A DUNA-KONFÖDERÁCIÓ ÉS A HEGEMÓNIA KÉRDÉSE
A DUNA-KONFÖDERÁCIÓ ÉS A HEGEMÓNIA KÉRDÉSE
A kiegyezési hajlandóságok erősödése és a hatalmak ragaszkodása az európai egyensúly fenntartásához arra ösztönözte Kossuthot, hogy újból megkísérelje a délkelet-európai népek lehetséges összefogásának demonstrálását egy olyan tervezettel, amely mind az egyes számba jöhető nemzetek, mind a nagyhatalmak számára elfogadható megoldást kínál. Az 1862 májusában kialakított, több mint egy évtizede érlelődő gondolatokra visszanyúló Dunai Szövetség terve a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai-tenger között „régi történeti államok” föderációját vázolta fel egy győztes felszabadító háború utáni időre. Az új közjogi rend alapját az egyes népek nemzetgyűlései vagy általános szavazás biztosítanák. A tagállamok közös ügyeit: külügyet, hadügyet, a vám- és kereskedelmi ügyet egy szövetségi hatóság intézné, ezt pedig össz-szövetségi parlament ellenőrizné. Ha ez kétkamarás lesz, úgy a képviselőházat az egyes országok népességének arányában megválasztott képviselőkből állítják össze, a felsőházban viszont nagy és kis államok egyenlő számú tagok által volnának reprezentálva, amiben a kisebb államokra – Kossuth szavaival – kitűnő garancia rejlik. A szövetségi kormányszerv székhelye váltakozva Pesten, Bukarestben, 1489Zágrábban vagy éppen Belgrádban lenne, s mindig az adott ország államfője látná el az elnöki teendőket. Ezen túlmenően azonban minden tagállam parlamentje, igazságszolgáltatása és közigazgatása teljesen független marad. A soknemzetiségű tájak nemzeti, vallási konfliktusait a tervezet a teljes decentralizáció, községi önigazgatás, szabad nyelvhasználat, nemzeti alapon való külön szervezkedés, nemzeti főnökök választása útján kívánja megelőzni. „Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképpen alárendelve volna idegen befolyásnak. De ha magyarok, délszlávok és románok a fönnebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag, és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.”*
Kossuth Lajos, Irataim az emigráczióból (S. a. r. HELFY I.) III. (1859–1860.) Bp. 1882. 734. skk. – A terv születésére: LUKÁCS L., Magyar politikai emigráció 1849–1867. Bp. 1984. 202–223.
Kossuth tervezete szabad nemzeti fejlődést és kollektív nagyhatalmi státust ígért a nemzetállamok születése idején ezen etnikailag összekuszálódott, a nemzeti függetlenséget annyira nélkülöző történeti régiónak. A javaslat azonban kellő előkészítés nélkül kitudódott, a szomszéd népeknél nem váltott ki számottevő visszhangot, a magyar politikusok többsége pedig elutasította vagy legalábbis hallgatott róla, mint Deák Ferenc. Ők a Dunai Szövetség tervét egy várható osztrák–magyar kiegyezéssel vetették egybe, s az utóbbi előnyeit érezték biztosabbnak.
Az ideológiaformáló birtokos osztály liberális vezérkara nagyhatalmi nemzettudattal, önálló és alkotmányos, a térségben vezető szerepet betöltő magyar államot akart teremteni. Történetiségre, államalkotó hagyományra és gyakorlati megfontolásokra hivatkozva a magyarságnak kiemelt politikai szerepet igényelt, a történeti határokon belül és kívül, tehát az itteni nemzetek rangsorának élére állította azt. A magyar birtokos osztály jelentős gazdasági-politikai ereje, valamint a magyar etnikum országon belüli kedvezőtlen aránya közötti súlyos ellentmondás állandósulása, a külpolitikai fenyegetettség miatt azonban a magyarság helyét nemcsak egy hierarchia csúcsán, hanem egy másik, immár nem nemzeti szempontú hierarchiában is kijelölte. Egy magyar birodalom fenntartása eszerint csak úgy lehetséges, ha az egy még nagyobb hatalomba is beletartozik. Ezért itthon az Erdéllyel újraegyesítendő Magyarország birodalmon belüli elhelyezkedésének keresése vált az elkövetkező évek politikai életének uralkodó tendenciájává.
A liberálisok egy része, ha nem is jutott el a konföderáció gondolatáig, hajlandónak mutatkozott többet adni a nemzetiségeknek, mint amit az 1861. évi pesti országgyűlés törvényjavaslatba foglalt. Deák Ferenc gondolt arra, hogy Erdélyt Horvátországhoz annyiban hasonlóan kezeljék, amennyiben a külön tartománygyűlés lehetőségét tudomásul veszik, s azt szólítják fel a pesti 1490országgyűlésen küldöttek útján való megjelenésre. Az unió ilyen úton történő helyreállítását az erdélyi román politikusok, ha nem is elfogadhatónak, de megkísérelhetőnek tartották volna. Az erdélyi magyar liberálisok viszont attól féltek, hogy ezzel taktikai engedményt tesznek Bécsnek, amennyiben a kormány az unió ügyét elmérgesedő örök viták tárgyává tehetné. Így azután Deák módosította álláspontját, s azt egy erdélyiek által jóváhagyott írásban fektette le, amelyet 1865. évi szövegében ismerünk. Ebben leszögezi, hogy miután 1848-ban kimondatott, miszerint minden törvény fenntartható, ha nem akadálya az uniónak vagy a jogegyenlőségnek, egy új erdélyi országgyűlés ezt megerősítené, s ezután a pesti országgyűlés akár Erdély bizonyos mértékű területi különállását is fenntarthatja. Deák az erdélyi „három nemzet” külön jogainak megszűntével nem látta ugyan értelmét a románok „negyedik nemzetként” való elismerésének, de lehetségesnek tartotta, hogy éppen a románok megnyugtatására az erdélyi „három politikai nemzet” fennmaradjon, s számuk a románokkal négyre növekedjék. Ezeket azonban nyilvánvalóan olyan engedménynek szánták, amelyet csak akkor adnak meg, ha az erdélyi román és szász politikusok többsége elfogadja az unió elvét, s nem keres külön utat, külön támaszt a Reichsratban vagy a bécsi kormánynál.
