A MEZŐGAZDASÁG ÁTALAKULÁSA
A MEZŐGAZDASÁG ÁTALAKULÁSA
Az erdélyi gazdaság alapját a földművelés és állattenyésztés képezte. A tájat az erdők és füves domboldalak uralták, de a teraszokkal emelkedő folyóvölgyek növénytermesztésének korszakunkban már kulcsszerepe volt a gazdálkodás szerkezetének továbbfejlődésében.
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítást követő időszak először hosszú átmeneti gazdálkodást hozott, amit az új polgári formák mellett a múltból örökölt viszonylatok továbbélése tett sajátossá. A mezőgazdaság változásainak megítélését nehezíti, hogy a korai statisztikai adatok bizonytalanok. Leginkább áll ez az 1851. évi felmérésre, s mire a megbízhatóbb adatszolgáltatás kialakult, ennek rendszerét a Bach-féle berendezkedéssel együtt elsöpörte a politikai harcok vihara. A kiegyezés utáni magyar államnak újabb hosszú évekre volt szüksége a korszerű statisztikai szolgálat kiépítésére. Így egy sor kérdésben a század végéig inkább csak tendenciákról beszélhetünk, az adatbázis kiszélesedése utáni időkről lehet majd differenciáltabb képet alkotni.
Korszakunk első három évtizedében a paraszti és földesúri gazdaság feudális összetartozásának kötelékei részben megszűntek, részben átalakultak. A fordulat azonban a gazdaság régi bajait kezdetben inkább újakkal szaporította, semmint megoldotta. „A mai világban egy csak szántó-vető nép csupán fél lábon áll. Mezőgazdaságunk beteg, így a fél láb is nyomorék” – írta egy liberális politikus 1865-ben.* A volt földesuraknak alig voltak munkaeszközeik birtokaik műveléséhez, de gyakran hiányzott a szabad bérmunkás, kevés volt a szakképzett mezőgazdász, s 1872-ig nem volt Erdélyben földhitelintézet sem. A modern adórendszer bevezetése 1850 után sokáig nem termelést ösztönző, inkább elszegényítő hatású, hiszen az egy főre jutó adóösszeg például magasabb volt, mint a fejlettebb Dunántúlon. A hatvanas évek elején kereken 12 millióra tették azt, amit a 13-15 millió forintra becsült mezőgazdasági jövedelem után „a birtokosság” egyenes és közvetett adók formájában kifizetett. Úgy tűnik, hogy a marha, a juh az, ami a legnyereségesebb a parasztnak és a volt földesúrnak is. Utóbbi – saját bevallása szerint – a jobbágyfelszabadításért kapott kárpótlási részletekből tartotta fenn magát, s fedezte a politizálás költségeit, tegyük hozzá: fokozódó elégedetlenséggel. „Miként lehessen ... közcélokra áldozni, mely pedig föltétele egyéb jobb jövő kiküzdhetésének” – kérdezi egy kolozsvári lap 1856-ban, hogy jó fél évtized 1527múltán még mindig ugyanazon gondról adjanak számot: „Mit ér nemzetiségünkre nézve a bársony magyar mente, ha az nem birtokunk kamatjából, hanem annak tőkéjéből telik ki?”* A kortársak úgy látták, hogy a takarékos polgár sem tudja fizetni az adóterheket, s szinte számolgatták, mikorra lesz fizetésképtelen az ország adózó népe. A birtok egyes darabjainak eladását az általános pénzhiány nehezítette, a nehezen megszerezhető hitel tényleges kamatai pedig a nagyon magas 10% fölé emelkedtek. Hiába alig 30-40 forint egy hold termőföld ára, ritkán volt, aki ezt kifizesse. Egy bánffyhunyadi uradalom 1856 őszén csak becsült értékénél 50%-kal olcsóbban talált gazdára. Az egykori hirdetések sora jelzi, hogy a nagyobb birtokokra is nehezen lehetett modern bérlőt találni.
[TELEKI D.], Siebenbürgen und die österreichische Regierung in den letzten vier Jahren 1860–1864. Leipzig 1865. 141.
A földbirtok becse. Kolozsvári Közlöny, 1862. május 17.
A csődérzés már az ötvenes években kezdett terjedni, bár a mezőgazdaság problémái a hatvanas évekre sűrűsödtek. 1867-ig – a krími háború két évének „aranyesőt hozó” keresletnövekedését leszámítva – részben pangás uralkodott, részben rossz termésű évek nyomták a gabonatermelőket. Az átmeneti korszak jellegzetessége, hogy a hajdani földesúri birtok alig vagy egyáltalán nem tud gazdaságosan szemes terményt előállítani, hiszen a szántóföldi termelés költségei a kortársak szerint négyszeresét tették ki az 1848 előttinek. Románia (1864-ig olcsó jobbágymunkával termelt) gabonája amúgy is lefelé vitte az árakat. Az erdélyi birtokosoknak kukoricánál például igásmunkára, kapálásra, törésre, piaci fuvarozásra annyit kellett költeni az ötvenes évek végén, hogy a számvetés „ráfizetéssel” zárult. Ugyanakkor a paraszti gazdaságnak a közvetlen termelőtevékenységhez kötődő pénzkiadásai alig voltak; a család munkaereje, a szükség és a kedv, az esetlegesség és a hagyomány változóan kényszerítő hatása szabta meg nála a piacra termelés mértékét: olyan tényezők tehát, amelyeket nem lehetett a polgári gazdaságosságszámítás szerint értelmezni. A parasztgazdaság éppen eszközei, állatai és a számlálatlan többleterőfeszítés révén piaci eladóként sokáig előnyben volt az úri birtokkal szemben azokban a régiókban, ahol a piaclehetőségek már korábban kialakultak.
Az úri birtokon a munkaerő- és hitelhiány kettős hatása nyomán kényszermegoldásként funkcionált a földért, legelő- és erdőhasználatért teljesített paraszti ledolgozás, valamint a részes munka rendszere, s ez azután a pénzért végzett modern bérmunka mellett messze túlélte a századfordulót is. A hetvenes évek elejére a hirtelen javuló ár- és hitelviszonyok hatására a nagygazdaságok gépesítése megkezdődött, ami – többszöri megtorpanás ellenére – az egész korszakon át folytatódott, s ez ellensúlyozta náluk azt a tényt, hogy az állatállomány túlnyomó része mindvégig a parasztgazdaságoké maradt. Gépszerző részvénytársaság már 1856-ban működött. Az aratógép 1863-ban tűnt fel, számuk 1872-ben még csak 72, 1895-ben viszont 509. 1528Ekkorra már nemcsak magyar vagy osztrák, hanem angol és amerikai gyárak is megjelennek mezőgazdasági gépeikkel Erdélyben. A gőzgép ugyancsak a hetvenes években kezdett terjedni. Időközben a földárak is megemelkedtek; a hitelnyújtó bankok 1883-ban 65-70 forintra becsülték a közepes termőföld holdankénti eladási értékét. Így azután a századvégen (elsőként a szomszédos Arad, Bihar vagy Szatmár megyékben) a nagybirtok már keményebb szerződési feltételeket szabhatott, vagy csökkenthette a részes művelésbe adott földeket, meggyorsítva ezzel a parasztság differenciálódását is. A nagygazdaság tőkeszerkezetében azonban a beruházások növekedése ellenére végig a telekérték az egyetlen számottevő tényező. A gépesítés nagy fontosságú, de mégiscsak kiegészítő része maradt a kéziszerszámokat alkalmazó élőmunka-felhasználásnak. A történeti Erdélyt a külső piacra való termelés a gabonakonjunktúrák idején is inkább csak közvetve érintette, a középbirtok nem tudott nagyobb hasznot húzni belőle, jelentős része saját fejlettségi szintjét alig tudta a parasztgazdaságok fölé emelni.
