett menedéket, azután szeptember 9-én szabad elvonulás fejében megadta magát. Kapitulációjukkal Erdélyben véget ért a „tizenöt éves háború”.
Szeptember 14-én a medgyesi országgyűlés most már mindhárom nemzet nevében, egyhangúlag iktathatta be Bocskait fejedelmi tisztébe. Évek óta először köszöntött nyugalom a szerencsétlen országrészre – s a békesség váratlan ajándéka még a közelmúlt belviszályait is feledtette. Általános lelkesedés köszöntötte az új uralkodót, aki Erdély kormányzását egy köztiszteletben álló, öreg partiumbeli nemesúrra, Rákóczi Zsigmondra hagyta. Ő maga nem sokkal a diéta bezárta után visszasietett Magyarországra. A legfontosabb feladatot akarta elvégezni: békét akart szerezni hazájában.
A bécsi-prágai udvarral megindult tárgyalások meglehetősen nehezen haladtak. Bocskai táborának egy része hallani sem akart semmiféle megegyezésről: különösen a Tisza-vidéki és volt partiumbeli urak tiltakoztak az ellen, hogy Magyarországot visszaadják a császárnak. Maguk mögött tudták a hajdúk tömegeit, akiknek életeleme volt a harc – és a fosztogatás. A fejedelemnek sok gondot okozott saját katonaságának féktelen hadviselése, hiszen most minden kilengés az ő személyére hozott szennyet. Ha kellett, erőszakot alkalmazott, több hajdúvezért kivégeztetett. A végső megoldás azonban csak békés lehetett: 1605. december 12-én letelepítette a székely mintára kollektív nemességgel fölruházott gyaloghajdúkat. (A lovasokra 1606. szeptember 2-án került sor.) Debrecen környékének ember nem lakta pusztasággá vált részében hét falu helyét adta nekik.
Habsburg oldalról többször próbálkoztak orgyilkosok révén megoldani a Bocskai-kérdést, de ezzel sem jártak szerencsével. Miután a helyzetet a teljes pénztelenség és a hajdúk folytatódó ausztriai beütései tarthatatlanná tették, Mátyás főherceg a császár előzetes beleegyezése nélkül elfogadta Bocskai 537feltételeit. 1606. június 23-án Bécsben írták alá a békét: az Erdélyi Fejedelemséget helyreállították, sőt a Részek határát nyugatabbra tolták (Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Bereg megyék, illetve Tokaj vára a növekedés). A királyi Magyarországon helyreállították a vallásszabadságot, s elfogadták azt az elvet, hogy az országos tisztségekre csak magyarokat nevezzenek ki.
Most már csak a törökkel való háború befejezése volt hátra. Az új perzsa háborúval, sorozatos lázadásokkal küszködő, kimerült oszmán birodalom hajlott a megegyezésre, s Bocskai közvetítésével a császári udvar is beletörődött a helyzetbe. A határok maradtak, ahol a hadseregek pillanatnyilag állottak (Kanizsánál és Eger felé a török, Nógrádban és a Maros mentén a keresztények jutottak előbbre). 1606. november 15-én megkötötték a zsitvatoroki békét.
