A ROMÁN NEMZETI TÖREKVÉSEK VISSZASZORÍTÁSA
A ROMÁN NEMZETI TÖREKVÉSEK VISSZASZORÍTÁSA
Az erdélyi román politikai élet irányítói 1849 nyarának végén nemzetük jövőjét biztosítottnak érezhették. Az udvarral való együttműködés, a magyar forradalommal szemben a császári haderőt szolgáló katonai tevékenységük nyomán némi joggal sorolták magukat is a birodalom megmentőinek táborába. Jutalmul is, a polgári nemzetek kialakulásából következő történelmi szükségszerűségként is az osztrák császárság összes románjainak (Erdély, Magyarország, Bukovina) egy külön igazgatási egységbe történő szervezését, lényegében egy román autonómia megszerzését remélték. Orosz sugalmazásra ehhez kérte Iancu és Axente emlékirata Miklós cár közbenjárását. Néhány havasalföldi emigráns szeme előtt pedig már az új Ausztriában egyesült románság és a két román fejedelemség titokban remélt uniójának képe is kirajzolódott. A szász univerzitással rokon, annál persze modernebb, polgáribb, de mindenesetre területi jellegű politikai berendezkedést kívánt az erdélyi román értelmiség. Külön (ortodox) román egyházfő, nemzeti főnök, saját képviselet Bécsben, évenkénti román nemzetgyűlés – ezek lettek volna biztosítékai a további nemzeti fejlődésnek. Bach teljes polgári jogegyenlőséget, hivatali alkalmazást, szabad egyházi és nemzeti fejlődést ígért, de már 1849 nyarán jelezte, hogy a centralizált birodalomban külön román koronatartományról nem lehet szó.
A katonai kormányzás bevezetése nehézzé tette a román vezetők helyzetét. A szász sajtó forradalmi szándékkal vádolta-gyanúsítgatta őket. Népfelkelőalakulataik feloszlatásakor, 1849 végén letartóztatták a vonakodó Axente prefektet, később magát Avram Iancut, a „havasok királyát” is megpróbálták őrizetbe venni, őt azonban a halmágyi piacon összegyűlt nép kiszabadította. Még a töretlen hűségű Şaguna püspök magatartásában is talált kivetnivalót a 1441nagyszebeni kormányzó. Az új abszolutizmus berendezkedése Erdélyben megkezdődött anélkül, hogy a román követeléseket figyelembe vették volna, annál is inkább, mivel a bécsi kormány konzervatív-prakticista felfogása szerint „alacsony politikai és szellemi fejlettségi szintjük, valamint a képzett vezető erők csekély száma miatt nincsenek meg a feltételei a saját kormányzatnak vagy igazgatásnak”.* Bár az új rendszer szinte minden valamelyest képzett román értelmiségit hajlandó volt alkalmazni, határőrtisztjeiket pedig felvette az alakuló csendőrség, mégis – Bariţ adatai szerint – az erdélyi román köztisztviselők száma 1860-ra sem érte el a kétszázat. Mintegy 300 ezer román maradt a szász közigazgatás alatt, s az újonnan alakított Szerb vajdaságba közel 800 ezer románt kebeleztek be. Az ebből leválasztandó Temesi bánság be nem váltott ígérete a szerb túlsúlytól való félelmet enyhítette ugyan, ám a román etnikum széttagoltságának annyira fájlalt tényén mit sem változtatott.
Alexander Bach szavait idézi K. HITCHINS, Studien zur modernen Geschichte Transsilvaniens. Klausenburg 1971. 18.
Eleinte a Şaguna püspök által irányított román politikusok valósággal elárasztották Bécset kérvényeikkel. 1849 őszén „a bánáti román nemzet” nevében kérik a görögkeleti szerb és román egyház különválasztását, önálló érsekség alapítását, majd a Szerb vajdaságba való beolvasztásuk ellen tiltakoznak. Novemberben az aradi ortodox püspökség, 1850 januárjában Vasile Erdélyi, a nagyváradi görög katolikus román püspök nyújt be kérvényt. Mindezek lényege a monarchiában élő románok nemzeti alapon való egyesítésének, nemzeti egyéniségük elismertetésének követelése, végső fokon a balázsfalvi 48-as programoknak a megváltozott helyzethez való kényszerű adaptálása. Az új viszonyokkal szembeni elégedetlenségnek – Bărnuţiu tanácsát követve – Erdélyben kisebb népgyűléseken is hangot adtak, petíciós mozgalmakat indítottak, mire a kormányzó válaszul egy sor tevékeny papot lefogatott, megtiltotta bármely hirdetmény előzetes engedély nélküli közlését vagy tolmácsolását, megpróbálta még a prédikációkat is cenzúrázni. A románság mértéktartó zúgolódása nem volt elégséges ahhoz, hogy az udvar sérelmeikkel és kérelmeikkel komolyan foglalkozzék. Şaguna már három hónap után lemondóan jelentette ki, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”,* s ha a következő években nem is határolta el magát élesen a kérvényezés szorgalmazóitól, tartózkodott az ilyen szerepléstől. Maga Iancu 1850 februárjában meglehetősen rezignáltan utazott Bécsbe, megpróbálván az ott ismét egybeverődő nagyobb román küldöttség élén saját tekintélyét latba vetni az udvar és a miniszterek megnyerésére. Főhercegek és politikusok udvariasan, érdeklődést mutatva fogadták őket, de az uralkodó is, Bach is kitért a kérések elől.