A földterület jó kétharmadát kitevő parasztbirtok szántóföldjein főként búzafélét és kukoricát termelt a korszerűsített háromnyomásos, de a hegyesebb vidékeken többfelé még a kétnyomásos rendszer keretében. A népesség növekedése, az ipari növények megjelenése, az adóterhek fokozódása már a reformkortól kikezdte ezt a rendszert. A korábban a szántó felét kitevő ugar hasznosítása is megindult. Teljes váltás azonban nem következett be. Gátolta ezt a külterjes állattenyésztés továbbélése, aminek az ugarföld – mint legelő – elengedhetetlen része volt.
A hatvanas években a parasztbirtokon elkezdődött az eszközváltás. Ahol a tagosítást végrehajtották, ott szinte rögtön megjelent a vaseke – 1872-ben még csak kevés volt fellelhető –, amely aztán arrafelé „Vidats”, „resicai”, „szebeni” vagy „kolozsvári” néven a századvégtől egyeduralkodó lett, kevesebb igavonóval elérhető sokkal jobb szántást hozva magával. Nemcsak az elmaradottság volt az oka annak, hogy a nagy fejlődés ellenére végig súlya maradt a faekének. Néhány hegyvidéki talajon a vasekéről kényszerültek a régihez visszatérni a gazdák. 1895-re a vasfogú borona kiszorítja a tüskeboronát, a szász vidéken a vetőgép is tért hódít, ami főként a sorművelést igénylő kapásnövények nagyobb elterjedtségének volt következménye. A cséplést hadaróval vagy állati nyomtatással csinálták csoportokba verődő munkások. Noha már 1880-ban 119 gőz- és 1224 egyéb cséplőgép működött, a régi gyakorlat a gép elterjedésével sem szűnt meg teljesen. A nagyobb exportra termelés elmaradása volt az egyik oka annak, hogy a kétszer termelékenyebb kasza helyett sokáig őrizték a jobb minőséget biztosító lassú sarlós aratást, s – mint azt az újabb kutatások mutatják – csak a század végén, a gépi cséplés eluralkodásával együtt került sor a teljes váltásra, ami egyben női munkából rangos férfifeladattá változtatta az aratás nehezét. A fejlődés fonákságait mutatja, hogy a kasza elterjedése előtt egy évtizeddel kezdődött a gépi aratás.
1529A századfordulóra tehát a korábbi századokból örökölt mezőgazdasági termelési technika háttérbe szorult, az eszközállomány alaposan megváltozott annak ellenére, hogy sok felszerelési tárgyat tovább használtak. A szerszámok fejlődése, a nyugati fajtájú marhák megjelenése, a piac hatása meggyorsította az ugarnyomásos rendszer felbomlását. A Szászföldön a nyolcvanas évektől az ugart módszeresen takarmányfélékkel vetették be, igényt teremtve ezzel a tagosításra is. A tiszta váltógazdaság azután már minden tábla állandó művelését, az istállózó állattartás megszilárdulását, az új rendszerű trágyázást – délen a századfordulótól már említésre méltó műtrágyázást – jelentette. Erdély középső és északi részein 1908-ban a községek jó harmadában azonban (még tagosítás után is) megmaradt a háromnyomásos rendszer, a zordabb éghajlatú, ritka népességű Csíkban pedig a kétnyomásos is megérte az új évszázadot, mert a gyenge legelők önmagukban még az ottani alacsony számú állatot sem tudták eltartani.
A nyomásos rendszer felszámolása-visszaszorulása a fejlettebb területeken, a háromnyomásos gazdálkodás minőségi javítása, a tagosítások részleges keresztülvitele a fejletlenebb vidékeken történelmi jelentőségű fejlődést hozott a mezőgazdaságban. Ha az ötvenes években a szántó mintegy 40%-a volt ugaron, a nyolcvanas évek végére ez körülbelül 30, 1910-ig 20%-ra csökkent, kivételként Szebenben 10, Brassóban már 5% alá ereszkedett. A megművelt föld területének gyarapodása, a legelőfeltörés (főleg Udvarhelyben és Háromszékben) a növénytermelés arányainak növekedését jelzi. Az 1857. évi statisztika szerinti 2 163 067 holdról 1910-ig 2 741642 holdra nőtt a szántóterület, s a növekedés a kettő különbségénél valójában nagyobb, mert a késői Erdély valamivel kisebb az abszolutizmus korinál. A gabona, főként a búza vetésterületének érdemi növekedése már reagálás a piac szívóhatására, jelzője a termelői-paraszti magatartásváltozásnak is, amely velejárója volt az árutermelés folyamatos kibontakozásának.
A növénytermesztésben a kukorica és a búzafélék uralkodtak. A jobbágyfelszabadítás körüli időben több mint kétszer akkora területen művelték a kukoricát, mint a búzát, s több termett ebből, mint a Bánság nélküli Magyarországon. Sorrendben utána a zab, a rozs és árpa következett. A magas hozamú kukoricát (és a fontos kereskedelmi cikké előrukkoló hüvelyeseket) főként a román parasztok, a viszonylag nagy tápértékű rozst elsősorban Brassó körül a szászok, míg zabot szinte mindenütt vetettek, mert az erdélyi éghajlatot ez bírta a legjobban. A századfordulóra a búzával és kukoricával bevetett területek majdnem kiegyenlítődtek.
