A „MEMORANDUM”-MOZGALOM
A „MEMORANDUM”-MOZGALOM
1884. április 26-án Nagyszebenben megjelent egy modern román napilap, a Tribuna első száma, amely a Romániából visszatérő Slavici irányítása alatt, egy párton kívüli fiatal értelmiségi csoport erejét összefogva, a korábbiaknál jóval élesebb hangon támadta a kormányzatot. A fő célpont azonban az alig 1656egy hónappal korábban Miron Românul nagyszebeni érsek és Gheorghe Serb kúriai bíró által megteremtett, hangsúlyozottan mérsékelt román nemzeti párt lett, amely feltétel nélkül a kiegyezés és az unió alapjára helyezkedett. Másfél év alatt a mérsékelt párt szétszóródott, gyengén szerkesztett hetilapjuk, a Viitorul megszűnt, ahogy a Tribuna írta: „a mérséklet betegségében kiszenvedett”.* Az új irányzat másik funkciója a passzivista taktika átértelmezésében mutatkozott meg. Nem érte be a nemzeti mozgalom vezetőinek szinte csak ünnepélyes tiltakozó deklarációkra és bizonyos kultúrmunkára szorítkozó óliberális módszereivel, hanem a szélesebb néprétegek mindennapos gondjait is bevonta a nemzeti-sérelmi politikába, s arra törekedett, hogy az egész magyar állam románságát az állandó mozgósítottság állapota felé hajtsa. Ezt maguk forradalmasításnak tekintették: „Forradalminak nevezzük azt a helyzetet, amikor az állam egyik konstitutív tényezője a törvények ellen lép fel, s nem akarja magát azoknak alávetni” – írta Slavici még 1883-ban.* A Tribuna honosította meg az erdélyi románok körében a modern polgári publicisztika gyakorlatát, a minden ellentétes felfogással szembeni kíméletlenséget, a bukaresti vagy budapesti nagy lapokéhoz hasonló energikus stílust. A reformkor tradícióit őrző publicisztikát felváltotta a nemzeti öntudatot harcos nacionalista kizárólagossággá átértékelő napi cikkek sorozata, mellyel az értelmiség mellett a tanulóifjúságot igyekeztek érzelmileg is megalapozott, szilárd ideológiával ellátni. A jogtörténeti érvrendszer mellé odakerült az erőviszonyok egyszerű, a polgár számára értelmesebbnek tűnő számbavétele. „Nem vizsgáljuk most, vajon megalapozott-e vagy sem a románok elégedetlensége: elegendő, hogy ez letagadhatatlanul létezik, mint valami elementáris kalamitás” – írta beköszöntőjében a lap.* Nem tagadván „egy mind nekünk, mind más nemzetiségű polgártársaink számára elviselhető modus vivendi” megteremtésének szükségét,* nem egészen fél év múlva már azt írta: „Ha a magyar államban a román etnikum megerősítése nem lehetséges... akkor nem marad részünkre más szabadulás, mint egy ilyen magyar állam felszámolása, és a harc ennek felszámolásáért; a magyar etnikum ellenségeivel való szövetkezés mint szerves szükség jelenik meg számunkra.”* Újabb év után az állammal szembeni hagyományos hűség és hűtlenség mezsgyéjén kanyarogva leszögezte: „Ha a magyaroknak megengedhető volt a mi akaratunk és a Pragmatica Sanctio ellenére Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, nehéz a románokat meggyőzni, hogy nékik nem szabad Erdélynek, 1657ugyancsak a Pragmatica Sanctio és a magyarok akarata ellenére valamely más országgal való egyesítésére törekedniök.”*
Idézi BÍRÓ S., Az erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században. (Magyarok és románok II. Szerk. DEÉR J. és GÁLDI L.) Bp. 1944. 173.
Idézi D. VATAMANIUC, Ioan Slavici şi lumea prin care a trecut. Bucureşti 1968. 260.
Idézi I. SLAVICI, Sbuciumări pobtice la români din Ungaria. Bucureşti 1911. 23.
