AZ UTOLSÓ DUALISTA KÍSÉRLET: TISZA ISTVÁN ROMÁN TÁRGYALÁSAI
AZ UTOLSÓ DUALISTA KÍSÉRLET: TISZA ISTVÁN ROMÁN TÁRGYALÁSAI
A koalíciós kormány bukása és Khuen-Héderváry Károly gróf 1910. január 17-én történt miniszterelnöki kinevezése periódushatár volt a dualizmus politikai történetében. Az évekig elhúzódó belpolitikai válság leküzdésére megkezdődött az összes konzervatív tartalékok egybegyűjtése, a magyar uralkodó osztályok belső erőviszonyaiban bekövetkezett eltolódások figyelembevételével egy új hatvanhetes kormánypárt kialakítása.
Az erdélyi magyarság is megcsömörlött a koalíciótól, a nemzetiségek pedig Khuen-Héderváryban és egyes minisztertársaiban az udvar embereit látták, s jövetelükhöz annál is inkább reményeket fűztek, mert a trónörökös az új kormányelnöktől saját politikájának megvalósítását várta. A kormány gondosan alájátszott a szlovákok és különösen a románok vágyainak. Januárban rövid úton felfüggesztették egy sor jogerős politikai büntetés 1679végrehajtását, a koalíciótól örökölt sajtóperekből számosat elejtettek, mert a hivatalos közlés szerint „e perek folytatását a változott viszonyok nem indokolták”.* Hallgatólag engedélyezték a román trikolor használatát, a marosvásárhelyi tábla, majd a Kúria kimondotta, hogy nem tilos a nemzeti himnusznak számító Ébredj, román című dal nyilvános éneklése, s a kultusztárcát is irányító Székely Ferenc igazságügy-miniszter az Apponyi-féle iskolapolitikát vette a nemzetiségeknek kedvező revízió alá.
OL, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1910, ill. PÖLÖSKEI F., Tisza István nemzetiségi politikája az első világháború előestéjén (Sz. 1970. 1) 7.
Az aradi Tribuna-csoport kedvezően reagált az új kormány első intézkedéseire. Felismerték, hogy az egyelőre csekély aktív bázissal rendelkező Khuennek a függetlenségi ellenzék elleni harcban szüksége lesz a nemzetiségekre, s ilyen információk érkeztek a trónörökös környezetéből is. Bukaresti embereik, Slavici és Brote az ottani liberálisok biztatására sürgették a „tisztességes megegyezést”. A Memorandum-per elől emigrált Brote, a nemzeti párt egykori alelnöke Khuen-Héderváryval is tárgyalt egy olyan budapesti román hírügynökség alapításáról, amely Románia sajtója számára megbízható híreket szállítana Erdélyből, hogy az egyetértéshez kedvező atmoszférát teremtsen Bukarestben. A Tribuna-tábort azonban a román közvélemény szemében erősen diszkreditálta, hogy Mangra nagyváradi vikárius, addig népszerű, tüzes nacionalista agitátor, teljesen átlépett Tisza István táborába, s ez a csoporton belül is válságot okozott.
A nemzeti komité informális vezetősége, Mihali, Maniu, Vaida-Voevod ugyancsak várakozással fogadta a változásokat. Khuen többször biztosította őket, hogy a választásokon a kormány nem akarja szétzúzni a nemzetiségeket, sőt, bizonyos választási együttműködésről is szó esett. Mintegy 30 abszolút román többségű kerületre tartottak igényt, s állítólag 60 kerületben ígérték ők a kormány támogatását, cserében a kormány jelentős – egyes körzetekben 60–100 ezer korona – választási segélyt ajánlott fel nekik.