153016. táblázat. Az egyes művelési ágak területének megoszlása gazdaságtípusok szerint 1895-ben
| |||||||||||
Gazdaságok
nagysága, kat. h. |
Gazdaságok
száma |
Szántó
|
Kert
|
Rét
|
Szőlő
|
Legelő
|
Erdő
|
Nádas
|
Terméketlen terület
|
Összes terület
| |
beültetve
|
parlagon
| ||||||||||
katasztrális hold
| |||||||||||
577 041
|
266 121
|
164 805
|
1 499 615
|
39 244
|
4860
|
1 386 499
|
3 812 816
|
6090
|
330 793
|
9 910 843
| |
A terület megoszlása az egyes gazdaságtípusok között (%)
| |||||||||||
0–1
|
14,21
|
0,52
|
5,09
|
0,27
|
3,66
|
3,25
|
0,06
|
0,02
|
0,21
|
0,89
|
0,33
|
1–5
|
23,51
|
8,30
|
15,01
|
5,87
|
15,62
|
14,85
|
1,25
|
0,29
|
2,35
|
2,81
|
3,82
|
0–5 együtt
|
37,72
|
8,82
|
20,10
|
6,14
|
19,28
|
18,10
|
1,31
|
0,31
|
2,56
|
3,70
|
4,15
|
5–10
|
17,56
|
15,68
|
17,50
|
13,26
|
19,31
|
16,32
|
3,02
|
0,68
|
3,94
|
3,68
|
7,41
|
10–20
|
15,52
|
25,20
|
21,98
|
25,39
|
22,03
|
19,90
|
6,13
|
1,57
|
7,50
|
4,88
|
12,71
|
20–50
|
8,08
|
24,43
|
19,51
|
28,45
|
17,21
|
16,17
|
8,17
|
2,63
|
8,10
|
5,00
|
13,61
|
50–100
|
1,10
|
6,64
|
5,43
|
7,78
|
5,32
|
7,74
|
3,13
|
1,67
|
6,59
|
1,93
|
4,23
|
5–100 együtt
|
42,26
|
71,95
|
64,42
|
74,88
|
63,87
|
60,13
|
20,45
|
6,55
|
26,13
|
15,49
|
37,96
|
100–200
|
0,29
|
3,42
|
2,77
|
3,17
|
2,82
|
4,34
|
1,90
|
1,45
|
4,66
|
1,09
|
2,32
|
200–500
|
0,18
|
4,46
|
3,29
|
3,19
|
4,36
|
10,00
|
3,41
|
2,74
|
11,12
|
1,57
|
3,35
|
500–1000
|
0,07
|
3,45
|
2,25
|
2,44
|
3,98
|
4,36
|
3,48
|
2,65
|
14,43
|
1,66
|
2,92
|
100–1000 együtt
|
0,54
|
11,33
|
8,31
|
8,80
|
11,16
|
18,70
|
8,79
|
6,84
|
30,21
|
4,32
|
8,59
|
1000 felett
|
0,07
|
6,23
|
4,65
|
5,40
|
5,69
|
3,07
|
12,25
|
17,39
|
41,10
|
9,92
|
11,35
|
Üzemstatisztikailag feldolgozatlan
|
19,41
|
1,67
|
2,52
|
4,78
|
–
|
–
|
57,20
|
68,91
|
–
|
66,57
|
37,95
|
Összesen
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
Román vidéken kétszer annyi kukoricát termeltek ugyan, mint a magyar tájakon, de nagyon elterjedt szerte Erdélyben mint széles tömegek egyik fő tápláléka, mint takarmány és a szeszfőzés alapanyaga. A gabonatermelő középső megyékben, a Mezőségen, valamint Háromszékben a magyarországi átlaghoz hasonló arányban vetettek búzát, azonban feltűnően nagy helyet 1531kapott a kisebb hozamú és gyengébb minőségű tavaszi búza. Hat erdélyi megye tavaszibúza-vetésterülete a századfordulón akkora volt, mint az ország összes többi tavaszibúza-vetésterülete együttvéve. A búzatermelés a nyolcvanas évektől az áresés miatt gyakran csak a gazdaságosság határszintjén mozgott, ebből a holdankénti termésátlag 10 mázsa fölé emelésével lehetett volna kimozdulni, amit azonban a korban még messze nem sikerült elérni. Jó termésű évben Erdély gabonája fedezte a helyi szükségletet, közepes járatú években azonban jelentős behozatalra szorult, ilyenkor a búza kétfelől, Romániából és az Alföldről, korszakunk második felében kizárólag az Alföldről áramlott a Királyhágón túlra, míg kukoricát többször vásároltak a határon túlról.
A burgonya a Felvidék jellegzetes növénye volt ugyan, de már az ötvenes években Erdélyben körülbelül annyi termett belőle, mint rozsból, s még Havasalföldre is szállítottak, ahol akkoriban luxuscikknek számított. Terjedését később a burgonyabetegség sem tudta megállítani; a hagyományokkal bíró Csíkban, ahol fejlett kultúrája alakult ki, országosan jelentős arányban termesztették. A takarmánynövények közül a lóhere a nyolcvanas években a Székelyföldön terjedt el, magját Háromszékből rendszeresen vitték piacra a kereskedők. Dél-Erdély román kisbirtokosai a századfordulón a növekedésnek induló kukorica közé ültették júniusban, hogy többlettakarmányhoz jussanak.
Az ipari növények közül a kender és a len mint ruházkodási alapanyag régóta fontos helyet foglalt el a paraszti háziiparban. Közbenső ingadozások után a kapitalizmus első fél évszázadának végén is változatlanul mintegy tízszer annyi kendert termeltek, mint lent, tehát a háziiparon belül az igényesebb alapanyag részaránya – valószínűleg a gyári textíliák terjedése miatt – nem növekedett. Bár Erdély 1851-ben a birodalom harmadik dohánytermelője volt, nagyarányú termesztés a mostoha időjárási viszonyok és a konkurencia miatt sem alakulhatott ki. A két erdélyi dohánygyár több jó minőségű helyi dohányfajta feldolgozása mellett külföldi alapanyagokat is felhasznált. A komlót Erdélyben régóta ismerték, s mivel a pesti sörgyárak sokáig idegenkedtek tőle, a nyolcvanas években például Németországba szállították, egy része onnan került újból vissza az országba. A századfordulón a pár száz hold bevetett terület kétharmada szász földművesek kezén volt. A cukorrépa termelése a század végén vált jelentőssé a botfalusi és marosvásárhelyi nagy cukorgyárak felépülte következtében. Noha Erdély vetésterületének mindössze 0,42%-át foglalta el a századfordulón, a gyárak vonzáskörzetében, különösen Brassó megyében országosan kiemelkedő arányt, magas terméshozamokat mutatott, s kedvező tulajdonságai miatt mind az ugarfelhasználás, mind az állatállomány takarmányozása szempontjából hasznosnak, a modernizációt elősegítő növénynek bizonyult.
1532A nagyobb városok vonzáskörzetében már korábban kialakultak olyan zöldségtermelő területek, mint a kolozsvári Hóstát vagy a Tordát és a Mócföldet ellátó aranyosszéki falvak. Marosvásárhely közelében „Murokország” répát, petrezselymet, hagymát, dinnyét termelt a Nyárád hordalékos talaján. E sűrűn lakott, szántóban, legelőben szegény vidék rég rákényszerült az intenzív kézi művelést igénylő zöldségtermelésre, mely azután korszakunkban kiterjedt; árujával a földműves vagy a kofa innen Erdély távolabbi piacaira is rendszeresen ellátogatott. A zöldségkultúra terjedését vándorló bolgárkertészek is elősegítették. A hagyományoknak köszönhetően Erdélyben egyes termények, így a burgonya, káposzta terméshozama sokáig magasabb volt a magyarországinál.
