AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE
AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE
A gazdaság általános fejlődésében növekvő súlyt kapott az állami gazdaságpolitika. A több mint fél évszázados periódust egészében a liberális gazdaságpolitika uralta, mely a nyolcvanas évekig a szabad versenyes, szabad kereskedelmi-közgazdasági elképzeléseket tartotta a Magyarországgal érdekazonosságban álló Erdély fejlődésére is a legalkalmasabbnak. A kibontakozó tőkés termelést kisebb mértékben közvetlen beavatkozással, elsősorban a kedvező belső és külső feltételek akadályainak elhárításával igyekezett támogatni.
Gazdaságpolitikai gyakorlat és teória között azonban mindegyre ellentmondás támadt. 1850-ben az abszolutizmus felszámolta a birodalom magyar és osztrák felét elválasztó évszázados vámvonalat, közös vámterületté olvasztott nagyon eltérő fejlettségi szinten álló történeti régiókat, teljesen szabaddá tette a termékek áramlását, megkönnyítette a tőkemozgást, a munkaerő vándorlását. Bécs meggyorsította a monarchia perifériája, Erdély és a szűkebb Magyarország gazdasági egységesítését is, félretéve egyelőre az aggodalmat, hogy ez a periféria maga is felléphet majd Ausztria ellenében. A birodalom gazdaságpolitikáját elsősorban az osztrák–cseh tartományok ipari érdekei határozták meg, annak támogatására alakította ki a központi kormány az 1854. évi védvámos tarifát, melyet a kor hazai közgazdái mind a Lajtán inneni ipar, mind a mezőgazdaság szempontjából szűkkeblűnek 1519találtak. A nagyobb gondot azonban az instabil kormányzati rendszer és a nyugati országokhoz képest gyenge Lajtán túli kapitalizmus korlátozott modernizáló képessége jelentette. Az ausztriai tőke monopolhelyzetet élvezett az osztrák császárság egész területén, de szegény volt ahhoz, hogy a keleti tartományok tőkeigényét kielégítse, az abszolutizmus rendszere viszont nem tudott elegendő politikai biztosítékot nyújtani a nyugati tőke nagyobb beáramlásának előmozdítására. Ráadásul politikai szempontok Erdélyre vonatkozóan is keresztezhették a liberális gazdaságpolitika útját a vasútkérdéstől egészen a telekkönyvek bevezetéséig. E megszorító feltételek között csak csökkent értékű gazdaságpolitikára futotta. Az állam eleinte maga próbálkozott az infrastruktúra fejlesztésével, de már az ötvenes évek közepén magánkézbe került például az egész vasútépítés – e kor legfontosabb műszaki emeltyűje.
1867 után fordulat következett Erdély gazdasági fejlődésében. A kiegyezéssel konszolidálódó monarchia megjavult gazdasági lehetőségeit kihasználva, az önálló magyar kormány az ország összérdekeit szem előtt tartó gazdaságpolitikát vállalt magára. A liberális alkotmányosság bevezetésével megteremtette a külföldi tőke nagyarányú beáramlásának ideológiai-politikai garanciáit is. Segítette, részben maga építette ki – gyors ütemben – az ország vasúthálózatát, támogatta a modern hitelszervezet, a szakoktatás, mintagazdaságok kialakítását; vállalkozóként is jelentős szerepe volt, törvényhozása pedig részleteiben szabályozta a tőkés termelési viszonyokat.