Uo. és Românii din regatul ungar şi politica maghiară. Bucureşti, 1982. 33.
Tribuna, 1884. szeptember 26. Idézi Bíró S., i. m. 171.
Tribuna 1886. január 9. Idézi BÍRÓ S., i. m. 172.
Az új irányzat a román nemzet egységtudatát megpróbálta új alapokra helyezni. Lapjuk nyelvében közelített a regáti irodalmi nyelvhez, s büszkén hirdette a Kárpátok két oldalán élő románság kulturális egységtörekvéseit. Felerősítette a magyarországi román politika bukaresti kapcsolatait, az itteni románság ügyét a bukaresti pártmegoszláshoz is hozzákötötte, ami sok belső viszály forrása, de egyben újabb hajtóereje lett a megmerevedésre hajló hazaiak politikájának. Az öregedő, régebbi vezérférfiak és a tribunista ifjak kompromisszumaként az utóbbiak megszerezték a párt alelnöki és titkári pozícióit. Slavici-ot több felmentéssel végződő sajtóper után 1888-ban a kolozsvári esküdtszék egyévi államfogházra ítélte, aki ezután a váci fogházban valóságos politikai irodát berendezve irányította lapját. Szabadulását követően a párton belüli viszályok miatt hamarosan áttelepedett Romániába, az erdélyi ügyekben azonban továbbra is érvényesítette szavát.
A tribunista fiatalok állandó nyomása rákényszerítette a román pártot, hogy a nyolcvanas években hozott határozatait valóra váltva, az uralkodó elé terjesszen egy nagyszabású emlékiratot a magyar állam román alattvalóinak kollektív politikai sérelmeiről. A szorgalmazók most már Bukarestből is kaptak tömegtámogatást: 1891-ben megalakult a románok kulturális egységét szolgáló szövetség, a Liga Culturală, fele részben egyetemistákból, s alapítói között találjuk Slavici-ot is. A Liga idővel Párizsban, Berlinben, Antwerpenben is létesített szekciókat, amelyek nemzetközi propagandatevékenységet folytattak. Élénkítően hatott, hogy az ellenzéken levő liberális párt, élén Dimitrie A. Sturdzával – némiképp a magyar parlamenti taktikához hasonlóan –, a nemzeti kérdésben találta meg a kormánybuktatás csodaszerét, és így az erdélyi románok mozgalmát pártpolitikai fegyverként is felhasználta. Támogatta, sőt elég gyorsan vezetése alá vonta a Ligát, amely már 1891-ben kiadta a román egyetemisták emlékiratát.
A nyugat ifjúságának, a jövő Európájának szánt röpirat, amelyet 15 ezer példányban román, francia, német és olasz nyelven terjesztettek, a románság történetét és az európai fejlődésben elfoglalt helyét taglaló bevezető után az 1867 utáni nemzeti-kulturális sérelmeket sorolta fel, előre jelezve a készülő óvodatörvényt is, mely kötelező erejével és a magyar nyelvbe való bevezetés elrendelésével „merénylet a nemzetiségek és a mai idők szelleme ellen”.* Hivatalos ösztönzésre a magyar egyetemisták Moldován Gergely kolozsvári kormánypárti román professzor segítségével készítettek egy sok fontos mozzanatot tartalmazó, de természeténél fogva apologetikus választ, erre 1658azután a magyarországi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben Nagyszebenben adott ki viszonválaszt, amelyre a nyugati publicisztika és néhány közéleti személyiség is felfigyelt.
Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918. (Összegyűjt. és jegyzetekkel ellátta KEMÉNY G. G.) I. (1867–1892) Bp. 1952. 813.
