A PROVIZÓRIUM ÉS A NAGYSZEBENI LANDTAG ÖSSZEHÍVÁSA
A PROVIZÓRIUM ÉS A NAGYSZEBENI LANDTAG ÖSSZEHÍVÁSA
Az 1861. évi pesti országgyűlés feloszlatása körüli hetekben a román komité rendszeresen Bécsben tartózkodó megbízottai meggyőzték Schmerlinget arról, hogy a választójog kiterjesztésével csapást mérhet az erdélyi magyar ellenzékre. Miután úgy látták, hogy nem lehet számítani a magyarok részvételére a tervbe vett erdélyi országgyűlésen, még kevésbé arra, hogy a Reichsratba magyarok is elmenjenek, Kemény minden ellenkezése dacára 1861 szeptemberében az uralkodó elrendelte az országgyűlés Gyulafehérvárra történő összehívását, méghozzá a minden egyenes adó beszámításával 8 forintban megállapított – tehát jelentősen leszállított – cenzus alapján. Kemény Ferenc hű maradt önmagához: a monarchikus elvet és a széles körű választójogot nem látta összeegyeztethetőnek, beadta lemondását. A Gubernium október 3-án terjedelmes emlékiratban tiltakozott a külön országgyűlés egybehívása ellen, nem mulasztván el a kormány szemére vetni, hogy Erdélyben taktikából jogkiterjesztést alkalmaz. „Midőn Felséged más tartományaiban a nép, s különösen a nagy tömeg érdekei ily kedvezésben éppen nem részesültek, az országgyűlések inkább a vagyon, értelmiség, ipar és kereskedelem túlnyomó befolyású biztosításával szerveztettek, megfoghatatlannak tűnik Felséged kormányának azon eljárása, mely szerint e jobb sorsra 1491érdemes hazában éppen ellenkező elvek intéztetnek keresztülvitetni.”* Végül megjegyzi, hogy egy külön országgyűlés egybehívása mindenképpen a nemzetek közötti feszültség erősödéséhez vezetne. Három román kormányszéki tanácsos a maga különvéleményében ugyancsak határozottan leszögezte, hogy az uralkodó eljárása „a haza népességének alkotmányosan érző és gondolkozó minden osztályánál nyelv és nemzetiségi különbség nélkül ... a legnagyobb ellenszenvet kelti”, s csak viszálykodáshoz vezet, de ők az országgyűlés megtartását végül is elkerülhetetlennek ítélték.* Egyedül Konrad Schmidt kormányszéki tanácsos, a Salment felváltó szászispán pártolta feltétlenül az udvar eljárását. A román tanácsosok különvéleményét túlságosan magyarbarátnak találta a román nemzeti mozgalom. Schmidt álláspontjával szemben viszont az előrelátó Kronstädter Zeitung kifejtette, hogy a magyarok, az „alkotmánybarát románok és szászok” távolmaradása egy országgyűléstől nem sok jót ígér, a felek a kiengesztelődés pálmaága helyett véres karddal állanak egymással szemben.
Okmánytár (i. m.) 178.
A román tanácsosok különvéleményét l. Okmánytár (i. m.) 180–181.
A főkormányszék és a kormány közötti ellentétek a választási előkészületek elrendelése miatt szükségszerűen vezettek kenyértörésre. Mikóék, a megyék tisztikarának többségétől támogatva, ellenszegültek az előkészületeknek, s ezzel nemcsak a kormány, de a román nemzeti komité haragját is magukra vonták. Ha eddig az őszinte, de hajthatatlan Kemény volt a román törekvések fő gáncsolójának feltüntetve, most a kolozsvári gubernium ellen intéztek támadást. Şuluţiu érsek az uralkodónak átnyújtott emlékiratában Mikóékat a korszellemmel dacolóknak, ugyanakkor lázadóknak nevezte, mert „Őfelsége uralkodását, s minden intézkedéseit törvényellenesnek bélyegzik ... a királyi főkormányszék felterjesztése nem egyéb, mint nyilvános felhívás ellenszegülésre”.* 1861. november 21-én végül Mikó Imre is lemondott.
