ROMÁNIA KÍSÉRLETE ERDÉLY ELFOGLALÁSÁRA
ROMÁNIA KÍSÉRLETE ERDÉLY ELFOGLALÁSÁRA
1916 nyarán a monarchia katonai kudarcai megérlelték a bukaresti kormányban a hadba lépési szándékot. Bécsben sem voltak ekkor már olyan illúziók, hogy a több mint két évtizedes szövetségi kötelékek elégségesek lennének a szomszédos királyság semlegességének fenntartására. Július elején Tisza memorandumban kérte az uralkodót katonai elrettentő erőnek az erdélyi határon való összpontosítására, mivel „a román veszély nagyon komoly, és bármely pillanatban aktuális lehet”.* Elhárítására német segítséget akart szerezni, cserében hajlandó lett volna javukra lemondani a monarchiának Lengyelországra vonatkozó igényéről is. Még ugyanebben a hónapban a német, osztrák–magyar, bolgár és török vezérkar megállapodott abban, hogy szükség esetén együttes ellentámadással fogják Romániát harcképtelenné tenni.
GALÁNTAI J., i. m. 303.
A bukaresti kormány közelinek ítélve a központi hatalmak katonai vereségét, engedett a tartós francia nyomásnak, s hogy az otthoni nemzeti közvélemény által is igényelt területrészeket megszerezze, augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződésben csatlakozott az antanthoz. Az antant vállalta, hogy a szaloniki fronton és a galíciai hadszíntéren indítandó offenzívákkal és hadiszállítással nyújt segítséget Romániának, hogy az megtámadhassa a monarchiát. A hadba lépésért – melytől óriási eredményeket vártak – cserében Romániának ígérték részben Bukovinát, az egész Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra fekvő területeket nagyjából a Tisza vonaláig, meghagyva azonban Magyarországnak Debrecen 1695és Orosháza szűkebb környékét. Egy utolsó koronatanácson Brătianu miniszterelnök kijelentette: „ki tudja, vajon a századok során lesz-e még egy ilyen kedvező pillanat, mint a mostani”, s akár a vereség kockázatát is vállalni kell, hiszen az Erdélyre vonatkozó román nemzeti igények nagyhatalmi elismerése az egyesítési törekvés ügyét mindenképpen előre viszi.* A központi hatalmakhoz húzó politikusok kisebbségben maradtak, s vasárnap este, augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a monarchiának, az I. Károly örökébe lépett Ferdinánd király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok valójában őrizetlen hágóin.
Idézi V. ATANASIU–A. IORDACHE–M. IOSA–I. M. OPREA–P. ORESCU, România în primul război mondial. Bucureşti 1979. 139.
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására – ami elsősorban a magyar és szász városi népességet és a Székelyföldet érintette –, Brassó hivatalai Földvárra költöztek. Nagyszeben lakóinak 2/3-a távozott el, Csíkszeredáról még többen, de az országutak tele voltak falusi szekerekkel és a hátrahajtott állatcsordákkal is. A menekültek száma meghaladta a 200 ezret. Enyed, Torda, Kolozsvár, majd Temesvár, Szeged vidéke megtelt menekülőkkel. A torlódások és a vagonhiány miatt 3-4 napig is eltartott az út Budapestig, ahol igen sokan próbáltak átmenetileg berendezkedni. A fővárosban kapott menedéket a szász egyházi vezetés, élén Teutsch püspökkel, de szinte minden pénzintézet, így a román Albina is, míg a Zsil völgyéből kihozott bányászok főleg Tatabányára kerültek.
A román támadás megrázkódtatást okozott Magyarországon, bár senkinek sem volt kétséges, hogy vissza fogják verni. A kormánypárt és az ellenzéki pártok konszenzusa megbomlott, a parlamentben súlyos vádak érték Tiszát Erdély védelmének elhanyagolásáért, Károlyiék még Jászit is a felelősök közé sorolták, s az uralkodó osztályok korábbi harmóniája többé nem is állt helyre. A támadás újabb meghasonláshoz vezetett a román nemzeti mozgalomban is. Pártjuk ugyan hallgatott, de hozzájárult a vezéregyéniségek különféle ünnepélyes hűségnyilatkozataihoz. Ştefan C. Pop szeptember 5-én biztosította a parlamentet pártjának a haza és trón iránti hűségéről. Vaida-Voevod a bécsi Reichspost hasábjain ítélte el a román támadást. Ténynek látszik, hogy az erdélyi románok szimpátiája a román királyi csapatokkal szemben akkor kisebb volt, mint azt román vagy magyar hivatalos körök várták. Ferdinánd király szerint „maguk az erdélyi románok is ellenségként fogadták” őket, a politikus-professzor Iorga pedig megjegyezte: „soraikból egyetlen köszöntő szó nem hangzott el, amikor 1916-ban a román hadak átlépték a határt.”* Ezek persze az elkeseredés túlzásai. Sokan örültek, sokan hitték, hogy a 1696nemzeti egyesülés most fog bekövetkezni. A többség azonban tartózkodó volt. Szeben megye főispánja a román betörésről írt bizalmas összefoglaló jelentésében az értelmiséggel kapcsolatos panaszai ellenére leszögezte, hogy a románság magatartásával „nagyjából meg lehetünk elégedve”.* A román polgárság óvatos állásfoglalásában a háború kimenetelében való bizonytalanság mellett szerepe volt az első internálásoknak, hiszen egyedül az említett megyében azonnal 19 egyént sújtottak ezzel.
