A HADMŰVELETEK UTÁNI INTÉZKEDÉSEK
A HADMŰVELETEK UTÁNI INTÉZKEDÉSEK
Az ellenfél kiverése után látványos gesztusok történtek Erdély magyar és szász polgárságának megnyugtatására. 1916 novembere elején a trónörökös, a bajor király, a következő őszön a német császár tett ünnepélyes látogatást. Állami és társadalmi segélyprogramok indultak, mint a Bethlen István által szorgalmazott „Pro Transilvania” akció vagy némi német birodalmi gyűjtés a szászok javára, akiket azonban úgy akartak támogatni, hogy a segélyek eredete ne kerüljön nyilvánosságra. Ugyanakkor a katonai vezetés a román támadás feletti elkeseredettségében, de még inkább azon bűntudat leplezésére, hogy előbb teljesen védtelenül hagyta Erdélyt, embertelen megtorló intézkedéseket 1698foganatosított a románokkal szemben. Ekkor indult meg nagyobb számban a gyanús vagy gyanúsított személyek internálása, perbe fogása, egyes szökevényeknél a vagyon elkobzása, miközben több százezer román harcolt derekasan a monarchia zászlói alatt az összes frontokon. „Sok száz magyarországi és erdélyi román, minden társadalmi osztályból, értelmiségi, pap, tanító, de még paraszt is, lett letartóztatva. Zömét hónapokig tartó vizsgálat után szabadon bocsátották, de nem mehettek haza, hanem Nyugat-Magyarországra internálták őket. Számuk egy évvel ezelőtt (1917 elején) meghaladta az ezret” – írta egy román bizalmas jelentés.* A belügyminiszter 1917 őszén 825 fő internálását ismerte be. Nagy energiával vizsgálták a vezető román politikusok korábbi tevékenységét, megpróbálva bizonyítékokat szerezni irredenta gesztusaikra.
Al. Vaida-Voevodnak tulajdonított 1918. tavaszi jelentés. Verwaltungsarchiv, Wien, Nachlass Beck, Nr. 39.
Amikor a Tisza-kormány 1917 közepén bekövetkezett leváltása után Apponyi Albert gróf került a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élére, hozzákezdett a Romániával határos peremterületeken az ún. kultúrzóna felállításához, ahol az összes román felekezeti iskolák helyét állami iskolák vennék át, s csupán 15–18 olyan tanintézetet akartak meghagyni a román ortodox egyház birtokában, melyekhez régi közművelődési hagyományok fűződtek. Terve szerint 4–5 év leforgása alatt, több mint 80 millió korona beruházással, 1600 elemi iskola és 800 óvoda létesült volna. Miután ez az érintett vidéken az önálló nemzeti szellemű román anyanyelvű oktatás végét jelentette volna, a nagyszebeni érsekség elkeseredetten védelmezte az iskoláit, részben pedig a végrehajtással megbízott kormánybiztosságnál próbált a felállítandó állami iskolákban a hittan mellett a román nyelv tanításának is helyet szorítani. 1918 júniusával a VKM megszüntette a zónában 311 román felekezeti iskola 477 tanítójának mindennemű államsegélyét. (A határszéli iskolarendszer átalakításának az 1918. őszi fejlemények vetettek véget.) Könnyebben ment a román tanítóképző intézetek ellenőrzésének megszigorítása, ezekhez miniszteri biztosul egy-egy állandó ellenőrt neveztek ki.
A harmadik Wekerle-kormány adta ki – jórészt az „erdélyi miniszternek” többször kiszemelt Bethlen István sürgetésére – a 4000/1917. M. E. rendeletet, mely Erdélyben (és a Felvidéken) korlátozta az ingatlanforgalmat. Nem tiltotta meg a román parasztok számára a birtokvásárlást, de bürokratikus módon nehezítette, a román polgárság falusi birtokszerzését viszont lehetetlenné akarta tenni. A földművelésügyi minisztérium irányítása alatt működő kolozsvári Ingatlanforgalmi Bizottság engedélye kellett minden ingatlaneladáshoz vagy tartós bérbe adáshoz. Egy év leforgása alatt mintegy 10 ezer hold megvásárlásához tagadták meg a hozzájárulást, igaz, jórészt 1699spekulációs vállalkozásoktól, és éppen ilyen megfontolásokból terjesztette ki a kormány nemsokára a rendelet érvényét az ország más területeire is.
