A MUNKÁSOSZTÁLY
A MUNKÁSOSZTÁLY
Mint mindenütt Közép-Kelet-Európában, a munkásság Erdélyben is különböző társadalmi rétegekből, nemzetekből, helybeliekből és igen távoli tájak fiaiból kovácsolódott az egyazon sorsúak történelmi funkciójában új osztályává.
A forradalmak leverését követő évtizedek csendes iparfejlődési üteme mellett a munkásság többsége az előző korban kialakult kisipar keretei között élt, a nagyüzemi, illetve bányamunkásság csak a századvégtől lett jellegadóvá. 1850-ben Josef Grimm negyed százezer kisiparosról tud, s ezek közül tízezerre rúgott a molnárok, kovácsok és cipészek együttes száma. 1860-ig az ipar és kereskedelem fokozatosan felszabadul a kötöttségektől, a szabad verseny azonban egyelőre nem hoz virágzást a kisiparnak, szász kortársak az előző évtizedet kétségbeejtő elszegényedésnek érzik. Úgy tűnik, növekedés inkább csak a kisipar által alkalmazott munkásoknál tapasztalható. 1869-ben Keleti Károly – valamivel kisebb területen – 30 ezer önálló iparost és 34 ezer alkalmazottat említ, míg a KSH nem sokkal később 25 ezret, 32 ezer alkalmazottal. Számuk a későbbiek során negyvenezer körül ingadozott, előbb azonban a nyolcvanas évek végén a vámháború ritkította meg soraikat. Összességében a kisipar végig nagy szerepet játszott, akár az egész országban, s voltak olyan vidékek is, mint Kis-Küküllő, ahol az ipari népesség 100%-ig a kisiparból élt.
A tőkés viszonyok terjedésével gyarapodásnak indult a bányák, a megerősödő vagy kialakuló üzemek proletariátusa. A létszámnövekedése adatok csak a korszak végén tükrözik a valóságos fejlődést. Az 1850. évet követő 40 esztendő változatlanul tízezer körüli bánya- és kohómunkása a kezdetleges hámorok és régimódi vagy paraszti jellegű bányácskák helyett a század végén zömében már a száz főnél több munkást alkalmazó, komoly vállalatoknál dolgozott, s a világháború kitöréséig ezek révén nőtt számuk mintegy 20 ezerre. Ugrásszerű gyarapodás minden területen a kilencvenes 1616évektől figyelhető meg. Tíz év leforgása alatt háromszorosára nőtt a fűrésziparban, kétszeresére a vegyiparban foglalkoztatottak száma, de nagy a növekedés a papír- és nyomdaiparban, vas-, fém-, gépiparban, valamint az agyag- és építőiparban is. A kiegyezés kori 73 ezres ipari és forgalmi népesség a századforduló évére a kétszeresére emelkedett, igaz, még ekkor is magába foglalt jó tízezernyi ún. népi és vándoriparost.
1890-től a világháborúig – a közbeeső depressziók és átmeneti munkanélküliség ellenére – az ipari proletariátus létszáma szinte megduplázódott, megoszlása tovább módosult. Tízezer fölé emelkedett a közlekedésben alkalmazott, ugyanúgy az erdészeti és faipari munkások száma, meghaladván a vas- és fémipariak létszámát. Családtagokat, eltartottakat is számba véve, a világháború kitörésekor Erdély lakosságából több mint 400 ezer élt bányászatból, iparból. Számottevő középipar hiányában a munkásság valójában a kisipar és a nehézipar két pólusán helyezkedett el; a textilipar századvégi nekilendülése sem teremtette meg az ipari országokból ismert betanított gépmunkások nagy seregét. S ugyanúgy aránylag csekély volt az iparban alkalmazott nők, valamivel nagyobb a gyermekek száma. Az említett másfél százezerből az utóbbi két kategória ugyan negyed százezerre rúgott, azonban a nők zöme – a dohányfeldolgozást és textilkészítést nem számítva – nem a gyáriparban dolgozott. A századfordulón a bányászat és kohászat munkásainak alig 1%-át adták a nők, szemben a gyermekek 8,6%-os arányával – ami még mindig csak felét tette ki a Bánságban alkalmazott 14 éven aluliak részarányának. E tények együtteséből következett a nyugati típusú, olajos-kormos, az ipari forradalom bérkaszárnyáiban nyomorgó proletártömegek szinte teljes hiánya.
