NÖVEKVŐ NÉPESSÉG A MEZŐGAZDASÁG ELMARADOTTSÁGÁNAK SZORÍTÁSÁBAN
NÖVEKVŐ NÉPESSÉG A MEZŐGAZDASÁG ELMARADOTTSÁGÁNAK SZORÍTÁSÁBAN
A 18. század végétől a 19. század közepéig (az 1786-ban, aztán az 1787-ben és az 1850–51-ben tartott népszámlálások szerint) Erdély lakossága egyharmadával nőtt, 1,5 millióról 2 millió fölé emelkedett, s a népsűrűség elérte a mai 40%-át (3–4. táblázat). A népességnövekedés évi üteme viszonylag alacsonynak tűnik: 0,43-0,47%-os. De a határőrvidéki népességszám változásai arra utalnak, hogy a növekedés korántsem egyenletes. Az 1820-as évekig jóval alacsonyabb lehetett, majd a napóleoni háborúk ínségeit, háborús veszteségeit, járványait követő 1817-es nagy éhínség után a növekedés évi üteme megsokszorozódott, és az 1830–40-es években – a természetes szaporulat ismeretében – 0,8-0,9%-ra tehető. S bár a kortársak 1%-ra becsülték (ami azt jelenti, hogy a lakosság egyenletes növekedés esetén 70 év alatt megkétszereződhet), ezt csak egyes régiókban, elsősorban a határőrvidéken és a Székelyföldön érte el. Talán sohasem volt ilyen gyors a népesség gyarapodása, mint „az áldott békeidőkben”.* De ha arra gondolunk, hogy a közelmúltban és még napjainkban is jó néhány ún. fejlődésben levő országban 2-3%-os az évi népességnövekedési ütem, akkor sem a 19. századi Európa, sem Erdély vonatkozásában nem használhatjuk „a demográfiai forradalom” terminusát. Mégis joggal tarthatjuk rendkívül magasnak az erdélyi népességnövekedés mértékét, hiszen körülbelül akkora volt, mint az ipari forradalom Angliájában és az 1820–30-as években a modern iparosodás útjára lépő Alsó-Ausztriában és Csehországban.
Szászivánfalva kommunitásának jelentése a medgyesi magisztrátusnak. OL, EOKL, GP, Ügyiratok, 1847: 5563.
4. táblázat. A népsűrűség alakulása Erdélyben 1786-ban és 1850/51-ben
(az 1790–1848. évi területi beosztás szerint – fő/km2) | |||||
Év
|
A megyék és a Részek
|
Székelyföld
|
Szászföld
|
Határőrvidék
|
Erdély
|
1786
|
25
|
15
|
41
|
24
|
25
|
1850/51
|
32
|
24
|
55
|
33
|
33
|
1850/51*
A határőrlakosság a területi egységekhez számolva.
|
33
|
27
|
47
|
–
|
33
|
5. táblázat. Az Erdélyi Nagyfejedelemség népességének etnikai-nemzetiségi megoszlása az egykorú felekezeti összeírások, becslések és az 1850/51. évi népszámlálás alapján
| ||||||||
Év
|
Román
|
Magyar
|
Német
|
Cigány
|
Zsidó
|
Egyéb
|
Összesen
|
Összes népesség
|
%
|
fő
| |||||||
1766*
Ebből az évből két adatsor áll rendelkezésünkre.
|
58,9
|
27,5
|
13,6
|
–
|
–
|
–
|
100,0
|
953 886
|
52,0
|
41,0
|
6,5
|
–
|
0,5
|
100,0
|
1 453 742
| ||
1773
|
63,5
|
24,2
|
12,3
|
–
|
–
|
–
|
100,0
|
1 066 017
|
1786
|
30,5
|
49,7
|
18,2
|
0,7
|
0,2
|
0,7
|
100,0
|
1 664 545
|
1794
|
50,0
|
33,0*
3-4%-uk szász, illetve német.
|
12,5*
3-4%-uk magyar.
|
4,3
|
0,1
|
0,1
|
100,0
|
1 458 559
|
1844
|
60,1
|
28,6
|
10,0
|
0,8
|
0,2
|
0,3
|
100,0
|
2 143 310
|
1850/51
|
59,5
|
25,9
|
9,4
|
3,8
|
0,8
|
0,6
|
100,0
|
2 062 379
|
A kutatások jelen állásánál nem tudjuk pontosan felmérni, hogy a népességnövekedés társadalmi és regionális sajátosságai mennyiben módosítottak 1196a rendkívül tarka etnikai megoszlás arányain. Ezek megítélésében igazán megbízható adatok hiányában amúgy is olyan nagy különbségek voltak, hogy az abszolút többséget kitevő románság arányát a 18. század végére vonatkozóan – az immár irreálisan alacsony – 40-50%-tól majdnem 60%-ig becsülték, a lakosságnak jóval több mint egynegyedét, majdnem harmadát alkotó magyarságét 33-49% között, a szászságét általában 10-18%-ra (5. táblázat). Mindenesetre most, az 1830–40-es években már egy-egy régiónak vagy országrésznek az átlagosnál gyorsabb vagy lassabb népességnövekedése ellenére az etnikai arányok regionális változásai országos szinten kiegyenlíthették egymást. és a 19. századon is túl hosszú távon állandóak maradtak, bár a nemzetiségi hovatartozásra kérdező népszámlálások az adatfelvétel minősége és körülményei folytán sokban torzítanak (6–7. táblázat).