A román párt az április 5-i nagyszebeni nemzeti konferencián megfiatalított komité irányításával indult a kedvezőnek ígérkező választási harcba. Pénzük is volt: ezúttal Ioan I. C. Brătianu, a bukaresti liberálisok vezére küldetett tekintélyes összeget, s Khuen jóindulatára, Ferenc Ferdinánd, még inkább a bécsi keresztényszocialista Lueger körének támogatására is számíthattak. 37 körzetben 33 jelöltet léptettek fel. Azonban a nagy nekilendülés ellenére végül is készületlenek voltak. Az utolsó pillanatig nem dőlt el a jelöltek pontos névsora, s Slavicitól tudjuk, hogy nem is a komité által elfogadott nyilatkozat került a lapokba, hanem egy másik, amit csak azért nem cáfoltak, mert nem akarták tovább növelni a zűrzavart. A románok egy része Kristóffyval kívánt együttműködni, egyes bánságiak viszont erre nem voltak hajlandók, nem akarván elveszíteni a magyar polgárság maradék szimpátiáját. Megint mások 1680a radikális függetlenségi Justh Gyuláékkal egyezkedtek, holott ez az irányzat volt a leggyűlöltebb a kormányzat szemében. A Szeben megyeiek pedig az utolsó pillanatban egyenesen a passzivitás mellett döntöttek. A korábbi titokzatos paktálgatásuk megzavarták a román választókat. A hidegfejű Maniu hiába óvott: „Ne higgyenek, kérem, azon hazug híreszteléseknek – mondotta alvinci választóinak –, hogy különösen mi, volt román képviselők valami megállapodást kötöttünk volna az új kormánnyal … és ne higgyék, hogy e választások könnyebbek lesznek, mint az előzőek! Ugyanolyanok vagy talán még nehezebbek lesznek, mint a korábbiak. ”*
Tribuna, 1910. június 4.
Az 1910. évi választás – főként magyar vidékeken – a különösen erőszakosak közé tartozott. Irányítója a románok által jól ismert Jeszenszky Sándor államtitkár volt, akinek kinevezését Ferenc Ferdinánd sem tudta megakadályozni, s nem is Khuen-Héderváryt, hanem a Nemzeti Munkapártot megteremtő Tisza Istvánt szolgálta. Tisza ezúttal nemcsak többséget, hanem olyan győzelmet akart, amelyben néhány parlamenti ellenfelet teljesen megsemmisít. Mindenekelőtt a Justh-féle függetlenségi pártot, de a trónörököst képviselő Kristóffyt és a nemzetiségeket is, hogy megakadályozza egy Ferenc Ferdinándot szolgáló, száz körüli erős képviselői blokk kialakítását. A románok helyzete annyival is kényelmetlenebb volt, amennyiben ők is csak a kormányok által rég „lefoglalt”, románlakta kerületekben reménykedhettek, s ezzel jobbára a kormánypártot gyengítették volna. A Justhék elleni harchoz alig lehetett számítani komolyabb román hozzájárulásra. Ráadásul a Munkapárt nem bízott a gyors sikerben: Jeszenszky a 30 milliós választási alap felét már eleve egy következő fordulóra tartalékolta, és a pénzt terrorral egészítették ki. A Munkapárt azonban – a koalíció hangzatos nacionalizmusában csalódott közvélemény megváltozása miatt – váratlanul nagy győzelmet aratott. Tisza bizalmas körben bátran kijelenthette: most már jöhet a trónörökös!
A választási eredmények a nemzetiségek számára lesújtóak voltak. 33 román jelöltből mindössze 5 jutott mandátumhoz, 3 olyan kerületben, ahol ellenjelölt nem volt. Maniu is meggyőződhetett saját előrelátásának helyességéről: kerületében megbuktatták. Megsemmisült ezentúl a tribunista szárny minden parlamenti reménysége: egyetlen emberük sem jutott mandátumhoz. Kormánypárti programmal viszont 9 román jutott a képviselőházba. A meglepetés olyan nagy volt, hogy az első időkben nem is igyekeztek a kormányzati terrorra hárítani a felelősséget. „Legfeljebb 2 helyet vitt el a választási erőszak – írta egyik legszolidabb lapjuk –, több helyen román szavazatok ezreivel buktak képviselőink.”* A nagyszebeni érsekség mérsékletet 1681hirdető lapja egyenesen a népnek egy megvalósíthatatlan programmal való szembefordulásáról beszélt.