A szász polgárság körében erősödött a gondolat, hogy külföldről jövő német telepesek, így a magyar mellett osztrák és német hadirokkantak révén kellene a besztercei és a szebeni szászok között egy etnikai folyosószerű összeköttetést teremteni, aminek kifejezetten románellenes éle volt. A tervhez megkapták Tisza, majd Wekerle elvi hozzájárulását, csak éppen a német kormány nem hajlott arra, hogy embereket adjon, „ráadásul egy olyan országba, hol előbb vagy utóbb, mint a magyarok kultúrtápanyaga, az eltűnés veszélyébe kerülnének”.*
Német külügyminisztériumi belső följegyzés, 1917. február 25. Bundesarchiv Koblenz, R 85/vorl. 2489 (III. b. 42 085).
A román támadást követő hadműveletek, ha okoztak is – főként a Székelyföldön – komoly anyagi károkat, nem jártak olyan következménnyel, mint a nagy nyugati vagy keleti hadszíntereken. Erdély – némi államsegéllyel – viszonylag gyorsan kiheverte a kezdeti káosz és a pusztítás következményeit, 1917 nyarán az egy évvel korábban elrendelt moratóriumot is meg lehetett szüntetni. A háborús gazdaság gépezete ment tovább, bár 1916 elejétől már egyre akadozóbban. A militarizált üzemek ipara még prosperált, míg a vasgyártásban, s különösen a Zsil völgyi szénbányászatban, valamint a közlekedésben súlyos bajok mutatkoztak. Egy sor vállalat, hitelintézet – így a román Economul is – tőkeemelést hajtott végre. Egyedül 1917-ben 19 új részvénytársaság alakult 15 millió korona alaptőkével, az össztőkeemelés a szűkebb Erdélyben közel 33 millió koronát tett ki. 1911 óta nem volt ilyen pénzbőség. Új iparágak bontakoztak ki, mint a gázfelhasználás, a dicsőszentmártoni vegyikombinát vagy Biharban az alumínium alapanyagát képező bauxit termelése, amit azonban csak Németországban tudtak feldolgozni. Az egész iparfejlődésre a németekkel való együttműködés nyomta rá bélyegét, ami szükségszerűen következett az ipar hadi célokra való átállításából.
A parasztság vitte a háború legnagyobb terheit, őt nyomta a beszolgáltatás, a nagy munkaerőhiány, amit nőkkel, hadifoglyokkal (ritkábban felmentésekkel) pótoltak, s a legsúlyosabb: soraikból vitték a legtöbb katonát, akik a különböző frontokon általában vitézül harcolva véreztek egy olyan háborúban, amelyet nem önként vállaltak. Odahaza csökkent a megművelt terület, az állatállomány, a terméshozam. 1917-ben olyan rekvirálást vezettek be, hogy a termelőknek csak havi 10–12 kg gabonája maradt családtagonként, s a vetés utáni maradékot pótlólag szedték el. Ezzel párhuzamosan nőtt a feketézés, amit különösen ösztönzött, hogy a késztermény (így a hús) ára maximált volt, míg a nyersanyagé (így a marháé) nem. Ha nem is németországi méretű szervezett éhezésre, de rendszertelen koplalásra került sor a falusi, de főként 1700városi lakosságnál. A szükséges élelmiszert 1917-ben már igen nehezen lehetett összeszedni. A népkonyhák keveset javíthattak a nincstelenek helyzetén. (Marosvásárhelyt ekkor napi 400 ingyenes és 300 olcsó ebédet osztottak ki.)
A munkásság az 1916-tól számottevően csökkenő reálbér, de főként az élelmiszerhiány miatt már abban az évben harcot kezdett, s – mint ismeretes – ezek a küzdelmek egybeestek a háborús kifáradást követő békevággyal, a politikai válság és a társadalmi feszültségek felszínre bukkanásával. 1916 májusában sztrájksorozat volt a Zsil völgyi szénbányákban, amit letartóztatásokkal, perekkel toroltak meg; még nem végrehajtásra, hanem ijesztgetésnek szánt halálos ítéleteket is hoztak. A februári orosz forradalom után a munkásmozgalom megerősödött. Május elsején munkástüntetések voltak Kolozsvárt, Brassóban (akárcsak Aradon és Temesvárt), s ezekben a békevágy igen határozottan megmutatkozott. 1917 tavaszán ismét volt vasúti sztrájk, bányászsztrájk, 1918-ra azután már a megtorló hatalomtól való félelem is elapadt. A követelések mindenütt az életkörülmények javítására, az általános választójogra és a békére vonatkoztak. E mozgalmakban ugrásszerűen megnőtt a szakszervezetek ereje.
A béke most már nemcsak a hadi helyzet miatt, hanem a belső robbanás veszélye miatt a hatalmon lévők számára is sürgős lett. A válság azonban gyorsabban szélesedett ki, semhogy a kormánykörök számára egy gyors és megmentést hozó békekötésre idő maradt volna.
