A MAGYAR ELLENÁLLÁS
A MAGYAR ELLENÁLLÁS
Erdély magyar társadalma szenvedte a legnagyobb csapást a szabadságharc leverésével és az önkényuralom berendezkedésével. Az a liberális elképzelés, amely az unió révén remélte az országrész gazdaságának korszerűsítését és a társadalmat feszítő kérdéseknek a magyar nemzeti törekvésekkel összhangban való rendezését, hajótörést szenvedett. Harcosai emigráltak, börtönökben sínylődtek vagy bújkáltak. A liberális reformerek korábban sem túlzottan szervezett táborát a halál is ritkította: 1849-ben elhunyt Kemény Dénes, 1850 tavaszán, 54 évesen Pesten meghalt Wesselényi Miklós, „a két testvérhaza” 1445reformellenzékének egyik oszlopa. Politikai tüntetéstől tartva csak a következő év elején engedte meg a kormányzat, hogy holttestét Zsibóra, a családi sírboltba szállítsák. 1851-ben meghalt a taktikus liberális Bethlen János, „Erdély Deák Ference”, 1853-ban a tudós-politikus Szász Károly. A magyar nemzeti mozgalom e legnagyobbjainak halálával az erdélyi szabadelvű tábor erősen veszített önálló arculatából, alig maradt kiemelkedőbb egyénisége. Provinciális politikai tapasztalatalt őrizte ugyan, de vezéregyéniségek híján ezután inkább csak hozzáigazította politikai magatartását a magyarországi liberálisokhoz. Mindennek az első években még kevés jelentősége volt, hiszen némi politikai mozgáslehetőséggel sokáig úgyis csupán az arisztokrácia jobbszárnya, az úgynevezett ókonzervatív csoport rendelkezett, ebben viszont egyes erdélyi arisztokraták, elsősorban Jósika Samu báró befolyásos szerepet játszottak.
Kezdetben az ókonzervatívok többsége az 1848 előtti állapotok visszaállítására törekedett, a jobbágyfelszabadítás és a polgári jogegyenlőség tényén kívül 1848 minden eredményét, a parlamentnek felelős kormányt és Erdély unióját egyaránt megtagadva. Felkínálkozásuknak nem volt különösebb visszhangja Bécsben, hiszen ez a törekvés a polgári modernizáció, s elsősorban a centralizáció szempontjából visszalépést jelentett volna, ráadásul jól tudták azt is, hogy szélesebb tábor nem áll az ókonzervatívok mögött. Tapogatózásaik elutasítása, amit a bécsi sajtó általi – nem is jogtalan – reakcióssá bélyegzésük kísért, lassan passzivitásba vitte a konzervatív arisztokráciát is, noha képviselőit ott találjuk jó ideig a különféle bizottságokban, így abban, amelynek feladata volt egy tartományi statútum kidolgozása Erdély számára.
Kezdetben nem zárkózott el teljesen az új berendezkedéssel való együttműködéstől a liberális középbirtokos nemesség sem. Magatartását ez idő tájt már egyértelműen Pestről, a magyar fővárosból szabályozták. A forradalmak és a szabadságharc kataklizmájától megrendült Kemény Zsigmond a békés polgári progresszió gondolatához való „visszatérést”, az önálló magyar államiságról való lemondást és a centralizált birodalom elfogadását ajánlotta 1850-ben a Forradalom után című röpiratában. Álláspontjával azonban egyedül maradt, az önkényuralom elvtelen szolgáitól távol állott. Az önkényuralom középbirtokosi ellenzékének magatartását az ötvenes években Deák Ferenc alakította ki. Ő példaként szolgáló viselkedésével teremtette meg az 1848 törvényeihez ragaszkodó, a szabadságharccal érzelmi közösséget vállaló, de a politikai közösséget részben megtagadó passzív rezisztenciát. A magyar középbirtokosság jelentős részét tehát nemcsak kirekesztették a hatalomból, hanem – ha tehette – maga sem vállalt hivatalt, sőt a hatóságok minden intézkedését lehetőleg bojkottálta, tisztségviselőit a társasági életből jobbára kiközösítette. Az óvatos elutasítók jellegadói Mikó Imre, Kemény József, Jakab Elek és mások. Még lapszerkesztőt is csak kényszerítéssel 1446sikerült szerezni, s csupán másod-, de inkább harmadrangú értelmiségiek köréből. A kevés figyelemre méltatott városi polgárok, parasztok magatartását ez a nemesi-értelmiségi alapállás befolyásolta; a kor temérdek felségsértési perének tanúsága szerint az utóbbiak egyszerűbb és gyakran radikálisabb formában adtak hangot a negyvennyolcasság tovább élő hagyományainak.
