A PARASZTSÁG RÉTEGZŐDÉSE
1592A PARASZTSÁG RÉTEGZŐDÉSE
A társadalom széles alaprétegét a parasztság alkotta. Eredetét, összetételét tekintve magába foglalta a volt jobbágyokat, zselléreket, határőrkatonákat, régi szabad parasztokat és kisnemeseket – tehát mindazokat, akik általában 100 holdnál kisebb birtokon, paraszti életmódban éltek. Ide kell számítani a majdnem földtelen félproletárok és a teljesen nincstelen, de falun élő agrárproletárok százezreit is. A parasztság korszakunkban számban végig növekedett, a társadalmon belüli részaránya azonban csökkent, különösen 1890 és 1910 között. Minden változás mellett azonban a paraszti társadalom szerkezete itt nehezebben módosult, a kisparaszti birtok erősebben tartotta magát, mint az ország más részein, a mezőgazdasági bérmunkások, agrárproletárok aránya is alacsony, ezzel szemben a paraszti és proletár lét határán álló félproletárok magas arányszámát csak az északkeleti felvidék múlta felül.
A bizonyosan falusi népesség 1880-ban 1,8 millió volt, ez a szám az 1910. évi népszámlálás alapján a történeti Erdélyben kétmillió fölé emelkedik. A mezőgazdasági keresők nagyjából háromnegyede (közvetlen nyugati szomszédságában, a Temesvár–Szatmár közötti sávon viszont alig kétharmada) tartozott valamilyen mértékig a földet birtoklók, illetve bérlők kategóriájába, a többi földnélküli volt. A kapitalizmus évtizedei a már eredetében is igen eltérő nagyságú paraszti birtokokat lassan tovább aprózták, a falvakon belül újfajta differenciálódás alakult ki. 1857-ben Erdély művelhető földje 8,9 millió parcellából állott, 1879-ben viszont már 10,6 millióból. Az Erdélyi Gazda által közölt részadatok ugyancsak arra engednek következtetni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években az osztódás erősödött. Kolozs megyében a birtokos parasztok száma 1861-ben 19 806, 1883-ban 24 960, tehát 26%-kal nagyobb, csakhogy elsősorban a szegényebb réteg, a fél- és negyedtelkesek száma növekedett (78%-kal). Fontos szerepet vitt ebben az örökösödési rendszer, mely minden fiúgyereknek egyenlő arányú részesedést biztosított, s a nyolcvanas években felpanaszolják, hogy „ma már a lány is kéri örökségét”.* A telekosztódás és a birtokvásárlás és -eladás mérlegét nem ismerjük. Összességében a gazdaságok számában döntő változás nem mehetett végbe, hiszen Keleti Károly adóhivatali adatok alapján a kiegyezéskor valamivel félmillió fölé tette a földtulajdonosok számát, a századforduló felmérései ugyancsak hasonló nagyságrendet mutatnak.
Erdélyi Gazda, 1886. február 15.
A parasztság belső tagozódását a földdel és állatokkal való ellátottság és a gazdálkodás módja, a történeti hagyományok különbözősége határozta meg. Az egyes birtokoskategóriák elhatárolása sem egyszerű, mert a statisztikai felvételek városi polgárok kertjeivel, nem paraszti földdarabokkal éppen a törpebirtokosok számát növelték; ennek korrigálásában valamelyest segít az 15931904. évi felmérés a mezőgazdaságból élő felnőtt férfiak birtokviszonyáról, ami viszont az özvegyeket, fiatalabb tulajdonosokat rekeszti ki, de egészében megbízhatóbb adatokat nyújt. Másfelől az Erdélyre általában használt birtoknagyságok tájegységenként más és más életkörülményekhez kapcsolódnak, hiszen a földminőség, piackörzet, örökölt termékszerkezet, eszköz- és állatállomány döntően befolyásolta a termelés hatékonyságát. Az Erdélyen belüli különbségek mellett az országrészt kirívó ellentét választotta el a termelés gazdaságosságát tekintve a többi tájegységtől. A századfordulón a medián gazdaság kataszteri tiszta jövedelme hektáronként csak jó harmada volt a dunántúlinak, fele az országosnak, távolabbi összehasonlításban viszont kétszerese a bukovinainak. Erdély az ország s egyben a monarchia elsősorban hagyományosan gazdálkodó, mind a külterjes, mind a belterjes növekedés jeleit felmutató régióihoz tartozott, ahol azonban a belterjesedés hosszú történeti folyamata éppen csak nekilendült. Mindez a falvak egyes rétegein belül más és más mértékben érvényesült.