A munkásság az előző kor kincstári és céhmunkásai, szegény mesteremberei, földjeiket vesztett jobbágyai-zsellérei (és lesüllyedő kisnemesei) közül került ki. A szakmunkásgárda jelentős részben Erdélyen kívüli területekről, nem kis számban külföldről származott. (Így kezdődött a Bánságban is, ahova cseh, német, morva, lengyel bányászokat és kohászokat telepítettek még az ötvenes években, kiknek legrégibb rétegét két évtized bányászkatasztrófái szinte teljesen elpusztították.) Elsősorban az új nagyvállalatok telepítettek – mint a Zsil völgyében a Salgótarjáni vagy az Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. –, de külföldről, így Bukovinából hívott szakmunkásokat már az ötvenes években olyan, nagyra sosem növekvő vasgyár is, mint a szentkeresztbányai. A kül- és belföldről telepített bányászok arányát a századfordulón a teljes létszám ötödére, a világháború kitörésekor pedig jó egyharmadára becsülhetjük. Helyi munkaerőnek – paradox módon – vidéken szinte mindig szűkében volt a gyáripar. A kézműves műhelyek erőtlen része is csak lassan ment tönkre, a parasztság sem bocsátott ki nagy tömegben, s különösen nem ipari bérmunkára fogható szabad munkavállalókat, a kialakuló nagyiparnak pedig főként szakképzettekre vagy betanított-betört munkáskezekre volt 1617szüksége. A nagyipari átalakulás sodrában kerültek Erdélybe csehek, lengyelek, németek, ukránok, szlovákok, de még az olaszok száma is százakra rúgott a századfordulón.
A paraszti munkaerő több lépcsőn, szezonmunkán, fakitermelésen, rakodáson, külső fuvarozáson át jut közelebb a fegyelmezett munkásállapotig, városi megtelepedésig, de bányavidéken több generáción át is őrizte agrár kötöttségű, kétlaki életmódját. A kiegyezés körüli időkben előfordult, hogy a mezőgazdasági munkák idején külön haza kellett engedni néhány napra a bányászokat. A munkássá válás tehát nehezen ment. Sőt, a szakirodalom az átalakulás folyamatát nem tekinti egészen irreverzibilisnek, mert még főfoglalkozású munkások is alkalomadtán visszatértek a mezőgazdaságba. A proletársors ugyanakkor a kisparasztok, falusi szegények, céhlegények számára nem deklasszálódást, hanem társadalmi emelkedést jelentett, ha sokuk nehezen is vállalta azt. Mindenekelőtt életformában és tudatban; a volt kézművessegédeknél kimutathatóan, parasztoknál feltételezhetően emelkedés volt reáljövedelem szempontjából is.
A munkásság nemzeti összetételét a tradíciók, az ipar területi elhelyezkedése, az egyes etnikumok társadalmi differenciáltságának, fejlettségének együttese határozta meg. A világháború előtti utolsó népszámlálás adatai szerint az ún. iparforgalmi keresőkből 55,71% volt magyar, 28,98% román, 15,3% német anyanyelvű. Szinte pontosan így oszlik meg az ekkor már fél százezres önálló kisiparosság. Az egyes ágazatokon belül azonban más arányok tapasztalhatók. A bányászok és kohászok több mint fele volt román, 40%-a magyar, míg a németek csupán 5%-ot képviseltek. A közlekedésben is alig akadt német, s közel háromszor annyi magyar dolgozott, mint román.
A nacionalizmus, az egymással szembeni elzárkózásra hajlamos nemzeti társadalmak korában a munkásosztály volt az egyetlen valóban nyitott, nagy társadalmi osztály, ahol egymásra találhattak a különböző népek fiai.