6. táblázat. A történeti Erdély népességének etnikai-nemzetiségi megoszlása
az 1850/51. és 1930. évi népszámlálás összevont adatai alapján (az 1848 előtti területi bontásban – fő) | ||||||||
Etnikum
|
A vármegyék és Fogaras vidéke
|
Székelyföld
|
Szászföld
|
Erdély a Részek nélkül
| ||||
1850/51
|
1930
|
1850/51
|
1930
|
1850/51
|
1930
|
1850/51
|
1930
| |
Román
|
781 791
|
1 203 046
|
54 246
|
102 167
|
207 810
|
320 650
|
1 043 847
|
v
|
Magyar
|
159 396
|
319 613
|
303 975
|
440 243
|
25 063
|
68 288
|
488 434
|
828 144
|
Német
|
49 166
|
56 887
|
1 163
|
2 399
|
141 425
|
177 738
|
191 754
|
237 024
|
Zsidó
|
10 644
|
45 229
|
1042
|
10 370
|
165
|
9 725
|
11 851
|
65 324
|
Cigány
|
41 117
|
41 750
|
10 022
|
11 657
|
25 244
|
16 025
|
76 383
|
69 432
|
Egyéb
|
6 935
|
9 638
|
2 464
|
1724
|
1 544
|
4 492
|
10 953
|
15 854
|
Összes népesség
|
1 049 049
|
1 676 163
|
372 912
|
568 560
|
401 251
|
596 918
|
1 823 222
|
2 841 641
|
11977. táblázat. Az erdélyi három fő nemzetiség megoszlása az 1850/51. és 1930. évi népszámlálás alapján (%)
| ||||||
Terület |
Román
|
Magyar
|
Német
| |||
1850/51
|
1930
|
1850/51
|
1930
|
1850/51
|
1930
| |
Vármegyék
|
74,5
|
71,8
|
15,2
|
19,0
|
4,7
|
3,3
|
Székelyföld
|
14,5
|
18,0
|
81,5
|
77,4
|
0,3
|
0,4
|
Szászföld
|
51,8
|
53,7
|
6,2
|
11,4
|
35,2
|
29,8
|
Erdély
|
57,2
|
57,2
|
26,8
|
29,1
|
10,5
|
8,3
|
Erdély demográfiai fejlődése a kelet-európai fejlődés sajátos változata. A kelet-európai demográfiai modell tipikus ismérve, az alacsony – kb. 20 év körüli – házasságkötési kor és a korai házasságkötések gyakorisága Erdélyben is jellemző, bár azon belül több regionális eltérés is észlelhető. Mindenesetre, amíg Alsó-Ausztriában e korban évente a 20 év alatti nők a házasságok 6–8%-át, a 24 év alatti férfiak 11–13%-át kötötték, vagy Csehországban a statisztikailag kimutatható legfiatalabb női és férfi korosztály között csak a házasságok egyötöde jött létre, Erdélyben mintegy 60%-a (18. ábra).
De a házasságkötési kor a demográfiai magatartásnak csak egyik rekonstruálható jellemzője. A népességnövekedés nem magyarázható az ún. demográfiai átmenet modelljével, amivel a modernizálódás előtti Kelet-Európa vagy általában az iparosodás küszöbére ért társadalmak népességnövekedését szoktuk jellemezni, miközben egyre több kivételt találunk. Úgy tűnik, sok vonatkozásban Erdély is az. A demográfiai tranzíció elméleteinek ismert változata szerint a születések nyers arányszáma (az 1000 főnyi állónépességre eső születések száma) nőtt, a halálozásoké pedig csökkent, és így a népmozgalom e két mutatója évről évre mint az olló kétfelé nyíló szárai távolodnak egymástól. Ilyen jellegű jelenségek Erdélyben csak egyes keleti régiókban érvényesültek.
Az országos átlagot tekintve alig két évtized alatt a születések és halálozások nyers arányszámai szinte párhuzamosan mozogtak, és trendjük csak alig észrevehetően lejtett. Az iparosodás feltételei között élő népességeket viszont a két mutató értékének párhuzamos, erőteljes csökkenése jellemzi. Erdélyben a születések nyers arányszámai 39–49‰, a halálozásoké pedig 20–30‰ között ingadoztak, olyan alacsony szinten, mint a Habsburg-birodalom fejlettebb régióiban csak jóval később, a századfordulón, vagy Magyarországon a századforduló után.