159428. táblázat. A mezőgazdasági népesség nemzetiség szerinti megoszlása 1910-ben (keresők és eltartottak együtt)
| ||||||||||
Megnevezés
|
Magyar
|
Román
|
Német
|
Egyéb
|
Összes népesség
| |||||
fő
|
%
|
fő
|
%
|
fő
|
%
|
fő
|
%
|
fő
|
%
| |
Törpebirtokos (bérlő) 5 holdon alul
|
108 652
|
22,0
|
334 795
|
27,7
|
301 14
|
22,6
|
453
|
1,8
|
474 014
|
25,4
|
Kisbirtokos (bérlő) 5–10 holdig
|
92 548
|
18,7
|
27 5170
|
22,7
|
33 578
|
25,2
|
136
|
0,5
|
401 432
|
21,5
|
Kisbirtokos 10–50 holdig
|
128 276
|
25,9
|
280 988
|
23,2
|
56 485
|
42,4
|
93
|
0,4
|
465 842
|
24,9
|
Kisbirtokos 50–100 holdig
|
7 267
|
1,5
|
8 042
|
0,7
|
1 951
|
1,5
|
4
|
x
|
17 264
|
0,9
|
Középbirtokos 100–1000 holdig
|
3 825
|
0,8
|
1 593
|
0,1
|
457
|
0,3
|
5
|
x
|
5 880
|
0,3
|
Bérlő 100 holdon felül
|
957
|
0,1
|
364
|
x
|
125
|
0,1
|
1
|
x
|
1447
|
0,1
|
Nagybirtokos 1000 holdon felül
|
443
|
0,1
|
44
|
x
|
15
|
x
|
5
|
x
|
507
|
0,1
|
Gazdasági cseléd
|
34 681
|
7,0
|
71 039
|
5,9
|
2 342
|
1,8
|
1 378
|
5,4
|
109 440
|
5,9
|
Mezőgazdasági munkás
|
116 050
|
23,4
|
237 951
|
19,7
|
7 902
|
5,9
|
23 522
|
91,9
|
385 425
|
20,7
|
Gazdasági tisztviselő
|
2 281
|
0,5
|
161
|
x
|
292
|
0,2
|
5
|
x
|
2 739
|
0,2
|
Összesen
|
494 980
|
100,0
|
1 210 147
|
100,0
|
133 261
|
100,0
|
25 602
|
100,0
|
1 863 990
|
100,0
|
Megjegyzés: A 0,1% alatti értékeket x jelzi.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.
A gazdagparasztságot a munka nagy részét a felfogadott, rendszeresen alkalmazott cselédekkel, napszámosokkal folytatott termelőtevékenység választotta el a falvak népének zömétől. (A bérmunka archaikusabb formája, a részes művelés itt ugyancsak erősen érvényesült, míg az állandó férfi cseléd évi bérét legalább felében készpénzben fizették.) Az eredetében vegyes összetételű nagyparaszti réteg az ötvenes években már szorgalmasan és okosan gazdálkodó volt kisnemesekből, volt gazdag jobbágyokból, vállalkozó-kísérletező, a forgalomba bekapcsolódó középparasztokból kovácsolódott össze. A parasztság differenciálódását és a nemesi birtok bomlását is kihasználva, az 50–100 hold körüli földdel bíró réteg a századfordulón megerősödött. 1900-ban számuk családfőkben közel 7 ezer, alig nagyobb, mint 1867-ben, 1910-ben viszont – egy más felvétel alapján – már több mint 9 ezer volt. Hozzájuk számítható a 20–50 holdasok meggazdagodott része is, erre azonban nincsenek alkalmas számadataink. A bácskai vagy bánsági basaparaszt jómódját s ebből következő nagy tekintélyét ugyan nem érte el, de az erdélyi nagyparaszt is hatalommá nőtt. Az úri birtokosnál nagyobb mértékben alakította a falvak népének értékrendjét, közülük kerültek ki a falusi bírók, egyházi gondnokok, őket tartotta számon a városi kereskedő, a választási kortes, a megye közgazdasági előadója, a szövetkezeti központ, hozzá húzott a pap és a tanító, vele parolázott az úr. Ők rendelkeztek a legjobb állatokkal, eszközökkel, ők vették a modernebb gépeket, akár cséplőgépet, soraikban jócskán volt korcsmáros, malomtulajdonos is. A termelőmunkában a nagygazda rendszeresen részt vállalt, kíméletlenül hajtotta a munkásokat, nemegyszer önmagát is. Rossz évjáratú esztendőkben hozzá fordultak a rászorulók élelmiszerkölcsönökért, amit aztán bonyolult viszontszolgáltatások rendszerében kamatostól fizettek vissza. A nagyparaszt számára a polgárosodás fő útja zárva maradt, mint réteg nem alakulhatott holland vagy 1595dán típusú tőkés parasztpolgársággá. A századvégre azonban szélesedett a kerülő út. Születésszabályozással kötött házassági rendjével, üzleteléssel önmagát stabilizálta, gyermekei taníttatásával, az úrinak számító hivatalnoki-értelmiségi pálya iránti alázatával utódai számára lehetővé tette az egyenkénti társadalmi „felemelkedést”. Az csupán kivételnek számított, hogy a századfordulón két székely módos paraszt – egy községi bíró és egy falusi molnár – bejuthatott a parlamentbe.