ÜRMÖSSY L., i. m. 3. könyv 339.
A provizórium Erdélyben Nádasdy Ferenc gróf kancellárságához és Ludwig Folliot de Crenneville altábornagy gubernátorságához kötődik. A novemberben kinevezett két új tisztviselő közül előbbi a tezaurariátus elnöksége után a soproni fellebbviteli bíróság, majd az úrbéri legfőbb törvényszék elnöke, 1857-től a birodalom igazságügy-minisztere volt. Állítólag Ferenc József is úgy tudta, hogy ő „a leggyűlöltebb magyar”. Helyettese Franz Reichenstein báró lett, akit a kortársak egy része a kancellária rossz szellemének tartott. Az új gubernátor a francia forradalom elől emigrált normandiai nemesi családból származott. Egy ideig Magyarországon szolgált, Erdélybe érkezése után nehéz helyzetbe került, hiszen az addigi katonai parancsnok is megmaradt, s így az ügyintézés jó időre összekuszálódott, esetenként megkettőződött.
1492Nádasdy és Crenneville kinevezésével véget ért az az egyéves időszak, melynek maradandó eredménye volt az abszolutizmus nyílt formájának felszámolása, a politikai közélet minden nemzet számára fontos megindítása.
A provizóriummal nem állt vissza a Bach-rendszer. Az erdélyi bírósági rendszer időközben kialakult szervezete megmaradt, mint ahogy a konzervatív Apor Károly báró is megtartotta a marosvásárhelyi királyi tábla elnökségét. Nem állították vissza a Bach-féle kerületeket, de a megyék megrendszabályozása valóságos kormányprogram lett. Az új korszak magán viselte az abszolutizmus és a liberalizmus arcvonásait.
Kemény és Mikó távozását a magyar kormányszéki tanácsosok, majd a magyar főispánok és a székely székek főkirálybíróinak lemondása követte, az egyedüli Pogány György, Alsó-Fehér megyei főispán kivételével, aki tisztviselői karával együtt a helyén maradt, mert a megyét – egy korábbi taktikai döntés alapján – semmiképpen nem akarták a rivális románoknak átengedni. Az újonnan kinevezett főispáni adminisztrátorok a kormány megbízható hívei voltak. Naszód, Fogaras, Hunyad és Felső-Fehér hivatalban maradt főispánjaival most már hatra emelkedett a román vezetésű törvényhatóságok száma, miután Doboka és Küküllő megyék élére is román adminisztrátorokat állítottak.
Nádasdy kancellár a székely székek és a magyar vezetésű megyék megtörését tűzte ki célul, mert a megyék segítsége kellett az erdélyi országgyűlés összehívásához, illetve a nagyobb cél, Erdély küldötteinek a bécsi Reichsratban való megjelenéséhez. 1861. november 28-án feloszlatta a törvényhatósági bizottságokat, s ideiglenes rendszabállyal választott és virilista nagybirtokosokból, valamint a községek lakói, iparosok és kereskedők soraiból választott új bizottságokat hozott létre, ezeknek esküt kellett tenniök, s bennük azután a közigazgatás kinevezett főtisztviselői játszhatták a főszerepet. Az 1862-ben megalakuló új megyebizottságokban és a tisztviselői karban a románok súlya megnőtt, de a többséget továbbra is a magyar birtokosok vagy kistisztviselők adták. Többfelé amolyan magyar–román egyensúly alakult ki, ami ismét csak a bürokrácia döntőbírói szerepének növekedéséhez vezetett. A magyar városok és a Székelyföld volt az a terület, amelyet egészében megtartott a magyar liberális birtokosság, polgárság, értelmiség. Az országos politika kérdéseinek tárgyalását tiltó ideiglenes megyei szabályzatot a magyar ellenzék sehol sem vette figyelembe, vitára tűzte ki az alkotmányosság visszaállításának kérdését, s az adminisztrátoroknak csak elbocsátásokkal, memorandumok erőszakos visszatartásával sikerült 1863 tavaszára az ellenállást annyira elfojtani, hogy az országgyűlési választásokat végre megtarthatták.
