A KOALÍCIÓS KORSZAK ÉS AZ UTOLSÓ BÉCSI KÍSÉRLET: FERENC FERDINÁND MŰHELYE
A KOALÍCIÓS KORSZAK ÉS AZ UTOLSÓ BÉCSI KÍSÉRLET: FERENC FERDINÁND MŰHELYE
Az 1905. évi választások után a 8 román képviselő szerb és szlovákk társaival együtt külön nemzetiségi klubot alakított a parlamentben, amelynek elnöke a román Teodor Mihali lett. E képviselők az általános választójog, a nemzetiségek nyelvi jogai, általában a polgári szabadságjogok védelmében emeltek szót.
Amikor 1905 nyarán az uralkodó az Apponyi, Andrássy, Kossuth Ferenc által vezetett győztes ellenzéki koalíció megtörésére Fejérváry Géza bárót bízta meg egy imparlamentáris kormány alakításával, hamarosan különleges szerep jutott a nemzetiségi pártnak. Az új belügyminiszter, Kristóffy József az általános választójog bevezetésének ígéretével ijesztgette a magyar szupremáciát s a birtokos osztály politikai vezető szerepét nagyon is féltő koalíciót. Bécsben ettől remélték Kossuth Ferenc, Apponyi és társaik megpuhítását, az önálló magyar vámterület, önálló jegybank, a közös hadsereg magyarországi ezredeiben kötelező magyar vezényleti nyelv – tehát a monarchia egységét lazító – koalíciós követelések feladását. A szászok fenntartással, a románok vezetői örömmel fogadták a választójogi reform gondolatát, hiszen egy régi demokratikus követelés hatalmi úton való teljesítését látták benne. Kristóffy 1675azonban (Tiszától eltérően) nem engedte, még a románoknak sem, egy nemzeti konferencia egybehívását, nehogy amúgy is nemzetietlennek tartott kormányát az ellenzék gyengeséggel vádolhassa. Az oktatásügyi miniszter pedig egyenesen elrendelte, hogy az eddigiektől eltérően az állami iskolákban a hittant magyarul, s ne az illető felekezet nyelvén tanítsák. Ennek ellenére a románok türelmet mutattak a kormánnyal szemben, s míg a koalíció Erdélyben is lármás, de a Székelyföld egy részét leszámítva, teljesen sikertelen, teátrális „nemzeti ellenállásba” kezdett a Fejérváry-kormánnyal szemben, addig a román vezetők tüntetően adófizetésre, katonáskodási kötelességük teljesítésére, úgymond, a dinasztia szolgálatára hívták fel népüket, némelyek egyenesen paktumot akartak kötni az ügyvivő kormánnyal, s egyik lapjuk teljesen annak szolgálatába szegődött.
Az ellenzéki koalíciót az uralkodónak sikerült engedelmességre bírnia, így 1906 tavaszán ez a sokféle pártból álló szövetség Wekerle Sándor, a hűséges 67-es politikus vezetésével, „kötött marsrutával” kormányra kerülhetett. A románok körében ez riadalmat okozott, hiszen a századvégtől valójában már nem is elsősorban a szabadelvű kormányokat, hanem a magyar nacionalista ellenzéket, főként a függetlenségi pártot tartották a fő ellenségnek, „a magyar sovinizmus letéteményesének”. De meglepetést keltett az is, hogy az új kormány vezetői bizalmas értekezletre hívták meg a két érseket és néhány román politikust. Az 1906. április 18-i tanácskozáson Wekerlén kívül Apponyi, Andrássy és Kossuth miniszterek is részt vettek, s az elég felkészületlenül érkező románoknak nem voltak részletes elképzeléseik. A koalíciós kormány nem kínált semmit, ami újabb zavarba hozta őket, a kínos hallgatásokat csak úgy tudták elkerülni, hogy egyikük viccekkel szórakoztatta a társaságot. Wekerle azt ajánlotta nekik, hogy a megyei hatóságokkal kössenek paktumokat a soron lévő választásokra, amint meghatározták választási érdekterületeiket. A megyei hatóságok azonban a régi módszerekkel is biztosítani tudták saját jelöltjeik számára a szavazatokat, s nem lévén szükségük a románok segítségére, nem is jött létre együttműködés. A megválasztott 18 román képviselőből jó néhány – a szerbekkel és szlovákokkal együtt – igen aktívan kivette részét a parlamenti életből. Ekkor kerültek közelebbi kapcsolatba a magyar politizáló közvéleménnyel Ştefan C. Pop, Vasile Goldiş, valamint az elkövetkező évtizedek két jelentős román politikusa: a jogász Maniu és az orvos Alexandra Vaida-Voevod. Nemzeti sérelmek mellett időnként a parasztság érdekében külön is szót emeltek. Pozitív követeléseket is tartalmazó szónoklataik azonban nem emelték őket a kor képviselőházának átlagszínvonala fölé, sőt Vaida-Voevod az olcsó parlamenti heccelődésektől sem riadt vissza.