A külgazdasági kapcsolatok területén a kiegyezéssel a magyar állam lemondott ugyan a teljes szuverenitás gyakorlásáról, hiszen fennmaradt a közös pénzrendszer és a közös vámterület, de éppen 67 biztosított intézményes keretet a magyar igények érvényesítésére a közös vámpolitika területén. Az abszolutizmus által gazdaságilag, a kiegyezés által pedig politikailag is egységesített Magyarország és Erdély a pesti kormány vezetése alatt felléphetett a monarchia ipari túlsúlyú nyugati centruma ellen. A szabad kereskedelem éppen ekkori virágévei amúgy is kedveztek a magyar agrárérdekeknek. A hatvanas-hetvenes évek nagy európai élelmiszer-keresletét kihasználva, a kormányzat megpróbált mindenütt szabad bevitelt biztosítani a hazai agrártermékeknek, cserében viszont be kellett engednie a nyugati országok ipari termékeit, amit akkor még a magyar gazdaság fejlődésével össze lehetett egyeztetni. Az ipari áruk korlátlan behozatalát azonban az európai élmezőny végén elhelyezkedő Lajtán túli ipar nehezményezte. A kiegyezéses rendszer egyik szervi hibája – két eltérő gazdasági szerkezetű, de önálló gazdasággal és államigazgatással rendelkező ország egy vámterületet alkotott, egyazon vám- és kereskedelmi politikát kényszerült folytatni – sok ellentét forrása lett mind Ausztria és Magyarország vezető körei között, mind a monarchia és szomszédai közötti kereskedelmi kapcsolatokban, ami Erdélyt is közelről érintette. Ausztria-Magyarország közös vámpolitikáját végig kompromisszumok 1520útján kellett kialakítani, s ezekben a magyar kormány főként a mezőgazdaság érdekeit juttathatta érvényre. Az államnak hagyományosan fontos szerep jutott a román kereskedelmi kapcsolatok szabályozásában.
A román fejedelemségekben a birodalom ipari termékei, erdélyi iparosok és kereskedők – mint láttuk – régtől fogva kedvező értékesítési területet találtak, ahonnan viszont élelmiszerek, mezőgazdasági alapú nyersanyagok érkeztek, utóbbiak főként a dél-erdélyi kézművesipar céljaira. A modern román állam fokozatos kiépülésével azonban annak pénzszükséglete is megnőtt, a beviteli vámokat 1850-ben 5%-ra emelték, 1866-tól már 7,5% bevezetésére törekedtek, ami az erdélyi iparosok és kereskedők számára csak tetézte egy nagyobb átalakulási folyamat által kitermelt gondokat. Erdély fokozott integrálódása a monarchia tőkés gazdaságába együtt járt belső gazdasági szerkezete egyes ellentmondásainak kiélesedésével. Az 1848 előtti konzervatív feltételek közötti gazdaságfejlődéssel szemben, amely csak keskenyebb felületen érintkezett a birodalom nyugati tartományaival, az 1850-es évektől, s még inkább az 1860-as évek közepétől hagyományos kézműipara otthon kellett szembe nézzen az osztrák–cseh gyáripar ún. helyettesítő termékeinek erősödő versenyével, a kárpáti államhatárokon túl pedig a vízi úton igen olcsón szállított angol és francia áruk özönével, s emellett még az időközben ott műhelyeket nyitó, a birodalomból áttelepült iparosok termelésével. A román piac nem volt többé az erdélyi kereskedők szabad vadászterülete. E külkereskedelmi tevékenység s az ehhez kapcsolódó kisipar hosszan tartó kríziséből először megpróbálnak nagyobb arányú kivitellel kiutat keresni, egyfajta kivételes helyzet visszaállításához sürgetik az államhatalom közbelépését. A Pest felé kiépülő vasúti kapcsolat „egymagában nem tud megmenteni bennünket a nyugati konkurencia veszedelmétől mindaddig, amíg nincs nyitva számunkra a természetes út – Oláhország irányába” – írta 1867-ben Nagyszeben városvezetősége Mikó Imre közlekedésügyi miniszternek címzett emlékiratában.* Erdélyi iparos- és kereskedőkörök sürgetésére a kereskedelemügyi miniszter már 1869-ben szorgalmazta egyezmény kötését Romániával.
V. AXENCIUC–O. TIBERIAN, Premise economise ale formării statului naţional unitar român. Bucureşti 1979. 113.
A magyar–román kereskedelmi forgalom fellendítésére különösen kedvezően alakultak a körülmények a hetvenes években. 1875-ben a formailag még török függőségben levő Romániával a monarchia tíz évre szabad kereskedelmi jellegű szerződést kötött – a nagyhatalmak közül elsőként megelőlegezve ezzel önállóságának nemzetközi jogi elismerését. Része volt ez az Andrássy által szorgalmazott külpolitikának, amely a birodalom balkáni hegemóniáját a fejlődő kisállamoknak nyújtott támogatás útján próbálta kiépíteni. Az értékes politikai gesztusért Romániának gazdasági ellenszolgáltatást kellett adnia. 1521Gabonáját ugyan vámmentesen vihette be a monarchia piacára, de az állatvámokat már annak függvényében alakították ki, hogy Németország mennyire vámolta meg Ausztria-Magyarország állatexportját. Bukarest félre kellett tegye iparvédelmi törekvéseinek egy részét, s gyakorlatilag szabad utat biztosított a monarchia ipari termékei számára. A budapesti kormány így is csak Andrássy határozott nyomására fogadta el a szerződést, mert úgy látta, hogy Magyarország mezőgazdaságának kell majd megfizetnie „az osztrák–cseh gyáriparnak” kialkudott előnyöket.