A középparasztság számban mintegy tízszerese volt a gazdagparasztságnak, a századfordulón több mint 75 ezer kereső tartozott hozzájuk. Az alapmunkaerőt itt a család adta ugyan, de alkalmaztak bérmunkát is, főleg munkatorlódáskor, máskor viszont maguk (főként a fiatal családtagok) vállaltak bérmunkát igavonóikkal. Noha a gazdálkodásban erősen hagyományőrző volt, korszerűsítésben (a szász parasztságtól eltekintve) elmaradt a gazdagabbak mögött, mégis a századfordulóig – mint réteg – eléggé stabilnak látszik. Az igavonókon kívül rendszeresen tenyésztett néhány marhával egyensúlyban tudta tartani gazdálkodását, az új századtól azonban lassú lemorzsolódást is észlelünk nála. A tehetősebbek egyik gyermeküket azért lehetőleg gimnáziumba adták, vállalva ennek a századfordulón mintegy évi 400 korona költségét – valószínűleg ez volt a család legnagyobb kiadása –, amihez képest eltörpült a 30-40 korona körüli állami és községi adó együttes összege.
A kisparasztság alkotta az agrárnépesség közel felét, 1900-ban a mezőgazdasági keresőkből 401 ezer főt. Általában 20 holdnál kisebb birtokán bérmunkát nem alkalmazott, földjét a maga és családja munkaerejével művelte, a családtagok viszont rendszeresen vállaltak bérmunkát, lehetőleg a falun belül, hogy az évi gabonaszükségletet fedezni tudják, esetleg a legény egy pár csizmát vásárolhasson magának. Az új században az árutermelő vidékeken a kisparasztok gyermekei dinamikusabb elemet képeztek, mint a középparaszt otthon élő fiai, mert éppen a gyakori bérmunka révén jobban kiszabadultak az apai hatalom alól, amit mellesleg az is mutat, hogy bérükből nekik már jutott valami a falusi társas élet egyik fontos formájára: a korcsmázásra.