A munkásság élete a hosszú évtizedek alatt nagyot változott, de a proletársors korszakunk végén is nehéz, küzdelmes volt. Az abszolutizmus idején – és még sokáig utána – a munkaidőt teljesen önkényesen határozták meg a vállalkozók, ebben legfeljebb a kialakult hagyományok szabályozó ereje érvényesült. A céhlegények 12-14 órát, fontosabb munkák idején 17 órát is dolgoztak. A nagyvállalatoknál már ekkor jobb volt a helyzet. A bányákban és kohóknál – különféle eloszlásban – 10-12 órás munkaidő volt szokásban; érdekes módon éjszakai műszakot csak kivételesen szerveztek. A folyamatos 8 órás műszakot a kincstár színesfém- és sóbányáiban (a Bánságban pedig a STEG-nél) vezették be, de a külszíni munkáknál mindenütt hosszabb volt a munkaidő. Állami beavatkozással a munkakörülményeken nem lehetett javítani, a hatósági intézkedéseknek azonban kétségtelenül volt némi jelentőségük. 1854 után már 12 éven aluli gyermekeket nem engedtek a bánya mélyére küldeni, az 1859. évi ipartörvény megtiltotta a 10 éven aluliak 1618alkalmazását; a 14 éven aluliak csak 10 órát dolgozhattak, a 14–16 évesek pedig nem mehettek éjjeli műszakba. Persze ezeket éppúgy, mint a biztonsági előírásokat, a vállalatok – a munkások kényszerű egyetértésével – rendszeresen megszegték. Javulást nem elsősorban a törvények, hanem inkább az ipar korszerűsödése hozott, kézzelfoghatóbban a dualizmus második felében. A munkaidő szabályozásáról az 1884. évi ipartörvény, akár a liberalizmus ilyesmiben kíméletlen jogelveivel megegyező 1872. évi, röviden intézkedett. Az ipari munkaidőt általában „szabad megegyezés” tárgyává tette, de előírta a műszak alatti pihenőszüneteket. Tovább korlátozta a tanoncok dolgoztatását, a 12–14 éveseknél 8 órában, innen 16 éves korig 10 órában maximálta a munkaidőt, a nők pedig 1 hónap szülési szabadságot kaptak. Ezekhez néhány egészségügyi előírás társult. A rendelkezések betartását az iparhatóság negyedévi gyárlátogatásokkal ellenőrizte, s a törvény és a helyi realitások közötti kompromisszumokon keresztül lassan javított a munkakörülményeken, de a korban végig jellemző volt a túldolgoztatás, különösen kirívó a gyermekmunkával való visszaélés, a törvények rendszeres kijátszása. A kisebb üzemekben, műhelyekben a legszerényebb korlátozó intézkedés is írott malaszt maradt: a kolozsvári cipészek, asztalosok a századelőn még 15-16 órát, a brassói sütőmunkások 12-16, a szebeniek 14-18 órát dolgoztak naponta, amihez képest a rendezettebb gyáripar valósággal paradicsomnak számított. A vasárnapi munkaszünetet csupán 1891-ben vezették be, de azt is meg lehetett kerülni, s nemcsak ott, ahol a folyamatos termelés (mint a kohóknál) azt még megmagyarázhatta. Pihenést a századvégig inkább a viszonylag sok ünnepnap biztosított. A munkásmozgalom hatása érvényesült abban, hogy 1900-ban már Erdély üzemi munkásságának a fele napi 10 óránál, s a másik felének is a többsége 12 óránál rövidebb munkaidőben dolgozott. A tőkés racionalizálási igények és a munkásmozgalom századvégtől megerősödő önvédelmi harcai azonban együttesen is csak keveset tudtak lefaragni a kizsákmányolás régebbi formájának megfelelő hosszú munkaidőből.