Az anyakönyvezés fogyatékosságai miatt joggal gyanakodhatunk adataink, az egyházak által szolgáltatott és Erdélyben a guberniumnál összesített, majd Bécsbe küldött népmozgalmi statisztikák megbízhatóságára, sőt a fenti mutatókat csak többszörös torzítás árán számolhatjuk ki (19. ábra). 1198Ugyanakkor a „polgári” vagy inkább „provincialista” népességgel falvanként együtt és vegyesen élő, de annál sokkal jobban nyilvántartott határőrvidéki lakosság (és a területileg egységes tömböt alkotó román naszódi határőrezred) (20–21. ábra), sőt néhány község népmozgalmi adatai is hasonló képet tükröznek (22. ábra). Mégis nem véletlen, hogy az 1850-es évek nagyigényű 1199osztrák statisztikai kézikönyvében Erdély egy-két alfejezetből kimaradt, nyilván azért, mert ezek az erdélyi adatok nem igazolták a szerző, J. Hain egyébként – a birodalom más részéről származó adatok által – bizonyítottnak vélt tézisét, miszerint dél és kelet felől észak és nyugat felé mind a születések, mind a halálozások arányszáma csökken.
18. ábra. A házasságra lépett nők életkori megoszlása korabeli korcsoportbeosztásban, tájanként és felekezetek szerint, 1840–1847
19. ábra. Erdély népmozgalma, 1830–1856
Ha többé-kevésbé reálisnak fogadjuk el a népmozgalmi adatokat, akkor egy fizikailag viszonylag egészséges népesség képe tárul elénk. Míg a 18. századi Franciaországban 2 gyerekből csak egy lépte túl a húszéves életkort, és az átlagos életkor 25 év körül mozgott, Erdélyben 3 gyerek közül kettő lépte át a huszadik életévét, és az átlagos életkor 30 év körül volt, sőt volt, aki 37-et számított. A korabeli statisztikusok mindig magasabbra becsülték az erdélyi átlagéletkort, mint a Habsburg-birodalom fejlettebb tartományaiban élő népességét. Ennek oka a rendkívül alacsonynak tűnő csecsemőhalálozás, ami egyben a korabeli statisztikák talán leginkább megkérdőjelezhető adata. Hiszen míg a birodalom fejlett tartományaiban az egyéves életkor alatti halálozások száma az összes halálozások egyharmadánál többet tett ki, Erdélyben még egyötödét sem.
120020. ábra. Az erdélyi határőrvidék lakosságának népmozgalma, 1830–1847
A kortársak viszont kevesebbet kételkedtek, és a kedvező halandósági arányt elsősorban a hegyvidék egészséges életkörülményeivel magyarázták. A „túlélők” egészségeseknek látszottak. Az egyik közép- és délkelet-európai francia utazó például borzadva nézte, amint télvíz idején a mezítlábas lányok lábnyomai belefagytak a hóba, és legalább ekkora döbbenettel jegyezte fel, hogy egyhetes „sétája” alkalmával nem találkozott beteggel és nyomorékkal, annál több öreggel, még olyanokkal is, akik századik életévüket is meghaladták. (Ami nem mond ellent annak, hogy – a későbbi évtizedek megbízhatóbb népmozgalmi kimutatásai szerint – a magyarországi átlagéletkor magasabb volt, mint az erdélyi.) Nem csoda, ha a „vad” állapotok láttán a kortársak nem is mindig vették észre, hogy a járványok elmaradásának, a védekezés hatékonyságának és a himlőoltásnak is nagy szerepe volt abban, hogy a halálozások száma sohasem haladta meg a születésekét. A kolera is csak kétszer pusztított. 1830-ban 3-4 ezer áldozatot ejtett, 1836-ban pedig mintegy 14 ezret, ez utóbbi alkalommal a katonai határőrvidéken a halálozások egyharmadát, a megyékben és a székeken kb. egyötödét okozta. 1201Úgy látszik, a század elején mégsem hiába rendelte el a kancellária, hogy a pap gyermekgyilkosként jegyezze be azt a szülőt, akinek a gyermeke himlőben leli halálát, és nem kapott himlőoltást. Jellemző, hogy a viszonyokat jól ismerő Benigni főhadiparancsnoksági titkár a határőrvidékről szóló 1816. évi könyvében szót sem ejtett az oltásról, míg az 1834-es második kiadásban az oltásnak tulajdonította a népszaporulat növekedését. A negyvenes években legalább papírforma szerint az újszülöttek több mint fele kapott himlőoltást. Persze a kortársak mégis inkább azt tették szóvá, hogy viszonylag magas a himlőben elhalálozottak száma; valójában csak a halálozások 3–6%-a. De a halálozási arányok javulásában a helyi tényezőknél talán nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk az általános európai egészségügyi helyzet jobbra fordulásának. Hiszen nem pusztítottak hatalmas járványok, és a Habsburg-birodalom keleti határain húzódó karanténrendszernek köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy Kelet felől olyan pusztító betegség üssön be, mint a pestis. Igaz, a járványok már a román fejedelemségekben sem tudták visszafogni a népességnövekedést, nem utolsósorban azért, mert a Dunánál is újabb karanténhálózatot állítottak fel.