A szinte általánosan tagosítatlan határ – Mezőpaniton 1871-ben a 15-20 holdas gazdák birtoka 40-50 parcellában feküdt – fenntartásának erős híve a kisebb birtokos, elsősorban a régimódi szabad legeltetés fenntartása, a gazdaság fennmaradását biztosító állatállomány megélhetése érdekében. Mert már a kiegyezéskor is így volt, a századfordulón pedig pontosabban kimutatható, hogy a 10-20 holdas gazdaságok a rendelkezésükre álló földhöz viszonyítva majdnem kétszer annyi állatot tartottak, mint a középparasztok. Igaz, volt, ahol éppen a sok állatot tartó módos gazdák ellenezték a közös föld felszántását, a hatóságok pedig inkább a nyugalom fenntartására, semmint a törvények betartására törekedtek. A nyomásos rendszer korszerűsítése a hatvanas években így is megkezdődött, a természetes kaszáló szűk területe a 1596jobb székely gazdákat rákényszerítette a zabosbükköny, lucerna vetésére, ezzel viszont megtették a döntő lépést az istállózó állattartás irányába, amire az idő múltával fokozódó mértékben volt szükségük. Egy 10 holdas székely kisgazda pénzkiadása 1860 után 40 év leforgása alatt négy-ötszörösére (500 korona fölé) emelkedett, s ennek háromnegyed részét állat vagy állati termék eladásából fedezte. A kisparaszti gazdaság évtizedeken át fejlődött, de mindvégig a nélkülözés határán élt. „Üssön be egy állatjárvány, mely a sertéseket, a juhokat elsöpri, vagy megeszi a medve az egyik ökröt, tehenet vagy tulkot, a mérleg rögtön megbillen, a gazda takarékpénztárra szorul”, ami – ennél a kategóriánál – a vég kezdete, írta 1902-ben az egyik székely megye gazdasági szakértője.* Csíkmenaság 488 családjából az 1900. év végén s 1901 elején 23 családnak elárvereztetett minden földje, összesen 457 hold, amit azután helybeli lakosok vettek meg, s a „kiárverezettek” részben Romániába mentek családostul, részben a faluból jártak el fűrésztelepi munkára. A réteg legszegényebbjei két tehenet még tartottak, de azzal szántottak, fuvaroztak, így viszont borjúztatni nem tudták, s újabb állatok beszerzése, tehát a kilábalás nagyon megnehezült számukra.
T. NAGY I., i. m. 28; UŐ, Csík megye közgazdasági leírása. Klny. Bp. 1902. 20. Közli: A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomban. 1849–1914. (Vál. és bev. EGYED Á.) Bukarest 1976. 115.
A kisparasztok vagyoni gyengesége nem jelentette teljes kirekesztésüket a községi élet irányításából. Részben azért nem, mert ők adták – az országos átlagot meghaladó arányban – a tradicionális erdélyi parasztság legszélesebb rétegét, részben azért, mert számos község teljes népessége kisparasztokból állott. Valamelyest még az országgyűlési választásoknál is tekintettel kellett lenni rá. Képviselő-választói joga zömének ugyan nem volt, de a kortesek beszédeit végighallgatták, véleményt alkottak, s az országos politika mozgalmasabb időszakaiban nyomást gyakoroltak a falusi választókra.
Tájanként és nemzetiségenként jelentős különbségek voltak a kisparaszti világon belül is. Megint a szászok mutatják a legkedvezőbb képet, másutt sokfelé a románok helyzete kedvezőbb a magyarokénál. Maros-Tordában a századfordulón az átlagos román gazdaság földje, állatállománya mintegy 25%-kal haladta meg a magyarét.
A birtokos parasztság legalsóbb rétegét az a félproletárnak számító, mezőgazdaságból élő kategória alkotta, amelyet a statisztikák kisbirtokos-napszámosként tartottak számon. Az ilyen „földbirtokos” félproletárok részaránya Erdélyben igen magas volt: a századelőn a mezőgazdasági foglalkozású keresők közül mintegy 20%, több mint 180 ezer fő tartozott ide. Megélhetésüket alapvetően a bérmunka, részes bérlet biztosította. E réteget a tradicionális parasztsághoz lakóhelye, családjának életmódja jobban kötötte, mint két-három hold földje, mely inkább jövedelemkiegészítő funkciót töltött 1597be, bár ennek fontosságát sem lehet elhallgatni. Létezésüket már az 1850-es évektől nyomon kísérhetjük, amikor is egyes városok piacain néha több száz paraszt próbálta áruba bocsátani munkaerejét. Ez a széles réteg tehát már átmenet a nincstelenek széles tábora felé, de birtokosi tudata inkább láncolja a kisparasztsághoz, mint a tisztán bérmunkából élőkhöz; a hagyományos gondolkodás nem fogadta el, hogy számára az előbbi a múltat, az utóbbi a jövőt jelenti.