Libertatei, 1910. június 4.
A kormány számára túlságosan is kedvező volt a román nacionalisták veresége. Kiderült, hogy pártjuk nem képviselt olyan erőt, mint azt mindkét oldalon feltételezték. A választások előtt a románoknak adandó politikai-kulturális engedményekről megkezdett tárgyalások folytatásához kedvező volt a kormánynak, hogy egy megfogyatkozott, megosztott politikai csoportot hívhat meg a tárgyalóasztalhoz. Egyelőre azonban még ez sem számított sürgősnek, mert a dualista politika hagyományaihoz híven külön nemzetiségi pártokat – ha létezésüket tudomásul is vette – nem volt hajlandó politikai tényezőként elfogadni.
A románokkal való megegyezést Tisza István gróf, a Munkapárt vezére, az ország „erős embere”, akkor a magyar uralkodó osztályok „providenciális férfiúja” sürgette a reá jellemző következetességgel. Még a választások előtt elmondott nagyváradi beszédében állást foglalt a román–magyar megegyezés mellett, megemlítvén, hogy a román nemzeti mozgalom vezetőivel kellene megállapodniuk, s ha ez nem lehetséges, az egyházi vezetőknek kell megteremteni a közeledés feltételeit. Beszédét melegen fogadták a román lapok, a balázsfalvi Unirea egyenesen Deákhoz hasonlította őt, aki védelmébe veszi a nemzetiségeket. Júliusban a parlamentben ismételte meg álláspontját, amit a román nemzeti komité kiindulási alapnak elfogadott, ezért hozzájárult, hogy Mihu, ez a jó kétmillió korona vagyonú férfiú, akinek már az aktivitás meghirdetésében is része volt, tárgyalásokat kezdjen Tiszával. Olyan régről kiszemelt közvetítő volt ő, aki a románok felé is vallotta, hogy „magam egy fenntartással, őszintén és minden hátsó gondolat nélkül az osztatlan és egységes magyar állam álláspontján állok, fenntartásom pedig az, hogy az állam keretein belül román nemzetiségi lényegemet háborítatlanul fenntarthassam és szabadon fejleszthessem. Ezen álláspontból kész vagyok a konzekvenciákat levonni.”* Az első megbeszélésen Tisza – régebbi nézeteitől eltérően – beletörődött a román párt különállásának fenntartásába, elfogadta, hogy a további tárgyaláson a román párt vezető emberei is részt vegyenek, s az esetleges megállapodást egy román nemzeti konferenciával ratifikáltassák. Augusztusban a pártvezetés kialakította a követeléseket, ezeket Maniu, Goldiş és Branisce foglalták össze egy emlékiratba. Elhatározták, hogy ha a kormány teljesíti kívánságaikat, „tartózkodóbbak” lesznek a parlamentben, s új pártprogramot fognak kidolgozni.
Idézi Al. Vaida-Voevod 1910. aug. 8-i jelentése Alexander Brosch von Aarenaunak. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien, Nachlass Franz Ferdinand. Berichte Vaidas 668–676. f. – Közli K. HITCHINS, The Nationality Problem in Austria–Hungary. Leiden 1974. 175.