21. ábra. A naszódi román határőrezred lakosságának népmozgalma, 1830–1847
120222. ábra. Klopotiva község népmozgalma, 1835–1918
1203Csakhogy, amíg a mezőgazdaságilag kedvezőbb adottságú szomszédos területeken új földek feltörése biztosította a termelés bővítésének lehetőségét, Erdélyben az 1830–40-es évek legsúlyosabb gazdasági kérdése az lett, hogy a viszonylag alacsony népsűrűség ellenére az agrártermelés egyre kevésbé tudott lépést tartani a népességnövekedéssel. Az 1830-as évekre már véget ért a földművelés térhódítása az állattenyésztés rovására, s feltételezhetjük, hogy az eke alá fogott terület 1848-ig sem nőtt jelentősebb mértékben. Jellemző, hogy a kolozsvári guberniumi számvevőség a birodalmi statisztikai kiadvány részére két évtizeden keresztül ugyanazokat az adatokat küldte fel Bécsbe az adóköteles föld kiterjedéséről, nem is véve a fáradságot a kisebb módosulások feltüntetésére. S a lustaságot mentse, hogy az adóösszeírásokat, ha nem is teljességgel kétes értékű, de kétértelmű forrásnak tartjuk ma is, s fenntartások hangsúlyozása nélküli megszólaltatásukhoz regionális szintű részletkutatásokra is szükség lenne, és többet kellene tudnunk az adatfelvétel sajátosságairól. Az 1850-es években készült kataszteri felmérés ugyanis egymillió kataszteri hold szántóval többet mutat ki, mint amennyit most már a nemesi földeket is magukba foglaló, többnyire bevallásokra támaszkodó adóösszeírások alapján feltételeztek. Kérdés, hogy ez az eltérés mennyiben tulajdonítható a sokat emlegetett földeltitkolásnak és adócsalásnak, és mennyiben annak, hogy ugyanazokat az adóköteles földeket most már gondosan és szakszerűen mérték fel. Nyilván mindkét tényezővel számolni kell. Mégis, ha az 1770-es 1204évektől 1850-ig áttekintjük az adóösszeírásokat, úgy véljük, hogy az adóköteles földek kimutatása a szántók kiterjedésének növekedésében bizonyos fokig tükrözi a változás ritmusát. A megyék és a székely székek esetében kétségtelenül nagyobb arányú földeltitkolással kell számolnunk, mert ez – mint látni fogjuk – a társadalmi „stabilitás” egyik legfontosabb eleme volt. Megbízhatóbbnak tarthatjuk a szászföldi és a határőrvidéki adatokat, különösen az utóbbiakat, hiszen a határőrök adómentessége miatt az eltitkolásnak nem sok értelme volt, s a katonai hatóságok nyilván pontosabban hajtották végre az összeírásokat (8. táblázat)
8. táblázat. Az erdélyi adóköteles lakosság és a határőrség szántóföldjeinek kiterjedése és növekedése az adóösszeírások alapján, 1772–1853
| ||||||
Év
|
A megyék, a Részek és Székelyföld
|
Szászföld
|
Határőrvidék
| |||
kat. h.
|
index (1772=100%)
|
kat. h.
|
index (1772=100%)
|
kat. h.
|
index (1772=100%)
| |
1772
|
391 744
|
100
|
170 989
|
100
|
100 997
|
100
|
1791*
1791-től köbölből (azaz férőjűségből) katasztrális holdra átszámítva (2 köböl = 1 hold = 16 000 öl.
|
441 571
|
112,71
|
214 471
|
125,42
|
–
|
–
|
1796
|
429 665
|
109,68
|
215 411
|
125,97
|
–
|
–
|
1804
|
–
|
–
|
–
|
–
|
122 779
|
121,56
|
1812
|
431 114
|
110,04
|
223 162
|
132,51
|
–
|
–
|
1813
|
–
|
–
|
–
|
120 493
|
119,30
| |
1821
|
–
|
–
|
–
|
–
|
119 377
|
118,19
|
1828
|
445 757
|
113,78
|
239 642
|
140,15
|
–
|
–
|
1830
|
–
|
–
|
–
|
–
|
123 410
|
122,19
|
1847
|
–
|
–
|
–
|
–
|
123 865
|
122,64
|
1848
|
450 015
|
114,87
|
243 336
|
142,31
|
–
|
–
|
1851*–
1851-ben már közteherviselés alapján.
|
–
|
–
|
1 093 288
|
–
|
–
|
–
|
1851–53*
Kataszteri felmérés szerint és nem bevallás alapján, mint az adóösszeírások esetében.