A román és szász politikai törekvések kiszámított felkarolásának részeként 1862 őszén a császár leiratot intézett a két román főpaphoz – mint a román nemzet képviselőihez –, valamint a szász univerzitáshoz. Megdicsérte őket a birodalom egységéhez való ragaszkodásukért, és kilátásba helyezte mind az 1493erdélyi országgyűlés összehívását, mind pedig azt, hogy azon „a románok államjogi viszonyai és vallásának törvényes szabályozása” a lehető leggyorsabban elintézést nyer. A felbátorodott román főpapok újból kérték egy, csak Erdélyre vonatkozó román nemzeti értekezlet összehívásának engedélyezését. Ha előzőleg éveken át nem járult hozzá az udvar a monarchia összes románjait képviselő kongresszus összehívásához, most, a megváltozott körülmények között egy szűkebb értekezlethez két hét alatt megkapták a császári jóváhagyást. Az egyházi szervezeten keresztül a két főpap 75-75 lelkészekből és világiakból álló követet hívott össze 1863. április 20-ra Nagyszebenbe. A gubernium román alelnöke – Vasile Popp –, a román tanácsosok, főispánok részvételével tartott négynapos tanácskozás után a harmadrészben papokból álló gyülekezet hűségnyilatkozat mellett a Februári Pátens iránti megelégedettséget is kifejezte, noha Bariţ ezúttal minden presszió és Şaguna gáncsoskodása ellenére hangoztatta, hogy a diploma és a pátens sem a román nemzet jogait, sem az egyéni szabadságjogokat nem hozta meg. Megerősödött az az irányzat, amely egyelőre feltétel nélküli támogatásról biztosította a kormányt, abban a reményben, hogy Ferenc József és Schmerling, ígéreteiket beváltva, kollektív nemzeti jogokat juttatnak a románoknak. A további nemzeti követeléseket és a köszönő feliratot Şaguna vezetésével küldöttség vitte május elején Bécsbe, ahol az alsó-ausztriai rendek és Bécs város vezetése ünneplésben, az uralkodó, Schmerling és a miniszterek jóindulatú fogadtatásban részesítették őket.
Az uralkodó 1863. július 1-re Nagyszebenbe hívta össze az országgyűlést. A választásokon – a korábbi határozatnak megfelelően – a 24. életévüket betöltött (nem cselédsorsú) férfiak vehettek részt, ha fejadóval együtt legalább 8 forint egyenes adót fizettek. A diplomások, így a papok, ügyvédek, orvosok, tanítók, jegyzők stb. intellektuális cenzus alapján lettek választók. A „már törvényes és alkalmazható alaptörvény” hiányára hivatkozó rendelet teljesen eltért az eddigi magyar parlamentáris jogfejlődés vonalától. Nem is a választójogosultak számának bővítése volt a legfontosabb, hanem magának a szavazótábornak az átalakítása, amennyiben 1848-ban minden nemes automatikusan választó maradt, most viszont csak azok, akik a cenzusnak megfeleltek, s ez a parasztsorsú nemeseket tizedelte meg olyan mértékben, hogy a megyékben csak minden ötödik nemes felelt meg az új követelménynek. Ez a réteg mindeddig, mint ahogy az elkövetkező években is sokáig, a magyar politika egyik fő hordozója volt, tekintet nélkül magyar vagy román etnikai hovatartozására. A választókerületi beosztás kétségtelenül indokolt módosításával 13 város 2-2 képviselőt, 23 mezőváros külön-külön 1, a falusi kerületek pedig 76 képviselőt küldhettek. A románok megnyugtatását célozta, hogy a megyék követeinek számát emelték, de arányos képviseletet nem vezettek be. Fogarasban, Naszódban 18 ezer, a Székelyföldön 14 500, a szász 1494területeken 8700 lélekre jutott egy képviselő, a szélsőségeket Felső-Fehér 27 600 és Sebesszék 3700 lélekszámú kerületei jelzik.