A megegyezés útjában azonban sokféle akadály állott. Tiszát a kor egész magyar baloldali tábora élesen támadta, és paktumkísérletében főként a 1682reakció erőgyarapítási próbáját látta. Konzervatív nacionalista ellenzéke pedig minden koncesszióban hazaárulást látott, s ez külön is keménységre kényszerítette az engedékenységre természeténél fogva kevéssé hajlamos Tiszát. Bukarestből ugyan az egyezkedésre biztattak, de a romániai politikának ekkor már az volt az alaptétele, hogy az erdélyi románok és a kormány között csupán olyan modus vivendi alakuljon ki, amely lehetővé teszi ugyan Románia és a monarchia jó viszonyát, de megoldatlanul tartja a román kérdést, az érdemi változást a jövő történelmi fejlődésére hagyva. Ilyesféle állásponton volt a Belvedere is, melynek ura félt Tiszától, s most attól tartott, hogy a románokat adminisztratív engedményekkel „lépre csalogatva”, az ő majdani mozgásterét fogja korlátozni.
1910 őszén elküldték Tiszának a román nemzeti párt politikai, gazdasági és kulturális igényeit tartalmazó emlékiratát. A 23 pontban foglalt követelés a választójog bővítésére, 50 választókörzet biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására, az Apponyi-törvény revíziójára, a román kulturális célokra fordított államsegély emelésére, 3 állami román gimnázium felállítására, a „székely akciónak” a román vidékekre való kiterjesztésére vonatkozott, hogy a saját gazdasági fejlődésüket is előmozdítsa. Cserében a 67-es alap elfogadását ígérték, de kormánytámogató politikát nem vállaltak. Ezt Tisza (és Khuen-Héderváry) elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A román párt egy 8 fős bizottságot küldött ki a tárgyalások irányítására, melynek tagjai egymás között nem tudtak megállapodni, Maniu és Vlad még a fennálló jogállapotot sem voltak hajlandók elismerni, noha bizalmasan bevallották, hogy magyar részről nagyon nagy az engedékenység és előzékenység. A széthúzástól és a szaporodó követelésektől elkeseredett Mihut egy ideig a budapesti román konzul tartotta vissza a visszalépéstől, de amikor Khuen-Héderváry közölte, hogy tűrhetetlen a román emlékirat sérelmi alaphangja és a kormányzattal egyenjogú félként való tárgyalásra vonatkozó igénye, Mihu feladta a közvetítést. Decemberben Bukarestben még beszélt Károly királlyal, Brătianuval, Take Ionescuval, akik mind helyeselték a tárgyalásokat, sőt még a Die Vereinigten Staaten von Grossösterreich szerzője, Aurel C. Popovici is ilyen értelemben nyilatkozott. A király külön üdvözletét küldte Tiszának, ami valójában utasítás volt a románoknak a tárgyalások folytatására. Közben azonban a román emlékirat nyilvánosságra került, ami nagyon megnehezítette a román vezetők helyzetét, hiszen ezentúl ragaszkodniuk kellett olyan követelésekhez is, amelyeket csak taktikai okból vettek fel a lajstromba. Mivel a különböző frakciók ellenpropagandájukkal megbénították az egyezkedőket, sürgőssé vált a frakciók felszámolása.
A legerősebb frakciót, az aradi tribunista csoportot az ekkor már ismert nagy tehetségű költő, a Szeben vidéki Octavian Goga neve fémjelezte, aki az 16831902-ben Budapesten megindított Luceafărul, majd a Ţara Noastră című irodalmi-politikai folyóiratai révén lett népszerű a Kárpátok mindkét oldalán. A romániai népiességhez kapcsolódó, erős szociális töltésű költészetet kifejlesztő Goga maradt a Tribuna-tábor fő alakja, miután Mangra elpártolt, s többen kompromittálódtak a román nemzeti közvélemény szemében. Goga tehetségével, népjogokat védelmező magatartásával idővel elnyerte Ady Endre szimpátiáját is. Költői keménységű cikkek sorozatában támadta a választási vereségért hibáztatható nemzeti komitét, annak fiatalítását sürgette. Az őt követő „acélos fiatalok” a hagyományos bizottságpárt típusú szervezetet tömegszervezetté akarták alakítani. A román társadalom teljes szervezeti és lelki megreformálását, minden idegen – magyarnak vagy zsidó-magyarnak tartott – hatás leküzdését egy messianizmusból, vallási misztika motívumait is tartalmazó konzervatív antikapitalizmusból kialakított, de demokratikus színezetű politikai gondolkodásrendszer kifejlesztésével kezdték, amelyen érezhető a korabeli szociológia és a magyar polgári radikalizmus hatása is.