E Replica és a többi röpirat hatását mind a kormány, mind a román nemzeti párt jelentősnek tartotta. Popovici-ot ezért 1893-ban izgatás címén a kolozsvári bíróság elítélte, ő azonban a büntetés elől kimenekült az országból. Raţiu a röpiratháború hatását értékelve a nagyszebeni konferencián kijelentette: „Panaszainkat, melyek így egész Európában elterjedtek, meghallgatja, igaznak és jogosnak ismeri el minden nemzet, és nem mi vagyunk a bűnösök abban, hogy az európai közvélemény eljutott annak felismeréséhez, hogy valami korhadt ebben az államban.”* Ezen a konferencián határozták el a régóta tervezett nagy Memorandum haladéktalan benyújtását. A román politikusok most ismét két táborra oszlottak. Az „antimemorandisták” főként a hajdani bánsági aktivisták, Mocsonyi tekintélyes táborából kerültek ki, s a kudarcot elkerülendő, csak egy politikailag alaposan előkészített, a kormány és a korona által bekért emlékirat benyújtására voltak hajlandók, ezért a „kellő időpont” kivárása címén ellenezték, majd szabotálták az egész akciót. Hozzájuk csapódott a merev passzivisták közül, főleg a Gazeta Transilvaniei köréből néhány olyan tekintélyes erdélyi, aki még az 1863–65. évi szebeni Landtag gondolatvilágában élt. A nagyobb erőt akkor már a „memorandisták” alkották, élükön Eugen Brotével, a bukaresti liberálisok egyik „tribunista” bizalmasával, hozzájuk húzott Gheorghe Pop de Băseşti, az emlékiratokat mindig pártoló Raţiu, de a bánságiakkal hagyományosan összekülönbőző aradiak is, kiknek fő szószólója a tüzes nacionalista agitátor, Vasile Mangra görögkeleti teológiai tanár volt. A szűkebb vezetőség mégis úgy döntött, hogy vár az emlékirattal, s már készültek megünnepelni Mocsonyi visszatérését a párt élére, azonban a tribunisták a saját választási geometriájuk alapján összeállt közgyűléssel – próbaszavazás ürügyén – érvényesítették az „azonnali benyújtás” híveinek álláspontját. Az új pártvezetés élére Raţiu került, beválasztottak Brotén kívül is egy sor tribunistát, köztük Aurel C. Popovici-ot.
Idézi Unirea Transilvaniei cu România. (Szerk. I. POPESCU-PUŢURI és A. DEAC.) Bucureşti 19722. 208.
Egy emlékirat-akcióhoz valóban kedveztek a körülmények. Magyarországon kormányválság és választási láz volt. A dinamikus imperializmus Németországa – a monarchia rezignált vezető köreitől eltérően – fontos szerepet szánt Romániának a Balkánon, s így a titkos szerződés megújításáról 1891–92-ben folytatott tárgyalások eredményessége érdekében engedett Károly román király és kormánya sürgetéseinek, megpróbált pressziót gyakorolni Budapestre, egyenesen áldozatokat kérve a nemzetiségi politikában. Ekkor erősödött meg Romániában „a feltételes szövetség” gondolata, 1659ami Take Ionescu kultuszminiszter szerint Románia szövetségének feltételéül szabja a Monarchiában élő románokkal szembeni jobb bánásmódot. 1892 januárjában Károly Budapesten tárgyalt gróf Szapáry miniszterelnökkel, s kérte őt az erdélyi választójog kibővítésére, másrészt a nyelvi magyarosító kísérletek, a kulturális intézményeket érintő közigazgatási sérelmek megszüntetésére. Az elsőt Szapáry nem volt hajlandó megadni, az utóbbiakat Apponyiéktól való félelmében nem merte vállalni, s a miniszterelnök „non possumus”-át Ferenc József is megerősítette. Károly végül is egyetértett a memorandisták akciójával, amit a szövegtervezet készítőinek meg is mondott.
