2. AZ AGRÁRTÁRSADALOM
2. AZ AGRÁRTÁRSADALOM
„Midőn a társadalmak alapjai megváltoznak, midőn a közdolgoknak egészen új rendje áll fel, a társadalom elemeinek viszonyai is egymáshoz és az egészhez szükségképpen utána alakulnak: más forrású és természetű jogok, új törvények és társadalmi szabályok, a régiektől gyakran különböző hazafiúi és erkölcsi kötelezettségek születnek… ” – írta Mikó Imre gróf jó egy évtizeddel a korfordulót jelentő 1848. évi forradalom után, annak még csak bontakozó, de már várható távlati hatásának összegzéséül.*
Mikó I., Irányeszmék. Pest 1861. 44.
A feudális rend fölszámolása – mint a jobbágyfelszabadítás végrehajtásánál láttuk – jogállásukban és lehetőségeikben alapvetően megváltoztatta az egyes osztályok helyzetét és egymáshoz való viszonyát. Széles jobbágyréteg lett földjének szabad, polgári tulajdonosa, míg a feudális szolgáltatásait veszített nemesség földvagyonának formális megcsappanása ellenére is átmentette birtokait az új korszakba. Kisnemesek több tízezres rétegét fosztották meg egyébként már rég illúzióvá lett kiváltságaitól, zsellérek tömegét próbálták elszakítani az általa művelt földtől, vagy kényszerítették az önmegváltás keserves útjára. A földtulajdon „nemzetek szerinti megoszlása” is megváltozott, hiszen a felszabaduló román jobbágyok úrbéri földjei mellett a volt határőri földek nagyobb része ugyancsak román parasztok tulajdonába ment át. Megnövekedett és megváltozott a polgárság szerepe, majd a nagyiparral megszületett a mezőgazdaságtól elkülönülő nagy reményű osztály: az ipari proletariátus.
Az eltolódások ellenére változatlanul érvényben maradt a társadalmak fő rendező elve: egy osztály vagy réteg helyét a tulajdonhoz és a szélesebben értelmezett hatalomhoz való viszonya határozta meg. Tulajdon és hatalom feudalizmus kori közel teljes megfelelését a polgári forradalom széttörte. Új, széles rétegeket juttatott tulajdonhoz, de teljesen kívül rekesztette, vagy csak nagyon áttételesen részeltette őket a hatalomból, a további összfejlődésre bízva, mennyiben tudják majd ezek potenciális súlyukat reális hatóerővé változtatni.
Míg a gazdasági növekedés rajzánál a forradalom által hozott gyökeres változások nagy súlya mutatkozott meg, addig a polgári átalakulás lehetőségének 1579korlátai a társadalom szerkezetének, az egyes társadalmi rétegek sorsának alakulásában válnak valóban érzékelhetővé. Itt mutatkozik meg az a kelet-közép-európai sajátosság, hogy a kapitalizálódás nagy szakasza kisebb részben ment végbe belső forrásokból, belső indítékból, döntő súllyal a tőkés világpiac hatása érvényesült. A mezőgazdaság tekintélyes hányadát ekkor még nem érintette a modern piac, árutermelő része pedig elsősorban a tőkés világpiac elemeként – s alig belső társadalmi meghatározottsága miatt – minősül kapitalistának. E csupán az európai nagy tőkés metropoliszokkal együtt létező új gazdasági állapot nem változtatja meg automatikusan az uralmi viszonyokat, hiszen évtizedekig nincs is kinek a javára megváltoztatni. A századelőig fennmaradt egy modern funkciókat magára vállaló, de nem kapitalista eredetű koalíció uralmi hegemóniája, csak később jutott nagyobb befolyáshoz a polgárság.
A történeti Erdélyben elsősorban a földbirtok és származás szerinti tagolódás volt mértékadó. Az öröklött hatalmi viszonyok mellett egyik oka ennek az országrész hangsúlyos agrárjellege: mezőgazdaságból élt mindvégig a népesség zöme; 1848-ban paraszti volt a lakosság közel 90%-a, s az agrárnépesség részaránya még 1910-ben is 70% fölött járt. Nem kevésbé fontos ok azonban az is, hogy a föld itt sem vált teljesen modern magántulajdonná, ami pedig az egyik választóvonal a feudalizmus és a kapitalizmus között. A merev birtokstruktúra és a gyenge polgárság következtében a tradicionális tulajdonosrétegek pozícióőrző harca egy egész történeti korszakon végighúzódhatott.
