A FALUSI ÉLETKÖRÜLMÉNYEK
A FALUSI ÉLETKÖRÜLMÉNYEK
A felsorolt rétegek nemcsak egymás mellett éltek, hanem szerves együvé tartozásban, hiszen eredet, lakóhely közössége, rokonság, közös munka és – a részben – közös vagyon, a hagyomány eléggé zárt közösségi rendbe fogta össze a falu lakóit. A falu íratlan törvényei szabályozták a jogokat, kötelességeket, a természet rendjétől meghatározott munkafeladatokat.
Az Erdélyi-medence háromfordulós-nyomásos rendszerű falvaiban végzett néprajzi kutatásokból tudjuk, hogy a földműves év hagyományosan márciustól kezdődött a szántással, áprilisban–májusban szántással, árpa- és kukoricavetéssel folytatódott, ezt követte a juhok és marhák legelőre bocsátása, a gyomlálás, a kerti veteményezés. Június elején lucernát kaszáltak, utána jött a kukoricakapálás, lóhere- és fűkaszálás, az őszi búzaföld ugarolása. Július közepén kezdődött s néhány hétig tartott az aratás, amit tarlóhántás, trágyahordás, cséplés követett. Szeptember–októberben összetorlódott a gyümölcsszedés, kukorica- és napraforgótörés, krumpliásás. Mire ezek egy részét feldolgozták, elérkezett a novemberi őszi szántás ideje, istállóba került a marha, behordták a tűzifát, s havazáskor hazatértek a juhok is. A decemberi fagyok hozták a nyugodtabb heteket, ekkor vágták a disznót, ilyenkor a nyári 7 órával szemben 9-10 órát aludhattak a férfiak, s zömében még a házasságokat is a téli hónapokban kötötték. Az istállózó állattartás terjedése további takarmány termesztésével s rengeteg otthoni munkával szaporította az évközi tennivalókat.
A nőknek fontos teendője maradt (a gyermeknevelés, a mindennapi élet megszervezése mellett) a tavaszi fonalkészítés és szövés, a szénagyűjtés, az aratásban való kemény részvállalás, a veteményeskert, a kenderáztatás, tilolás stb. A befőzést, eltevést november végén felváltotta a gyapjúfonás, szövés, a karácsonyig tartó ruhakészítés, s az új évben ment tovább a fonás, tollfosztás, minek következtében ők kevesebbet aludtak télidőben. A közös szórakozások ugyancsak a téli hónapokra sűrűsödtek. A családi gazdaság mint földművelést, állattenyésztést egyesítő komplex kisüzem attól függően vált munkaigényesebbé, minél inkább piacra is termelt. Kolozs megyében a nyolcvanas években a gazdaságok negyedét tartották piacorientáltnak, Egyed Ákos számításai szerint a századfordulón Erdélyben az egész parasztság negyede 1602rendszeresen, további negyede rendszertelenül termelt piacra, míg a többi félig-meddig naturálgazdálkodást folytatott, vagy proletárgazdasága volt. Tény mindesetre, hogy a jobbágykorban kialakult, tunyaságnak bélyegzett paraszti életritmus és munkavégzés fél évszázad alatt átalakult, a birtoktagosítások után – ahol elvégezték – hirtelen megnőtt a vállalkozó kedvűek mozgástere. A tempósan élő parasztnemzedéket felváltja a „mindent időben és pénzben számító, törekvő, spekuláló földműves típusa”, akit már érdekelnek az új technikai fogások, néha szakkönyvet is olvas, gyermekét jól működő gazdaságba adja cselédnek.*
Ifj. KÓS K., Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Bukarest 1980. 453.