A szőlőművelés már a polgári forradalom idején a produktív föld körülbelül fél százalékára terjedt ki, s olyan régi borvidékeket foglalt magába, mint a Küküllők mente, Gyulafehérvár és Nagyenyed környéke. A terméshozamok ekkor még magasabbak voltak a magyarországi átlagnál, az előállított bor mennyisége a Bach-korszak végére mégis az 1851. évinek negyedére csökkent, s csak később következett újabb emelkedés. A hatvanas évektől a szomszédos Szilágyság és Arad-Hegyalja szőlői a kereskedelem hatására terjedő vörös borfajták által lettek híresek. Az új vörösborok, francia és német rizlingek a nagy- és középbirtokon megjelentek Erdélyben is, részben szilágysági munkások keze munkájával megújítva a hagyományos szőlőkultúrát, a művelési technikát, amiben 1881 után már része volt a nagyenyedi vincellérképzőnek is. A leghíresebb borvidék: a Küküllő mente szőlősgazdái azonban többségükben kitartottak egyes régi erdélyi fajták mellett. Korán találunk nagytermelőket és nagykereskedőket a szászok között. Kolozsvárt 1865-ben alakult pinceegylet, melynek később raktárai lettek Pesten, Váradon, Brassóban, míg otthon a város népe fogyasztotta a pancsolónak gúnyolt, de feltehetően egyenletes minőséget biztosító üzem borát. A lengyelországi kivitel még a kiegyezés előtt megszűnt, így a hetvenes évek fellendülése idején a belső magyar területeken kellett eladni az addig alig ismert erdélyi borokat. Csupán néhány vagonos tételekben, azonban mindig szállítottak külföldre.
A nyolcvanas évektől itt is megkezdődött a szőlőterület csökkenése. A filoxéra Erdélyben elsőként éppen Medgyes környékén jelent meg, amelynek lakossága jórészben szőlőművelésből élt. A peronoszpórával együtt a Szilágyságot 1895-ben végigtarolta, benn Erdélyben lassabban terjedt, de az 1889-ben már amúgy is csökkent számot mutató 38 ezer holdból 10 ezret támadott meg, az évek során pedig kisebb helyi kultúrák sorát söpörte el. Az újratelepítésben olcsó szőlővesszők, rézgálic kiosztása és adókedvezmények révén jelentős támogatást nyújtott az állam, s ösztönzően hatottak az emelkedő borárak is. Egy évtized alatt sikerült a szőlőművelést ismét feltámasztani. Egyes racionálisan kezelt új telepítések megteremték a holdankénti 25-30-as hektolitert, ami duplája volt a negyedszázaddal korábbi 1533maximumoknak, és többéves átlagban már tisztes nyereséget biztosított. A kényszerű fajtacsere ellenálló új szőlőtípusok elterjedéséhez vezetett, míg egyes olyan történelmi múltú borok zamatát, mint a Bakator, Járdován vagy a Rózsamáli, inkább csak a népi emlékezet őrizhette tovább.
A gyümölcstermesztés tájegységenként változó képet mutatott, a mindenütt megtalálható szilva adta azonban a századfordulón is a gyümölcsfajták kétharmadát. Délnyugat-Erdély és a Szamos mente volt jelentősebb gyümölcsszállító; dinnyéből a legjobb Marosvásárhely határában termett. Az alma, körte mellett cseresznyével is piacoztak a kiegyezés kori Maros- vagy Szebenszék egyes falvainak lakói, de a gyümölcsök szélesebb körű elterjedése valójában a század utolsó harmadában következett be. A századvégen 11 millió gyümölcsfáról számol be a statisztika. Ekkorra értek be a gyümölcsnemesítés eredményei, hatottak a községi faiskolák, ahol már a gyermekek is megtanulták a metszés, oltás, alanynevelés ugyancsak átalakuló tudományát. E faiskolákban növesztett csemetéket azután a parasztgazdaságok kertjeiben ültették el. Új fajták tűntek fel, míg a régiek közül a jobbak szétterjedtek, a meggy és barack keresettebb lett, s az országutak mentét is fokozódó mértékben ültették be gyümölcsfákkal. A századfordulón a szövetkezetek megjelenésével megnövekedtek az értékesítési lehetőségek. Déván magyar nagybirtokosok, szász és román bankárok közös akciójával 1900-ban létesült gyümölcskonzerv-készítő üzem, egy évtized múltán pedig román tőkével jó nevű gyümölcskereskedelmi és szeszfőző vállalat Marosillyén. 1903-ban például különféle közvetítő cégek Észak-Erdélyből 300 vagon almát szállítottak a stuttgarti boralmapiacra, ahol egyébként magyar gyümölcs tette ki a kínálat 30%-át.
Az erdőgazdálkodás természeti feltételei igen kedvezőek voltak. A produktív föld több mint felét, három és félmillió holdat erdők adták, a polgári forradalom idején ebből egy lakosra 2,2 hold, míg például a szűkebb értelemben vett Magyarországon l, Morvaországban pedig mindössze fél hold jutott. A vasutak megjelenéséig érdemi hasznot csak azok az erdők hoztak, amelyek a Maroshoz vagy más folyóhoz közel voltak, mert másként nagyobb mennyiségeket nem lehetett szállítani.
Az erdőhasznosítás történelmi fordulata abban állott, hogy a parasztgazdaságot, melyet évszázadokon át az erdők kitermelésére és nagyszabású irtásra ösztönöztek, most hirtelen megpróbálták az új típusú, immár üzletté alakuló faértékesítés és újratelepítés érdekében lehetőleg elválasztani az erdőktől. Legelőször a forradalom és szabadságharc alatti erdőpusztítás címén, majd az újjáépítések során a parasztok által tömegesen és önkényesen igénybe vett fáért sietett a volt birtokos nemesség kártérítést követelni – úgy tűnik, csupán szerény eredménnyel. Ha a magántulajdon intézményét sikerült is a korban tökéletesen megszilárdítani, éppen ezen a területen – 1918 őszének népi mozgalmai is utalnak rá – a parasztság jogtudata alapvetően nem változott. 1534Az erdőket valamilyen ősi össznépi vagyonnak tekintette, amelyből – bár szerényebb mértékben – a teljesen nincstelenek is hasznot húzhatnak. A jobbágyfelszabadítás után az erdőkből a volt birtokos nemesség nagyobb arányban részesedett ugyan, mint a szántóföldből, de községi vagy közbirtokossági vagyon formájában így is a falvak kezén maradt az erdők fele – faeladás, legeltetési díjak révén fontos jövedelmét képezvén a paraszti közösségeknek. Az erdőhasználat még a szántóművelő parasztgazdaságban is kiegészítő, stabilizáló funkciót töltött be.
Az egyszerű irtást a kincstári birtokon már korábban kezdte felváltani a módszeresebb gazdálkodás. Az ötvenes években azután kialakult a modern erdőigazgatás rendszere, 1858-ban a birodalmi erdőtörvény a kitermelt területek újraültetését írta elő, s a feldarabolás helyett inkább az erdők egy tagban tartásának szellemében készült. Az 1879. és 1898. évi erdőtörvények fokozottan érvényesítették azt a törekvést, hogy az állam ellenőrizze, vagy vegye a maga kezébe a nagy tudást, türelmet és állandó felügyeletet igénylő erdőkezelést. A századfordulótól a törvényhatósági és községi erdők állami kezelésbe mentek át.
A községek 1,2 millió holdas erdővagyonát s a további közös erdőbirtokot ma még nem tudjuk kellően elhelyezni a parasztgazdaság rendszerében. Fontosságát jelzi az is, hogy a századfordulón a közös erdőkben legelt 210 ezer marha és 300 ezer juh. Ugyanekkor a Barcaság 13 községének 5 millió korona értékű erdeje volt, s csak a faeladásból 174 ezer korona bevételhez jutottak.
