A KIÚTKERESÉS VÁLSÁGA ÉS ÚJ AKTIVITÁS A ROMÁNOKNÁL
A KIÚTKERESÉS VÁLSÁGA ÉS ÚJ AKTIVITÁS A ROMÁNOKNÁL
A századvégen az erdélyi román politika új, de eleinte nem látványos korszaka kezdődött. A tradicionális eszközökkel vívott harc a Memorandum-mozgalomban elérte lehetséges csúcspontját. Erkölcsi elégtételt szolgáltatott az akció szervezőinek és a pártoló rétegeknek, de amint a sérelmek orvoslására, úgy a továbblépés mikéntjének kérdésére sem adott megoldást. Évekig eltartott, amíg a nemzeti párt eszmei arculatát hozzá tudta igazítani a megváltozó politikai feltételekhez és az átalakuló román értelmiség-polgárság új igényeihez.
A kiútkeresés válsága még akkor elkezdődött, amikor a párt vezetői fogházban ültek a Memorandum-perben hozott ítélet alapján. A Tribuna ekkor már a párt tulajdonában volt, de irányítása megmaradt az alapító gárda kezében, amely „a kapitány”, az emigrált Brote vezényletével nyíltan is bírálta a rugalmatlan vezetést, s főként az azt támogató regáti konzervatív pártot, ami ellen Raţiuék a fogházból közzétett nyilatkozatokban emeltek szót. A Tribuna „sztrájkját” megkönnyítette, hogy a bebörtönzés idejére alakított pártvezetés 1670(Vasile Mangra, Ioan Rusu-Şirianu) ugyancsak soraikból került ki. A régi vezetők viszont még az államfogházban elhatározzák, hogy „ki kell dobni őket minden területről”.* Szabadon bocsátásuk után a pártelnök Raţiu, az időközben felére apadt nemzeti komitét maga mögött tudva, egy újonnan alapított konzorcium nevére íratta a lapot, s addig szokatlanul kemény eszközökkel próbálta az újságtól kiszorítani az ellenzéket. A fellángoló harcban a két csoport között bírósági beavatkozás, hatósági zárlat igénybevétele éppúgy előfordult, mint az ablakbeverés, nem kis örömére a román mozgalom ellenfeleinek. A tribunisták propagandautazásokat tettek, Sinaiában és Brassóban külön találkozókat szerveztek. A frakciózásra válaszul Raţiu kitetette maradék képviselőiket a szerkesztőségből, az egyiket egyenesen rendőrökkel. Ezzel a párt látszategysége megszűnt. Tekintélyes aradiak tiltakoztak az eljárás ellen, a komité egy sor tagja ezután el sem járt a megbeszélésekre. A frakcióharc 1896-ban a Bukarestbe emigráltak körében is kitört.
L. BOIA, Contribuţii privind criza Partidului National Român. Studii, 1971. 5.
Új program kidolgozásához az első lökést a romániai politikai változások adták. Az 1895 őszén hatalomra kerülő Sturdza – mint láttuk – a magyar állammal szembeni mérsékletre intette híveit, szükségesnek tartotta az erdélyi románok és a kormány között egy megegyezés, modus vivendi kialakítását. Ennek első lépcsőjeként a párt fel kell hagyjon a passzivitással, s a parlamenti életbe való visszatérés után kompromisszumot köthet a kormánnyal: Erdély autonómiájának követelését feladhatja egy kedvezőbb választójog kedvéért. (Az a program ez, amelyet, ha nem is végleges rendezésként, de tárgyalási alapként régóta igényelt minden magyar polgári párt, valamint maga a kormányzat is.) Az emigrált és otthon maradt tribunisták új lapot indítottak, s ezt már nem Erdélyben, hanem a szűkebb Magyarországon, Aradon adták ki, ahol erős megyei román pártélet folyt, tekintélyes gazdag paraszti háttérre számíthattak, s ráadásul az itteni és bánsági románság sohasem volt passzivista érzelmű. Aradon a lakosságnak ugyan csupán 15%-a volt román, de Brassó után mégis itt volt a legmagasabb a számuk, volt püspökségük, papneveldéjük, itt működött a második legnagyobb bankjuk, a Victoria, és úgy gondolták, hogy ez a dinamikusan fejlődő város alkalmas lehet magyar és román körök találkozására. 1897-ben megjelent a Tribuna Poporului, mely az öreg és fiatalabb tribunisták kiadványaként a legjobb román lap lett, hamar jelentéktelenségre kárhoztatva a régi nevét még őrző, de jó publicistákat nélkülöző nagyszebeni Tribunát, mely hosszas haldoklás után 1903-ban szűnt meg.