A munkásság önerőből – saját segélypénztáraival – nem tudta megoldani a szegénységből, a nehéz és ártalmas munkakörülményekből adódó súlyos egészségügyi gondokat. A bánsági STEG-nél a vállalati főorvos szerint 1856 előtt a gyermekek negyede 1 éves korig, további negyede 10 éves korig meghalt, a felnőtt munkások közel negyede pedig 30 és 50 éves kor között. Erdélyben valamivel jobb volt a helyzet, de a bányászok soraiban a mélyben és a külszínen egyaránt aratott a halál, s az özvegyeket nem vigasztalhatta a tény, hogy a századfordulón a kitermelt szén növekedéséhez képest már csökkent a balesetek aránya. A munkásosztály felnövekedése és a tőke hosszabb távú érdeke idővel rákényszerítette az államot az ipari dolgozók szociális biztosításának kifejlesztésére. 1891-től a munkásbiztosítási pénztárak számára a pénzalapot harmadrészben a munkaadók kellett fedezzék. 1907-től kibővítik 1619a juttatásban részesülők körét, kötelezővé lesz a balesetbiztosítás, ez utóbbi kiadásai ezentúl termelési költségnek számítottak. A betegsegélyezést fele részben a munkaadók pénzéből, fele részben a munkások 4%-os bérlevonásából fedezték, s a pénztárak felett a munkásság választott képviselői is törvényes befolyással bírtak. Ha nem is működött kielégítően, de mégis járt a munkásnak 20 heti gyógykezelés, gyógyszer, táppénzként a fizetés fele, a nőknek 6 heti szülési szabadság, s a családtagok orvosi ellátása. Az özvegyek a munkás fizetésének 20, a gyerekek 15, ha teljesen árvák maradtak, 30%-ára tarthattak igényt. A nyolcvanas évektől, amikor megszűnt az ipari proletár cselédként való számontartása – s ezzel korábban nem kizárt testi fenyítése –, látszani kezdett egy új társadalmi értékrend kialakulása. A biztosítási rendszer megalapozásával előrelépés történt a munkás teljes értékű emberré fogadása irányában.
A munkaintenzitás növekedésének mérésére nincsenek megbízható adataink. A bánya- és kohóiparban a közvetlenül mérhető munkáknál még az abszolutizmus idején kiterjedt az akkordbérrendszer alkalmazása; a felelősségteljes vagy sürgős munkáknál, veszélyelhárításnál a prémiumrendszer, végül a minőségi feladatok jutalmazása. A munkát azonban legtöbbször, a női és gyermekmunkát rendszeresen napszámbérben fizették. Nagyok voltak a bérbeli eltérések az egyes iparágak között, de egyazon üzemen belül is. A béreket a munkaerő piaci ára szabta meg már a kiegyezés előtt is. Ennek megfelelően kerestek a legtöbbet a nagyiparban az öntők, esztergályosok és lakatosok, s a Bánságban általában többet, Nagybánya környékén korszakunkban végig kevesebbet, mint Erdélyben. Erdélyen belül is mindig kedvezőbb volt a bérezés a modern vállalatoknál, bányáknál, mint a kisebbeknél, régieknél. Szentkeresztbánya székely munkásai mintegy harmadával, a még szegényebb Érchegység román munkásai körülbelül felével kevesebb bért kaptak, mint Govásdia vagy a bánsági Stájerlakanina bármely nemzetiségű dolgozói. Emellett a külföldről jöttek fizetése – főleg szakképzettségük miatt – nagyobb volt a helybeliekénél.
A reálbérek hosszú távú alakulására nincsenek számításaink. A névleges fizetések az 1850-es évek közepétől, bércsökkenésektől megszakítva – mint az 1873. évi válságot követően –, lassan emelkedtek. Maguk a vállalatok rendszeresen végeztek számításokat arra vonatkozóan, hogy a munkás számára mennyi az a minimális fizetés, amely megmaradásához szükséges, s valamelyest igazodtak a megélhetési költségek alakulásához. Fontosabb azonban a béremelkedésnél, hogy 1875 és 1896 között, a tőkés fejlődésnek eme különleges szakaszában („nagy depresszió”) a mezőgazdasági termékek, s még inkább egyes iparcikkek, textilfélék árai mintegy 25-30%-kal estek, a létfenntartási költségek csökkentek, ami kétségtelenül együtt járt reálbér- és életszínvonal-növekedéssel. Erdély tendenciáiban igazodott a nagy folyamathoz. Az is tény, hogy a bérek általában negyedével voltak kevesebbek az 1620országos átlagnál. A nők és gyermekek a férfimunkabér felét kapták. A fizetéseket különféle levonások, esetenként bírságpénzek csökkentették. Levonás formájában fizették meg a munkások a természetbeni juttatásokat, különösen a bányavidékeken, ahol a fogyasztási raktárakban hitelre vásárolták az élelmiszereket. A részkutatások azt jelzik, hogy a 20. század első éveiben a munkásság reáljövedelme már elmaradt az élelmiszerárak emelkedése mögött, s ezt nem ellensúlyozta az iparcikkek árainak lassabb növekedése. Csak 1907 után sikerült a fizetéseket ismét valamelyest hozzáigazítani a dráguláshoz, az új gazdasági fellendülés azonban a reálbérek többéves csökkenő tendenciájával járt együtt. A munkásság csak nagyobb erőfeszítéssel tudta tartani az elért vívmányokat.