A volt határőrvidékek igen számottevő erdőket örököltek a feudalizmusból, s birtokoltak közös vagyonként a megváltozott viszonyok között is. Ilyenek voltak a 70 faluból álló karánsebesi román vagyonközösség 38 ezer holdas, Erdélyben a volt csíki székely határőrök 62 ezer holdas erdőségei és a naszódi román ezred 44 faluközösségének havasai. A naszódi falvak a kincstárral, a környék nagybirtokosaival és szomszédos szász községekkel folytatott három évtizedes harc és pereskedés után 274 ezer hold erdőt és 85 ezer hold havasi legelőt mondhattak magukénak. Közben a fakereskedők ellenőrzés nélkül vágták az erdőket, többszörösét az eladott területnek, a községek viszont ezzel szemben valójában tehetetlennek bizonyultak. A kilencvenes évektől aztán az állam – mint láttuk – a besztercei erdőigazgatóság útján saját kezelésbe vette; a közvetlen paraszti fahasználatra és legeltetésre kihasított 59 ezer hold feletti részt néhány év alatt teljesen rendbe hozták, utak, vasutak, fűrésztelepek épültek, üzemterv szerinti kitermelést vezettek be, s a korszak végére a korábban letarolt 40 ezer holdat beerdősítették. A növekvő jövedelemből a községek osztalékot kaptak (1907-ben például 271 ezer koronát), amit azok főként román kulturális célokra fordítottak. Történt mindez akkor, amikor másutt az arisztokrata nagybirtokosok sem térhettek mind át a szakszerű erdőművelésre, mert a legelőhiányban szenvedő falvak népe kényszerűen ráhajtotta állatait azokra a dombokra is, ahol friss ültetések voltak.
1535A századfordulótól a kereskedelem nagy tőkéjű társaságokon keresztül valóban nagyüzemi kitermelést honosított meg. A fakereskedelem óriási üzlet lett, a mamutcégekkel szemben még a nagybirtokosok sem élveztek teljes védettséget; a nagyvállalkozók monopolmegállapodásaikkal ezek számára is érzékeny árveszteségeket okozhattak. Kivételként persze egyes nagybirtokosok kényszerítették térdre a kisebb fakitermelőket, s üzemeiket felvásárolva maguk is nagyvállalatot alapítottak. A cégek egész régiók parasztságának sorsát befolyásolhatták, hiszen a székely vidéken például a népesség fele valamilyen formában az erdőkből élt. Egy nagyobb erdőség kitermelésének beindultával a környező falvak százával adták a favágókat, fuvarosokat, akik a fűrészüzemig és vasútállomásig szállították a rönkfát, deszkát.
A századvégtől látványosan megindult a paraszti erdők közös birtoklásának felbomlása is. A fakereskedők főként a Székelyföldön fölvásárolták a kisebb vagyonúak erdőrésztulajdonait, s amint 100 holdnál nagyobb „erdőjogot” szereztek, kérhették az erdőközösség megszüntetését, az elkülönítést, majd hozzáláttak a fakitermeléshez. Csíkban egyetlen falu 13 ezer holdas határából a század végén 9 ezret kereskedők vettek meg. A négy székely megyében 1907-ig a közös birtokok harmadát ilyen formában szüntették meg. Az erdők elkülönítése tovább nehezítette a földtelenek helyzetét, mert ezzel szinte végleg kiszorultak az erdőből, amit főként állattartásuk sínylett meg, s ezt csak részben kárpótolta a javuló munkalehetőség. A közös erdőbirtokok azonban egészében még sokáig fennmaradtak, paraszti kis fűrészmalmok végig üzemeltek, részben ezek adták alapját a fakanáltól a zsindelyen és hordón át a gerendakészítésig terjedő népi faiparnak, melyről Erdély az egész korszakban szerte a monarchiában ismert volt.
Az állattenyésztésben Erdély a kedvezőbb adottságú területek közé tartozott. Bizonyos domborzati hasonlóságok és az állatállomány összességében szép száma alapján a kortársak itt egy keleti Svájc kialakulásának lehetőségében reménykedtek. A század végén közel 780 ezer holdat tettek ki a községi és egyéb közös legelők, az összes legelőterület felét. A fejlődést azonban nem a szándékok, hanem a gazdaságok saját szükséglete, az állat iránti kereslet és a legelőterület alakulásából eredő hatások szabályozták. Erdély állattartása teljes átalakuláson ment keresztül, s a hosszú, krízisekkel teli folyamat eredményeként a korszerű és tradicionális tenyésztés ötvözete jött létre az első világháború kitöréséig.
A pásztorkodás itt évszázadokon át döntő súlyú termelési tevékenység volt. A Habsburg-monarchia társadalmi-termelési munkamegosztásában ez a tartomány, s különösen a dél-erdélyi románság az állattenyésztő funkcióját töltötte be. A hagyományos román pásztorkodás külső megjelenésükben is fejlett falvakat alakított ki, olyanokat, mint a Szeben vidéki Resinár és Szelistye, amelyek egyben a román értelmiség népi utánpótlásának fontos bázisai lettek. A polgári forradalom idején még a külterjes állattartás volt 1536uralkodó. Nyáron a legtöbb jószág kint élt a távolabbi legelőkön, csupán az igavonókat fogták otthon a falu szélén. Kellő takarmány híján télen jórészt szalmával, polyvával etették az állatokat, így azok tavaszig általában legyengültek. A külterjes tartásra jellemző nagy állatszám már 1848–49 viharaiban megcsappant, 1857-re azonban a pusztítást nagyjából kiheverték, bár közben a keleti marhavész is beütött az országba. Erdély szarvasmarha-állománya az átmeneti gazdálkodás időszakában kevésnek bizonyult, ezért a román fejedelemségekből Pest és Bécs felé átmenő óriási csordákból itt is vásároltak állatokat.
17. táblázat. Erdély állatállománya, 1851–1911 (db)
| |||||||
Állatfajta
|
1851*
A Partiummal együtt.
|
1857
|
1870
|
1880
|
1884
|
1895
|
1911
|
Lá
|
150 692
|
181 422
|
188 264
|
172 012
|
190 675
|
185 891
| |
Szarvasmarha
|
813 431
|
951 793
|
927 371
|
1 003 289
|
1 043 584
|
1 164 476
|
1 178 170
|
ebből bivaly
|
58 310
|
76 610
|
98 041
|
104 364
|
120 599
| ||
Juh
|
2 250 000
|
1 897 171
|
1 840 961
|
1 282 812
|
1 606097
|
1 650 622
|
2 104 431
|
Kecske
|
230000
|
146 271
|
191 415
|
117 031
|
127 219
|
117 637
|
124 799
|
Sertés
|
650 000
|
499 948
|
501 751
|
–
|
591 672
|
771 001
|
601 876
|
18. táblázat. Erdély földterületének megoszlása művelési ágak szerint, 1851–1895 (%)
| ||
Terület
|
1851
|
1895
|
Szántó
|
26,14
|
26,90
|
Kert
|
19,05
|
1,66
|
Rét
|
15,13
| |
Szőlő
|
0,57
|
0,45
|
Legelő
|
11,06
|
13,99
|
Erdő
|
43,11
|
38,47
|
Nádas
|
0,05
|
0,06
|
Terméketlen összesen
|
3,34
| |
Összesen
|
100,00
|
100,00
|
Forrás: BENDA GYULA, Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767–1867. Bp. 1973; M. Stat. Közlemények. Új Folyam 15.