A parasztház a hozzá tartozó udvarral egyesítette a lakás és gazdálkodás funkcióit. Külső megjelenésükben a házak visszatükrözték a táj természeti feltételeit, hiszen a Mezőség sártengerében a módosabb gazda is szegényes sárviskóban élt. Volt itt román templom szalmatetővel, s e vidék szélén elhelyezkedő néhány virágzó falu kivételével Orbán Balázs a kiegyezés után gyümölcs-, veteményeskert, kerítés, sőt gazdasági épületek hiányát panaszolja. 1880-ban a politikus-publicista Bartha Miklós szerint itt „annyira nem emberi a lakás, hogy a mai világ jó gazdája meg házi állatait is különb fedél alá helyezi el”.* Hegyvidéken azonban a szegényebb sorúak is egészségesebb, fából épített házakban laktak, a szász falvak házai pedig kezdettől a legjobbak voltak. 1848-ig szinte egységes volt a boronafából rakott épület, arasznyi ablakkal; az ötvenes évek végétől az utcára néző kétablakos kőépület jelenik meg, a századfordulón terjed el jobban a tégla, a cserép, valamelyest a bádogtető is. Végig túlsúlyban maradó fő építőanyag a fa, ami zsindelyként fedőanyagnak is szolgált. A század végére magyar vidéken, de a mócok között is általános a kétszobás, hármas beosztású ház. De nemcsak a kamra tágult ki második szobává, a jobb tetőszerkezet elősegítette a tornác elterjedését, ahol a teendők egy részét lehetett végezni. A konyhában a századfordulón is gyakori volt a nyitott tűzhely, felette füstölték egyébként a húskészítményeket, s ugyanez a füst tartósíthatta a zsindelytetőt vagy akár a szalmatetőt is. A füst kiszorítása persze már az ötvenes években elkezdődött; a fordulatot a takaréktűzhely terjedése hozta, magával vonva az egész edénykészlet átalakulását, a tiszta főzés térhódítását. A főzőhely és a nagy sütőkemence kombinálása még a későbbi korszakot is megérte, de a századelőn a kemence sokfelé kikerült az udvarra, a szobában pedig elterjedt a cserép- és vaskályha. A bútorzat a hétfalusi magyaroknál például már a kiegyezéskor – egyszerűsége ellenére – fejlett volt. Festett cifrapad, tulipános láda, díszasztal után a kredenc, tulipános fogas, szászoknál az üveges szekrény terjedt. A századfordulón a láda mellett a ruhásszekrény szaporodik el. A nagyobbacska 1603üvegablakok, a petróleumlámpa, tükör mindenütt lakályosabbá tették a házat. A villanyvilágítás 1907 után jelenik meg néhány nagyobb szász községben.
Bartha Miklós összegyűjtött munkái III. (Szerk. SAMASSA J.) Bp. 1910. 327.
A befelé fordulást őrzi az épület elhelyezkedése. A díszesebb, de keskeny utcai homlokzattal szemben a valóságos kilátás az udvar gazdasági épületei felé irányult, amelyek nagyobb része hátul, a kisebbek annak legelején álltak, s méreteikben gyakran meghaladták a lakóházat. A havasi szétszórt, általában kerítetlen házcsoportokkal szemben a lapályokon mindenütt bekerített udvarok, nem mérnökien szabályos, de zárt utca alkotta a falut. Megtelepedő tisztviselők, kereskedők kezdték építeni az utca tengelyével párhuzamos alapvonalú lakóházakat, ez azonban nem vált általánossá, a parasztház csak méreteiben növekedett, minőségében javult, egyébként jobbára régi alapformáját őrizte. Egy-egy tájegységen belül a magyar, román és szász ház nagyjából azonos külsejű és belső felépítésű, a részletek szembeötlő különbségei mellett, miközben egy átlagos déli szász ház a századfordulón a maga több ezer korona értékével négyszer-nyolcszor annyiba került, mint egy vályoggal tapasztott sík vidéki magyar parasztház.