Az aradi lap óvatosan kezdett hozzá az új aktivitás meghirdetéséhez. 1897 elején egy hétrészes cikksorozatban a Bánffy-kormánnyal szembeni „jóindulatú tartózkodást” ajánlotta, majd a Széll-féle, 1901. évi választásokon való 1671részvételre próbálta megnyerni a pártvezetést. Ebben az évben már nyíltan emlegette egy új korszak, az alkotmányos harc kezdetét, amiben fontos szerepet játszott pozícióik erősödése. Két évvel korábban ők választották aradi püspökké Iosif Goldişt, 1900-ban Mangra váradi vikárius, Roman Ciorogariu az aradi teológia igazgatója, 1901-ben Vasile Goldiş a konzisztórium titkára lett, s kapcsolatokat építettek ki magyar politikusokhoz is.
Az új aktivitás azonban nem indulhatott ki a túlságosan előreszaladó, a romániai liberálisokkal pedig túlságosan elkötelezett aradi frakció vezetése alatt. Az irányzatok fölött álló, önálló anyagi bázissal rendelkező új réteg, a nemzeti középosztály erősödő modern burzsoá rétege lett az, amely az aradiak programját kisajátította, és hozzáillesztette a hagyományos pártkeretekhez. 1902 márciusában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató a szászvárosi Libertatei című új lapban „a kátyúba jutott szekér” kimozdítására javasolta az 1881. évi program revízióját, a dualizmus elfogadását és az Erdély autonómiájára vonatkozó követelés feladását, részletesebb nemzeti kultúrpolitika s új szociális politika kialakítását. A balázsfalvi érsekség egy ügyvédje, Iuliu Maniu kidolgozta a vidéki pártépítés, a megyei politika és a modern sajtópropaganda akcióprogramját. Az aktivitás, a párt átszervezése azonban még Raţiu, a régi vágású elnök halála után is olyan ellenállásba ütközött, hogy néhány 30 év körüli fiatal külön párt, de legalábbis külön frakció alakítására határozta el magát. Az új elnök, Gheorghe Pop de Băseşti (Illésfalvi Pap György) azonban újabb szakadás elkerülése érdekében szabadjára engedte a pártfegyelmet, így Aurel Vlad 1903 nyarán Hunyaddobrán, egy időszaki választáson az autonómiakövetelés említése nélkül nemzeti párti képviselőnek választatta magát. Sikere nagy visszhangot váltott ki a politikai tétlenség nyűgétől szabadulni akaró új román polgárság körében s Románia sajtójában is. A vérmesebb aradiak egymás között az aktivitástól 40 román mandátum megszerzését remélték.