A nincstelenség végig jellemzője maradt a proletariátusnak. A családfőn kívül legalább a fiúnak dolgoznia kellett. Keleti Károly 1872. évi sorai á bányászatról alig veszítettek érvényükből: „Kora fiatalságában, még ki sem nőve az iskolából, melyet egyébként a bányásznép gyermeke inkább látogat, mint sok más néposztályé, már bekerül az apja, nagyapja, dédapja által mívelt foglalkozásba. Megtanítják köveket, érceket válogatni... később rakodáshoz jut, utóbb csákányra kerül, mint apja, s a föld alatt keresi mindennapi kenyerét magának és családjának, mert a rövid életet fel kell használni, s családot alapítva gondoskodni olyanokról, kik utána is míveljék a bányát, ha ugyan sikerül özvegyének az aprókat fölnevelni.”*
KELETI K., Hazánk és népe. A közgazdasági és társadalmi statistika szempontjából Bp. 18892. 184.
A századvégtől hullámzásokkal javult, vagy inkább kiegyenlítettebbé vált a munkásság étkezése. Egy család heti szalonnafogyasztása a 3/4 kg, húsfogyasztása legfeljebb a 2-3 kg közelében járt – noha sok fizikai dolgozó így is ritkán látott húst –, éppen csak észrevehető szerepet kapott az aránylag olcsó tej és tojás. Változatlanul fő ennivaló volt a kenyér, a zsír, a hagyma, a burgonya és a különféle lisztkészítmények; széles körök számára maradt – elsősorban román vidéken – fő ételnek a puliszka, a málé. Igen kevés cukor és kávé került a családok asztalára. Egy proletárcsalád szerény, de tisztesen rendezettnek tekinthető megélhetési költségeit ruházkodással, lakbérrel együtt 1914-ben heti 25-30 koronára becsülték. Ekkora bért azonban a munkásoknak talán 10%-a kapott, kétharmaduk pedig a heti 20 korona alatt keresett. (Egy kolozsvári téglagyári munkás 1906-ban napi 1-1,2 korona bért kapott, míg egy kőműves ezt néha 2 óra alatt kereste meg.) A megélhetést egy családban két kereső mellett már biztosítani lehetett, bár ilyenkor is a jövedelem nagyobbik felét, esetleg kétharmadát kellett élelmezésre fordítani, míg további 15%-ot lakbérre adtak ki. Évente alig 100-200 korona maradt ruházkodásra, kultúrára, szórakozásra, családi bajok esetére, netán megtakarításra, s ez is inkább a jobban fizető iparágakban. E labilis egyensúlytartáshoz hozzájárult 1621néhány fontos élelmiszer, mint a hús, különösen a juhhús Erdélyben alacsonyabb ára. De kellett a családi kiegészítő tevékenység is. Korszakunk végére az ipari munkásnép ugyan kikopik hajdani földdarabjából, szőlőjéből, de a családok bevételeit utólag kimutathatatlan tétellel növelte az alkalmi különmunkát vállaló, otthon szárnyast és sertést tartó, zöldséget termelő szorgos háziasszony, aki még a vásártéri piactól való függetlenség illúzióját is megteremtette.