Az agrárproletariátus alkotta a szegényparasztság legszélesebb, s egyben legkiszolgáltatottabb rétegét. A századelőn negyedmillió agrárproletár munkavállaló tette ki a mezőgazdasági kereső népesség 28-30%-át. Alaptömegét a feudalizmusból a kapitalizmusba átlépő zsellérek földnélküli része, az akkori paraszti népesség alig negyede (a Bánságtól Szatmárig húzódó sávon viszont mintegy 40%-a) alkotta, s a későbbi fejlődés gyarapította sorait. Birtokrendezés, erdő- és legelőarányosítás során földhasználati joguktól megfosztott kisegzisztenciák mentek tönkre, jutottak agrárproletársorsra, noha azokon a területeken, ahol jelentős közös birtokok maradtak, a földtől való teljes elszakítás nem következett be. Éppen ezért a réteg részaránya Erdélyben jócskán elmaradt az országos átlag (39%), s különösen a szélsőségesen differenciált Nagyalföld (53%) mögött. Ahol a nagybirtok erősebb volt, mint Torda-Aranyosban, Kolozsban, ott több volt az agrárproletár, míg Fogarasban vagy Beszterce-Naszódban számuk elenyésző, Hunyadban pedig jórészt felszívta őket a bányászat, az ipar. Minden hatodik agrárproletárnak volt még valami csekély földecskéje.
Az uradalmi cselédek adták az agrárproletariátus kevéssé dinamikus, ugyanakkor a nagyobb biztonságot őrző rétegét. Szigorú belső hierarchia érvényesült közöttük, amit a széleken lévők bére közötti mintegy tízszeres különbség tett nyomatékossá. A belső cselédek egyéniségük teljes feladásával kimondott jólétet vásároltak maguknak – a lányokat az úr „házasította ki” –, de a kastélyon kívüliek első kategóriája (kertész, öregbéres) ugyancsak biztonságban élt, részesedett a patriarchális viszonyok kevéske előnyéből. A majorban élő cselédek számára azonban inkább a kiszolgáltatottságból jutott ki. Bérüket természetben és pénzben kapták; az utóbbi részaránya folyton növekedett, jórészt azáltal, hogy az uradalmak mind több hagyományos természeti juttatást (így földdarabkát, disznótartást, tehéntartást) vontak meg a cselédektől, s ezek ellenértékét pénzben fizették. A századfordulón az uradalmi cselédbér évi 300 korona körül járhatott.
Cselédet, szolgát a parasztgazdák módos rétege is tartott. Ezek a gazda házában éltek, vagy legalábbis ott étkeztek, gyakran falubeli ismerősökből, árván maradt rokon gyerekekből kerültek ki. Bérüket a szokásjog szabályozta, ruhát, csizmát, bocskort, borjút vagy malacot, némi készpénzt kaptak. Gazdai hatalom alatt állottak még az 1876. évi cselédtörvény szerint is, s ennek korszerűsített változata 1907-ben ugyancsak meghagyta az egyszerűbb testi 1598fenyítés lehetőségét. A világháború előtti több tízezres cselédréteg egészében igen rossz lakáskörülmények között élt. Az uradalmakban zsúfoltan helyezték el őket, a parasztgazdáknál jobbára az istállókba szorultan háltak éveken, fél életen át, köztük olyan emberek, akiknek egyébként volt kis földjük, s a cselédidő után önálló gazdákként éltek.
A községi pásztorok őrizték a földművelő falvak csordáit, rendszerint egész évre szerződve, természetbeni fizetés ellenében. A juhnyájakat a pakulárra, egy-két segítőtársára és kutyájára bízták. A pásztor a szaporulatból, a tejből és a gyapjúhozamból részesült, de még a juhok trágyájából is kapott részt, amit szintén pénzre válthatott át. Élete könnyebb volt, mint a havasok magányos pásztorainak, a Kolozsvár környéki falvakban például „a tejre soros gazdától” rendszeresen kaptak meleg ételt is. Mint a gazdaságok értékes kincsének őre, a pásztor, ha kívülről jött is, megbecsült alakja volt a paraszti közösségnek.
A napszámosokat a gépesítés fokozatosan szorította ki egyik-másik munkaágból, így például az addig hosszadalmas cséplésből, egyes helyeken – mint Brassó környékén – részben az aratásból is, mert a gép az előbbinél a munkaszükségletet negyedére, utóbbinál felére csökkentette. Ezt azonban ellensúlyozta a termelés volumenének növekedése, a fakitermelés, a munkaigényes növények térhódítása (ezek májusi gyomlálását jobbára 10-12 éves gyermekekkel végeztették). Tavasztól kora őszig, ingadozó napszámbérek mellett kellett megkeresniök az élelemrevalót. A századfordulón a látástól vakulásig végzett napi munkáért valamivel 1 korona felett fizettek, kevesebbet, mint húsz évvel korábban, s csupán 1906 körül következett be számottevő emelkedés, hogy aztán 1910-re a bér 2 koronás határon járjon. A női napszámos mintegy kétharmadát, a gyermek pedig felét kapta a férfiak munkabérének. Kolozsvárt külön „cselédpiac” is volt, ahol naponta, még inkább hetivásárkor fogadtak fel napszámost.