Az 1875. évi kereskedelmi szerződés által előmozdított forgalomnövekedésből Erdély kivette a maga részét, noha súlyosabb és alacsonyabb értékű hagyományos termékei számára az egyezmény nem volt olyan kedvező, mint a gyáripari áruk esetében. Öt év alatt a monarchia kivitele megháromszorozódott, a román behozatal még dinamikusabbnak várt növekedésére azonban már nem kerülhetett sor. Németország hamarosan lezárta határait Ausztria-Magyarország állatai előtt, utóbbi ezért ugyancsak állategészségügyi okokat kihasználva 1877-től korlátozta az orosz és román behozatalt. 1882-től marhát egyáltalán nem, juhot és sertést csak időnként engedtek be. Az állattenyésztők kezdetben örvendtek ennek a lépésnek, de hamarosan kiderült, hogy így viszont túlságosan kevés lesz a marha Erdélyben, nem tudják az országos piacon értékesített mennyiséget egymagukban gyorsan pótolni, az odahaza levágott állatok bőre pedig nem elégséges a részben román piacra termelő dél-erdélyi bőrfeldolgozó iparosok szükségleteinek kielégítésére. Osztrák példán okulva a magyar hatóságok is enyhítettek az egészségügyi előírásokon, „rendőri felügyelet mellett” egyes erdélyi vállalatok ismét feldolgozhattak román gyapjút, s kisebb mennyiségben lehetővé tették a marhabőrök behozatalát. A „határzár” mindenesetre a két ország kereskedelmi kapcsolatainak romlásához vezetett. Az egyezmény lejártával Románia az osztrák–magyar termékektől – saját ipara védelmében – megvonta a kedvezményeket, válaszul a monarchia harci vámokat (30%) vetett ki a román behozatalra.
Az 1886-tól 1893-ig tartó vámháború a minimálisra csökkentette a behozatalt, Románia gabonáját még inkább nyugatra irányította, állattenyésztésére pedig érzékeny csapást mért. De a monarchiának is magas árat kellett fizetnie. Romániai kivitele visszaesett, monopolpozícióit elvesztette, helyét Németország vette át. A viszonylag alacsony feldolgozási szintet képviselő, jórészt népi felhasználásra készülő erdélyi ipari termékek (a fa- és faáru mellett zömében textilfélék, bőráruk, cserepek, üvegek) készítői sínylették meg legjobban a változásokat. „Tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor fogunk ipartermékeinkkel teljesen kiszorulni, de a Romániával való kereskedelmi szerződés meghiúsultával a csapás sokkal hamarább következett be, mint ahogy gondoltuk” – írta a kézdivásárhelyi ipartársulat.*
1886. június 15-i felirat. OL, Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium (FIK) iratai. 1886. 38. t. 32 255.
1522Az Erdélyi Gazdasági Egylet 1886. évi közgazdasági értekezletén (szász–magyar) programot dolgoztak ki a nehézségek áthidalására, melyben állami megrendelések, kedvezmények követelése éppúgy szerepelt, mint a szövetkezetek kiépítése, a vasúthálózat fejlesztése. Politikusok és gazdasági körök nyomása alatt a kormány segítő akcióba kezdett. A Hitelbank közreműködésével állami megrendeléseket adtak határszéli vállalatoknak, kézműveseknek. A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium valóságos közvetítőirodává alakult; a katonaságnak bakancsokat, a csendőröknek, rendőröknek, fináncoknak kalapokat, a vasutaknak, börtönöknek, bányászatnak posztót, takarót, cipőt, csizmát, vásznat, üvegárut, papírt rendeltek. Brassóban áruközvetítő irodát állítottak fel. Új piacokat is kerestek Bukovinában, Bulgáriában, s részben a monarchián belül; s tarifakedvezmények, adóelengedések egészítették ki az intézkedéseket. A sokféle érdek egyeztetése nem ment könnyen. A fuvardíjakat nem lehetett a MÁV önköltsége alá vinni, nehéz volt elválasztani a rászorulókat a nyerészkedni vágyóktól. Ugyanakkor székely mezőgazdasági körök szerint „a mostani vámháborús idő jobb a gazdákra nézve”,* a brassóiak viszont az országosnál kedvezőbb árat „fegyenci munkabérnek” tartották, s eleinte nem varrták meg a katonai lábbelit, máskor meg nem sikerült a kívánt minőségű árut előállítani.