A ruházkodás és a táplálkozás változásai sem voltak mentesek az árutermelés hatásaitól. A múlt század második felében már jól elterjedtek gyári készítmények, különösen a fejlettebb szász tájakon, de a magyar falvakban is. A szászoknál a szigorúan szabályozott, rétegspecifikus öltözködés megmaradt. A századfordulón a székely vidékek textilneművásárlásait, a nők költekezését sokan – a régi vádat felújítva – gazdaságilag veszedelmesnek tartják. Mind több gyári anyag felhasználásával, de nagyrészt maga a parasztcsalád állította elő a ruházatot, archaikusabb geometrikus vagy növényi mintákkal díszítve egyes darabjait. A magyar, szász, román viselet még mindig élesen elkülönül egymástól; a székely őrizte nemes egyszerűségét, a románság tájanként nagy különbségeket felmutató, rendkívül színes, változatos öltözködése a szegény rétegeknél is megfigyelhető. Az anyagi jólét emelkedésével megszaporodtak az egyszerű életfenntartáson túli tárgyak, így a lakást díszítő képek, kendők, az inkább rituális funkciójú díszes párnák, a különféle varratos fehérneműk, kerámiák, jelezvén egyben a népművészet új virágkorát. Az új századra letisztult, komorabb díszítéssel ide is eljut a magyar paraszti viselet csúcsterméke: a cifraszűr. A mindhárom etnikumnál megfigyelhető népművészeti reneszánszban a néprajztudomány – egyes fejlett gazdaságú vidékekkel való összevetés alapján – hajlamos a parasztságnak a tőkés fejlődés fő sodrán kívül rekedésének hatását fellelni. Tény, hogy Erdély a népművészet, népzene kutatásának valóságos kincsesbányája maradt.
A paraszti étkezésben döntő fontosságú volt a kukorica, a zöldség és gyümölcs. A kenyér a legtöbb vidéken nem volt mindennapos eledel. Románoknál a többféleképpen elkészíthető puliszka, málé hagymával, tejjel vagy túróval éppúgy elterjedt volt, mint a magyar parasztoknál. Az előbbiek 1604talán több krumplit, babot, az utóbbiak több búzakenyeret, szalonnát, általában több meleg ételt fogyasztottak. Húst hetenként legfeljebb kétszer ettek, évközben szárnyast, juhhúst, télen disznóhúst, néha töltött káposztát, mint ahogy a húsleves, a palacsinta is csak ünnepkor, fánk pedig inkább a módosaknál került asztalra. Dologidőben persze jobb volt a táplálkozás. A románok évi kétszáz körüli böjtös napja hozzájárulhatott szerényebb étkezési kultúrájukhoz, alapvetően azonban a szűkösség vezetett oda, hogy Hunyad megyében például a nyolcvanas évek elején a forró sós tejsavós vízzel leöntött kenyérszelet rendszeres tápláléknak számított, s ezt még jó fél évszázadon át fogyasztották. A századelő egyik kiváló szakembere írta a románok szegényebbjeiről, hogy náluk tulajdonképpen egyenletes éhínség van rendes termésű években is, igényt, kiadást a minimálisra leszorítva kell megélniök. Az egyoldalú étkezés miatt rossz években fellépett a pellagra. A század végétől a jobban tejelő tehenek többlettermékét sokfelé elvitte a piac, hiszen ekkorra alakult ki a termelő, de önmegtartóztató paraszt, aki magának jóformán csak az eladhatatlan árut tartotta meg. A szász parasztság kielégítően táplálkozott: búza- vagy búza-rozs kenyeret készítettek, reggelire kávé jutott, délre kétfogásos húsos ebéd, estére tejes vacsora vagy főzelék, nyáron szalonna, gyümölcs. S míg másutt az ital pálinka és bor volt, náluk a bor és sör terjedt el.
A falu társadalmának körképe és a korábbi demográfiai vázlat egyaránt jelzi, hogy a polgári fejlődés örökölt is, kitermelt is egy sor szociális feszültséget; Erdélyben ez – a monarchia összeomlásáig –, még ha fel is bukkantak a hatóságok által kommunisztikusnak nevezett mozgalmak, nem vezetett robbanáshoz, de a polgári államnak a krónikus bajokkal nap mint nap számolnia kellett. A falvak rendjét az ötvenes évektől megszakítás nélkül vigyázta a csendőrség, melynek keménységéből származó tekintélye miatt nem is kellett, hogy túl magas legyen a létszáma. (A kiegyezés kori 1200-ról 1876-ra 850 főre esett vissza, csak a század végén emelték mintegy 3 ezer főre.) S bár Erdélyben ritkábban volt szükség rá, mint az Alföld robbanékonyabb tájain, az alispánok itt is felhasználhatták rendészeti célokra a katonaságot.