A magyarok között már 1890-ben nagyobb volt a napszámosok aránya, mint a többi nemzetiségeknél.
A napszámosmunka csúcsideje az aratás volt, amikor jóformán néhány hét leforgása alatt kellett megdolgozni a család kenyérgabonájáért. Jó előre kötött megállapodásokban egész falvak szerződtek – ezúttal nemcsak proletárok – egy toborzó vezető irányítása alatt a hajnaltól sötétedésig tartó hajszára, Erdély belsejében akár sarlóval végzendő aratómunkára. Egy sor falu kiürült ilyenkor, Magyarókeréken a község kétharmada ment el, s még a 80 év körüliek is velük tartottak a századfordulón. A klimatikus különbségek annyi előnyt is biztosítottak, hogy a későbben érő havasalji gabona betakarítása előtt még maradt idejük az ország belsejében két-három hét bérmunkára. Az aratók fő felvevőhelye a Temes–Szatmár közti nagy gabonatermelő sáv volt. Így messzi földre eljártak, kialakult a rendje is, hogy mely falu hová megy. A kalotaszegiek Biharba, az Alföldre és a Mezőségbe mentek, a mócok Arad 1599környékére, a székelyek Brassó körül éppúgy arattak, mint a Bánságban vagy Romániában. A munkát páronként (vagy hármasban) és részes bérezésben végezték a learatott gabona tizedéért-tizenegyedéért, ami a századfordulón hét-tíz mázsa búzát jelentett, nagyjából annyit, amennyit egy átlagos család egy évben elfogyasztott, s a „fölöslegből” adósságait törleszthette, jó évben valami pénzhez is jutott. A paraszti gazdaságok a hegyes vidékeken pénzben fizették az aratókat.
A summások, némiképpen az aratómunkásokhoz hasonlóan, valamilyen szezonmunkára szegődtek egy összegben meghatározott, de kisebb részben mindig természetben kiadott bérért. A legigényesebb növények (szőlő, cukorrépa) művelésétől a tudást nem kívánó robotmunkáig mindenre felhasználták őket. Fogarasi mezőgazdasági munkások 1907-ben három hónapra 150 koronát, szállást, szalonnát, lisztet, juhhúst, túrót, ecetet, pálinkát és fát kaptak, amiért készek voltak „a felmerülő mindennemű mezőgazdasági munkának a teljesítésére”.* A munkaerő-kínálat egyenetlen területi megoszlását mutatja, hogy a szegényes Székelyföld déli sarkába cukorrépa-művelésre a világháború előtti tíz évben a Felvidékről is hoztak summásokat.
Idézi EGYED Á., A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest 1975. 182.
A nagy munkásvándorlás nem volt mentes a konfliktusoktól. Az Alföld fejlettebb agrárproletariátusának szervezkedéseivel szemben az ottani birtokosok és az államhatalom mindegyre megpróbálták kijátszani a szegényebb vidékekről – így az erdélyi részekről is – odahozott napszámosokat. Hosszabb távon azonban a rendszeres érintkezés az utóbbiak öntudatosodását gyorsította. A szocialista tanok az Arad–Szatmár vonalon terjedtek a leggyorsabban, a századvég viharsarki mozgalmaival szinte egyidőben itt alapítják az első önálló földmunkásszervezeteket. A földmunkások bérmozgalmai során 1891–1892-ben dördültek el az első csendőrsortüzek, majd néhány csendesebb év után, a szocialisták térhódítása nyomán 1897-től erősödik a szervezkedés, megkezdődnek az aratósztrájkok, s ezek átterjednek – ha kismértékben is – Erdélyre. Itt azonban inkább egymástól elszigetelt helyi forrongások vannak, melyekben már a parasztság birtokos rétegei vesznek részt, zömükben a birtoktagosítások elleni tiltakozásuknak adva hangot. Itt nem került sor olyan nagyarányú megmozdulásra, mint Élesden, ahol 1904 tavaszán 40 falu jobbára nincstelen román és magyar parasztsága gyűlt össze, s a csendőrséggel összetűzve 22 halottat veszített, majd 55 fő járta meg a börtönöket. Nem volt érdemi hatása Erdélyben a kor legnagyobb európai megmozdulásának, a vérbe fojtott 1907. évi romániai parasztfelkelésnek sem. Alapvető okát mindennek az erdélyi részek jobb életkörülményeiben, alacsonyabb differenciáltsági szintjében s a falvak társadalmának még meglévő nagyfokú tradicionális kohéziós erejében kell keresni.
