BÁTHORI GÁBOR A HAJDÚK ÉLÉN
BÁTHORI GÁBOR A HAJDÚK ÉLÉN
A hajdúk között még most, 1607 tavaszán sem volt nyugalom, mert szabadságaik, letelepedésük garanciája mintha Bocskaival sírba szállott volna, semmilyen intézkedés nem történt a kielégítésükre. Békétlenségük emiatt mint közelgő vihart jelző égzengés kísérte az eseményeket. Tulajdonképpen érthetetlen is, hogy az újabb háborútól minden tagjában reszkető ország miért nem tudott hathatós megoldásokat keresni a lecsendesítésükre. Pedig egyáltalán nem volt titok az elégedetlenségük, és az is nyilvánvaló lehetett, hogy a magyarországi helyzet rendezésének feltételeit egyelőre ők diktálják.
A Bocskaitól visszaszállt területek átvételére kiküldött biztosok minduntalan küldték a sürgetést Bécsbe a hajdúk pénzéért, sőt, jóformán az egész ország erről levelez, megoldást azonban nem találnak sem itthon, sem a főherceg udvarában. Pedig nem sokról volt szó: Bocskai István 45 ezer forintot ígért a zsoldjukra. Készpénz azonban 1607 nyomorúságos évében gyakorlatilag nincsen Magyarországon. Ha pedig mégis lenne, nem a hajdúk részesednek belőle. A néhai fejedelem után maradt 27 ezer forintot a hangsúlyozottan 622egyszerű temetésre költötték, és feltételezhető, hogy más pénzek is mentek a szorongató helyzetben feleslegesnek tűnő célokra.
A hajdúk mozgolódása 1607 áprilisában kezdődött. Ekkor azonban még alig látszanak a körvonalai. Mátyás főherceg ugyan többször is fenyegeti vele Rudolfot. Több ezer hajdú Homonnai mellé állt, aki még magasabbra tör, mint maga Bocskai, tudatja fivérével 1607 áprilisában. Nehéz lenne azonban eldönteni, vajon igazat ír-e, vagy csak a maga ügyében, Rudolf lemondásra bírása céljával túlozza el a magyarországi helyzet veszedelmességét. Valami bizonyára volt, mert a főherceg Rákóczi Zsigmonddal is érintkezésbe lép, s egy levélben, amelyben Rákóczit segítségre szólítja Homonnai és a hajdúk ellen, azt is közli vele, hogy elismeri Erdély kormányzójának. Az ötlet világosan illeszkedik Mátyásnak a bécsi béke eredményeit megsemmisíteni szándékozó manőversorozatába. Ha Rákóczi hajlandó magát nem fejedelemnek, hanem a királyi kormányzó által elismert helytartónak tekinteni, a koronától független Erdély léte megpecsételődött. A kísérlet azonban, éppen úgy, mint a fejedelemválasztás előtti, nem sikerült.
Mátyás főherceg manipulációi aztán 1607 őszén hirtelen megszakadtak. Kiderült, hogy a hajdúkat már nem lehet egyszerűen eszközként, mozgalmukat pedig ürügyként használni.
A kezdeményezés Nagy András hajdúgenerálistól indult. Az ő emberei keresték fel Ali budai pasát valamikor október közepe tájt, mikor pedig hazatértek, „csoportonként egybegyülekezvén mezőre szállottak volna ki, s mindeneket újobban magukhoz esküdtetvén, mind naponként többülnének” – ad hírt a kezdődő felkelésről Rimay János Illésházynak 1607. november közepén.* Az általában jól tájékozott tudós politikust azonban most cserbenhagyta minden államférfiúi éleslátása. Senki nem érti, nem tudja – töpreng ugyanis a levélben –, milyen szándékkal szervezkednek a hajdúk. Pedig ha valaki, akkor ő, néhai Bocskai István bizalmasa tudhatta volna, hogy mi mozgatja a harcba szállókat. Rövidesen aztán mindenki tudomására jutott: a felkelt hajdúk kiáltványban tájékoztatták az országot szándékaikról. Amíg a bécsi béke végrehajtása meg nem történik – közölték –, nem hajlandók letenni a fegyvert.
BENDA K. (szerk.), Magyar országgyűlési emlékek 1607–1608. (Kézirat. Lapszám nélkül.)
Az országszerte óriási riadalmat kiváltó mozgalom Erdélyt tulajdonképpen csak közvetve érintette. Maga a hajdúk letelepedésére kijelölt terület a Bocskai halálával visszaszállt megyékbe esett, ezek visszaengedésével a fejedelemség a katonanép gondjától megszabadultan figyelhette az eseményeket. A helyzet azonban ellentmondásokkal telten okozott mégis sok nehézséget. Mert Erdélynek ugyan nem voltak mulasztásai a hajdúk ügyében, lecsendesítésükért sem tehetett volna sokat, mégsem tudhatta, a felkelés nem készülődik-e őellene. A hajdúság mint földön heverő fegyver: bárki felkaphatja.
