A FEJEDELEM ÉS A RENDEK KAPCSOLATA
A FEJEDELEM ÉS A RENDEK KAPCSOLATA
Bethlennek a belső viszonyok alakításában rendkívüli uralkodói képességeket kellett akcióba állítania, mert a fejedelmi hatalom megsemmisítésére törő erők Erdély történetében soha nem voltak élénkebbek, mint az ő megválasztásakor. Az első diétáján elfogadott artikulusoknál győztes szabadságharc után sem fogalmazhattak volna élesebbeket.
Soha, egyetlen országgyűlés sem tette meg azt, amit Erdély rendjei Bethlen megválasztása után végrehajtottak: törvénybe foglalták az uralkodóval való szembenállás akkor legmodernebb ideológiáját, a kálvini reformáció ellenállási tanát.
Konkrétan, a közelmúlt keserves tapasztalataira hivatkozva szögezik le: „mivelhogy fejedelemséggel és annak autoritásával eddég való fejedelmek 645közül sokan abutálván [visszaélvén] … mindjárt az törvénytelenségre és több illetlen dolgokra hanyatthomlok mentenek”, tartják szükségesnek az óvatossági rendszabályokat. Felhatalmaznak tehát egyes testületeket, illetve személyeket – a „kolcsos” városokat, a fejedelmi tanácsot, a „székely- és egyéb” kapitányokat, végül a „tisztviselők”, vagyis a „magistratus” Kálvinnál is szereplő fogalmát illesztik ide –, hogy az esküszegő fejedelemmel szemben ellenállást szervezzenek.*
Uo. 359–360.
Erdély rendjei azonban az új gondolatot a régi védelmében hangoztatják: régen és törvényesen kiadott privilégiumaikat akarják megtartani. A régi kiváltságok birtokosai között az ország valamennyi rendjét felsorolják: „urak, nemesek, kerített és mezővárosok, székelység, szászság” tartassanak meg törvényesen nyert kiváltságaikban.* Nem tesznek különbséget a nemesi, illetve polgári elemek privilégiumai között. Mint ahogyan Erdély polgári rendjét, a szászságot valóban feudális jellegű előjogok különböztették meg a többiektől.
Uo. 359.
A szász városok ugyancsak megfogalmazzák a fejedelmi hatalommal való szembenállásuk ideológiáját, de ennek tartalma sem korszerűbb, mint a nemességé. A társadalmi szerződés elmélete bujkál a sorokban, ahogy leírják: „Mert az alattvalók nélkül… fejedelem soha nem lehet, fejedelmi tisztet nem viselhet.” Bethlen uralmával szemben azonban „az arany szép szabadságok megtartásáért” szövetkeztek, „őseik unióját” újítják meg.* Ellenállásuk fő oka abban van, hogy Bethlen nem tiszteli azt a középkorból maradt kiváltságukat, aminek értelmében még a fejedelem is csupán a városi tanács beleegyezésével tartózkodhat szász városban; Bethlen nem adta vissza a Báthori Gábor által elvett Szebent.
Uo. 390.
Mindebből kitűnik, hogy az új fejedelem a régitől örökölte a szászság ellenállását, ahogyan az egész erdélyi rendiség háborgása tulajdonképpen Báthori túlkapásainak szólt. Jórészt ez volt az oka annak, hogy a Bethlen megválasztása után fellobbant és szavakban annyira korszerű ellenállás tartalma olyan középkori maradt. Mert Báthori egyszerűen zsarnok volt, és nem erős kezű fejedelem; mindenkivel szemben érvényesülő erőszakossága minden uralkodói ténykedést meggyűlöltetett az erdélyiekkel. Bethlen Gábor ilyen módon rendkívül ellentmondásos helyzetbe került. Ő szervezte meg Báthori Gábor eltávolítását, ahelyett azonban, hogy mint szabadítót ünnepelnék, neki kell a fejedelemségre alkalmatlan előd tetteinek következményeit viselnie.
És a logikus az lett volna, ha a láncolat folytatódik: a zsarnok fejedelem által támasztott öncélú ellenzékieskedést Bethlen erőszakkal töri le. Ilyen mozgás 646azonban nem jött létre, mert Bethlennel az uralkodói dilettantizmust Erdélyben a fejedelmi szakértelem váltotta fel. A cél nélkül hatalmaskodó helyét a hatalom tudatos építője foglalta el.
E munkában az első mozdulatot a fejedelemválasztó országgyűlésen tette. Ő is megjelent, és a Szkender által összeparancsolt urakat megkérte, oldanák fel 1612. novemberi menekülése után történt proskripcióját. Majd távozott. Kivonulásával jelezte, hogy tudja: a feloldoztatás előtt nincs joga jelen lenni. Sok ezer katonával a háta mögött ez az eltávozás nem lehetett több udvariassági gesztusnál. Mégis jellemző Bethlenre, hogy megtette. A megaláztatása mélypontján lévő országgyűléssel ez a meghajlás közölte: a győzelmével nem fog visszaélni. És valóban így is lett. Miután a török-tatár hadak a Portával volt megegyezése értelmében távoztak, Bethlen szinte előzékenységnek tűnő kímélettel fogott az ország megnyeréséhez.