Az egyezkedni kész aktivista, a fennállót mereven tagadó passzivista s a szélesebb társadalmi érdeklődésű tribunista csoportosulások kompromisszumait is magába foglaló, terjedelmes panaszirat elsősorban a törvényhozás, közigazgatás, a gazdaság- és kultúrpolitika intézkedéseinek tükrében elemzi a román nemzetiség helyzetét. Végigvonul rajta a polgári ellenzéki taktika kettőssége: kétségbe vonja a kiegyezés, az unió, a nemzetiségi törvény – tehát az egész rendszer – létjogosultságát, hogy azután másutt az egyes törvények végrehajtását kérje számon. Erdély különállásának megszüntetése „nem egyéb, mint nyílt semmibe vétele a román népnek”.* Elítéli az 1868. évi XLIV. törvénycikket, mert „a címén kívül az egész törvény semmit sem tartalmaz az egyenjogúság nagyszerű eszméjéből”, a politikai nemzet fogalmának bevezetésével pedig nyílt merényletet követ el a nem magyarok nemzeti léte ellen.* Panaszt emel a magasabb erdélyi választói cenzus és a választási visszaélések ellen, mert az megakadályozza őket, hogy súlyuknak megfelelő képviselethez jussanak. Bírálja a szigorúbb erdélyi sajtótörvényt, a sajtópereket, a nagyszebeni esküdtszék megszüntetését. A korábbiaknál nagyobb súlyt kap az agrárpolitika kritikája: a jobbágyfelszabadítás egyes elhúzódó ügyeiben a parasztokkal szemben a kincstár és a földesurak érdekeit szolgálja, s tényleges célja a románságot vagyonából is kiforgatni. A jogszerzés időszakának tekintett 1848–1866. közötti periódussal szemben az 1867-es rendszer törekvése, hogy „mindent elvegyen tőlünk, amit az egységes monarchiától kaptunk”.* Amióta „a magyar elem kezébe került az államhatalom, az csak saját nemzeti hegemóniájának biztosítására törekszik”.* Részletesen felpanaszolja az iskolai magyarosítást, a magyar nyelvtanítás erőltetését, a román egyetemi oktatás, az állami román gimnáziumok hiányát, másfelől viszont papjaik állami szubvencionálásának módját, mivel az csorbítja egyházi autonómiájukat. A rendszer alig alkalmaz román tisztviselőket, az értelmiséget üldözi, így „arra a meggyőződésre kellett jutniok, hogy idegeneknek 1660tekintik őket saját hazájukban”.* Nincs gyülekezési és egyesülési szabadság, magyarosító egyletek sértik nemzeti önérzetüket: „naponta kihívnak és szemérmetlenül gyaláznak bennünket”.*
Közli KEMÉNY G. G., i. m. I. 827.
Uo. 831.
Uo. 844.
Uo. 827.
Uo. 833.
Uo. 841.
Az emlékirat hangvételét is meghatározó világos alaptétel az, hogy „25 év alkotmányos lét után a lelkek ellenségesebben állnak szemben egymással, mint valaha”, és a románok „többé nem bízhatnak sem a budapesti országgyűlésben, sem a magyar kormányban”.* Fordulatot csak az uralkodó „természetes közvetítésétől” várnak, hogy „törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoztassák hazánk kormányzati rendszerét”.*
Uo. 824.
Uo. 846.
1892 májusában, a dualizmus negyedszázados ünnepségeinek előestéjén egy 237 főnyi, parasztokkal kiegészített delegáció utazott Bécsbe, hogy ott – a komité titkárának ironikus kifejezése szerint – bevádolja a magyar királyt az osztrák császárnál. A kormány kívánságára azonban a kabinetiroda a király személye körüli magyar miniszterhez utasította őket, s miután az sem volt hajlandó a vezetők számára Budapest megkerülésével audienciát kieszközölni, Raţiu elnök lepecsételt borítékban a kabinetirodában hagyta a Memorandumot. Onnan felbontatlanul Budapestre küldték, a miniszterelnökség pedig ugyanúgy visszaküldette a „feladó”, Raţiu lakcímére. Az akció első, még a hagyományos sérelmi taktika kereteiben vezetett szakasza ezzel kudarcot szenvedett. A Bécset megjárt nagy delegáció, a fáklyásmenet, a keresztényszocialista Karl Lueger hangzatos üdvözlő beszéde, külföldi lapok érdeklődése nem tudta feledtetni, hogy az erdélyi román társadalom vezető egyéniségeinek egy nagyon tekintélyes része nem támogatta ezt, s még külföldön is volt olyan visszhang, amelyben a lépést „előszobai kéregetésnek” minősítették.