1600Legalul, félig-meddig a társadalom alatt, az ismeretlenségben helyezkedett el a külső szemlélő számára valaminő ősi szabadság eltorzult maradványait őrző cigányság, melyet életformája miatt – jobb híján – a nincstelen parasztságnál kell bemutatnunk. Számuk 1850-ben még alig haladta meg a félszázezret, de 1870-ben közel 90 ezren vannak, s az 1893. évi összeírás 105 034-et talált Erdélyben, nagyobbik harmadukat megtelepedett, ötödüket nomád, a többit pedig valahol a kettő közötti félnomád állapotban. A vándorcigányok igazi központja (Krassó-Szörény és Bihar mellett) Hunyad megye volt, a legtöbb cigány a Brassó–Vajdahunyad–Beszterce háromszögben élt, Nagy-Küküllőben ezer lakosra száznál is több jutott. Vallásilag az ország fő felekezeteihez tartoztak, háromnegyed részben a görög katolikus és görögkeleti, a többi a református és római katolikus egyházhoz, de volt köztük unitárius és evangélikus is. A cigányok nyelvi asszimilációja is többirányú volt. 1890-ben 42% az ún. cigány nyelvet beszélte, 19% magyar, a többi viszont román, pár száz pedig német anyanyelvűnek lett bejegyezve. Ott voltak a termelés és szolgáltatás számos ágában, falvakban, de városokban is. 1850-ben Hátszeg lakóinak 17, Zalasdénak 28%-a volt cigány, 1893-ban Fogaras és Felvinc lakóinak 12, Hátszeg és Erzsébetváros lakóinak pedig 10%-át adták. A félkoldus, sátorhoz vagy putrihoz kötött életmódból, a sokszor tízéves korig tartó meztelenül járásból csak kevesen tudtak kiemelkedni. Talán a muzsikusnak sikerülhetett, aki a kortárs szemében „tüneményszerű letéteményese a nemzeti művészet egy ágának, a magyar cigányzenének, ... melynek bűvös hatása alatt sírva vigad a magyar...”*
M. Stat. Közlemények. Új Folyam. IX. Bp. 1895. 39*.
Korszakunkban a cigányokat már keményebben fogta az államhatalom keze. A karhatalom állandóan figyelte őket. Gyermekeik egyharmadát valamilyen mértékig megérintette a kötelező iskolai oktatás szele, de eredményt felmutatni persze nem sikerült. Az említett felmérés idején a cigányoknak mindössze 4,1%-a volt írástudó. A katonasághoz besorozott legények közül sokan nem is annyira a nagyobb bátorságot igénylő szökéssel, hanem inkább öncsonkítással, mesterségesen előidézett betegséggel próbáltak védekezni. A férfiak jó egyharmada cigány-iparos volt. Az aranymosók száma köztük elapadt, inkább napszámosmunkát végeztek, kovács, fémmunkás, teknővájó, cserép- és téglaégető tevékenységükkel a szerény vidéki ipari igények kielégítésében jutottak szerephez. A Mezőségen a századelőn az író Petelei István is felfigyel szorgalmas cigány parasztokra, kiknek magánélete, erkölcsi értékrendje azonban nem azonos a faluéval. „Van intelligens közte. Marhája van, disznaja s háza. Külön helyen nem lakik. Összevissza van a lakása... Elég dolgos nép. Nehezebb munkára is alkalmazták és jól.”* A cigány zsellérek az uradalomtól házat és kertet, udvarnyi kukoricásföldet, 1601élelmezést, évente egy malacot, ünnepkor egy liter pálinkát, némi búzát kaptak. Ezért mindenkor munkába foghatták őket, természetesen jóval kevesebbért, mint a rendes napszámosokat.
PETELEI I., Mezőségi út (A tiszta ház. Bp. 1981) 82.
A cigányoknak a parasztságba való integrálódásáról nem beszélhetünk, de differenciálódásuk, fokozott beszorításuk a rendszeres munkába mégis ezt a történeti folyamatot készítette elő.