A parlamenti harc elvadulásában már szerepe volt a koalíciós korszak nemzetiségi politikájának. A módszerek a Bánffy-korszak megismétlődésének képét vetítik elénk, amikor a Béccsel szembeni megalkuvást a kormánynak a 1676nemzetiségek felé mutatott keménysége ellensúlyozza, azzal a lényeges különbséggel, hogy most nem szétzilált, hanem felerősödő nemzetiségi mozgalmakkal kellett szembenéznie. Ezen túlmenően az apparátus nagyfokú cseréje miatt hiányzott a szabadelvű uralomban kifinomult, sok feszültséget még lokális szinten eltüntető, csendes patriarchális elnyomás rutinja. A koalíciót amúgy is „a magyar nemzetállam” látványos építésének szándéka vezette, részben ezért szaporodtak el a nemzetiségek elleni sajtóperek, részben ezért bontakozott ki újabb hulláma a röpiratháborúnak, melyben azt vitatták, vajon el vannak-e nyomva a románok vagy sem. Ennek a politikának voltak gyümölcsei a „lex Apponyi” néven ismert iskolatörvények.
Az 1907. évi XXVII. tc. a községi és felekezeti iskolák tanítóinak fizetését emelte 1000-1200 koronára, ehhez államsegélyt nyújtott az iskolafenntartóknak, amit azonban egy sor szigorú feltételhez kötött. Az iskoláknak „kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést” kellett adniok a tanulóknak, amit részben a magyar nyelv és irodalom, alkotmány fokozott tanításával kellett bizonyítani. Ezzel próbálta a koalíciós kultúrpolitika megváltoztatni azt a tényt, hogy az ország népéből mintegy 40% nem tudott az állam nyelvén beszélni. A törvény köztisztviselőnek minősített minden tanítót, így a fegyelmi jogkört is részben kivette az iskolafenntartók kezéből. Ha az állam egy tanító fizetéséhez legalább 200 koronával járult hozzá, akkor már kinevezése is állami jóváhagyástól függött. Súlyos, és főként sok konfliktus forrásának ígérkező intézkedése volt, hogy ahol a tanulók fele magyar, ott a tanítási nyelv a magyar kellett legyen, míg 20% magyar tanuló esetén ezek számára be kellett vezetni a magyar tannyelvet. Mindezt a koalícióra jellemző, külsőségeket magyarosító előírásokkal tetőzték. Minden iskolára föl kellett rakni az állam címerét, magyarul kiírni a nevét, ünnepkor kitűzni az állami lobogót, magyar formanyomtatványokat alkalmazni, s a tantermekben magyar történelmi tablókat kellett elhelyezni. A rendelkezések magyarosító célzattal valójában az államosítás felé tendáltak. A nemzetiségeket sértő törvény előkészítése idején a szászok és a románok minden lehetséges formában tiltakoztak. A román görögkeleti püspöki kar emlékiratban emelt szót Apponyinál, a román párt népgyűléseken és a parlamentben támadta a javaslatot. A függetlenségi Bethlen István gróf válaszul, a bukaresti kapcsolatokra célozva, irredentizmussal gyanúsította a román politikusokat.
A szorongatottságban onnan érkezett szövetségi ajánlat, ahonnan a román értelmiség mindig is várta és remélte: Bécsből. Nem az öreg császár, hanem az öregedő, a trónra lépést türelmetlenül váró utód, Ferenc Ferdinánd főherceg részéről. A birodalom irányításából teljesen kizárt trónörökös a század elején fokozatosan erősítette pozícióit, katonai irodáját a jó képességű, hidegen számító Alexander Brosch őrnagy építette ki, akinek fő tevékenységi területe – a hadsereg mellett – a politika, a mihamarabbi trónra lépés előkészítése volt. Miután a főherceg jogkörét a Habsburg-ház szigorú előírásai és a 1677birodalom politikai szerkezetének követelményei erősen korlátozták, önálló politikai tevékenységet csak titokban folytathatott. Brosch, nemegyszer álruhát öltve, megszervezte a titkos informátorok, tanácsadók hálózatát, a konspiratív érintkezés rendszerét. A bécsi Belvederében így alakult ki 1906 után a Műhely, melyben vezető osztrák politikusok, csehországi arisztokraták, a magyar politikai életben lejáratott és csalódott Kristóffy József mellett magyarországi nemzetiségi politikusok is szerepet kaptak.