A Memorandum-akció kudarca által teremtett kényes helyzetből a magyar nacionalista közhangulat és a kormány mentette meg a román vezetőket. „Nem követhettünk mi el akkora ostobaságot – írja egy önkritikus román politikus –, melyre a magyarok ne még nagyobb ostobasággal válaszoltak volna.”* Tordán tüntetők rongálták meg Raţiu házát, ami óriási visszhangot váltott ki Romániában. S mivel Nagyszebenben még 1892 közepén 11 ezer román és 2 ezer idegen nyelvű példányban kinyomtatták és részben a Liga Culturală útján terjesztették a Memorandumot, a kormány némi ingadozás után engedett a nacionalista nyomásnak, a kolozsvári ügyészség előbb Brote ellen kezdett vizsgálatot, majd 1893 májusában eljárást indított az aláíró Raţiu elnök, Gheorghe Pop alelnök, Vasile Lucaciu és Septimiu Albini titkárok, s velük együtt az értelmi szerzőséget szintén vállaló többi vezetőségi tag ellen is.
V. BRANIŞTE, Amintiri din inchisoare. Insemnări contimporane şi autobiografice. (Jegyz. és kiadta AL. PORŢEANU.) Bucureşti 1972. 188.
1661Az „emlékirat terjesztése által állítólag elkövetett izgatás vétsége iránti sajtóper” előkészületei a külvilág elől részben eltakarták a belső meghasonlást. A Liga Culturală szimpátiagyűléseket rendezett Romániában, fokozta propagandáját Nyugat-Európában, s titkára vitt pénzt Nagyszebenbe, hogy a hatóságok által betiltott Tribuna rövid szünet után, 1894 januárjában újra megjelenhessék. Mindezt azonban Bukarestben az ellenzéki liberális párt az erdélyi románok elárulójának minősített konzervatív kormány megbuktatására is igyekezett felhasználni. Sturdza azt ajánlotta, hogy a per elől az egész nemzeti komité meneküljön külföldre, tegye át a székhelyét Romániába, hogy „a harcot európai jelentőségűre emeljék, s a magyarok az itteni működésük által okozott nagy nehézségek miatt kényszerülnek majd kapitulálni”.* Ennek eredményeként maradt külföldön Brote alelnök, majd jóval később az egyik titkár is. A többség azonban felismerte Sturdza közvetlen célját („a konzervatív kormány 48 óra alatt meg kell bukjon”), és az itthon maradás mellett döntött.* Még a többször ideutazgató Slavici sem tudta emigrálásra bírni őket, noha Raţiu is hitt abban, hogy a nemzetiségi kérdés ezen az úton „mindenesetre komoly vita tárgyává lehet a Hármas Szövetség hatalmai között. Mert úgy hiszem, 10 millió nem magyar Románia erkölcsi támogatása mellett többet nyom a Hármas Szövetség számára az erő mérlegében, mint a 6 millió, inkább az állam szétzúzására, semmint megszilárdítására hajlamos magyar.”* Őrhelyüket nem akarták elhagyni. „Mit szólna a külpolitikai kombinációkat nem ismerő parasztság, amikor vezetői hátat fordítanak, s Romániában megtisztelésben dúskálnak majd, miközben a kicsik, szegények bemennek a börtönbe?”* Elszántságukat a bukaresti konzervatív kormánykörök és Károly király is erősítették, akik szerint Budapest engedményeket készít elő, revízió alá veszi a választási törvényt, hiszen Károlyon kívül – úgymond – a német császár is „fenntartás nélkül és sok jóindulattal szorgalmazta a magyar–román konfliktus kedvező megoldását, ... s nagy csoda lenne, ha a magyar kormány nem kezdene hamarosan tárgyalásokat pártunk egyes tényezőivel is”.* Raţiu novemberben elment Bukarestbe, onnan egyenesen Pestre utazott, ahol azonban engedményeket csak későbbre helyeztek kilátásba, a románoktól pedig az 1881. évi program feladását kérték, így a belügyminiszter és a vádlottjelölt megbeszélése eredménytelen maradt. Közben az emigrálás vagy otthon maradás kérdése 1662bekerült a román publicisztikába, és az eddigi ellentéteket újabbal tetézve, nagy zűrzavart okozott. Ezért alakult ki később az a nézet, hogy „Sturdza egy év alatt erősebben demoralizált minket, mint a magyar kormányok 50 év alatt”.*
Ioan Bianu 1893. szeptember 12-i levele Brotéhoz. Közli Ş. POLVEREJAN–N. CORDOŞ, Mişcarea memorandistă in documente (1885–1897). Cluj 1973. 224.