A történetírás még nem tud pontos képet nyújtani az 1848 utáni első évtizedek földtulajdonviszonyaira. Úgy tűnik azonban, hogy a hatvanas évek közepén, amikor már ismét megállapodott birtokviszonyokról beszélhetünk, az összes föld kétharmadáért a parasztság adózott. Megbízhatóbb adatok állnak rendelkezésünkre a századfordulótól, hiszen az 1895. évi mezőgazdasági üzemstatisztika már a legfontosabb mutatókat, a gazdaságok nagyságát, állatállományát szakszerűen rögzítette. Ekkor Erdély közel 10 millió katasztrális holdnyi területéből 4,1 millió közvetlen paraszti tulajdonban volt, míg – Egyed Ákos számítása szerint – további 2,7 millió holdat a parasztság községi vagy közbirtokossági földek formájában mondhatott magáénak, amennyiben a 100 hold nagyság alatti birtokkategóriát egészében parasztinak fogadjuk el. A parasztbirtok 6,8 millió holdjával szemben állott ötezernél alig több állami, egyházi és magánföldesúri közép- és nagybirtok. Ez a 100 hold feletti kategória birtokolt 3 millió holdat.
158027. táblázat. A földtulajdon megoszlása Magyarországon birtoktípusok szerint 1895-ben (%)
| |||||||
Tájegység
|
Úri birtok
|
Állami birtok
|
Községi és közbirtok
|
Kisbirtok
| |||
közép-
|
nagy-
|
egyházi alapítványi
|
együtt
| ||||
birtok
| |||||||
Alföld
|
14,29
|
21,25
|
6,51
|
42,05
|
2,62
|
10,10
|
45,23
|
Dunántúl
|
7,86
|
31,88
|
7,62
|
47,36
|
1,51
|
9,21
|
41,92
|
Délvidék
|
7,54
|
12,19
|
3,09
|
22,82
|
6,57
|
13,67
|
56,94
|
Észak
|
10,59
|
22,00
|
4,84
|
37,43
|
4,61
|
17,08
|
40,88
|
Északkelet
|
5,01
|
22,66
|
1,51
|
29,18
|
23,07
|
15,27
|
32,48
|
Kelet
|
7,16
|
19,57
|
12,13
|
38,86
|
8,18
|
17,40
|
35,56
|
Erdély
|
6,27
|
9,92
|
2,91
|
19,10
|
5,33
|
31,14
|
44,43
|
Országos átlag
|
8,56
|
20,29
|
5,73
|
34,58
|
5,81
|
17,23
|
42,38
|
Forrás: Die Agrarfrage in der Österreichisch-Ungarischen Monarchie 1900–1918. Bukarest 1965. 160. (KOLOSSA TIBOR számítása.)
Két évtizeddel később, az első világháború kitörésekor már valamelyest eltérő kép áll előttünk, noha a birtokviszonyok alapvetően változatlanok. Közvetlen paraszti tulajdonban találunk 4,5 millió, községi vagy közbirtokossági földekkel együtt nagyjából 7,4 millió holdat. A 100 hold feletti birtokkategóriában – ez a közép- és nagybirtok – 1,5 millió hold közvetlen tulajdon mellett még a közbirtokosságokból (inkább felfelé kerekítéssel) 1 millió holdat is ideszámítva összesen legfeljebb 2,5 millió holdat mondhatunk úri birtoknak. Bár a fenti adatok egy nyilvánvaló módosulási folyamatra utalnak (így a magántulajdonú földekben a parasztság részaránya 1895-től 1914-ig 67,3%-ról 74,7%-ra növekedett), a kutatások jelenlegi állása mellett határozott következtetéseket még nem tesznek lehetővé.
Mindenekelőtt a közbirtok nagy kiterjedése nehezíti meg a tájékozódást, hiszen az összterület harmada tartozott ide. Emellett a sajátos természeti adottságok is közrejátszottak a különbségek kialakulásában. Erdély földjének harmada ekkor is erdő, s a jól művelhető terület nem éri el a 60%-ot. Így a birtokmegoszlás és a művelési ágak kombinálásával kell kiigazítani azt a torz képet, amelyet az egyes birtokkategóriák területnagyságának mechanikus egybevetése kínálna. Venczel József elemzésének egyes eredményeit elfogadva megállapítható, hogy a szorosan vett mezőgazdasági művelésre alkalmas terület 83,4%-a, a legelőterület 22,8%-a, az erdők és nem termőföldek 12,6%-a volt a parasztság használatában. A legelőterület 60,2%-a, az erdők és a nem művelhető földek 68,1%-a a közbirtokos közösségek tulajdonát képezte; 1895-ben a közös legelőkön 570 ezer marhát, 830 ezer juhot, 220 ezer sertést tartottak. E számsorok egyben bizonyságul szolgálnak arra is, hogy az archaikus formákat a kapitalista fejlődés nemcsak bomlasztja, hanem konzerválja is. A régi struktúra maradványainak továbbélése tehát nem csupán a nagybirtok fennmaradását, vagy néhány, összességében nem nagy jelentőségű nemesi hitbizomány alapítását, hanem egyúttal a formailag szabad és önálló parasztság birtokviszonyainak – éppen a modern magántulajdonná alakítható saját földterületük mintegy felének majdnem zárolásával történő – erős konzerválását jelenti.