|
–
|
–
|
2 163 063
|
–
|
–
|
–
|
23. ábra. Az Erdélyben tartott adóköteles lovak és szarvasmarhák száma az adóösszeírások szerint, 1750–1850
De jellemző a stagnáló viszonyokra az is, hogy Benigni említett könyvének 1816-os első és 1834-es második kiadásában egyforma mennyiséggel számolt, amikor az egy főre eső termést próbálta becsülni, s míg 1813-ban 215 kg jutott egy főre, 17 év múlva már 10%-kal kevesebb. 1830-tól 1847-ig pedig ugyancsak a határőrvidéken az egy főre jutó gabonamennyiség is több mint 10%-kal csökkent. S míg 1821-ben 0,81 hold szántó (1 hold = 1600 négyszögöl) jutott egy főre, 1846-ban 0,64, miközben az ekék száma sem nőtt gyorsabban, mint a lakosság. Stagnált az állatállomány létszáma is (23. ábra), kivéve a juhokét, sőt az 1828-as évek után a juhállomány még nőtt is, amire annál is inkább szükség volt, mert az öltözködés alapanyagát a gyapjú jelentette. A határőrvidéken a juhok száma valamivel még mindig meghaladta a lakosságét is, de ezt ott és egész Erdély számára csak transzhumálással lehetett 1205biztosítani úgy, hogy telente a juhállomány felét-kétharmadát a Kárpátokon túl, az Al-Duna mellékén legeltették. (Az ún. purzsások hasonlóképpen, de jóval kisebb nyájakkal járták telente a magyar Alföldet is, amíg a földművelés térhódításával nem szorultak vissza Erdélybe, illetve a dunai fejedelemségekbe, ahol szintén ez a sors várt rájuk.) Így az itthon tartott adóköteles – tehát nem birtokos nemesi tulajdonban lévő – juhok száma a 18. század közepétől állandóan csökkent, az 1840-es években már csak 200 ezer körül ingadozott, amíg a Kárpátokon túli legelőre hajtott juhállomány nagysága nőtt, olykor a milliót is meghaladta. Kb. 300 000 lehetett tehát az 1848 előtt nem adózó birtokos nemesség juhállománya (24. ábra).
24. ábra. Az adóköteles juhok és kecskék száma az adóösszeírások szerint, 1750–1850
Erdély földje csak jó termés esetén tudta kielégíteni a lakosság szükségletét. Ha közepes lett a termés, akkor az igényeknek már – korabeli becslés szerint – legalább egyötödét kellett bánsági és havasalföldi gabonával fedezni. Hiszen az ország különböző részeiből való földbirtokosok szerint az átlagos őszi búzatermés csak háromszorosát adta az elvetett magnak, bár akadt, aki öt-tízszeresre becsülte a hozamot. Miután a – 18. század utolsó harmadában 1206Erdélyben is általánossá váló – kukorica az egykorú tapasztalat szerint ugyanannyi földről több „nyereséget” adott, és művelése, valamint feldolgozása – jobb szó hiányában – kevesebb „tőkét” igényelt, a század derekán a szántók egyharmadába azt vetettek, míg búzát és rozsot 15-15%-ába és kétszerest is mintegy 10%-ába. Sőt, szívesen ültettek kukoricát a ház körüli kertbe és az ugarnak hagyott földek egy részébe is (így viszont az állatállomány legelőterületét korlátozva). Hosszú távon a kukorica ugyanolyan népességnövekedést biztosító szerepet játszott Délkelet-Európában, mint a burgonya Közép-Európa északi részein, miközben a szegénység jelének tartották a kortársak. Csakhogy egykorú tapasztalat szerint a kukorica tízévente csak egyszer adott jó termést, négyszer közepest és ötször rosszat. Így – az elmaradottság fejlődést béklyózó tüneteként – „mikor megterem, senkinek sem kell, mikor nem terem, senkinek sincs”.*
ENGEL M., Észrevételek az úgynevezett Erdélyi Gazdaságról. Nemzeti Társalkodó 1834. II. 7. sz.
A termés alakulásától függően az ún. régi típusú válságok még erősen éreztették hatásukat. Rossz termés nyomán felszöktek a gabonaárak, a lakosság zömének vásárlóereje csökkent, és az iparos meg a kereskedő is felemelte cikkeinek árát, hogy ellensúlyozni tudja a kereslet csökkenése miatt megcsappant nyereségét, mert a piac beszűkülése őket is sújtotta. A „csendes évek” lassú áremelkedése is egy ilyen megrázkódtatással ért véget, amikor 1830 végén egyik hétről a másikra megkétszereződtek a gabonaárak. S talán ez a válság volt az 1817-et követő legsúlyosabb. De Erdély népeinek szerencséjére a kolera és a rossz termés nem jelentkeztek többé együtt. Sőt 1836-ban a kolera mellett rekordtermés volt. 1833–34-ben és az évtized végén sikerült kivédeni a rossz termés miatt fenyegető éhínséget úgy, hogy a szomszéd dunai fejedelemségekből és Magyarországról a szokásosnál több gabonát hoztak be. S lassan az adóhátralékból is viszonylag sokat sikerült behajtani egészen a negyvenes évek közepéig, amikor a búzatermés oly csekély lett, hogy már felét vissza kellett vetni ismét „a jövendőre”. Amikor pedig 1847-ben Európa-szerte éhínség fenyegetett, Erdélyben a terméscsökkenés nem okozott éhínséget; az adót ugyan sok helyt nem lehetett beszedni, de hogy a nagyobb válságot megelőzzék, csak a veszélyesen elharapózott pálinkafőzést kellett betiltani, és azt, hogy magyarországi kereskedők túl sok gabonát vásároljanak fel. Eddig többnyire magyarországi gabonával sikerült úrrá lenni a nehézségeken, most viszont a súlyosabb magyarországi válság sújtotta a hegyvidéki erdélyi területek – főleg román – lakosságát, mely élelmének jelentős részét a Bánságból és a magyar Alföldről szerezte be.