Legégetőbb a szászokkal való viszony rendezése volt, mivel ellenállásuk a három nemzet uniójának felbomlásával fenyegetett. Bethlen Gábornak a hűségesküt letenni sem voltak hajlandók. 1613 decemberében pedig külön szövetséget kötöttek egymással a szász városok képviselői, s minden engedelmességet megtagadtak addig, míg Szebent vissza nem kapják.
Bethlen az erőszakra nem erőszakkal felelt, tárgyalni próbált. Előbb csupán fejedelemsége első telére kérte a várostól a maga és kísérete befogadását. Minthogy azonban Szeben az egész náció támogatásával szegült ellene, végül is engedett. 1614. február 17-én visszabocsátotta a várost. Másnap maga is távozott. A helyzet azonban ezzel még nem rendeződött: amikor Bethlen első országgyűlését egy másik nagy szász városba összehívta, Segesvárra, az ottani tanács megtagadja a gyűlés befogadását. Végül Szászföldön ugyan, de csupán Medgyesen tudtak összejönni a rendek.
Úgy látszik azonban, Bethlen a szászok e szerény gesztusát – Medgyes engedékenységét – a megbékélés jelének tekintette, mert már ezen az első országgyűlésen, 1614 februárjában-márciusában kísérletet tett arra, hogy a szász autonómia jogait csökkentse. A három náció uniójának működését kívánta volna szabályozni. Minthogy pedig az unió „a három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség”, funkciója a gyakorlatban a közös teherviselés.* A rendek azonban – elsősorban a szászok – a javaslattól elzárkóztak. Nem voltak hajlandók törvényt hozni sem arról, hogy veszély esetén a magyarokat és a székelyeket falaik közé engedik, sem közös pénztár felállításáról. Bethlen pedig nem erőszakoskodott, tudomásul vette a rendek elzárkózását.
Uo. 405.
Látszólag meghátrált hát, a valóságban azonban nem adta fel eredeti célkitűzéseit. Az unió reformja a rendi kiváltságok visszaszorításához vezetett volna, Bethlen azonban nem ezek abszolút csökkentésében volt érdekelt, 647hanem a maga hatalma és az uralkodó osztályokénak egymáshoz viszonyított arányán kívánt változtatni. Megfelelt szándékának tehát az is, ha – a rendeket nem háborgatva – egyszerűen fejedelmi hatalmát növeli a lehetségességig. Így is tett: az összecsapások helyett a vele szemben álló erőket mintegy megkerülve építette ezután a rendek fölé magasodó fejedelemség állásait. Elsősorban az erdélyi társadalom sajátságait kihasználva dolgozott. Ezek meg is könnyítették helyzetét, mert Erdélyben szinte még a szokás sem szabályozta rendek és fejedelem jogait az ország feletti hatalom megosztásában.
Ilyen módon akár többféle eljárással is kísérletezhetett volna, Bethlen azonban a hatalmi szerkezet átalakítását éppen olyan határozottan és mellékszempontok figyelembevétele nélkül hajtotta végre, ahogyan a maga fejedelemválasztását megszervezte. Két ponton változtatta meg az uralkodás mechanizmusát. Az egyik a politikai struktúrát érinti: félreállította az országgyűlést. A másik gazdasági természetű: anyagiakban függetlenítette magát a rendi erőforrásoktól. És e két változtatás azt jelenti, hogy gyakorlatilag megszüntetett minden rendi ellenőrzést a fejedelmi hatalom felett.
Az erdélyi országgyűlés legfeltűnőbb sajátossága az összetétele. Míg ugyanis másutt, így a királyi Magyarországon is, a 16. század végére általában már kialakult az uralkodó osztálynak egy olyan köre, amelynek tagjai rendszeresen részt vesznek az országgyűlés munkájában, hasonló tendencia Erdélyben csak igen halványan észlelhető.
A királyságban az 1608-as törvényekkel megerősített régi szokásjog szerint pontosan kijelölt katolikus főpapok mellett a mágnások rendjének minden felnőtt férfi tagja gyakorolta a személyes megjelenés jogát, választott résztvevők pedig a megyék és a városok képviselői voltak, valamint meghívót kaptak az egyes országos tisztségviselők. Ilyen összetétel mellett az országgyűlés óriási többsége – a király által kinevezett néhány tisztviselőn kívül mindenki – az uralkodó akaratától függetlenül volt részese az ország ügyeiben történő döntéseknek.