A hivatalos kimutatások szerint 82 693 fő fizetett 8 forintnál több adót, ebből 48 744 a megyékben, 8341 a székely székekben, 21 950 a szász vidékeken, míg a többi 18 városban, illetve kiváltságos helyen 3658. A megyék választóinak több mint fele volt román, s ezt biztatónak tartotta a román nemzeti komité, amely az újságok és a lelkészek útján erőteljes választási agitációba kezdett. Az országgyűlést a román nemzetet egyenjogúsító, a politikai hatalomba beemelő történelmi fordulatot megillető reménnyel várták.
A magyar liberálisok számára a maradék megyei pozíciók megtartása és saját politikai súlyuk bizonyítása miatt volt szükséges a választási részvétel. A külön országgyűlést eleve elutasították ugyan, de nem döntötték el előre, milyen mértékben használják azt fel politikai tüntetés színteréül. A magyarok becsábítását szolgálta az országgyűlést összehívó levélben felsorolt királyi javaslatok közül az a három, amelyik a birtokosok számára fontos, régóta sürgetett kérdések: a telekkönyv bevezetése, a földteher-mentesítés, hitelbank felállításának megvitatását és elintézését helyezte kilátásba.
Az 1863. évi nyári választásokon – melyen a kormány állítólag 800 ezer forintot fordított a körülbelül 75-80 ezer tényleges választó anyagi eszközökkel történő befolyásolására – 49 román, 44 magyar és 33 szász jelölt szerzett mandátumot. A fontos mezei munkák idején a román parasztságot jobbára papsága vezette nemzeti vagy egyházi zászlók alatt, gyakran egyházi ornátusban az urnákhoz; a szónokok többfelé ígéretet tettek a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos népi kívánságok kedvező elintézésére. A magyar választók a liberális jelöltekre szavaztak, akkor is, ha annak nem volt esélye, de a szászok nem szavaztak magyarokra vagy románokra. A liberális tábor mind a székely székekben, mind a magyar városokban elnyerte a mandátumokat, azonban a magyar politikai élet ősi szervezeti egységének tartott megyékben katasztrofális vereséget szenvedett. 38 megyei képviselőből csak 2 lett magyar, Bethlen Gábor Felső-Fehérben és Kemény István Alsó-Fehérben, az utóbbi is csupán kétes értékű győzelemmel. Ennek hatásaként tovább erősödött a meggyőződés, hogy a nemzeti és liberális törekvések csak az unió útján vihetők keresztül.
A megválasztott képviselőkhöz az uralkodó minden nemzetből 11-11 regalistát hívott meg a „tekintélyesebb férfiak”, illetve tisztviselők közül, nékik szánva azt az ellensúlyozó funkciót, amit másutt a felsőház szokott betölteni. Végül is 60 (majd 59) román, 56 magyar és 44 szász kapott lehetőséget, hogy az 1863. július 15-én megnyíló nagyszebeni országgyűlésen részt vegyen.
A megnyitásra lázasan készültek mindhárom nemzet politikai erői. Andrássy Gyula leutazott Erdélybe, Tisza Kálmán állítólag részt is vett azon a bizalmas előértekezleten, amelyet Mikes Benedek nagyszebeni lakásán 1495tartottak a magyar képviselők. A Kemény Ferenc elnöklete alatt folytatott kétnapos tanácskozás egyetlen súlyos kérdést akart eldönteni: hogyan lehetne az országgyűlés munkálatában a legfontosabb feladatban, a románok külön nemzeti jogai biztosításában úgy részt vállalni, hogy ezáltal sem az unióra vonatkozó 1848-as alapelvek és rendelkezések, sem pedig a külön országgyűléssel szembeni elvi tiltakozás csorbát ne szenvedjen. Egyenjogúsítási országgyűlési határozatot elfogadtak volna, de a szebeni országgyűlés törvényhozói jogát eleve nem ismerték el, mint ahogy az 1861. évi pesti csonka országgyűlés törvényalkotó kompetenciáját sem