I. TÓTH Z., MR 389.
1442A románok politikai leértékelésére irányuló tudatos törekvést jelzi az 1848–49-es harcokban ismertté lett vezetőik kitüntetése körüli huzavona. A minisztertanács javaslatára az uralkodó ki akarta tüntetni Avram Iancut és vezértársait. Az előzetes információk összegyűjtése közben érkezett meg részükre az orosz cár kitüntetése. Osztrák kérésre a cári udvar a Szent Szaniszló-keresztet az alacsonyabb fokozatú Szent Anna-kereszt második osztályára cserélte ki. Ferenc József személyes ellenérzése, a magyarokkal való 1849. évi megegyezési kísérlet súlyos vádjának hatása is megnyilvánulhatott abban, hogy a maga részéről Iancunak, Axentének és Balintnak a felterjesztésben javasolt Vaskorona-renddel szemben csupán a koronás Arany Érdemkeresztet adományozta, egy csekélyebb kitüntetést, amit csak kiöregedett másodvonalbeli hivatalnokoknak volt szokás odaítélni. Iancut azonban nem ez, hanem a teljesítetlen ígéretek sértették leginkább. Amikor 1851 elején, bécsi tartózkodása alkalmával a rendőrség behívatta, nyilatkozatot kérvén tőle az érdemrend elfogadásáról, tüntetően jegyzőkönyvbe véteti: mint népének kezese ragaszkodik hozzá, hogy előbb „a román nemzet jogos kívánságait elégítsék ki”.* Válaszul a hatóságok őt is, Bărnuţiut is kiutasítják a császárvárosból. Iancu visszatért a hegyekbe, Papiu és Bărnuţiu olasz egyetemekre mentek, ahonnan később Moldvába vitt az útjuk. Ugyanezekben a napokban betiltják az egyetlen román újságot, Bariţ Gazeta de Transilvaniáját, mert már kezdettől „helytelen, kevés mérsékletet tanúsító hangot pendített meg”, hivatalos figyelmeztetésre sem hagyta abba Iancu visszaemlékezéseinek közlését, sőt „beadott nyilatkozatában csökönyösnek mutatkozott”.* A kisalakú, ez idő tájt mindössze négyoldalas újság szeptemberben jelenhetett meg újra, de Bariţ át kellett adja helyét más szerkesztőnek, a cikkeket német fordításban előre be kellett mutatni a rendőrségen, s a fejlécre rákerült a hivatalosságot jelző kétfejű sas.
Az 1851. február 2-i rendőrségi jegyzőkönyv szövegét közli: Magazin Istoric, 1969. 3. sz. 90–91. – Lásd még S. DRAGOMIR, Avram Iancu. Bucureşti 1965. 271.
A kormányzó 1850. március 9-i utasítása Brassó rendőrkapitányához. Kolozsvári Lap, 1850. március 21.
Bécs merevsége politikai követeléseik fokozatos mérséklésére ösztönözte azokat a román vezetőket, akik továbbra sem láttak más kiutat, mint a kérvényezés folytatását. A politikai-nemzeti követelések háttérbe szorulnak, helyüket a kulturális-egyházi törekvések veszik át. 1850 áprilisában román iskolai biztost kérnek, szeptemberben új balázsfalvi püspök választását, decemberben egy jogakadémiát, 1851 januárjában pedig egy román egyetem felállítását, a bánságiak pedig ismét román ortodox érsekség alapítását kérték. Az igények leszállítását jelzi, hogy később beérték volna a románok számára félig-meddig különálló igazságszolgáltatás megteremtésével. Ami megvalósult, nemcsak elmaradt a várakozások mögött, hanem még további viszálykodás 1443magvát hintette el az értelmiség soraiban. Egy 1850. december 10-i uralkodói döntés alapján a lemondatott – magyarbarátnak számító – Leményi püspök helyét a harcos nemzeti beállítottsága Alexandra Sterca Şuluţiu foglalta el, majd 1853-ban IX. Pius pápa a balázsfalvi görög katolikus püspökséget érsekséggé tette, tehát függetlenítette Esztergomtól, s a nagyváradi, valamint az akkoriban alapított lugosi és szamosújvári görög katolikus püspökséget ennek rendelte alá, megteremtve ezzel az erdélyi és magyarországi görög katolikus románság egységes autonóm nemzeti egyházát. Ugyanakkor a hasonló lélekszámú görögkeleti román egyház továbbra is megmaradt a karlócai (szerb) érsek alárendeltségében, sőt, Bach még a dinasztiát hűségesen kiszolgáló – hamarosan bárósított – nagyszebeni püspöküket, Andrei Şagunát is el akarta távolítani Erdélyből. A két egyház közötti féltékenységet a görög katolikusoknak nyújtott kedvezmény mellett az is fokozta, hogy az új balázsfalvi püspök kezdetben a görögkeletiek áttérítését tervezgette, egy évtizedre magára haragítva ezzel az ugyancsak temperamentumos ortodox Şagunát. A két főpap ellentéte megosztotta a román nemzeti mozgalmat, rivalizálásuk azonban rejtett mozgáslehetőséget biztosított a világi értelmiségiek számára, akik mögéjük megbújva próbálkoztak saját törekvéseiknek hangot adni.