Az ipari és bányászmunkásság lakásviszonyai nagy átalakuláson mentek át, mely korszakunkban nagy eltérések kifejlődéséhez vezetett. Munkáslakások építésének már korábbról is voltak hagyományai, s az abszolutizmus idején kényszerültek rá először az új iparvidékek bánya- és kohóvállalatai a telepített munkások számára érdemben építkezni. A bányászkolóniák Erdélyben a nyolcvanas évektől kezdtek nagyra nőni, a századfordulón több ezer kohász- és szénbányászcsalád élt az új telepeken. A Zsil völgyében a Salgótarjáni Rt. először egyszobás lakásokat adott a családoknak, a magányosoknak pedig – hasonlóan a nagybirtok cselédházaihoz – 10 × 5 méteres, középen tűzhellyel ellátott termeket, ahol azután egy munkások által felfogadott szakácsnő a főzést is ellátta. A századforduló után már 1515 vállalati lakást adott 3426 munkásnak, köztük fabarakkokat, hosszúra nyújtott házakat, de volt 788 négylakásos szoba-konyhás épület is. Az Urikány–Zsilvölgyi Rt. 1040 munkásából 1898-ban 925 ugyancsak ilyen kolónián lakott, köztük a családoknál ágyrajáróként meghúzódó nőtlenekkel. A kolóniákon a lakbér csekély volt, de a helyhez kötést is erősítette.
A nagyobb városokban az egyenlőtlenség is nagyobb volt. A szociográfus Braun Róbert a századelő Marosvásárhelyén 260 munkáscsalád vizsgálata során számottevő zsúfoltságot tapasztalt. Negyedüknek volt saját háza. Közös udvarra nyíló 3–5 lakásos épületben élt a családok fele; a lakások 30%-ához kert tartozott, de kétharmaduk volt szoba-konyhás, és csak a lakások fele padlós, közel fele polgári szemmel nem számított megfelelőnek. A lakás átlagosan 47,53 m2 alapterülete sem kielégítő, de a szorultságot inkább jelzi, hogy 1052 főre mindössze 452 ágy jutott. Kolozsvárt még nagyobbak az ellentétek, s a zsúfoltság a századelőn csak fokozódott, a világháború előtt félezer család szinte életveszélyes körülmények között élt. A festői Sáncoldal szűk házai fecskefészekként húzódtak mind feljebb; 6 m2 már szobának számított, s egy 10 négyszögöl udvarral, óllal ellátott házért évi 120–160 koronát is fizettek. A polgárság is szégyennek tartotta a Györgyfalvi utcai munkásnegyedet, ahol kívül-belül elhanyagolt, rozzant, szűk házak húzódtak a hajdani szántó helyén; a telek itt a földbirtokosoké maradt, míg a ház a lakóé volt, utóbbi így hitelt sem kaphatott, a birtokos viszont holdanként évi 1200 K jövedelemre tett szert. A jobban fizetett munkások a Holdvilág utcai munkásnegyedben éltek, ahol tömött, de nem túlzsúfolt, szépen fásított utcák, jó karban tartott léckerítéses házak sorakoztak, külsőségekben is tükrözve a 1622proletariátuson belüli különbségeket. A századfordulótól már a várost vezető polgárságnak is szembe kellett néznie a munkáslakáskérdéssel, nagyobb arányú építésekre azonban nem került sor.
A családi kötelékek a munkásságon belül sok lazító tényezőnek voltak kitéve. A faluról jöttek elszakadtak otthonuktól. A gyermekek sokszor maradtak szülői felügyelet nélkül, szomszédoknál vagy bezárva a házba. A fiúk 16-17 évesen kereső korba léptek, s ha elkerültek otthonról, már keresetükkel sem támogathatták családjukat. Szabadidejüket az utcán, korcsmában, egyletben, mulatságban, lányos házaknál töltötték, s hamar új családot alapítottak. Az új házasok az asszonyok melléktevékenységével a századfordulón már anyagilag nyugodtan éltek – ha volt munkájuk – mindaddig, amíg az első gyerek meg nem született.
Társadalmi felemelkedést kivételes szerencse, véletlen hozott a munkásnak, eszményképét: az önálló kisiparosságot csak a jól fizetett, képzett szakmunkás érhette el. Mint osztályt – a kötelező elemi oktatást nem számítva – állami intézkedés alig segítette. Az egykorú „társadalom”, a felső rétegek, a városok középosztálya a munkásságtól elzárkózott, problémáit, életkörülményeit gyakorlatilag alig ismerte. A munkásság fölemelése egyedül saját szervezeteire, korai egyleteire, majd a szociáldemokrata mozgalomra hárult.