Míg a magyarok gyanakodva, a románok és szászok komoly várakozással fogadták 1903 őszén az udvar emberének tartott Tisza István gróf miniszterelnöki kinevezését, aki pályájának kezdetétől nagy jelentőséget tulajdonított a román kérdésnek, felismerte és számolt vele, hogy a románokat eltéphetetlen szálak fűzik a független királyságban élő testvéreikhez. A soknemzetiségű magyar állam és a monarchia erősítése érdekében – a maga módján – a legnagyobb nemzetiséget alkotó románokkal való megegyezésre törekedett. Ebből a szemszögből ítélte el mindenkor a magyar sajtó soviniszta uszításait, a nemzetiségek elleni hecckampányokat, mert az ilyesmi szerinte „egyenesen a hazaellenes izgatóknak tesz szolgálatot, karjaikba hajtja még azokat is, akik eddig hű fiai voltak az országnak”.* Miniszterelnöki bemutatkozó beszédében 1672fontos magyar nemzeti feladatnak mondotta „az ország nem-magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését, megerősítését”, igyekezvén egyúttal a mérsékelt vagy közreműködésre hajló réteget „a veszedelmes izgatóktól” különválasztani.* A szász vezetőkkel gyorsan megegyezett, így azok visszaléptek a kormánypártba. A román aktivisták balszárnya, az aradiak, Tisza kijelentéseiben saját politikájuk igazolását látva, újabb közeledési lépést tettek. Lapjuk kiemelt szövegben deklarálta: „Feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerjük a magyar állam egységét, készek vagyunk vérünket és vagyonunkat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit. Tesszük ezt, mivel meggyőződésünk, hogy egy szilárd Habsburg állam léte Közép-Európában erősebb biztosítéka a mi román nemzetiségünk létének, mint lenne a Habsburg állam híján egy olyan Románia, mely magábafoglalná Dácia Trajána összes románjait. Ez a mi válaszunk Tisza István gróf kijelentéseire.”* A román párt vezetőinek nagyobb része azonban bizalmatlanul fogadta Tiszát, aki legsürgősebb feladatának amúgy is az addig példátlan méretű parlamenti válság megoldását tekintette, és ezért gyorsan alkut kötött a függetlenségi ellenzékkel: a magyar katonai-nyelvi követelések feladásáért cserében a nemzetiségekkel szemben iskolai-nyelvi magyarosító intézkedéseket helyezett kilátásba. A Romániából jövő békítő hang ereje is gyengült. Így azután béketapogatózások helyett a Tisza-kormány terveket kovácsolt a görög katolikus egyház önállóságának korlátozására, a nemzetiségi iskolahálózat állami irányításának megalapozására. A Berzeviczy Albert kultuszminiszter által kidolgozott törvénytervezet a népiskolai tanítók állami fizetéskiegészítését rendszeresítette volna mindazon iskolákban, ahol az évi 800 korona minimumot saját erőből nem tudták megfizetni, ennek ellenében viszont az állami beleszólást növelte, s részelőírásokkal eredményes magyar nyelvoktatást akart az általános iskolákban bevezetni. „Az 1904 októberében benyújtott javaslat ellen a mérsékelt kormánypárti szaszok éppúgy tiltakoztak, mint a többi nemzetiségek, másrészt a magyar ellenzék nem tartotta elégségesnek, erősebb állami beavatkozást kívánt. A tervezet „egyszerűen küszöb – írta a neves ellenzéki erdélyi Bartha Miklós –, létjogát nem találom. Turáni mivoltunk is belebotlik, a nemzetiségek is belebotlanak. Sem minket nem elégít ki, sem azokat.”* Parlamenti hadjárata során Tisza nem egészen egy hónap múlva minden beterjesztett törvényjavaslatot visszavont, hogy azonnal a házszabálymódosítás 1673kérdését tűzhesse vitára. Így tűnt le a Berzeviczy-terv is, mígnem néhány év múlva nemzetibb színekre festve „lex Apponyi” néven támadt fel.
Bihar vármegye közgyűlésén mondott 1893. szeptember 20-i beszéde. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei I (Bev. és jegyz. KUN J.) 1935. 262–267.
Miniszterelnöki programbeszéd. L. uo. II. 15–64.
Contele Tisza István. Tribuna Poporului, 1903. november 10.
BARTHA M., Iskolai reform. Ellenzék, 1904. szeptember 15.