A régi típusú állattartás sajátos formája, az erdélyi specialitásnak mondható vándorjuhászat (transzhumálás) 1848-ban egymagában is fontos gazdasági ágnak, s egyben figyelemre méltó, bár méreteiben nem ismert kereskedelmi tevékenységnek számított. A transzhumáló pásztorkodás természetesen az egyszerű árugazdaság sorsához kötődve a kapitalizmusban veszített jelentőségéből. Hanyatlása nem egyenes vonalú folyamat, hiszen a jobbágyfelszabadítás után a paraszti legeltetési lehetőségek erdélyi szűkülésével újabb impulzust kapott az állattenyésztés ezen régi módja is. Dél-Erdély, főként 1537Szeben, Brassó hegyes vidékein a juhos nagygazdák és egyszerű parasztok durva szőrű birkáit felvállaló pásztorok – mokányok – nyáron a Kárpátok fennsíkjain, télen a Török Birodalom területén, a Duna alsó folyásánál és torkolatvidékén: Dobrudzsában, Dél-Besszarábiában, vagy ellenkező irányban, a bánsági vizenyős részeken legeltettek. 1848 előtt jó egymillió juhot, kisebb számban marhát és lovat tereltek a hegyi utakon a Kárpátokon túlra. Ez a tartás olcsó volt, szerény díjak ellenében szinte szabadon legeltettek. Bár az abszolutizmus hivatalszervezete még a belföldi mozgást is útlevélhez kötötte, a transzhumáló legeltetők számára igen korán határátlépési könnyítéseket vezetett be, ezért azután még a hatvanas évek elején is könnyebben jutott kilépő úti okmányokhoz egy pásztor, mint Erdély katolikus püspöke. A kiegyezés után a kormány fenntartotta az útlevélkényszert, hogy az érte járó egy forintokat beszedje, s már Románia sem engedte be úti okmány nélkül a pásztorokat. Valójában azonban egyik állam sem akadályozta a forgalmat; az évente ötször-hatszor ide-oda járkáló pásztorok kisebb mellékes kereskedő tevékenységét megtűrték, bizonyos állatszaporulatot, a tejtermékeket vámmentesen vissza lehetett hozni, s az 1875. évi osztrák–magyar–román vám- és kereskedelmi egyezményt is ebben a szellemben kötötték meg. Egy évtized múltán a Romániával folytatott vámháború hozott ebben törést egy időre.
A mezőgazdaság belterjesedésével, a téli szállásvidékek betelepülésével, a gyapjúárak tartós esésével eljárt az idő a transzhumáló pásztorkodás fölött. Legkorábban a bolgár területekről kezdtek kiszorulni, a havasalföldi gabonatermelés növekedésével pedig a legelőket már bérelni kellett. A lovak, szarvasmarhák transzhumálása igen hamar jelentéktelenre zsugorodott. S míg korábban egy 600 darabos juhnyájat csak az Al-Duna partjánál, az áttelelési helyen osztottak háromfelé, korszakunkban rögtön az indulás után, a Kárpátok lábánál sor került erre, mert másképp már nem tudott nyugodtan végigvonulni a szántóban gyarapodó Havaselvén. A helyet kereső pásztorok rég eljutottak egészen a Krímig, odahaza pedig Erdély középső részein próbáltak legelőhelyet találni még a századfordulón is: az ottaniak nyájai csak 100-200 kilométeres távon belül vándoroltak. A vándorló juhállomány már az 1850-es évek végén a félmillió alá süllyed, a vándorpásztorok száma pedig 1879-re a negyedszázaddal korábbi 20-25 ezerről 10 ezerre apad, s a románok közül sokan megtelepednek Dobrudzsában. Mégis, a gyapjú, a hús és a tejtermékek iránti hagyományos népi igény a piacgazdálkodás komplementer részeként csökevényeiben sokáig fenntartotta az állattenyésztés ezen archaikus formáját. Megbízható adataink nincsenek késői sorsáról, mindenesetre a vándorló nyájakat a bukaresti statisztikai hivatal a századfordulón még jelentős tényezőnek tekinti, s 1909-ben Románia szükségesnek látja ezek beáramlását korlátozni.
153856. térkép. A szarvasmarhák aránya a termőterülethez 1895-ben
Abban az országos folyamatban, amelyet az 1860-as évektől a juhállomány csökkenése jellemez, Erdély különleges helyet foglalt el. Egy ideig a juhok száma itt is hanyatlott, majd a századforduló után nagy emelkedés következett be. 1895 és 1911 között 1,6 millióról 2,1 millióra nőtt az állomány (Hunyadban közel megduplázódott), mutatván egyben a parasztgazdaságokban betöltött stabilizáló funkcióját, hiszen a juhok több mint 90%-át a kis- és törpebirtok tartotta. Kezdett elterjedni a finomabb gyapjas cigája, helyet kapott az elsősorban húst adó juh is, de mindvégig a barnán hömpölygő rackanyájak foltjai borították be a domboldalakat.
A külterjes marhatartás visszaszorulása párhuzamosan haladt a tradicionális gazdálkodás felbomlásával, a közös legelők feltörésével, az ugar csökkenésével. Amilyen mértékben lassabban ment ez Erdélyben, mint az ország középső vagy nyugati részein, ugyanolyan késéssel következett be az erdélyi marhaállomány átalakulása is. Az ötvenes évek közepére a marhaárak megemelkedtek, a jó ökör 150, a tehén 100 forintba került, s ez az árszint (a nyolcvanas években bekövetkezett rövid esés után) végig enyhén emelkedett. Ebben a korban lesz Erdély az ország nagy igásmarhabázisa, az ottani fehérszürke marhából sokat hoznak a szűkebb értelemben vett Magyarországra, ahol még haszonnal adják el az éppen felszerelkező úri birtokosoknak. Az 1539első erdélyi vasutak sok marhát, sertést szállítottak Pest felé, de az állomány számbeli csökkenése 1868-ban már érezhető. Az ötvenes-hetvenes években a keleti marhavészt még nem tudták karanténokkal, határzárakkal sem távol tartani az országtól, inkább csak pusztításait korlátozták. A legelők feltörése is csökkentette a hagyományos módon tartható állatok számát, az 1879. évi erdőtörvény pedig az erdőkből, tisztásokból igyekezett kitiltani az állatokat, ennek ellenére még a századfordulón is a marhák, juhok, lovak mintegy 20%-a a közös erdőkben legelt. Helyenként a háromnyomásos rendszer szokást konzerváló hatása akadályozta az intenzív, istállózó állattartás térhódítását, másutt még a régi lehetőségeket sem biztosította, ha a község az ugart pénzért kiadta legeltetésre idegen juhtenyésztőknek. További gondot jelentett az országos piac árkiegyenlítő hatása, amely nem volt tekintettel arra, hagy Erdély nagyobb részén a hosszabbra nyúló hideg miatt a téli tartási költségek magasak voltak.