A román nemzeti párt országos pozícióit gyengítette a nyílt pártoskodás, a kormányban joggal ébresztve a gyanút, hogy a vezetők nem urai saját táboruknak. A Tribuna felszámolása létkérdéssé vált. De Bukarestben is megpecsételték a sorsát. Károly király haragudott rá, itthon azonban egyelőre nőtt a népszerűsége. Politikai botránylappá lett, mely rendkívüli esztétikai izgalmat nyújtott a román kispolgárságnak. A polgár megtalálta benne az általa is tehetetlennek tartott komité bírálatát, régi, a változó korban kevés tartalommal bíró értékek: szolidaritás, pártfegyelem bátor felrúgását. A pártvezetés előbb alkudozott, majd határozatban ítélte el a frakciózást, végül pedig nagy tétel pénzen hivatalos pártlapot alapított, ugyancsak Aradon. 1911 elejétől egy elpártolt tribunista, Vasile Goldiş szerkesztésében megjelent a Românul. Ettől kezdve az erdélyi román újságírás morális szintje a mélypontra süllyedt. A Românult egyetlen cél vezérelte: a Tribuna szétzúzása. E munkába a félelmetes bukaresti szatirikus írót, I. L. Caragialét is bevonták. Ha az egyik lap író olvasó találkozót rendezett romániai írók felvonultatásával, akkor a másik is felvonultatta a romániai írókat a maga külön kongresszusán, majd egymást vádolták, hogy pártharcukba „berángatják a regáti testvéreket”. A durva személyeskedésig menő küzdelem valóságos eretneküldözéssé fajult, amit a magyar lapok nem kis derültséggel kommentáltak. A válság megoldását végül is Bukarest vállalta magára. Ottani közéleti tekintélyek morális nyomást gyakoroltak a Tribuna-csoportra, majd 1912 márciusában megjelent Aradon C. Stere, a bukaresti liberálisok bizalmi embere, és két hét leforgása alatt, kemény eszközökkel felszámolta a Tribunát. A lap és vagyona átment a komité tulajdonába, beolvadt a Românulba. A kellemetlen tranzakció elől a sajtóvétségért elítélt Goga szinte bemenekült a szegedi államfogház magányába. A negyedszázados tribunista mozgalom ezzel véget ért. A „Stere-békével” a román nemzeti párt vezérkara formális győztesként került ki egy demokratikusabb 1684bázisú frakció elleni harcból, s az ellentéteket sikerült visszavinni a kifelé egységet mutató komité kebelébe. A vezetésnek megnőtt a mozgásszabadsága és kompromisszumképessége.
Az erdélyi román közélet ekkoriban nagyon megélénkült. 1910-től sorra rendezték a politikai népgyűléseket, s ezeket a hatóságok jobbára engedélyezték. Felvirágzott az egyleti élet, amelyet 1909-től egy addig ismeretlen besszarábiai birtokos, Vasile Stroescu három év leforgása alatt legalább félmillió korona adománnyal élénkített. Az ASTRA fennállásának fél évszázados ünnepe 1911-ben nagyszabású összromán politikai tüntetés lett, amelyben szimbolikus szerep jutott a Kárpátok átrepülésével kísérletező tehetséges erdélyi aviatikusnak, Aurel Vlaicunak.*