Mint ahogy a magyar társadalom jutott 1848–49-ben a birodalom nemzetei közül a legtovább az önállósodás útján, úgy 1849-től a legerősebb ellenállásnak ugyancsak hordozója maradt. Legkevésbé tudván megbékélni az új viszonyokkal, és a békés továbbfejlődés esélyeit sem látva, a magyarság hosszú időn át reménykedett egy újabb szabadságharc megindulásában, még inkább külföldi, angol, francia, netán török erők betörésében, s ábrándozva várta, hogy felszabadító seregek élén Kossuth megjelenik az országban. Bem visszatérésében pedig még a románok egy része is bízott. Volt, aki egy délkelet-európai republikánus felkelést várt, vagy éppen babonásan kereste minden véletlenben a Habsburg-uralom végét, s remény töltötte el, ha felborult a kormányzó kocsija, ha a kolozsvári kaszárnya homlokzatáról lezuhant a császári címer, vagy a polícia épületébe belecsapott a villám. A szabadulásról szóló tévhíreket kitermelő optimizmus segítette a néptömegeket az önkényuralom nehéz éveinek elviselésében; az emigránsokat, a politikai élet lehetőségeiből kirekesztett értelmiségiek, polgárok és birtokosok legbátrabbjait viszont összeesküvések szervezésére ösztönözte.
A magyar, a román és lengyel emigráció már 1850-ben úgy vélte, hogy Erdélyben hamarosan fegyveres felkelés fog kitörni. Megszervezésére elsősorban a komáromi vár 1849. évi utolsó védői közül kikerülő tisztek, Makk József ezredes és társai vállalkoztak. Fogsággal és szökésekkel tarkított kalandos úton 1851-ben kimentek Törökországba Kossuthhoz, s jóváhagyásával dolgozták ki a megmozdulás tervét.
1851 nyarán Makk Bukarestben létrehozta az emigráció egyik titkos központját, útnak indította a román emigránsok által is támogatott ügynökeit, akik elsősorban a Székelyföldön tudtak eredményes szervező munkát kifejteni. Az összeesküvési terv az akkoriban divatos mazzinista „évszaki rendszerre” épült. A magyar korona országai területét az év tagolásának megfelelően 12 „hónapra” osztották (a Székelyföld alkotta a tizenkettedik hónapot) egy-egy vezetővel az élen; a „hónapokat” alkotó „hetek” (megyék, székek) „napokra” (községekre), azok pedig „órákra”, sőt „percekre” és „másodpercekre” oszlottak, utóbbi két elnevezés szolgálván a felkelés egyszerű közkatonáinak fedőneveként. Miután mindenki csak egyetlen felettest ismert, a résztvevők keveset tudtak egymásról, ezért biztonságban érezték magukat. A hídfőállásnak szánt székelyföldi szervezetet Török János, a marosvásárhelyi református kollégium forradalomhoz hű tanára építette ki, a négy székely szék élére pedig Veress Ignác kolostorfőnököt, Bíró Mihály és Horváth Károly 1447földbirtokost, Gálfi Mihály ügyvédet állította. Szervezkedés kezdődött Kolozsvárt is, s a mozgalomba a nőket is bevonták, a korra jellemző módon teljesen külön keretekben, de az évszaki rendszertől csak elnevezésében különböző „virágszervezetben”, melyben a „koszorúkat” „csokrok”, ezt „virágok” s végül „szirmok” alkották. A cél az volt, hogy első lépésként négy-öt ezer embert felkészítsenek a havasokban, akik majd gerilla hadviseléssel a helyi császári hatóságokat felszámolják, a helyőrségeket lefegyverzik, hogy azután a második lépésben az 1848-as forradalom még élő tisztviselői átvegyék a helyi igazgatást, a honvédtisztek pedig népi hadsereget szervezzenek. A több százra rúgó beszervezettből egy egész csoport ment el 1851 őszén a megbeszéléseket leplezni hivatott híres balavásári szüretre, nem is sejtve, hogy árulás folytán már nyomukban van az osztrák rendőrség.