ismerte el a liberális többség. A bizalmas jegyzőkönyv tanúsága szerint „nem láttak eredményt ígérő okot” a megjelenésre, sem eszközt „alkotmányunk megmentésével annak korszerű kifejlesztésére, törvényeinknek tiszteletben tartására”; a kormánypárti többség – úgy vélték – nem fogja kedvükért „a kapott jelszót” feladni. Határozatuk, amit részletes történeti bevezetővel, gondosan mérlegelt fogalmazásban az uralkodó számára is emlékiratba foglaltak, kimondta, hogy „már egy erdélyi országgyűlésnek az eszméje is ellenkezik a törvénnyel”, majd hozzáfűzték: „minket ez országgyűléstől nem az tart vissza, hogy mi a nemzetiségek igazságos igényeit kielégíteni nem akarjuk, sőt inkább mit sem óhajtunk forróbban, mint hogy alkalom adassék nekünk a románok kívánságait, amennyiben azok méltányosak, a haza s alkotmányos szabadságunk biztosítása és épségbentartásával kivihetők, törvényes úton kielégíthessük”. Többen javasolták az engedmények részletes kifejtését, „hogy ezt meg ezt akarjuk a románoknak adni, nehogy az általánosságban kimondott jóakaratunkra nézve azt vethessék a magyarok szemére, hogy csak szóban bőkezűek, tényben azonban semmit sem produkálnak”; az emlékirat azonban a gyakorlati javaslatok felsorolásával adós maradt.*
A tanácskozás rövidített jegyzőkönyvét I. OSzK Kézirattára, Fol. Hung. 1430, 1–3. f. – Az emlékirat szövegét l. Deák Ferencz beszédei III. 244–245.
Nem járt eredménnyel a magyar, román és szász képviselők közötti bizalmas kapcsolatfelvétel sem, amit azon felismerés alapján kezdeményeztek, hogy a románok körében erős tábora van a széles körű alkotmányosságnak. Kemény, Mikó, Haynald, Bethlen János, Bethlen Farkas, Bánffy Albert többször tanácskozott Şagunával, Şuluţiuval, Bariţcal, Puşcariuval, s a tanácskozások során a kölcsönös egymásrautaltságnak hangot adtak. A román liberálisok és egyes szászok az országgyűlési alkotmányos tábor megerősödését is remélték a magyarok belépésétől, ezek viszont a távolmaradásra próbálták rábírni az előbbieket. Haynald, akárcsak két évvel előbb, újból megígérte, hogy a pesti országgyűlésen „minden nemzeti kívánságotokat, amitek van, törvényekkel garantálni fogjuk”.* Az álláspontokat nem sikerült összeegyeztetni, így azután a magyar képviselők és regalisták – két magas rangú tisztviselő és 1496Szamosújvár Bécset szolgáló polgármestere kivételével – mind távol maradtak az országgyűléstől. Elhatározásukat alátámasztotta, hogy az általuk idejekorán megszerzett, egyelőre titkos királyi leirat mind az 1848. évi uniót, mind az 1691. évi Diploma Leopoldinumot érvénytelenítette, s különösen sérelmezték, hogy a képviselőknek hűségesküt kellett tenniök, míg az uralkodót semmiféle eskü nem kötelezte.
I. PUŞCARIU, i. m. (Notiţe) 75.
A magyar tartózkodás megtépázta az erdélyi országgyűléshez fűzött centralista reményeket. Nélkülük nem képviselte már Erdély mindhárom nemzetét, s független polgári individuumok testülete helyett teljesen Bécstől függő tisztviselők hivatalos gyülekezetévé változott, hiszen az 59 román képviselőből 36 hivatalnok, 15 pap, a 33 választott szász képviselőből 22, a regalistáknak pedig a fele ugyancsak hivatalnok volt. A ténylegesen 90–110 fővel működő parlamentben 69 kormányhivatalnok és 21 lelkész ült, csupán 10 körül ingadozott a valóban független képviselők száma, az olyanoké, mint a szász Maager vagy a román Bariţ. A nagyszebeni országgyűlés ilyen összetételben az lett, aminek Schmerling valójában szánta: kézben tartott, kevés önállóságot mutató, engedelmes Landtag.