Az uralkodó 1852. évi nagy erdélyi látogatása is csalódást hozott. Az Érchegység móc parasztjai ekkor immár százados vitában álltak a kincstárral az életlehetőséget jelentő erdők birtokáért. 1848–49-es harcaik után biztosak voltak benne, hogy javukra dől el a jogvita, kétségtelenül övék lesznek az erdők, mint ahogy a két feloszlatott román határőrezred népét is (a székelyektől eltérően) meghagyta az uralkodó – „jutalmul” – erdeik birtokában. Amikor a visszatérő kincstári tisztviselők különféle taxákkal nehezítették, majd 1851 őszén egyenesen megtiltották a paraszti fakitermelést, maga Iancu vállalta érdekeik védelmét. „Mi nem vagyunk éhenkórászok, mi várhatunk” – mondotta a kincstár és a falvak igényeit kompromisszummal egyeztetni kívánó kormányzónak a parasztok igazának meggyőződésétől áthatva.* 1852 nyarán az uralkodói látogatástól remélte az ügy méltó lezárását, mint ahogy ezúttal akarta kieszközölni egy kolozsvári román jogakadémia felállítását is. Román kérésre módosították Ferenc József úti programját, aki így július 21–22-én meglátogatta az Érchegység festői tájait, Alsóvidrát, Topánfalvát, a Detonátát, ahol a lakosság meleg fogadtatásban részesítette, igaz, olyan kétértelmű feliratokkal is, mint „Jöjjön az igazság!” vagy „Hozz nekünk békességet! ” Az uralkodó azonban nem nyilatkozott a mócok követeléseinek teljesítéséről, Iancu pedig még egyszer nem állt oda kérni a császár elé, nem kívánt egyike lenni azoknak az ezreknek, akik Ferenc Józsefet erdélyi útja során kérvényekkel ostromolták.
S. DRAGOMIR, i. m. 276.
1444A havasok román népének bálványozott vezére most a tehetetlen, ketrecbe zárt oroszlán dühével harcolt. Topánfalván leverte a kétfejű sast a kincstár épületéről, a népet kitartásra buzdította, majd a kataszteri felmérőkre támadt, mígnem 1852 augusztusában letartóztatták, a fogságban tettleg is bántalmazták. Az elmúlt években hirtelen ránehezedő politikai-erkölcsi felelősség, nemzete és a parasztok sorsát javító helyi céljainak teljes bukása, valamint a megalázó sérelmek súlya alatt idegrendszere összeroppant. Egykori önmaga árnyékaként, furulyáját fújva magyar udvarházakba is ellátogatva bolyongott később a hegyek között, s elborult elmével halt meg 1872-ben.
Iancu és közeli harcostársainak kiszorításával a 48-as román nemzedék leginkább paraszti kötődésű, a társadalmi kérdésekre különösen érzékeny radikális szárnya tűnt el a politikai küzdőtérről. Az abszolutizmus a maga eszközeivel az erdélyi románoknál is a konzervatív, illetve mérsékelt irányzatok túlsúlyra jutását, a főpapság politikai vezető szerepének tartósítását mozdította elő. A konzervatív irányzat egyeduralma végső fokon magát a román nemzeti mozgalom távlati céljait is veszélyeztette. A havasalföldi Ion Brătianu Erdélyben járva már 1850 végén észrevette a. román vezetők és köznép közötti szakadást: „az intelligens románok a császárral tartanak. A nép a magyarokhoz közeledik, és félő, hogy feláldozná nemzetiségét a szabadságért.”* A csalódások nyomán a magyar–román közeledési hajlam – ennél többről ugyanis nem beszélhetünk – sokkal erősebb volt annál, mint amit 48–49 tragikus összecsapásai után pár évvel várni lehetett volna. A kor keserű-ironikus magyar szállóigéje: „a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”, a román vezetők számára egészében véve tényleg keserű valóságot takart. Még a hivatalba állók is megtörve, „a sztoikus közömbösség egy fajtájával viselték az abszolutizmus terhét, melyben a jogegyenlőségnek egy válfaját lelték meg, legalább negatív formában”.*
I. GHICA, Amintiri din pribegia după 1848. Bucureşti 1889. 563.
I. PUŞCARIU, Notiţe despre întîmplările contemporane. Sibiu 1913. 45–46.