Az erdélyi szászok nem építettek ki összeköttetést a főherceghez. A románok először a trónörökös egyik politikai tanítójával, az 1906 és 1908 között osztrák miniszterelnök Max Wladimir Beckkel kerültek kapcsolatba, aki Vaida-Voevodtól beszámolókat kért a magyarországi belső viszonyokról. 1906 őszétől már Brosch (valójában a főherceg) számára készített Dacus, majd Fidul álnéven aláírt jelentéseket. Ferenc Ferdinánd 1907 februárjában a magyar parlamentben elmondott dinasztiahű és „a magyar szeparatizmust” bíráló beszéde után fogadta őt először, ugyanúgy titokban, mint ahogy kalandosan titokzatos úton juthattak később eléje Miron E. Cristea majdani püspök és Augustin Bunea kanonok, akiket a két román egyház nézeteinek megismerése céljából hívtak meg.
A Replica-per ez idő tájt bécsi emigrációban élő szereplője, Aurel C. Popovici kidolgozta egy föderalizált Nagy-Ausztria tervét, melyben nem a történeti, hanem az etnikai régiókat kívánta az Amerikai Egyesült Államok tagállamaira emlékeztető autonómiával ellátni, hogy szabad nemzeti fejlődésüket biztosítsa. A történeti magyar állam összes románjait is külön egységbe foglalta volna (külön földet kerekítve ki a székelyeknek), s tervbe vette, hogy a független Román Királyság csatlakozásával Habsburg-uralom alatt valósítsa meg a nagyromán egységet. Miután terve a dinasztia erősítését is célozta, a Műhely bevonta őt munkatársai közé, aki ezután annyira a trónörökösbe vetette minden reményét, hogy lakását megtöltötte Ferenc Ferdinánd különböző nagyságú lovas, gyalogos és civil ruhás képeivel. A trónörökös persze Popovici tervét sem fogadta el – mint ahogy egyetlen programot sem tett teljesen magáévá –, később utasítást adott konzervatív szellemű átdolgozására.
Vaida, Popovici, a gyengébb szálakkal kapcsolódó Maniu nem voltak bábok a trónörökös kezében. Ők a jövendő uralkodótól egyes politikai szolgálatok segítségével a magyar hegemónia megtörését, a nemzetiségi jogok kiszélesítését remélték. Ismerték idegenkedését a dualizmussal szemben, ellenszenvét a magyar társadalom egésze iránt. („Minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, akár huszár vagy háziszolga, mind forradalmár; mind csőcselék” – írta 1904-ben, s még Tisza Istvánt is „szabadalmazott hazaárulónak”, forradalmárnak tartotta.)* 1678Tudták, hogy a koalíciós kormány megdöntésére szövögeti terveit, célja, bogy az összes nemzetiségeket „rászabadítsa a magyarokra”, s ehhez Magyarországon (de Ausztriában már nem) az általános választójogot is be akarja vezetni. Vaidáék felkínálták a román párt segítségét a koalíció elleni harchoz, támogatták a trónörökös leghűségesebb magyar követőjét, Kristóffyt. Nagy reményeket fűztek a trónörökös románok iránti szimpátiájához, ami különösen 1909. évi sinaiai látogatásakor manifesztálódott, és táplálták meggyőződését, hogy a románok – Ferenc Ferdinánd szokásos szélsőséges fogalmazásában – „állandóan a császárért és a dinasztiáért lövetnek le és apríttatnak fel, míg a magyarok mindig hazaárulók voltak, uralkodójuk és a dinasztia ellen fegyverrel harcoltak”.* Úgy tűnik azonban, a román nemzeti párt erősebb volt már annál, semhogy csupán ütőkártya legyen a trónörökös kezében. Vaidáék, a Belvedere árnyékkormányának konzervatív machiavellizmusát kihasználva, nemzeti mozgalmukat fogadtatták el a jövő uralkodóval, akit ők is megpróbáltak dróton rángatni, s kétségtelen, hogy kapcsolatuk növelte politikai tekintélyüket. 1910-től, a koalíciós kormány bukása után apadni kezdtek a Belvederéhez fűzött vérmes remények, s maguk is mindinkább beletörődtek a dualizmus alapvonalainak változtathatatlanságába. 1911-ben, amikor a Műhely a trónra lépés első teendőit dolgozza ki, Maniu és a szlovák Milan Hodža Magyarország modernizálására lényegében az alkotmányos utat ajánlja Ferenc Ferdinándnak, aki pedig többször kijelentette, hogy ebben az országban neki mindenekelőtt egy Haynaura van szüksége.
A trónörökös 1904. július 30-i levelét közli R. A. KANN, Erzherzog Franz Ferdinand Studien. Wien 1976. 114–115.
E. HICKL, Erzherzog Franz Ferdinand und die Rumänien-Politik Österreich-Ungarns. Kéziratos disszertáció. Nationalbibliothek Wien 1964. 63.