Háromszék vármegye 1886. december 29-i felirata. OL, FIK, 1887. 38. t. 2417–10 112.
Mindenesetre a vámháború meggyorsította egyes régi kisipari ágak pusztulását, vagy ahogy a brassói kereskedelmi kamara némi egyoldalúsággal írta: sok szerény egzisztencia hanyatlásának és pauperizálódásának forrása lett. Az 1893. évi új kereskedelmi szerződés ismét rendezte a kapcsolatokat, az osztrák gyáripar részben visszaszerezte romániai pozícióit, vele együtt néhány középüzemmé növekvő, minőségi árut kínáló dél-erdélyi szász textilüzem is, a kisiparnak és háziiparnak azonban ez többé nem sikerült. Bár korszakunk végéig ez is szállított Romániába, termékeit otthon vagy Bosznia, Szerbia, esetleg Galícia piacain kellett elhelyeznie.
Az állam már az 1880-as évektől támogatásban részesítette az ipart. 1881-től 15 éves adómentességet kaptak az új terméket előállító gyárak, de régebbi textilüzemek is. 1890-től kamatmentes hiteleket nyújtottak, majd fokozatosan áttértek a szubvenciók preferálására. 1907-től a kormány valóban jelentős összegeket fordíthatott iparfejlesztési célokra, s ezekből – nemzeti különbség nélkül – Erdély üzemei és kisiparosai (leginkább Brassó vidékén) ugyancsak támogatáshoz jutottak.
Az erdélyi ipar fejlesztésében – mint az egyes ágazatok leírásánál jelezzük – kulcsszerepe volt az államkincstárnak. Az állam pénzügyi lehetőségei, a pártpolitikai harcok és a kor liberális elképzelései jelentősen szűkítették a beavatkozás mértékét. Szociálpolitikai megfontolások ugyan végig jelen 1523voltak és hatottak, de nagyobb mértékben csak a korszak végén, az utolsó békeévekben kerültek előtérbe, amikor már a földgázra alapozva tervezték Erdély közepének villamosítását, az Érchegység bányászatának fellendítését, további iparosítást.
Erdély agrártermelésének fejlesztésében az állam – akkori korlátozott eszközei ellenére – fontos feladatot töltött be. Mintagazdaságok, tenyésztelepek, fajtanemesítés, szakoktatás megteremtése, illetve kiterjesztésének kevéssé látványos aprómunkája mellett az agrárpolitika hatásai az ismertebbek. A nagyszabású eszközberuházások feltételeinek hiányában a mezőgazdaságnak önerőből elsősorban a modernizáció egyik jelentős lépésére futotta: a javított szerkezetű hagyományos termelést kiterjesztette, területnöveléssel – alapvetően élőmunka-felhasználással – csökkentette a termelési költségeket. Ez azonban még nem biztosította a versenyképességet. Erősen mezőgazdasági meghatározottságú kormánypolitikusok a magasabb agrárjövedelmek realizálása érdekében a monarchia piacát védvámos lépések sorozatával a századfordulótól a magyar állam – s részben Galícia – termelői számára monopolizálták. Az ország agrár-„exportja” a korszak végén már szinte teljesen a birodalomra szorítkozik. A világpiac mezőgazdasági árcsökkentő hatása helyett árnövekedés, 1906 után az agrár-monopolvámok hatására 30% körüli áremelkedés következett be. (1875-től 1910-ig a marhaárak másfélszeresre, a sertésárak a negyedével nőttek, egyedül a búzaárak nem érték el a nagy konjunktúra kori szintet.) Erdély mezőgazdasága számára – éppen alacsonyabb fejlettsége miatt – jórészt ez tette lehetővé a gazdaságos termelést, a fejlesztést, a kedvezőbb indulású, képzettebb szászok esetében egyenesen a legmagasabb: a dunántúli fejlettségi szint elérését, a szélesebb magyar és román paraszti rétegek számára a rendkívül szerény kelet-európai viszonylatokhoz képest még mindig biztonságos megélhetést.