A munkásszervezetek korán kialakultak, de lassan váltak hatékony, sokakat átfogó intézményekké. Az ötvenes években elvétve spontán sztrájkmozgalmak jelentkeztek, mint 1853-ban a nagyszebeni cipészlegényeknél, de a bérharcok azért még ritkák, általában nem lépik túl a kérvényezés szintjét, a munkások sokszor csak egyszerűen elhagyják a vállalatot. 1860 után ebben is fellendülés figyelhető meg. A bérmozgalmak egy része sikerrel jár, a visszaélések elleni védekezés erősödik, s ez is sietteti a szervezkedést. Kolozsvárt és Brassóban nyomdász segélyegylet létesül, ezek fejlődnek tovább. A kor politikai harcaiba a munkásság sokáig csak óvakodva, először még a polgári pártkeretekhez igazodva, ritkán kapcsolódott be, s ez is elsősorban Erdélyen kívül, a Bánságban vagy Nagybánya környékén volt számottevő. 1859-ben a katonatoborzás ellen tiltakoztak, 1865–66-ban a parlamenti választások során emelik fel szavukat. 1868 után nagy alapítási hullám következik, a polgári-proletár vegyes egyletek lassan-lassan általános segélyintézményekből szakmai szervezetekké alakulnak, ezek kerülnek érintkezésbe először a marxizmussal. 1869 végén minden ágazat munkásainak átfogására alapítják Kolozsvárt a városi Általános Munkásegyletet, már a liberális értelmiségi vezetés és az első Internacionáléhoz kötődők külön proletár vonala harcának jegyében. Az egylet széles körű segélyrendszert próbált kiépíteni, árubeszerzést, betegbiztosítást, orvos alkalmazását, fürdőt kiharcolni, polgári szokások szerint lőtéri és vívótermet is akart nyitni.
A marxizmussal az érdekvédelmi szervek kiépülésével kerülnek a munkások közelebbi kapcsolatba; a Bánságban hamarabb, a hetvenes években Erdélyben 1623először a nyomdászok és kőművesek. A nyolcvanas évek közepétől már a szociáldemokrata szervezkedés a munkásság tevékenységének fő iránya; általános demokratikus és szociális követelések: általános választójog, (ekkor még) 10 órás munkaidő, szabad vasárnap jelzik a munkásmozgalom kettős társadalmi funkcióját. A munkásélet számos területére kiterjedő segélyegylet- és szakmai szervezkedési mozgalom Erdélyben is 1890–91-ben lép át valójában a tradicionális érdekvédelmi szerepkörből a politikai-érdekvédelmi harc terepére. Az új Internacionálé hatására megünneplik 1890-ben az első május elsejét, a következő évben csatlakoznak a marxista Elvi Nyilatkozathoz, május 8-án Magyar Sándor elnökletével megalapítják a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kolozsvári szervezetét, mely hamarosan nagyra duzzad, sorra építi ki a szakszervezeteket, szervezi a sztrájkokat, lapokat indít, így a századfordulóra Kolozsvár központtal Erdély is felzárkózik az ország szocialista mozgalmaihoz. Az ipari munkásság tehát a század végére szerveződött osztállyá, amikor nemcsak helyzetét, hanem saját történelmi hivatását is felismerte.
Az erdélyi munkásosztály arculatát etnikai sokszínűsége ellenére a magyar jellegadó réteg határozta meg, szemben a korai németes színezettel. Sokan a magyarosító erőt látták a városok ipari proletariátusában, néha még a Szociáldemokrata Párt is hivatkozott erre. Valójában a német, magyar, román, cseh, lengyel, szlovák nevekkel teli munkásdinasztiák kevésbé a nyelvi magyarosodásnak, sokkal inkább egy új típusú, internacionalista kötöttségű magyar hazafiságnak lettek hordozói; magukat az európai proletariátus szerves részének érezték, s az urak Magyarországával a dolgozók osztályelnyomástól és nacionalizmustól mentes eljövendő Magyarországát állították szembe, mélynek megteremtése minden munkásember létérdeke, s egyben történelmi szükségszerűség is.