V. CURTICĂPEANU, Le mouvement culturel pour le parachčvement de l’Etat national roumain. Bucarest 1973. 99–101.
A munkapárti kormányzat és az erdélyi románok közötti második tárgyalássorozat részben Bukarest sugalmazására kezdődött. Brătianu 1912 novemberében külön beajánlotta Tiszának Mihalit, a román parlamenti csoport vezérét, s biztosította arról is, hogy az utóbbi „teljesen Magyarország mai államjogi talaján áll”, csupán a párt radikálisai miatt „kénytelen időnként engesztelhetetlen hangot megütni”.* Tisza és az új miniszterelnök, az Erdélyből elszármazott Lukács László felkérte Mihalit, hogy pártjának bizalmi küldötteivel – mint testülettel – együtt kezdjenek újabb megbeszélést. A kívánság nagy meglepetést keltett, hiszen ezzel a magyar politika forma szerint is törvényesnek ismerte el a román nemzeti pártot. Egy tíztagú bizottságból ismét 3 fő kapott megbízást a tárgyalásokra, amelyek 1913 januárjában Tisza lakásán kezdődtek. Mihali, Maniu és Branisce átadták 11 pontba foglalt követeléseiket, melyeket azonban a trónörökös tanácsára úgy fogalmaztak meg, hogy az annak alapján létrejövő megegyezés bármikor „mint magyar részről be nem tartott, ezért semmisnek és érvénytelennek beállítható legyen”.* Olyan követelések voltak ezek, amelyek természetes igényei ugyan egy fejlődő nemzeti mozgalomnak, azonban nem annyira kiindulási alapot, mint inkább perspektivikus célt jelentettek, s így alig lehettek alkalmasak kompromisszum előmozdítására. Ilyen volt, hogy az állami, községi, felekezeti iskolákban minden fokon oktassák a románt, hogy görög katolikus egyházuknak több autonómiát teremtsenek, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, s végül kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza – nyilván a követelések érezhető erősödése miatt is – igen tartózkodó volt, megmaradt az egyszerűbb, elintézhető egyházi, közigazgatási sérelmek orvoslásánál, gazdaságpolitikai ígéreteknél. A trónörökös egyetértésével a 1685románok megszakították a tárgyalást. Csupán Mihali folytatta kéz alatt az egyezkedést, hogy legalább az 1912-ben felállított hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökséghez csatolt 21 román falut kebelezzék vissza a román érsekséghez, s néhány iskolai és közigazgatási engedményt tegyen az állam.
PÖLÖSKEI F., i. m. (Sz. 1970. 1) 10.
Al. Vaida-Voevod 1913. jan. 23-i levele. Kriegsarchiv, Wien, Militärkanzlei Franz Ferdinand. Rumänische Akten, 303/9.
A harmadik tárgyalássorozat ugyancsak erős nemzetközi feszültség idején, 1913 őszén vette kezdetét, két hónappal a balkáni háborúkat lezáró bukaresti béke után. Október 27–28-án az időközben miniszterelnökké emelkedett Tisza újólag tárgyalt a három küldöttel, akik azonban a megerősödött Románia és a trónörökös fokozódó támogatását élvezve ismét szaporították a követeléseket. Az 50 választókerület, bírósági és közigazgatási román nyelv, egyházi és iskolai igények mellett most már (a nemzeti pártnak is megfelelő) román főispánokat, román államtitkárokat kívántak. De Tisza is többet engedett. A közigazgatásban és az első fokú bíráskodásban megígérte az anyanyelv írásos és szóbeli használatának biztosítását, a tisztviselők vizsgakötelezettségét az általuk igazgatott vidék nyelvéből, az elemi iskolákban a román nyelv rendszeresítését, ahol sok a nemzetiségi tanuló, s ilyen vidéken az állami gimnáziumokban is tantárgyként való bevezetését. Egy állami román gimnáziumot ígért, s az eddigi 7 millió korona román célú államsegély felemelését. Azt világosan leszögezte, hogy román államtitkárokról egyelőre nem lehet szó, a kormánypolitikára vonatkozó román befolyás nem intézményesíthető. Komoly ígéret volt az is, hogy mintegy 30 választókerület juthat – egyelőre – a románoknak, de ezek száma idővel növekedni fog, valamint az, hogy hajlandó az Apponyi-törvény „rekonsziderációjára”. De Tisza feltételei is súlyosak voltak. Azt kívánta, hogy a román párt régi sérelmi programját feladva fenntartás nélkül fogadja el az adott állami berendezkedést, a megegyezést (valamilyen megfelelő formula felhasználásával) tekintse a nemzetiségi kérdés tartós megoldásának, s politikáját a megegyezés realizálására, hasznának a román nép javára fordítására koncentrálja. A szép formula nem leplezhette, hogy a paktumot Tisza a román kérdés nagyjából végleges elintézésének tekinti.