A legfőbb katonai irányítás Gál Sándor kezében volt, aki Londonban dolgozta ki azt a stratégiai koncepciót, melynek értelmében az 1852-re várt összeurópai forradalom („európai kitörés”) pillanatában a Moldván át beküldött fegyverekkel felszerelt székelyek (később remélhetően románok is) felkelnek, majd Nagyszeben és Gyulafehérvár elfoglalásával birtokba veszik Erdélyt. „Ezen a természettől már védbástyául alkotott országban” szükség esetén hosszabb ideig védekezésre is be lehet rendezkedni, másrészt innen gördülne tovább a támadás Magyarország középső részei felé. A szervezkedés másik ágán a birodalom nyugati tartományaiban szolgáló magyar katonák soraiban próbáltak híveket szerezni. Ezeken a területeken azonban minden nehezebben ment. Az első elfogatások és kivégzések is 1851 végén és 1852 elején itt kezdődtek. 1851 szilveszterén azután az osztrák konzul kérésére házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos hadiszállásán. Ő maga megmenekült ugyan, de iratok kerültek osztrák kézbe. A császári hatóságok most már hozzáláttak az összeesküvés módszeres felszámolásához, 1852. január 24-ével Erdélyben megkezdődtek a letartóztatások. Több mint 60 embert, köztük nőket vetettek fogságba, majd kétévi vallatás és vizsgálat után Törököt, Gálfit és Horváthot halálra ítélték és Marosvásárhelyt kivégezték. Egy hónappal később az elítéltek kiszabadítására szervezett ötven fős gerillaegység parancsnokát, a Csíkban elfogott Váradi József honvédfőhadnagyot és tizenkét társát is halálra ítélték. Utóbbiak közül nyolcnak az ítéletét várfogságra változtatták, s hasonló büntetésben részesültek mintegy hatvanan a mozgalom résztvevői közül. Az elítélteket elszállították az ausztriai börtönökbe, hogy ott töltsék ki az 5–18 évig tartó kényszermunkát, „a gályarabságnál is szörnyűbb sorsot, amely a politikai elveiért sáncrabságra ítélt bécsi diákokból néhány hét alatt csinált hamuszínarcú, görnyedhátú, kihamvadtszemű emberi roncsokat”.*
Világostól Josephstadtig. 1849–1856. Földy János naplótöredékeiből közreadta BALASSA I. Bp. 1939. 182.
1448A székelyföldi összeesküvés felszámolásával a Habsburg-birodalom legnagyobb titkos ellenállási mozgalma szenvedett vereséget. A nagy konspirációs korszak lényegében lezárult, noha a szűkebb Magyarországon ez a forma sem szűnik meg egészen. Az abszolutizmussal szembeni harc ezentúl már csak magasabb szinten, a politika szintjén volt lehetséges, kihasználása kétségtelen előrelépést jelentett. Az előrelépésnek azonban ára is volt. A titkos szervezkedésben még központi szerepet játszó plebejus-demokrata elemek kezéből az ellenállás irányítása teljesen átcsúszott a liberális földbirtokosság kezébe. Az vigyázta az emigrációhoz, főként annak fejéhez, Kossuthhoz vezető kapcsolatok szálait, és a konzervatívokkal több-kevesebb egyetértésben – régi hagyományokhoz visszanyúlva – politikai szervezkedési keretként használta a kulturális és gazdasági egyesületeket, s áttételesen az egész társasági életet.