A tartománygyűlést 1863. július 15-én nyitotta meg a királyi biztos tisztével megbízott Crenneville altábornagy gubernátor, a Római Császár szálló átalakított dísztermében. A 101 főre olvadt képviselősereg eskütételét végignézte Andrássy és Tisza Kálmán is. Másnap a magyar díszruhába öltözött királyi biztos a magyarok nélküli testületnek felolvasta a trónbeszédet, amely az alkotmányos régi jogok visszaállítását, a polgári jogegyenlőségnek megfelelő képviseleti rendszer kialakítását ígérte, felszólította a képviselőket az Októberi Diploma és a Februári Pátens törvénybe iktatására, Erdélynek a birodalmi tanácsba való belépésére, s biztosította őket az unió érvénytelenségéről. Ezt követte a megvitatásra küldött kormányjavaslatok ismertetése, amit magyar és román nyelven ugyancsak megismételtek, mivel külön súlyt fektettek a három nyelv egyenjogúságának reprezentálására.
A magyar követek július 22-én végleg eltávoztak Nagyszebenből, miután átadták az ideiglenes házelnöknek távolmaradásuk írásos indoklását, s testületileg búcsút vettek Crenneville-től, aki talán némi előérzettel mondta nékik: „Reménylem, hogy más alkalommal ismét találkozni fogunk.”* A katolikus, református és unitárius püspökök elsőként írták alá azt a másik emlékiratot, melyben hosszas vita után elfogadott kompromisszumként felajánlják az uralkodónak, hogy megváltoztatják az „államszerkezetet”, méltányolni fogják a birodalom érdekeit is, ha Ferenc József visszatér „a törvények alapjára”. Kemény és Mikó vitte az uralkodóhoz, aki azt nem volt hajlandó átvenni, Nádasdy pedig a magyar félnek kedvező választási rendszer 1497bevezetésével csábította Keményéket a Landtagba és a Reichsratba való belépésre.
ÜRMÖSSY L., i. m. 5. könyv 120.
A magyar képviselők mandátumait a kormány érvénytelenítette, és újabb választást írt ki kerületeikben, a távol maradó regalisták helyébe pedig újakat nevezett ki. Az augusztusi választáson az eddigi magyar képviselők régi helyeiken ismét győzelmet arattak, s az erődemonstráció végeztével ünnepélyesen lemondottak mandátumaikról. Kormány és ellenzék szavaztatásos párharca ezután többször megismétlődött. Az októberi újabb választáson már igen erős kormányzati nyomás érvényesült, a községi választóktól nyilatkozatokat követeltek, hogy csak olyan jelöltre szavaznak, aki el is megy Nagyszebenbe. Ha nem is változatlan arányban, de ismét a magyar ellenzék győzött. 1864 májusában negyedszer, augusztusban pedig ötödször próbálkozott Nádasdy választással megtörni az ellenállást, mindvégig sikertelenül. Új regalistákkal és két kormánypárti választott honatyával együtt mindössze 11 magyar foglalta el országgyűlési helyét, ezt azonban a kormány meg sem próbálhatta a közvélemény előtt Erdély magyarságának képviseleteként feltüntetni.
A magyar szavazók határozott kitartása az ellenzéki politikai törekvések nem túl széles, de szilárd társadalmi bázisának meglétét bizonyította. A távol maradó politikusok pedig egy modernebb liberalizmus ügyét szolgálták, megkönnyítették a szélesebb körű önállóságért küzdő magyarországi elvbarátaik harcát, még akkor is, ha a nagyszebeni Landtagot a kormány természetesen nem félkudarcként, hanem inkább saját sikerként igyekezett feltüntetni. A liberalizmus általános érdekeinek szolgálata azonban ellentmondásba került az egyes nemzetek közötti viszony újrarendezésének követelményével. Bárhogy változtak a történelmi körülmények, a nem magyar népeket nem lehetett a magyar liberális „államnemzeti” doktrína tiszta formában történő érvényesítésével kielégíteni vagy megnyugtatni. Maga ez a felismerés is keserves és megtorpanásokkal teli, vontatott folyamat volt, de azokat, akik ezt végigjárták, bármely politikai irányzathoz is tartoztak, a megoldási módozat, a kompromisszum keresésére ösztönözte.