A fejlődés új vonalát a fajtaváltás jelentette, amit a szász gazdasági egylet már a hetvenes évektől állami támogatással megindított. 1884-ben 47 ezer, 1895-ben már kétszer annyi idegen típusú marha volt Erdélyben. Az Ausztriából vagy Svájcból hozott állatok növekedési ideje sokkal rövidebb, élősúlya nagyobb, tejhozama gyakran 1000 literrel több volt, mint az erdélyi fajtáknak, így inkább megfelelt a „hármas hasznosítás” (tejtermelés, húsadás, igavonás) újkeletű piaci követelményének. Ezért ára átlagban 50%-kal magasabb volt a fehérszürkénél. A mezőgazdasági szakemberek többsége – nem kevés optimizmussal – ettől várta Erdély állattenyésztésének újjászületését. Az állomány egésze azonban még csökkent, a fordulat csak az új században következett be, akkor kezdődött el a gyorsabb növekedés. Igaz, a két nagy állatszámlálás között, 1895-től 1911-ig csak 1,2% volt az emelkedés (Brassó, Háromszék, Udvarhely megyékben pedig valóságos zuhanást tapasztalhatunk), de 1904-től 81 ezerrel (7,4%-kal) nőtt a marhaállomány, a nyugati fajták aránya pedig jó 40%-ot tett ki, míg az erdélyi fajtáé harmadával megfogyatkozott. Az új fajták meghonosításában Erdély messze elmaradt az országos átlag mögött, ebben azonban nemcsak fejlődési késés, hanem fejlődési sajátosság is közrejátszott. Ha a marhatartás „a mezőgazdaság nehézipara”, úgy Erdély marhatenyésztése Magyarország agrárgazdaságának „mozdonygyára” volt, a piaci integrációban – láttuk – az igásmarhára specializálódott. Bizonyára a századforduló után ugrásszerűen megnövekvő magyar marhaexport hatása is tükröződik az állomány viszonylag alacsony számában, azonban ez a területi szakosodás is oda hatott, hogy Erdély aránylag kisebb mértékben vett részt az Ausztriába, Svájcba irányuló szállításban, s ezért volt az, hogy még a szerényebb igényű pesti mészárosok számára sem vittek innen mindig elég számú „jó marhát”. Egy nagyobb helyi húskonzervgyár alapítására irányuló kísérlet pedig a hetvenes években megbukott. A századvég tenyésztési tapasztalatai azt bizonyították, hogy a 1540régi erdélyi fajta nemcsak sokkal jobb igavonó, hanem – különösen a magas hegyek mokány állata – a legelőre is igénytelenebb, s a betegségekkel szemben tízszer ellenállóbb a legtöbb nyugati fajtánál. Fenntartása, javítása országos, Erdélyben néhány tájon általános paraszti érdek volt. A Székelyföldet, Nagy- és Kis-Küküllő, valamint Alsó-Fehér megyéket a földművelési minisztérium az erdélyi fajta őrzésének zónájává nyilvánította, javítására tenyésztési intézkedéseket foganatosítottak.
19. táblázat. A szarvasmarha-állomány fajta szerinti összetétele, 1870–1911 (%)
| ||||
Év
|
Magyar
|
Külföldi
|
Bivaly
|
Összesen
|
fajta
| ||||
1870
|
85,0
|
8,7
|
6,3
|
100,0
|
1880
|
88,1
|
3,1
|
7,6
|
100,0*
1,2% hízómarha (fajta megjelölése nélkül).
|
1884
|
86,0
|
4,6
|
9,4
|
100,0
|
1895
|
73,0
|
18,0
|
9,0
|
100,0
|
1911
|
48,1
|
41,7
|
10,2
|
100,0
|
A nyolcvanas évek végétől tehát Erdély marhatenyésztése is gyökeresen megváltozott. Szigorú állategészségügyi intézkedésekkel sikerült a marhavészt felszámolni, ha valahol mégis felütötte a fejét, mindenkor azonnal lezárták a gyanús községeket, s (kártérítéssel) kiirtották az állatokat. Törzskönyvezési zóna bevezetésével nehezítették az állatcsempészést, bár volt, amikor a jól szervezett csempészek már eleve a fajta, szín és a kornak megfelelő hamisított marhaleveleket használtak. Egyes határ menti területeken ezért is erőltették a hatóságok a jól elkülöníthető pirostarka fajták terjesztését. A századelőn az állami támogatás komolyabb lett, kölcsönök, tenyészállatok juttatása mellett legelőjavításra is kiterjedt.
Hagyományok, piachatás, hatósági intézkedések együttes eredőjeként Erdély szarvasmarha-tenyésztése olyan korszerűsödésen ment keresztül, mely egyben a helyi igényekhez igazodva a sokféleséget is fenntartotta. Korszakunk végén e régió kisebb állatsűrűségű vidéknek számított, de a paraszti gazdaságok itt több marhát tartottak az országos átlagnál, a külön színt képviselő Fogarasban pedig 1000 lakosra 678,2 marha jutott, ami a legkedvezőbb európai mutatók közé tartozott.
Különleges funkciót töltött be az erdélyi specialitásnak számító bivaly, mely rendkívül tápdús teje miatt hajdanában a főúri udvarokban honosodott meg. Korszakunkban Dél-Erdély gazdái már nagyban tartották, 1870-ben a félszázezres állomány kétharmada a Nagy-Küküllőtől délre, s fele szászok tulajdonában volt, 1879-től a sárkányi állami gazdaság bivalybikák tenyésztésével segítette elő terjedését, de ennél fontosabb volt az a tény, hogy a 1541legszegényebbek számára az igavonó megszerzésének útja a bivalyvásárláson át vezetett. A század utolsó harmadában egy hízott disznóért egy pár bivalyborjút lehetett venni, ez pedig szalmán, kukoricakórón is megélt, hamarabb tudták igába fogni, kiváló vonóereje alkalmassá tette új földek feltörésére. A bivaly lett a szegényparaszt univerzális vontatója: szántott vele, s az akkori nyugodtabb életritmusban fuvarozásra is használták, hideg télben „kabátot” adva rá, mert meleg övi eredete miatt könnyen meghűlhetett. Román parasztok közvetítésével terjedt el Erdély északi és nyugati részein is; Kolozs és Szolnok-Doboka megyékben 1904-től 1908-ig számuk 14 ezerről 36 ezerre növekedett. Kalotaszeg környékén a múlt század legvégén kezdték el tartását, s a világháború végéig a pirostarka marhával együtt kezdte kiszorítani a hagyományos fehér marhát. A módos parasztgazda – a néprajzi kutatásokból tudjuk – lenézte, majd a századfordulótól maga is beállította istállójába a bivalyt, de szinte eltitkolta a külvilág elől. A gazdag Halmágy magyar gazdái a gúnytól való félelem miatt sokáig nem is jármozták. Ekkorra azonban már a magyar parasztság körében is megnőtt az addig macskák és kisgyermekek eledelének tartott tej becsülete, Kolozsvár környékén például a város tejigénye fejlesztette a bivalytartást, a tejhordással pénzforrást teremtve több falu számára.
A bivaly történelmi funkciója korszakunkban abban állott, hogy segítségével azok a törpebirtokosok, akik a drágább és kényesebb hagyományos igavonó beszerzésére és tartására képtelenek voltak, függetlenülhettek az ökrösgazdáktól; tejéből szerény, de viszonylag rendszeres pénzbevételhez jutottak, fuvart vállalhattak, s ezzel már valamivel biztosabban tudtak megkapaszkodni akár a legcsekélyebb földdarabkán is. Ennek megfelelően nőtt a bivaly népszerűsége is, száma 1895 és 1911 között 20%-kal emelkedett, meghaladta a 120 ezret.