A nemzeti ébredés első nagy periódusában a művelődésfejlesztési és gazdasági kezdeményezések készítették elő a nemzetté válás felgyorsuló szakaszát, a reformkort, amelyben azután maguk az intézmények is beépültek az élénk politikai életbe, s ez a fajta tevékenység is közvetlenebb politikai funkciót hordozott. A nyilvános politikai élet 1849 utáni megbénultával a gazdasági élet és a kultúra intézményei hallgatólagos és leplezett politikai szerepet játszottak, már puszta létükkel is szerveződési keretet teremtettek az ellenzéki tevékenységnek. Ahogy fél évszázaddal korábban ezek voltak a nemzeti mozgalom előkészítői, úgy most ezek lettek az utóvédharc szervei.
A kulturális-gazdasági törekvések élére az „Erdély Széchenyijének” tartott Mikó Imre gróf állott, ez a mérsékelt liberális arisztokrata, akinek 1852-re sikerült valamelyest eloszlatni a kormányzat iránta érzett gyanúját, s a nagy liberálisok elhaltával amúgy is szinte egyedül maradt a tekintélyesek közül. A Mikó által megnyert arisztokraták, nyomukban a polgárok adományai mentették meg a teljes németesítés egyéves időszaka után újból magyarul játszó, de anyagi csőddel küzdő Kolozsvári Nemzeti Színházat, s még pályázati jutalmakat is kitűztek. Az Erdélyi Múzeum alapításának évtizedes gondolatát ugyancsak Mikó elevenítette fel 1855-ben. Az ő tekintélye kellett ahhoz, hogy a később valóságos kultúrközponttá felnövekvő Múzeum Egylet megalapítását a földbirtokosok és polgári rétegek egyaránt támogassák. Ő maga pénzt, anyagot, valamint kolozsvári nyaralóját és parkját adományozta a Múzeum Egyletnek, s példája nyomán nemcsak pénz, hanem – az alapokat képező Kemény-gyűjtemény mellett – további értékes kiállítási és dokumentumanyag gyűlt össze az egész országból. Az Erdélyi Gazdasági Egylet Mikó, Tisza László és Huszár Sándor irányító munkájával a mezőgazdaság és ipar állapotát mérte fel tanulmányutakkal, kiállításokkal, s az új kor követelménycinek megfelelő szakismeretek terjesztésével, az egyéni példák kiemelésével, társadalmi összefogással próbálta fellendíteni a gazdasági életet. Az érdeklődés nagyságára jellemző, hogy a Gazdasági Egylet pénztőkéje az 1854. évi 500 forintról 1860-ra 38 ezer forintra emelkedett.
1449A kor politikai-kulturális eseményei közé számított Jókai Mór 1853. évi körutazása – az írónak és a márciusi ifjúnak kijáró szeretettel fogadták mindenfelé –, mint ahogy nagy esemény volt egy lóverseny, az 1859. évi Kazinczy-megemlékezések magyar–román–szász barátkozásra is példát mutató országos sorozata, az Akadémia küldöttségének ekkori kolozsvári látogatása vagy Reményi Ede hegedűművész előadó körútja. Az ilyen ünnepségek szinte összefonódtak a vagyonos rétegek, mindenekelőtt a középbirtokosság ekkoriban amúgy is kedvelt estélyeivel, díszvacsoráival. Mert az elnémított politikai élet mellett, mozdulatlanságra kárhoztatva, ilyen apró eszközökkel kellett pótolni egy valóságos politikai élet hiányát, azzal a céllal, hogy az addigi résztvevőket vagy a számba jöhetőket összetartsák, hogy el ne aludjon a politikai aktivitási készség, s ezzel az erdélyi magyar politikai vezető réteg is biztosítsa önmaga állandó reprodukcióját. A kormányzattal, a hatalommal szemben ezek az események, fényes estélyek éreztették az ellenzék létét és jelenlétét akkor is, amikor mint nyílt politikai csoportosulás nem léphettek fel.