Nem tudunk viszont olyan megrázkódtatásszerű krízisről, mint az 1790-es vagy az 1810-es évek válságai. De ezek emléke még élt. Féltek is a harmincas években, mert „egy terméketlen esztendő, szárazság vagy esőzés elegendő arra, 1207hogy a köznép élelem-tárából kifogyva vándorlással keresse száraz kenyerét”.* És mivel az élelmezési gondokon állandóan segített az a gabona, amelyet az érchegységi vándormunkások idénymunkájukkal és a fafaragók termékeik ellenében szereztek, még az 1850-es években is a topánfalviak az Érchegység népét fenyegető veszélyek érzékeltetésére azt hangoztatták: „egy terméketlen év Magyarországon és egy közepes Erdélyben a halál kegyetlenségét tudja a fejünkre hozni”, mint 1817-ben.* Ha pedig az időjárás tönkreteszi a kukoricatermést, akkor egymilliónyi románságnak „veszett el kenyere”, és így „hazánkban egy sereg proletarius drágácska esztendőben koldulásra vari mindjárt kárhoztatva”.* A válságtól való félelem azonban tartósabb élménynek bizonyult, mint maguk a válságok. A termelés és termelékenység stagnálása növelte a népesség és a gazdaság közötti feszültséget, és a kettő közötti egyensúly egyre labilisabbnak tűnt, felborulással fenyegetett, de utólag már úgy látszik: a kortársak tudatában talán sokkal inkább, mint a valóságban.
HODOR K., Doboka vármegye természeti és polgári esmértetése. Kolozsvár 1837. 360.
Topánfalvi parasztok és bányászok Nicolae Corcheş által szerkesztett beadványa a katonai kormányzóhoz. OL, EOKL, Militär- und Civilgouvemement, Statthalterei in Siebenbürgen, Általános iratok, 1852. 115. 55.
KŐVÁRY L., Erdélyország statisztikája. Kolozsvár 1847. 161.
Az erdélyi társadalomnak azonban válaszolnia kellett a ránehezedő nyomásra, és természetesen mindenekelőtt a társadalmi-gazdasági élet legalapvetőbb sejtjének és egységének: a családnak.
Az alkalmazkodás egyik módja a családalapítás idejének megválasztása volt, amit korszakunkban már kialakult szokásrend szabályozott. Az esztendő munkarendjének kötöttségei és vallási beosztása folytán a házasságkötések többségére mindig év végén és a farsang időszakában került sor. De aztán, mint minden agrártársadalomban, Erdélyben is jó gabona- és bortermést és kedvező áralakulást több házasság követett, mint rossz években (25. ábra).
Láttuk, korai házasságkötési életkorjellemezte az ország lakóinak abszolút többségét. Volt olyan vidék, ahol állítólag 30 éves nagyapák sem mentek ritkaságszámba a román lakosság körében. Meglepő módon a szászok is a korai házasságkötésre hajlottak. 1847-ben például a lutheránusoknál, akiknek 90%-os többsége szász volt, a házasságkötések több mint felét 20 év alatti nők és 24 év alatti férfiak kötötték, a római katolikusoknál viszont csak egyharmadát, míg összerdélyi viszonylatban kb. 60%-át (l. a 18. ábrát). Éles választóvonalak húzódtak e tekintetben az egyes földrajzi régiók és a társadalmi rétegek között. Korabeli tapasztalat szerint a vagyonosabb parasztságnál a gyermekáldás kisebb volt, mint a szegényeknél. A szász jómódú parasztság körében „a kétgyermek-rendszer”, azaz a születéskorlátozás immár a század eleje óta a korai házasságot ellensúlyozó szokássá vált, hogy a föld ne aprózódjék fel oly veszélyes gyorsasággal az örökösök között.
120825. ábra. A gabonatermés, a búzaárak indexei és a házasságkötések számának alakulása, 1825–1847
A nyers születési arányszám viszonylagos alacsonyságából és a nyers házasságkötési arányszám magasságából (az anyakönyvezés fogyatékosságai ellenére is) arra következtethetünk, hogy a születéskorlátozás elég gyakori lehetett. A naszódi határőrezred görög katolikus vikáriusa 1840-ben körlevélben fel is szólította papjait, hogy a hitoktatás alkalmával az ötödik parancs – „ne ölj” – ismertetésekor külön hangsúlyozzák azon asszonyok és lányok vétkének nagyságát, akik „különböző növényekből készült főzetekkel akarják meggátolni megtermékenyítésüket, vagy kotyvalékokkal pusztítják el a magzatot”, nem is beszélve arról, ha születés után megölik a csecsemőt.* A korai házasságkötéssel és születésszabályozással szemben egyes régiókban az ún. malthusianus magatartásforma is érvényesült, vagyis a késői, illetve a viszonylag későbbi házasságkötések gyakorlata. Főleg a Székelyföldön, hol a nemesség zöme állítólag a házasság későbbre halasztásával próbált védekezni a birtokaprózódás ellen. S míg általános gyakorlatnak azt tartották a kortársak, hogy az új házasok egy ideig a szülők portáján élnek, amíg – elsősorban a Szászföldön – önálló telekhez jutnak, a Székelyföldön a nemesek 1209inkább akkor házasodtak, ha kivehették részüket az apai örökségből. Így aztán nem utolsósorban a késői házasságkötéseknek tulajdonították a sok törvénytelen születést. A háromszéki határőrvidéki lakosság körében sok volt a korai házasság, mégis (18 év átlagát tekintve) minden tizennyolcadik születés törvénytelen volt, míg északabbra, a buzgó katolikus és minden nagyobb város mozgásterétől távol élő csíki lakosság körében csak minden harmincötödik. Ugyanekkor az északi, többségében görög katolikus naszódi határőrfalvakban minden huszadik, míg a Déli-Kárpátok szomszédságában csak minden százötvennyolcadik, ami a rendkívül korai házasságkötési kornak vagy esetleg annak a szokásnak tulajdonítható, hogy a faluközösség kötelezte a férfit, vegye feleségül a leányanyát, ha nem, akkor pedig maga a közösség fogadta örökbe a törvénytelen gyereket, mint arra az Érchegységben volt példa.