BRANIŞTE, i. m. 210.
Raţiu 1893. szeptember 16-i levele Broténak. Közli L SLAVICI, i. m. 43.
Idézi I. GEORGESCU, Dr. Ioan Raţiu. 50 de ani din luptele nationale ale romănilor ardeleni. Sibiu 1928. 156.
Raţiu 1893. szeptember 29-i levele Gheorghe Pop de Băseştinek. Közli Ş. POLVEREJAN–N. CORDOŞ, i. m. 226.
V. BRANIŞTE, i. m. 215.
A széthúzás valóságának elfedését szolgálta, hogy a perbe fogottak védelmére szlovák és szerb ügyvédek mellett az antimemorandisták hangadóit is felkérték, akik közül többen el is vállalták a megbízást. Az ügyvédek és a vádlottak értekezletén a komité tagjai nem kis belső meghasonlás után (Raţiu az ügyvédekhez: „erőnek erejével Szegedre akartok juttatni bennünket?”*) vállalták végleg magukra a terjesztésért is a felelősséget, s így a védelem elkészíthette az egységes fellépés érdekében a 71 méretre szabott, megszerkesztett közlési panelt, melyek alkalmazását védőknek és vádlottaknak kötelezően előírták.
Coriolan Brediceanu levele Vincenţiu Babeşnek, 1894. február 6. Közli Ş. POLVEREIANN.–CORDOŞ, i. m. 245.
A tárgyalás a román és magyar nacionalista közvélemény várakozása mellett kezdődött 1894. május 7-én, a nagy közönségre és sok szereplőre való tekintettel a Redoute nagytermében. Mindkét oldal nagy színjátékra készült. Raţiuékat már odautazásukkor egy sor állomáson megünnepelték. Özönlöttek az üdvözlő táviratok. Az első napokban több mint 3 ezer (más források szerint 25 ezer) román szimpatizáns tüntetett Kolozsvárt, ahol két lovasegység és 1600 gyalogos állott készenlétben. Vidéken is több szimpátiamegmozdulósra került sor, ami már aggodalommal töltötte el a hatóságokat. A román párt Kolozsvárt külön sajtóirodát állított fel, a vádlottak a vidéki román közönség sorfala között vonultak ünnepélyesen a tárgyalóterembe. A karzatok és a terem megtelt magyar és román publikummal, pesti és bécsi, bukaresti lapok, sőt néhány nyugati lap tudósítójával. Az eljárás vontatottan haladt, hosszú ideig a jegyzőkönyv nyelve, s főként a védők által használandó nyelv körül folyt szabályos veszekedés, mivel a törvényszék a vádlottaktól ugyan nem tagadta meg anyanyelvük használatát, a védőktől azonban a magyar nyelvű szereplést követelte, dacára annak, hogy mindhárom bíró értett románul, a pótbíró pedig egyenesen román volt. A tárgyalás a komikus vonásokat sem nélkülözte. Az egyik védőt egyáltalán nem engedték megszólalni anyanyelvén, de az ilyenkor protestáló másik védőt hagyták hosszan románul szónokolni; máskor egy vádlottnak csak magyarul jöttek szájára a megfelelő kifejezések. A magyar publikum, lassan beleunva, kezdett elmaradozni, az esküdtek közül többen betegség címén elmenekültek. A vádlottak és a védők közötti összhang megbomlott, az utóbbiak azután, egy elnöki önkényt ürügyként felhasználva, a negyedik napon visszaléptek.