A lóállomány alakulásában kevésbé érződött a tisztán gazdasági szempontok érvényesülése, hiszen a fuvarozás és az igavonás mellett a nagy- és középbirtokon a lovakat nemcsak üzleti megfontolásból, hanem reprezentációs kötelességből is tenyésztették. A kolozsvári lóversenyeken futtatni rangot jelentett, noha a legnagyobb díjat évtizedeken át mindig Erdélyen kívül nevelt ló vitte el. A hadsereg lóvásárlásai sem függtek a konjunktúráktól. A vasutak megjelenésével a távolsági szekérfuvarozás jelentősége csökkent, de a teher- és személyforgalom emelkedése éppenséggel növelte a lovas kocsik iránti igényt. A gyárak, fűrészüzemek, vasútállomások, a még mindig vasút nélküli helységek között szállítani kellett, s a távoli fürdők vendégeit is rendszerint hosszú kocsizással lehetett célhoz juttatni. A fa- és borvízfuvarozás sok székely fő jövedelmét adta. Nagyküküllő, Udvarhely, Brassó, Háromszék és Csík megyék az ország sűrűbb lóállományú déli övezetéhez tartoztak, nem kis részben a hagyományok, valamint a zabtermelés kedvező feltételei miatt. A századvégen a lóállomány növekedése megállott, Erdély egészében pedig 1895 1542és 1911 között valamelyes csökkenés következett be. Az összetétel ugyancsak megváltozott, a kisebb testű hegyvidéki lovak a havasi falvakba szorultak, a szász községekben a hidegvérű, nagy testű lovak is feltűntek. Az állomány javításában a kiegyezés után alapított, a lipicaira szakosított fogarasi állami ménesbirtok, valamint az erdélyi ménes fenntartására berendezkedő kolozstordai ménesgazdaság játszott szerepet, míg a déli, homoródi, sepsiszentgyörgyi méntelep kizárólag a hadsereg céljait szolgálta.
A sertéstartás átalakulása során a ridegen tenyésztett disznócsordák elapadása következett be, majd pedig ugyancsak fajtaváltás indult meg a századvégen. Az ötvenes-hetvenes évek félmilliós állatszáma 1895-re közel egymillióra emelkedett, amit azután a sertésvész alaposan megtizedelt. Ha nem is csökkent 22%-kal, mint ahogy az 1911. évi statisztikából kitűnne, tény, hogy a falvak kondái összezsugorodtak, s csak az első világháború kitöréséig sikerült a csapást kiheverni. Az új szaporulat a mangalica mellett főként a jó húsú báznai sertésre esett. A disznóhús iránti kereslet inkább a nagyvárosokban növekedett, a sertést korszakunkban faluhelyen nem friss húsáért, hanem füstölt termékekért, főként szalonnáért és zsírért tartották. A fejlettség és a hagyomány meghatározó erejét mutatja a területi megoszlás: a legkisebb sertéssűrűség Besztercében, Hunyadban és Marostordán, a legnagyobb Kis-Küküllö, Nagy-Küküllö, Szeben és Fogaras megyékben alakult ki.
A baromfi adta azt a húsfélét, amihez a szegényparaszt is a leggyakrabban hozzájuthatott. A legelők feltörése apasztotta a libanyájakat, növelte a tyúkok amúgy is meglévő túlsúlyát. A baromfisűrűségben igen kedvezőtlen volt a helyzet már 1884-ben – az első felmérés idején –, 1 km2-re 62,2 jutott, felénél is kevesebb, mint a Dunántúlon. Egyedül Kis-Küküllő megyében érte el az országosan is jelentős 144,8 darabot. A századvégtől a tojás iránti kereslet megugrása segítette elő új baromfifajták terjedését.
20. táblázat. Az állatállomány megoszlása a gazdaságtípusok között, 1884–1911 (%)
| ||||||
Állatfajta
|
1884
|
1895
|
1911
| |||
paraszti
|
közép- és nagy-
|
100 kat. h. alatti
|
100 kat. h. feletti
|
100 kat. h. alatti
|
100 kat. h. feletti
| |
birtok
|
birtok
|
birtok
| ||||
Ló
|
78,5
|
21,5
|
90,8
|
9,2
|
92,0
|
8,0
|
Szarvasmarha
|
81,3
|
18,7
|
89,6
|
10,4
|
92,2
|
7,8
|
Juh
|
84,5
|
15,5
|
91,1
|
8,9
|
90,6
|
9,4
|
Kecske
|
91,7
|
8,3
|
98,2
|
1,2
|
98,3
|
1,7
|
Sertés
|
74,3
|
25,7
|
89,3
|
10,7
|
89,5
|
10,5
|
„Számosállat”
|
80,7
|
19,3
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Az állatállomány összesített területi megoszlása sem mutat más képet, mint amit az egyes felsorolt fajták elterjedtségénél láttunk. A szászok marha-, ló- és 1543sertésállománya volt a legnagyobb; a juhtenyésztés szinte román monopólium maradt; a román vidékek állatállománya nagyobb volt a magyarokénál, marháik jobban tejeltek, míg a magyar tájak marhaállományának átlagsúlya volt magasabb. A számosállatra redukált állomány a század végén és az új század elején valamivel 1,5 millió darab felett mozgott, a legnagyobb, országosan kiemelkedő sűrűséget Fogaras, Szeben és Brassó megyék mutatták, ellenben Észak-Erdély, a Székelyföld északi része meglehetősen kevés állatot tartott. Paraszti kézen volt 1885-ben az állatok több mint 80%-a, s ez az arány a későbbiek során sem romlott. A nagybirtokra gazdaságonként majdnem háromszor, a középbirtokra mintegy félszer kevesebb marha jutott, mint a Dunántúlon, míg az 5–20 hold közötti gazdaságoknál az erdélyi átlag magasabb volt a dunántúlinál. A nagybirtok állatait ugyanakkor átlagban 30%-kal magasabb áron lehetett értékesíteni; a minőség és a piac kihasználása szempontjából ebben jelentkezett a nagyüzem előnye. Ha az úri birtoknak voltak érdemei ebben az ágazatban, úgy az a fajtajavításban mutatkozott meg, míg a parasztság széles rétegei tartották fenn és fejlesztették tovább szűkülő legelőiken Erdély szinte teljes állatállományát.
A mezőgazdaság termékei növekvő mértékben kerültek be az országos és a világpiac keringési rendszerébe. A nagyüzemek terményeit forgalmazó kereskedők tevékenysége mellett nagy jelentősége volt a kisebb-nagyobb vásároknak, melyek a paraszti élet ünnepszámba menő eseményei közé tartoztak. Szemterményeket szinte minden piacon árusítottak, korszakunk legrangosabb gabonapiaca a Mezőség termékeit kínáló Marosludas vására volt. Bánffyhunyad, Naszód, Székelykeresztúr, Hátszeg regionális állatvásárai mellett messze kiemelkedett a medgyesi Margit-napi vásár, ahol az első két napon a juhok, a harmadik és negyedik napon a szarvasmarhák, míg az utolsó kettőn a lovak és bivalyok cseréltek gazdát.