623Elvben ugyan Rákóczi Zsigmondék is magukhoz ragadhatták volna, talán nem is lett volna nehéz a bécsi béke védelmének jelszavával felkelteket a független fejedelemség mellé állítani. Az erdélyiek azonban minden kezdeményező kedvtől menten vették tudomásul a határaikon felkelt hajdúk fenyegetését. Nem ártott volna pedig kicsit jobban odafigyelniük, mert a mozgalom, ahogy erős kéz irányítása alá került, Erdély ellen fordult.
37. térkép. Az Erdélyi Fejedelemség 1606–1608-ban
624Előbb – kevés határozottsággal – nemzeti király választásáról volt szó. Homonnai Bálint szerepelt már 1607 decemberében e tervek központi alakjaként. Állítólag még ekkor is jártak hozzá különböző török megbízottak, ő azonban bújt előlük, tárgyalni nem akart; a hajdúk fellépésének gondolata pedig egyenesen rémülettel töltötte el. Erdély zűrzavaros viszonyaitól egyre határozottabban fordult a királyi országrész felé. Ott Bocskai hívei közül nem kevesen lettek a Rudolf császárral szemben támogatókat toborzó Mátyás főherceg megbecsült emberei.
Az Erdélyre veszélyes másik jelölt viszont, Báthori Gábor, kitartott eredeti szándékai mellett. És miután kiderült, hogy sem a Portától, sem a királyi kormányzótól nem kap hathatós támogatást, mert mindenki irtózik egy újabb háborútól, felkapta az ország egyetlen fegyverét: szövetséget kötött a hajdúsággal.
A fiatal főúr és a katonanép kapcsolatának létrejötte tulajdonképpen rejtélyes. Nem ismerjük az állomásait, csak az bizonyos, hogy Báthori gátlástalan célratöréssel és az erkölcsi szempontokat tökéletesen figyelmen kívül hagyva politizált. Az 1607-es évben ily módon végig rendkívüli megvetéssel nyilatkozott a hajdúkról, november végén még segítséget is kért ellenük Rákóczi Zsigmondtól, 1608 februárjában viszont aláírta velük a szövetséglevelet.
Ebben Nagy András generális és Elek János kapitányok kijelentik: Báthori Gáborhoz kötik a sorsukat, szövetkeznek vele, hogy bevigyék az erdélyi fejedelemségre. Feltételeik szerint Báthori a kálvinista vallást fogja támogatni, Nagy Andrást valamennyi hajdú generálisává és maga után második emberré teszi. Foktűi Máté, a prédikátor, jószágot, megélhetést kap, és a tanácsurak közé kerül. Végül: Várad, Ecsed és Kálló között, tehát megint csak jórészt Erdélyen kívüli területeken, gondoskodik Báthori a hajdúk letelepítéséről.
A kortársak meghökkentek, mert jóllehet ismerték merész könnyelműségét és tanácsadóinak gondosságát, nem vártak a politikában mégiscsak tapasztalatlan fiatal Báthoritól annyi rugalmasságot és leleményt, amennyi ahhoz kellett, hogy a hajdúkkal nyilvánvalóan régóta folytatott tárgyalásait sokáig leplezve, mint váratlan politikai bombát robbantsa a megegyezést.
A hajdúkkal való szövetségkötéstől a választásig már nem is volt hosszú az út. Február 5-én írták alá a szövetséglevelet, március 7-én pedig már Báthori Gábor volt Erdély fejedelme. Közben azonban egy puskalövés sem esik. Báthori, az ország egyetlen fegyveres erejével a háta mögött, már megengedhette magának, hogy tárgyaljon. Közvetítői útján felajánlotta Rákóczinak, akivel már a hajdúfelkelés előtt is tárgyalt, Szádvár és Sárosvár birtokait. Ő pedig megtette, amire eddig rábeszélni senki sem tudta: lemondott.
Sokan igazolva is látták ezzel Illésházy Istvánt, aki mindjárt megválasztása után „a maga haszna keresését” vetette a szemére Rákóczinak. Más kortársak is anyagi okokat sejtettek a lemondás mögött: minthogy jószágai a 625Tiszántúlon voltak, nem akarta magát kegyvesztetté tenni az uralkodóház előtt. Azért vonult volna ki Erdélyből, hogy királyságbeli birtokait a családja kezén bizonyosan megtarthassa. Sőt, még azt is tudni vélték, távozásakor sok pénzt és kincset vittek mögötte a társzekerek.