1663Az alapgondolatot, hogy a pert ne hagyják egyszerű sajtóper szintjén megrekedni, hanem nagyszabású politikai polémiává változtassák, a vádlottak csak részben tudták megvalósítani. A tárgyalásvezető elnök elutasította kérésüket, hogy az Approbatákat, Compilatákat, Pragmatica Sanctiót, a Corpus Jurist, népszámlálásokat mind csatolják az anyaghoz, s ezekből felolvassanak. Nem sikerült magát a Memorandumot mint „történeti és közjogi disszertációt” sem tartalmi vitára bocsátani. Vita Sándor főügyész tartózkodóan színtelen vádbeszéde után a vádlottak nevében Raţiu felolvasott egy impozáns védőbeszédet, melyet a párt titkára és egy bukaresti liberális politikus szerkesztett. Ebben kijelentette, hogy az egész román nép küldte őket Bécsbe a trón védelmét kérni lábbal tiprott jogaik érdekében, mert „mind a törvényhozás, mind a kormány arra a szilárd meggyőződésre juttattak bennünket, hogy náluk számunkra igazságtételről nem lehet szó”. A Memorandum „hű tükre a román nép évszázados szenvedéseinek és sérelmeinek”, a rendszer éppen azt kívánja megbosszulni. Valójában „a magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados perről” van szó, melyben létezik „egy másik, nagyobb bíróság, felvilágosultabb, s bizonyosan elfogulatlanabb, mely mindnyájunk felett ítélni fog: a művelt világ bírósága, s az egyszer az eddiginél is jobban és még szigorúbban elítéli majd Önöket. A türelmetlenség szelleme, Európában példátlan fajfanatizmus által bennünket elítélve, csak azt sikerülhet bizonyítani a világ előtt, hogy a magyarok egy zavaró hang a civilizáció koncertjében.”*
Raţiu május 25-i törvényszéki beszédének magyar szövegét l. KEMÉNY G. G., i. m. II. 253–254.
A tárgyalás 17. napján, május 25-én a per véget ért. Az esküdtek nagy többséggel elmarasztalták a vádlottakat, négy főt pedig fölmentettek. Az ítélet megalkotásánál a bíróságon belül két politikai felfogás ütközött egymással. Szentkereszty Zsigmond báró, a törvényszék elnöke az eredetileg inkriminált néhány passzus alapján nem látta bizonyítottnak, hogy a vádlottak kétségbe vonták volna az egyik alaptörvény, az unió érvényét és kötetező erejét, ezért újabb esküdtszéki határozat meghozatalát javasolta. Ezzel a jogászi liberalizmussal azonban kisebbségben maradt, mert bírótársai a Memorandum és a vádlottak egész szellemét kívánták elítélni, eleget téve azzal nemcsak a magyar nacionalizmusnak, hanem valójában a konfrontációt kereső román nemzeti komité óhajának is. A büntetés rendkívül szigorú volt. 14 főt sajtó útján elkövetett izgatás címén 2 hónaptól két és fél évig terjedő államfogházra ítéltek; Raţiut 2 évre, az akció főszervezőjének képzelt intranzigens Lucaciut – az elnök és az ügyész nézetétől eltérően – a maximális büntetésre, 5 évi államfogházra ítélték. A kollektív fellebbezést a Kúria elutasította, s az elítéltek július végén Vácott és Szegeden megkezdték büntetésük letöltését, 1664noha Sturdza ismét „hazafias és nemzeti kötelességüknek” mondotta, „hogy az erdélyi és magyarországi románok nemzeti létéért folytatott harcuk tevékenységi központját helyezzék át Romániába”.*
I. GEORGESCU, i. m. 154.