1581Az egyházaknak jelentősebb földvagyona csupán Alsó-Fehér és Kis-Küküllő megyékben volt, az államkincstár viszont Hunyad, Fogaras, Maros-Torda, Kolozs megyékben rendelkezett komolyabb területekkel, bár ezek súlya jócskán elmaradt a kincstár Erdélyen kívüli, krassó-szörényi és máramarosi birtokai mögött. A kincstári és egyházi földvagyon, miként a közbirtokossági és községi föld, ritkán képezte adásvétel tárgyát, így ez is hitbizományszerűen kívül rekedt a polgári birtokfogalmon, lassította a birtokvándorlást. A századfordulón a korlátolt forgalmú birtok részaránya Brassó és Szeben megyékben meghaladta a 60%-ot, ami a közföldek magas, 58% körüli arányával magyarázható.
Az úri birtok 1895-ben a magántulajdonú földek 32,2%-át adta, két évtized múltán 25,3%-ot. Valamivel többet tehát, mint a Bánságban, de jóval kevesebbet, mint a Szatmártól Biharon át Aradig húzódó sávon, ahol az összes gazdaságok területének több mint felét foglalta el. A történeti Erdélyben a nagybirtok kiemelkedő súllyal szerepelt Maros-Torda, Torda-Aranyos, Kolozs, Szolnok-Doboka, részben Háromszék és Hunyad megyékben, de ezek többségében is inkább erdő- és legelőterületekből állott. A világháború kitörésekor a közép- és nagybirtok kezén volt a szántó, szőlő, kert, tehát a szorosan vett mezőgazdasági földek 10,7%-a, a legelők 17, az erdők 20%-a. Bármennyire is nyomasztotta egyes vidékek parasztságát a nagybirtok, még az erdőkről sem mondható, hogy döntő részben a volt földesuraságok kezében maradtak volna. Erdély keleti peremtájainak jó részén a nagyobb birtok részesedése elenyésző, a volt határőrvidékeken a földek több mint háromnegyede paraszti tulajdon, míg szász vidéken a kisgazdaságok adták a magántulajdonú földek legalább 90%-át.
A kisbirtokosok száma (családtagjaikkal együtt) 1910-ben 1,4 milliót tett ki. Mellettük gazdasági cselédek, napszámosok széles rétege kötődött még a mezőgazdasághoz. Számuk azonban alig harmada a birtokos parasztokénak. A másik oldal: a bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés – az ún. iparforgalmi népesség – az összes eltartottakkal együtt sem érte el a félmilliót, s ennek harmadát is az önálló iparosok alkották. Hatvan év gazdasági fejlődés megváltoztatta az egyes rétegek közötti arányokat, de természetszerűen megőrizte e tájegység agrárjellegét.
Erdély társadalmát tehát alapvetően a kisparaszti gazdálkodás és a kisparaszti életforma jellemezte. Az agrárviszonyok szempontjából Magyarország egészségesebb birtokmegoszlású régiói közé tartozott, sőt a monarchia egészén belül is a szerencsésebb struktúrájú övezethez: a cseh, szlovén és dalmát tartományokhoz hasonlított. A parasztság számára kedvezőbb birtokszerkezet, de archaikus vonásokat erősebben őrző birtok- és üzemszervezet, alacsony kataszteri jövedelem kettőssége tükröződik a polgári kori Erdély első fél évszázada agrártársadalmának életében. A kapitalizmus valóban kettős struktúrában fejlődött, a formájában is modern vállalkozás „keskeny 1582talpazaton állott”. Önellátó, a nyugatihoz képest az elszigeteltségből alig kilépő mezőgazdasági népesség segítette a sajátos viszonyok konzerválását. A fejlődés ellentmondásai „jelentős és egyre erősödő feszültségek forrásai voltak a társadalmi és politikai struktúrában, annál is inkább, mert nagyrészt egybeestek a társadalom osztályellentéteinek és nemzeti megoszlásának fő határvonalaival”.*
Magyarország története 7. köt. 401.
A POZÍCIÓŐRZŐ ARISZTOKRÁCIA VILÁGA
A SÜLLYEDŐ NEMESSÉG ÉLETMÓDVÁLTOZÁSA
A PARASZTSÁG RÉTEGZŐDÉSE
A FALUSI ÉLETKÖRÜLMÉNYEK