A román párt súlyos dilemma elé került. Tisza komoly szándékát nem vonhatták kétségbe. Bukarest is némi megegyezést, a hivatalos Bécs is valami megállapodást sürgetett, míg a román polgárság napi igényei ugyancsak a kormányzattal való jó viszony megteremtését kívánták. Elfogadták volna Tisza ajánlatát, ha az nem kívánja tőlük az így kialakított állapotba való beletörődést, a dualizmus tagadásának feladását, ahogy mondták: a lemondási nyilatkozatot. A párt szűk vezető rétege megtette volna ezt, de félt a szélesebb román értelmiség intranzigenciájától, s nem akarta magát túlságosan elkötelezni Tisza, illetve a kormány mellett. Óhajtotta a megegyezést, de nem merte vállalni annak következményeit, szeretett volna ellenzéki is maradni. Ez a Mihu által politikai hamletizmusnak nevezett magatartás jellemezte őket a tárgyalás során. Vaida-Voevodék keresték, s meg is találták rá a formulát, 1686hogyan mondjon le pártjuk az általános választójogról, a dualizmus revíziójának követeléséről. Szerettek volna ugyan még engedményeket, de ettől Ferenc Ferdinánd köre irtózott, mert számára az volt kívánatos, hogy – az őt bukaresti követként is szolgáló Czernin szavaival –„a magyarországi románok éhesek kell maradjanak és továbbra is Ő Császári Fensége után kell vágyakozzanak”.* Féltek Tisza újabb engedményeitől. Különösen azután, hogy a trónörökös kártyáiba belelátva, a magyar miniszterelnök taktikusan elejtette utolsó követelését: nem kívánta többé a rendezést a románok által véglegesnek elfogadtatni, nem ragaszkodott a „lemondó nyilatkozathoz”. Ezzel a kudarc ódiumát előre elhárította magáról. A Belvedere megzavarodott. Czernin a főherceg és az erdélyi románok, Tisza, Bukarest, s a Tisza ellen szövetségesül hívott német külügyi szolgálat között kapkodott, keresztezve a magyar miniszterelnök akcióját, amiért is Tisza kénytelen volt őt „kolosszális szamárnak” tekinteni. Nem maradt más hátra, mint a Műhely igazi kártyáját feltárni. 1913. december 30-án a trónörökös irodájának jelszava még az volt, hogy „a kiegyezés feltétlenül létre kell jöjjön”.* Januárban a Belvedere még 3 plusz mandátumot kijár ugyan a románok részére, de már nem sürgeti a megegyezést. Úgy ítélik, hogy a magyar–román megegyezéssel sokévi munkájuk dőlne össze, semmivé válna a nagyosztrák gondolat esélye. A trónörökös ekkori levéltervezete már azt mondja, hogy nehéz szívvel, csak a nemzetközi helyzet hatása alatt járult hozzá a tárgyalásokhoz. „Alapvetően azért vagyok a kiegyezés ellen, mert azzal a veszéllyel jár, hogy a mi románjaink azáltal az antidinasztikus magyar táborba sodródnak, ami a jövőre nézve az én szempontomból igen nagy veszedelem volna…. egy román Tisza-gárda nem tartozik a kívánságaim közé.”* Kiment az utasítás is, hogy nem kell feltétlenül megegyezni, ami kapóra jött a tépelődő román nemzeti komitének. 1914. február 17-i ülésükön határozatban leszögezték: Tisza ajánlata „alkalmatlan arra, hogy a magyar állam kormányzati politikája és a románok közötti ellentét akár csak rövid időre is elháríttassék”.*
Ottokar Czernin 1914. január 6-i levele a trónörökös katonai irodájának. Kriegsarchiv, Wien, Militärkanzlei Franz Ferdinand, Ruminische Akten, Számozatlan.