Állami szociálpolitika a parasztság irányában először regionális ínségcsökkentő akciók, alkalmi adóelengedések, kis segélyek útján kezdett kialakulni, a gazdasági liberalizmus keretein belül. Mindazon esetekben, ahol a gazdasági bajok élesebb politikai feszültséggel fenyegettek, az állam rákényszerült a paraszti életkörülményekbe való közvetlenebb beavatkozásra is. Az első számottevő akció a Naszód vidéki hajdani román határőrközségek vagyoni viszonyainak, majd gazdasági helyzetüknek állami eszközökkel történő rendezése volt. Itt az abszolutizmus kori intézkedéseket a kormány 1872-ben felülbírálta, a román közvagyon képviselőivel a pénzügyminisztérium megállapodást kötött, melyben a kincstár a községek és a román iskolaalap javára lemondott követeléseiről. A 44 román falu erdői azonban rohamosan csökkentek, mert a fakereskedők a parasztok kárára ügyeskedtek, ellenőrzés nélkül vágták a fát, így a községek egy része még állami adóját sem tudta kifizetni. Amikor 1890-ben bírósági egyezséggel lezárult a falvak és az erdők egy részére igényt formáló nagybirtokosok közötti per, az állam több mint 1524kétszázezer hold erdőt saját kezelésbe, a külön erre létesített besztercei erdőigazgatóság útján szakszerű művelés alá vett. 75 km rendes nyomtávú vasút épült, jórészt állami költségből, 1909-ben keskeny vágányú vasutat építettek, amiről a helyi román lap írta: „Van tehát egy községi tulajdonban lévő vasútvonalunk. Nehezen hisszük, hogy ilyen különlegesség másutt is lenne az országban.”* Megnyitásánál a Budapestről érkezett uraknak a zenekar még a nemzeti himnusznak számító Ébredj, román című dalt is eljátszotta... Az állami kezelés megszabadította a községeket a felhalmozódott adóterhektől, a kopár részeket fásították. A gazdálkodást a falvak nyolc képviselője az alispánnal együtt ellenőrizte, az évi több százezer korona tiszta jövedelmet a községek – részben kulturális – céljaira fordították, míg további mintegy 60 ezer holdat teljesen saját belátásuk szerint használtak. A naszódiak hasonló helyzetbe jutottak, mint az ismertebb karánsebesi román vagyonközösség tulajdonosai, ahol a teljes önkormányzati forma végig fennmaradt. A besztercei erdőigazgatóság mintajuhászatot és -tehenészetet létesített, évente több ezer nemesített gyümölcsfacsemetét osztott ki, s ezzel, de mindenekelőtt az erdőgazdálkodás megteremtésével, munkahelyeket létesített, impulzust adott a gazdasági életnek, hozzájárult Naszód vidék külön kis román világának felfrissüléséhez.
Revista Bistriţei, 1909. 31. sz. Idézi BÍRÓ S., A magyar és román életkörülmények a dualizmus korában. (Kézirat az MTA Kézirattárában.)