ŞT. BUZILA, Documente bisericeşti. Arhiva Someşană 1936. 407.
9. táblázat. Az adózó családok száma és százalékos megoszlása, 1805–1847
| ||||||
Megnevezés |
1805
|
1821
|
1831
|
1847
| ||
szám
|
%
|
szám
|
szám
|
szám
|
%
| |
Kisnemesek*
Egytelkes, armalista, fogarasi boér.
|
12 529
|
3,63
|
10 874
|
12 721
|
12 233
|
4,00
|
Taxás polgárok
|
10 752
|
3,12
|
14 054
|
12 947
|
10 459
|
3,42
|
Szabad parasztok és szabadok*
Lófő, gyalogszékely, szászföldi román és szász, városi szabadok.
|
81 540
|
23,64
|
81 965
|
89 865
|
95 468
|
31,26
|
Úrbéres jobbágyok és zsellérek
|
216 295
|
62,70
|
174 670
|
188 645
|
165 439
|
54,17
|
Bányászok
|
6 780
|
1,97
|
5 674
|
8 764
|
9 424
|
3,09
|
Cigányok
|
12 353
|
3,58
|
9 601
|
9 497
|
9 196
|
3,01
|
Zsidók
|
484
|
0,14
|
555
|
718
|
1 459
|
0,48
|
Egyéb*
Görög, bolgár, aranymosó, hajós, sóvágó stb.
|
4 217
|
1,22
|
3 771
|
1 958
|
1 753
|
0,57
|
Összesen
|
344 950
|
100,00
|
301 164
|
325 115
|
305 431
|
100,00
|
A létfeltételek változásának súlya alatt magában a családszervezetben is lényeges változások mehettek végbe. A század eleji népességpusztító megrázkódtatásokat követően 1831-től 1847-ig tovább csökkent az adózó családfők száma (9. táblázat), miközben – mint láttuk – a népesség viszonylag gyorsan nőtt. Miután a kivándorlók éves száma alacsony volt, mintegy félszáz körül mozgott, az adózó családfők csökkenésének a legvalószínűbb magyarázata: a családok felduzzadása. Ha a két időpontban az összlakosság mintegy 90%-át az adózó családfők számához viszonyítjuk, akkor az derül ki, hogy az átlagos családnagyság majdnem egy fővel emelkedett. A kisnemesi családfők száma alig csökkent, annál inkább a jobbágyoké és a zselléreké, sokkal enyhébben a polgároké; országszerte nem emelkedett, csak a szabad parasztoké, és a polgárok kivételével a szászföldi adózóké. Mert ebben „az úrbéres világban azon szokás divatozott, hogy az 1210apa haláláig gyermekei közt nem oszták szét a telket, azután is a kisebb testvérek a nagyobb köré húzódtak, s így éltek közös háztartással tűrhető jólétben, oly vagyon után, mely szétdaraboltan egyiküknek sem nyújtott volna életmódot. A munka lévén életforrásuk, a család népesedése nem szomorítá az apát, annál több erő dolgozott házánál; minden született gyermek új tőkepénze volt a szegény családnak.” Kevesen mentek szolgának, cselédnek, mert a „nagy birtok körében élvén, leltek ott maguknak földművelés körül oly foglalkozást, mely mellett függetlenségüket fenntartották”.* Legalábbis így látszott az 1860-as évek megszépítő távlatából, amikor már – úgy tűnik – felbomlott a nagy közös háztartások többsége. De a szegénység kényszerítő-összetartó ereje azért játszhatott nagyobb szerepet, mint a fenti visszaemlékezés sejtetné, mert a külföldi utazóknak éppen az tűnt fel, hogy a „kémény, padló és mennyezet nélküli belső beosztást mellőző nyomorúságos paraszti kunyhókban egyszerre több család” lakott.* S valóban, Doboka megye népességkimutatásai szerint az 1830-as években egy házra és egy családra 8-9 fő jutott, a szintén szegény Zaránd megyében előfordult, hogy tizenöten laktak az egyszobás házban, és 1847-ben a kétezer segélyre szoruló család átlagos nagysága szinte elérte a nyolc főt.