A román mozgalom szempontjából azonban Tisza István első kormányának jelentőségét a kevésbé látványos, mérsékletet mutató gesztusok határozzák meg, amelyek előre vetítik az 1910-es évek kiegyezést kereső politikáját. Tisza az érintett megyék főispánjaival megtárgyalta „a román középosztály és a magyar társadalom” közötti viszonyt, utasította őket, hogy a románokat lehetőleg vonják be a társadalmi és politikai életbe, szinte teljesen mellőzte a sajtópereket, a román értelmiséget hagyta gyűlésezni a Berzeviczy-tervezet ellen, nagyszebeni kultúregyletüknek, az ASTRÁ-nak adta az Avram Iancu-szoborra egykor jogellenesen gyűjtött, s Bánffy által lefoglaltatott pénzalapot időközi kamataival együtt; kormányzata alatt bátrabban érvényesíthették nyelvi jogaikat a megyegyűléseken, a vegyes lakosságú Fehértemplomon pedig az ő utasítására engedélyezték román nemzeti alapon álló polgármester választását. S ekkor merült fel hosszú idő óta először, hogy a román párt vezetőivel, illetve más tekintélyes román közéleti személyiségekkel – így Mihuval és Gheorghe Pop de Băseştivel – tárgyalásokat lehetne kezdeni. Tisza azonban még nem lépett túl a hagyományos dualista koncepción, nagyobb politikai mozgásszabadságot csak úgy adott volna a román politikusoknak, ha azok – a szászokhoz hasonlóan pártjukat „beolvasztják” a magyar pártokba, elsősorban a kormánypártba. Az elképzelés kikísérletezésére a politikai válság kiéleződése közepette amúgy sem maradt lehetőség. Az egész magyar parlamenti ellenzék összefogott, s hamarosan megbuktatta Tiszát.
A választások előestéjén, 1905 januárjában 11 évi szünet után tartott nagyszebeni konferenciáján a román nemzeti párt végre elfogadta a fiatalabb generáció aktivista irányvonalát. Az új program módosította az 1881. évi álláspontot, Erdély autonómiája helyett „a román nép államalakító politikai egyéniségének elismerését, etnikai és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”* tűzte ki célul, követelte a nemzetiségi törvény végrehajtását, a nyelvhatárok szerint kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzatát, az általános és titkos választójog bevezetését. Mindezt kiegészítette az agrárius gondolatkörre visszavezethető „szociális olajcsepp” igénye: az elidegeníthetetlen birtokminimum, a kis keresetek adómentességének behozatala, parcellázás az állami birtokokból, betegségi és öregségi biztosítás, a szegények ingyenes orvosi ellátása.
Az 1905. évi választási programot közli T. V. PĂCĂŢIAN, Cartea de aur VIII. Sibiu 1915. 169–172; KEMÉNY G. G., i. m. (Iratok…) IV. 534–536.
A bukásban lévő Tisza fölismerte a nagyszebeni határozat horderejét. Ahogy a válság közepette a király levélben hívta föl az ország főbb egyházi vezetőit a kormány támogatására, úgy Tisza is külön levélben fordult a román főpapokhoz, aggodalmainak adva hangot. „A hazánkban lakó román 1674honpolgárok nagy nemzeti ideáljukat úgy szolgálják igazán, ha teljes erejüket a magyar állam erősítésére fordítják” – írta, majd hozzátette, hogy közszereplésének „egyik sarkalatos célját képezte elejétől fogva” a nemzetiségi politikusokat meggyőzni és bevonni a magyar közéletbe, hogy „a túlzó követelések nyűgétől megszabaduljanak. Fájó szívvel kell látnom, hogy az eddig passzivitásban állott románok többségének mostani határozata mindezt hosszú időre, talán végleg kompromittálja és lehetetlenné teszi.”*
Tisza 1905. január 14-i levele a román főpapokhoz. Gróf Tisza István képviselőházi Beszédei III. 379–381.
Az alkotmányos eszközökkel folyó politikai harc új szakasza a román nemzeti mozgalom számára persze nem indult könnyen: mindössze 8 mandátumot szereztek, pedig mintegy 40 kerületben 23 jelöltjük lépett fel, s ezúttal a hatósági nyomás is alatta maradt a szokásosnak. Éppen az nem sikerült, amire legnagyobb reményük és szükségük volt: számottevő parlamenti frakcióvá előlépni.
Az 1905. évi választások nemcsak Tisza bukását hozták. Közel négy évtized óta először az ország választói – igaz, a történeti Erdélyben csak kis részben – elpártoltak a kormánytól, s többségükben a szövetkezett ellenzékre szavaztak. Az ún. koalíció választási győzelmével a nemzetiségek útkeresése is újabb állomáshoz érkezett.