N. IORGA, Supt trei regi. Bucureşti 1932. 288; AL. MARGHILOMAN, Note politice II. Bucureşti 1927. 221–223.
1916. november 5-i jelentés. OL, Miniszterelnökség. 1917. XVI. 362 res. (1916. 6922 res.)
A román hadműveleti terv („Ipoteza Z”) szerint a több mint 440 ezer főnyi három hadseregnek néhány nap alatt el kellett érnie a Maros vonalát, hogy utána két irányból is kijusson a Tisza síkságára. Az offenzíva azonban csigalassúsággal haladt, noha a magyar oldalon az erdélyi szász Arz táborszernagy parancsnoksága alatt újonnan felállított gyönge 1. hadsereg (mindössze 34 ezer katona, ezer csendőr és 76 ágyú), összesen mintegy 70 ezer ember nem volt elégséges a tartós védekezésre. Augusztus 30-án a román csapatok bevonultak a kiürített Brassóba, majd a Székelyföld nagy részét megszállták, azon túl azonban csak Petrozsény, Orsova elfoglalására került sor, s még az evakuált Nagyszebenbe sem mentek be. A hatalmas létszámfölényt és helyzeti előnyt nem tudták kihasználni. Közben a bolgár–román határon a Mackensen tábornagy alá rendelt bolgár, német és török csapatok a Románia hátát fedező erőket megverték. Ez a támadás elérte első célját: a román hadvezetés szeptember közepén leállította az erdélyi előnyomulást, csapatait védelemre rendezte be.
A központi hatalmak Károly trónörökös főparancsnokságával és a német von Seeckt vezérkari főnökletével előbb Nagyváradon, majd Kolozsvárt külön erdélyi parancsnokságot állítottak fel, miután szeptember folyamán Marosvásárhelyen összpontosították az 1. osztrák–magyar (védelmi) hadsereget, a Maros déli szakaszán pedig a különböző frontokról hirtelen összeszedett német és osztrák magyar alakulatokból álló 9. német (támadó) hadsereget. Az utóbbi, a német vezérkar éléről éppen menesztett Falkenhayn parancsnoksága alatt szeptember 26–28-án a nagyszebeni ütközetben megverte az 1. román hadsereget, október 7–9-én Brassónál is vereséget mért a II. hadseregre, majd az 1. hadsereg Arz tábornok parancsnoksága alatt Marosvásárhelytől délkeletre ugyancsak megtörte az ellenfél erejét. Megkezdődött a román visszavonulás, melyről a kitűnő főparancsnok, Averescu keserűen jegyezte meg: „amennyire lassú volt az előnyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyst a bonyodalmak elkezdődtek”.* Vittek magukkal túszokat, de velük menekültek a déli határvidék román értelmiségéből is számosan. Fogarasból és Szebenből egész községi elöljáróságok tűntek el a román hadakkal. Az októberben Erdélyből 1697teljesen kiszorított román hadsereg a Kárpátokban kiépített állásaiban megállott, hősiesen védekezett, sőt ellentámadásokkal is próbálkozott. November közepén azonban már a határokon túl, Tîrgu Jiunál áttörték védelmi vonalukat, s ezzel a központi hatalmak hadai kijutottak az olténiai síkságra. Miután a román védelem az Argeş mentén is összeomlott, s délről Mackensen átkelt a Dunán, szabaddá vált az út Bukarest felé, ahová december 6-án be is vonultak.
Idézi N. IORGA, Istoria românilor X (Intregitori). Bucureşti 1939. 371.
Az 1916-os hadjáratban Románia másfélszázezer hadifoglyot és több mint százezer halottat veszített. A kormány, s a lakosság soraiból is sokan, Moldvába menekültek, ahol a hadsereget a Berthelot-féle francia katonai misszió segítségével szervezték újjá. 1917 júliusában a román (részben orosz) csapatok Dél-Moldvában megállították Mackensen támadó seregét, ezzel sikerült megakadályozniuk Moldva elözönlését. Románia kétharmada azonban, éppen a gazdagabb, az élelmiszer és a kőolaj szempontjából fontosabb rész, két év felhalmozott termésével együtt megszállás alá került. A nagy orosz októberi forradalom után a közvetlen támasz nélkül maradt Románia, az antant kikötései ellenére, előbb fegyverszünetet, majd 1918. tavaszán különbékét kötött a központi hatalmakkal. A bukaresti béke értelmében gazdasága német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került, hadseregét le kellett volna szerelje. Mégis az a különös helyzet állt elő, hogy Románia a vesztes háborút területi vonatkozásban nyereséggel zárta. Mert bár stratégiai határkorrekció címén Magyarországhoz csatoltak egy keskeny, 2–10 km mélységű sávot, amelyen 23 ezer ember élt, s gyakorlatilag Dobrudzsát is elvesztette, megtarthatta viszont az 1918 januárjában Szovjet-Oroszországtól megszerzett egész Besszarábiát.
A Románia felett aratott győzelemért azonban a monarchiának is magas árat kellett fizetnie. A központi hatalmak hadműveleteinek legfelsőbb irányítása – közös hadvezetés formájában – a német főparancsnokság kezébe ment át; a Habsburg-birodalom német függősége erősödött.