Dózsa Dániel [vezércikke]. Kolozsvári Közlöny, 1862. október 25. 151. sz.
CH. D’HAUSSEZ, Alpes et Danube II. Bruxelles 1837. 306.
Szászföldön viszont a 18. század vége óta csökkent az átlagos családnagyság, a negyvenes években négy fő körül mozgott, de Nagysinkszékben például a hármat sem érte el, és ugyanott a – köztudat szerint rendkívül népesnek tartott – cigányoké is csak három és fél volt. A családok létszáma viszont nőtt, és ennek következtében a „kétgyermek-rendszer” ellenére oly gyorsan aprózódtak fel a földbirtokok, hogy a szász univerzitás 1848-ban elhatározta a legkisebb oszthatatlan birtoknagyság meghatározását.
A kutatások mai állása alapján azt is csak sejteni lehet, hogy sok esetben több család együttélése csak formális volt, s csak az adóterhek könnyítése érdekében nyilvánították magukat egy családnak, miközben külön háztartásban éltek, külön gazdálkodtak a jogilag nem, de a valóságban megosztott „örökségen” vagy telken. És még a Székelyföldön is olyan nagy úr volt a muszáj, hogy „nem egyszer” lehetett látni „egy telken, ugyanazon, egyedül is csak ahogy lehet úgy élt apának 5-6 kiházasított fiát két-három gyermekével élni”.* Ezért is juthatott a korabeli népesség-összeírások szerint több mint hét fő egy házra és egy családra. Ugyanakkor a határőrvidék példája is azt mutatja, hogy a nemesi-szabad paraszti állású vagy erre a helyzetre és életformára törő lakosság szívesebben élt a kiscsaládi keretek között.
JAKAB E., Telepítésügy. Erdélyi Híradó, 1847. jún. 10. 255. sz.
A határőrségnél a katonai igazgatás adminisztratív eszközökkel próbálta meghonosítani a bánsági és még inkább a szlavóniai és horvátországi 1211határőrvidéken bevált nagycsalád-rendszert azért, hogy a lakosság jobban bírja a katonáskodás terheit. Az egy házszám alatt élőket egy családnak tekintették még akkor is, ha az udvaron két házban éltek, és földjüket is külön művelték. A családok különválását, a birtok felosztását nem engedte, és a családfő pater familiasi hatalmát igyekezett megszilárdítani. Igaz, a határőrvidéki lakosság csekélynek tartott lélekszáma miatt az általános birodalmi gyakorlattól eltérően nem mentesítették a családfőt és a fiúkat a katonai szolgálatok alól, az évi legalább 140 katonáskodási nap pedig súlyos teher volt még akkor is, ha az állami adót a század elején elengedték. A házközösségi rendszer a mostoha létfeltételek ellenére sem tudott mindenütt gyökeret ereszteni. Volt példa a harmonikus nagycsaládi együttélésre, de a negyvenes években, amikor a naszódi falvak küldöttei egy elaborátumot dolgoztak ki létük javításának módozatairól (noha szóvá tették, hogy a nyári időszakban nem áll elég munkaerő a családfő rendelkezésére, s így hallgatólagosan elismerték a nagycsalád gazdasági előnyeit), mégis ez ellen a rendszer ellen nyilatkoztak. A testvérek, anyósok, menyek, gyerekek és felnőttek állandó torzsalkodásaira hivatkoztak. Talán ezekből a tapasztalatokból is merített a besztercei születésű Andrei Mureşan, a román nemzeti ébredés költője, amikor 1848 júliusában nevelési kézikönyvében azt hangsúlyozta, hogy a gyermekek „régi és maradi előítélet folytán több szenvedésre vannak ítélve, mint az amerikai rabszolgák” és a háziállatok.* A naszódiak azt is panaszolták, hogy éppen a nagycsaládi együttélésből fakadó feszültségek miatt nem tudják jól megszervezni a közös munkát, ugyanakkor a családfő elhalálozása után a pater familiasnak kinevezett legidősebb testvér a többi rovására gyarapodik. Az együttélés pedig gyakran csak formális. A régebbi, általuk szásznak nevezett gazdálkodási rend, tehát a kiscsaládok önállóságának visszaállítását követelték. S bár a katonai igazgatás ragaszkodott a házközösségi rendszerhez, volt olyan magasabb rangú tiszt, aki a kiscsaládok önállóságában a hatékonyabb gazdálkodásra való serkentő erőt látta.
A. MUREŞAN, Icoana creşterei rele. Braşov 1848. VIII.
Ilyen körülmények között az esetek túlnyomó többségében a határőrvidéki családnagyság egyenletes emelkedése – 1810-től 1847-ig 6-ról 10 főre, a székely huszárok körében, hol a felszerelés jóval költségesebb volt, 9-ről 16-ra – korántsem tükröz egyértelműen valóságos folyamatot; nem annyira a közös munkaerő-gazdálkodásra alapozott nagycsalád-rendszer térhódítását jelzi, hanem inkább az önálló kiscsaládi élet kialakítását gátló kényszer súlyosbodását.