Carl von Bardolff 1913. december 30-i feljegyzése a trónörökös részére. Kriegsarchiv, Wien, Militärkanzlei Franz Ferdinand, Rumänische Akten, Számozatlan.
Ferenc Ferdinánd 1914. januári levélfogalmazványa Czerninhez. Kriegsarchiv, Wien, Militärkanzlei Franz Ferdinand, Rumänische Akten, Számozatlan.
Idézi Magyarország története 7. köt. 853.
Ha 1913-ig a regáti politikusok arra ösztönözték őket, hogy egyezzenek meg a magyar kormánnyal, most ezt jobbára már csak az öreg Károly király szorgalmazta, de már ő is az egész magyar nemzetiségi politika új alapokra helyezését kívánta; Brătianu pedig kifejtette a német követnek, hogy a „magyarok nem tarthatják kezükben a hatalmat úgy, mint eddig”, meg kell osztozniuk a nemzetiségiekkel, s csak a primus inter pares szerepét igényelhetik. 1687Bukarestben Tisza engedményeit lebecsülik, elsősorban azért, mert nem látványosak.
A kudarc bekövetkeztét Tisza is látta. Noha próbált tenni ellene, megmozgatta az erdélyi főispánokat, hogy a tárgyalások magyar ellenzőit csillapítsák, a román főpapokat pedig a román ellenzők leszerelésére kérte, előre tudta a román párt döntését. Mihalinak írta: „fájdalom, nem sok reményem van rá, hogy a célt most elérjük, de örömmel látom, hogy Ti is lényeges haladást és közeledést láttok”.*
Tisza 1914. február 12-i levele Mihalinak. Idézi PÖLÖSKEI F., i. m. (Sz. 1970. 1).
1914 elején megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely a dualista rendszerben kialakult erőviszonyok alapján, a szászokhoz hasonlóan a románokat – immár a nemzeti alapon elkülönülőket is – megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
A magyar–román hivatalos tárgyalások az erdélyi magyar politikusok feje felett zajlottak, mint ahogy Erdély kérdése is rég túlnőtt az ottani magyarok és románok hatalmi párviadalán. Magatartásukat, nézeteiket még nem tárta fel a történeti kutatás. Úgy tűnik, mindenekelőtt az aggodalom határozta meg reakcióikat, s ez lényegesen megerősödött 1913-ban, amikor Románia a második Balkán-háborút lezáró bukaresti békével délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett. Tudták, hogy újra kell rendezni a románok helyzetét; de nem alakítottak ki erre korszerű elképzelést, jobbára még Tisza engedményeit is sokallták, mint azt az 1913–14 fordulóján erről tartott – szokatlanul igényes – parlamenti vitában Bethlen István és Désy Zoltán beszédei tükrözik; előbbi inkább a merev elutasítást, utóbbi viszont az általános demokratizálást önmagában tekintette a kérdés megoldásának. Désy nézete nem különbözött a híres kolozsvári tudós-rektor Apáthy Istvánétól vagy az ekkorra már nagy politikusnak tartott Károlyi Mihályétól, aki leszögezte, hogy az állam nem alkudozhat polgáraival, s autonómia sem jöhet számításba.