A kor megoldatlan szociális problémája maradt a székely kérdés. A jobbágyfelszabadítás, a határőrvidékek felszámolása itt tömegeket sodort zsellérsorba, vagy fosztott meg a határőrszolgálatért járó bevételektől, ruhadíjtól, részben a szolgálatból adódó feketekereskedelemtől. A hirtelen rázúduló adóterhekhez az elmaradottan gazdálkodó vidék nehezen tudott hozzászokni, s még az ötvenes években meglendült a kétirányú áramlás: az ország belsejébe és a Kárpátokon túlra. A székelyföldi mezőgazdasági termelés az országos piactól a vasutak késői kiépítéséig kevés ösztönzést kapott, a helyi értelmiség – a szász községek papjaitól és tanítóitól eltérően – alig tudott a modernizációhoz segítséget nyújtani. A közös földek összeszűkülése a szegényparasztságot mind az állattartásban, mind a fakitermelésben akkor korlátozta, amikor még nem alakult ki új egyensúlyt biztosító alternatíva. Az ország tőkés fejlődése a Székelyföldön összesűrítette a negatív hatásokat. Kisiparát odahaza és külföldön egyformán szorongatta a gyári termékek versenye, különösen a fővasutak kiépítése után. Az 1886-ban kezdődő vámháború a természetes folyamatot meggyorsította, kisegzisztenciák pusztításával emberi sorsok átalakulását idézte elő. Tömegével vándoroltak az iparosok Romániába, kis „gépeiket” is magukkal vitték, s annak fellendülő kisiparát erősítették. A Székelyföld, mint láttuk, az ország csekély gyáriparú területei közé tartozott, így az elszegényedőket nem szívhatta fel az ipar. Az 1525eljárkálás tradíció lett, még az otthoni magasabb napszám esetén is a távoli utat választották. A Barcaságba akkor is évekig lementek csépelni, amikor a cséplőgép miatt két-három nap múlva mindig üres kézzel tértek vissza. Sokan Románia földjein dolgoztak, ahol megbecsült munkaerőnek számítottak. Bojárok megbízottjai a századvégen Háromszékben egész falvak lakóit „előlegezték meg” tavasztól őszig tartó munkára szép napszámbérért.
A kivándorlás, a romániai munkavállalás, a gyakori ottragadás hívta fel a kor magyar közvéleményének figyelmét a székelyek gondjaira. A századvégen a székely kocsisokat és béreseket próbálták az ország belsejébe terelni; 1900-ban a fővárosban női bizottságok alakultak székely cselédlányok közvetítésére. Még a székelyek áttelepítése is szóba került. A Kereskedelemügyi Minisztérium a századvégen indította „székely ipari akcióját” részben a háziipar, kisipar szerény támogatására, még inkább székely fiúk különböző állami üzemekben, vasúti műhelyekben történő kiképzésére, aminek azonban az volt a fő baja, hogy székely gyáripar hiányában jó részük nem került vissza szülőföldjére.
Az 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus – melyet a kormányzat és ellenzéke közösen tartott meg – kimondotta, hogy a bajokat az állam közbelépésével kell orvosolni. Ugyanabban az évben a Földművelésügyi Minisztérium a négy székely megye fejlesztésére segélyakciót indított, Marosvásárhelyt kirendeltséget létesített. Több száz gazdakört alapítottak, ezek vezetőit tanfolyamokra, tanulmányútra küldték, adózásban, könyvelésben, hitelügyekben képezték őket, 1905-től szakmai kirándulások voltak földművesiskolákba, szász gazdaságokba, kecskeméti zöldségesekbe, állattenyésztő telepekre. Háziipari tanfolyamok, népkönyvtár, ingyenes jogi tanácsadás volt hivatott a felvilágosítást szolgálni. A fogyasztási és tejszövetkezetek gyorsan alakultak, de nehezen eresztettek gyökeret. Eredményesebb volt a tenyészállatok (marhák, disznók, juhok, baromfiak) nevelése, a legelők rendbehozatala – erre komoly pénzt fordítottak a falvak is –, tehát az, aminek a feltételei általában megértek. A még uralkodó gazdasági liberalizmus, a korlátozott anyagi források és az uralkodó körökön belüli ellentétek átfogó megoldást nem tettek lehetővé. Noha már rendelkezésre álltak az ún. hegyvidéki (rutén) akció tapasztalatai, nem mondtak le „mintagazdák” segélyezéséről, ami a nép igazságérzetét sértette. Az ínségsegély, az áttelelést biztosító 1908. évi olcsó takarmány mindenesetre több száz családot segített ki a bajból.
A „székely akciót” több vármegye kérésére fokozatosan kiterjesztették. Előbb Kis-Küküllő és Torda-Aranyos, majd Brassó magyar falvai kerültek be, 1909-től Alsó-Fehér, Kolozs és Szilágy vármegyék. Nagy eredményt sehol sem hozott ugyan, de távlataiban a fejlesztést mozdíthatta elő, mivel némileg pótolta azon kereteket-szervezeteket, amelyeket a falu társadalma saját érdekeinek képviseletére magától nem tudott kitermelni. A világháború 1526kitörése előtt a kormányzat hajlott arra, hogy – amennyiben a román nemzeti mozgalom vezetőivel sikerül politikai kompromisszumot kötnie – minden rászoruló románlakta vidékre kiterjessze az állami segélyprogramot.