Az erdélyi országgyűlésekre ezzel szemben a többséget a fejedelem rendeli ki. Alakulóban volt ugyan a 16. század végére már egy olyan uralkodói elit, amelynek a soraiból szokás lett az országgyűlésre résztvevőket hívni, az előkelő családoknak ez a köre azonban még távol állt attól, hogy a magyarországi mágnások rendjéhez hasonlóan működjék. Ha egyes tagjai meghívót – regalist – kaptak, kötelező volt a megjelenésük: joga azonban senkinek sem volt az országgyűléseken való részvételre. A regalisták, tehát a fejedelem tetszéséből hívottak mellett az általa kinevezett tanácsurak, a fejedelmi tábla bírái és a tisztviselők, valamint a székely és a magyar törvényhatóságok főtisztjei, a szász és magyar városok képviselői alkotják az országgyűlést. Ez utóbbiak közvetve választással jutnak be, mert városi választott tisztségük alapján szokták küldeni őket, mivel azonban a fejedelem tetszésétől függ, hogy mely városokat hívja, illetve mellőzi, semmi jelentősége nincs 648jelenlétükben a választásnak. Az erdélyi uralkodó gyakorlatilag szabadon alakítja a diéták összetételét.
Bethlen élt is ezzel a lehetőséggel. A Báthori István király kora óta alakuló uralkodói elitet nem mellőzi ugyan – saját családja is ehhez tartozik –, mind szűkebbre vonja azonban az országgyűlési tárgyalásokban részt vevők körét. Megfelelő számú katalógus hiányában hosszabb adatsorokat összeállítani lehetetlen, két helyzetkép összehasonlítása azonban világosan erre a tendenciára utal. 1615 májusában hatvanketten tanácskoztak az országgyűlésen, kilenc évvel később, 1624 júliusában már csak összesen harminckét résztvevője volt a diétának. Az első esetben tizennégyen voltak a városiak képviselői, tehát a közvetve választottak, a másodikban nyolc a városiak száma. És ez azt jelenti, hogy jóllehet a két időpont között mind a választott résztvevők, mind a meghívottak vagy fejedelmi kinevezésükkel bekerültek száma jelentősen csökkent, 1615-ben is, 1624-ben is körülbelül kétharmados többséget képviseltek a Bethlen akaratából megjelentek.
Az ilyen módon kialakított országgyűlések döntéseit nyilvánvalóan könnyen lehetett befolyásolni. A fejedelem azonban még ezekkel a gyülekezetekkel is kerülte a konfrontációt. Megint csak a szervezetlen rendiség állapotát használta ki; minthogy sem szokás, sem törvény nem szabályozta az országgyűlések összehívásának rendjét, radikálisan csökkentette számukat. Az uralkodását megelőző esztendőkben, 1605 és 1613 között évente kettő és nyolc között változott a számuk. Az első időkben Bethlen is összehív esztendőnként ötöt, 1617 és 1622 közé azonban már csak évi kettő esik, 1619-re csupán egyetlenegy, és 1623-tól kezdődően megint csak egy országgyűlést hívat össze évente. A diéták számának ilyen radikális csökkentése magától értetődően együtt járt az országgyűléseken tárgyalt ügyek mennyiségének csökkenésével. Bethlen pedig igen tudatosan gondoskodott arról, hogy ez a mennyiségi változás minőségivé váljon, a mind kevesebb ügy egyre jelentéktelenebb is legyen.
Uralkodása elején még gyakorlatilag mindenről tárgyaltat az országgyűléseken. A külügyek szinte nagyobb súllyal szerepelnek, mint a belsők: idegen követek fogadása, követutasítások, a Portához való viszony mind foglalkoztatja az összehívottakat. Hasonló a kezdeti években Lippa ügye vagy a Porta által követelt moldvai hadjárat: egyik gyűlés a másik után vitatkozik felettük, mintha Bethlen semmiről nem merne dönteni nélkülük. Lippa átadását egyenesen az országgyűlés szavazza meg. Ezek mellett pedig ott vannak a belső dolgok: elsősorban az adó, aztán a vallásügy, a nációk egymáshoz való viszonya, a „kóborok” ellen hozott intézkedések, általában azok, amelyek a jobbágyrendszer megszigorítását célozzák.
1619-cel aztán megváltozik a helyzet. Tavasszal még van egy fontos tárgyalás az igazságszolgáltatás szabályozásáról, de ősszel elmarad az országgyűlés. Miután jelentéktelen hadikészülődésekről korábban hetekig 649eltárgyaltak, a cseh felkelők szövetségében indított magyarországi hadjáratról nem tájékoztatja az erdélyi országgyűlést senki. Ezzel a külügyek teljesen eltűnnek Bethlen diétáinak napirendjéről. A belső dolgokban az igazságszolgáltatásról hozott artikulusok érintenek hosszú időre utoljára igazán fontos ügyet. Hat éven át, 1625 májusáig, egy vallásügyi törvénycikk fogalmazása mellett csak a székelyek adózásáról folyt 1622-ben lényeges vita, valamint a gyulafehérvári főiskola alapításának törvénybe foglalása és a jobbágyok fiainak szabad iskolalátogatását megerősítő artikulus. Ezek azonban már eldőlt ügyek, mire az országgyűlés elé kerülnek.
Közben nem csupán Erdély nemzetközi diplomáciai helyzete változik meg anélkül, hogy az országgyűlés egyszer is foglalkoznék a külügyekkel, de Bethlen az ország belső gazdaságát, pénzforgalmát is átszervezi a rendek bevonása nélkül. Ezek tanácskoznak ugyan időnként az új monétákról, de minden esetben csak a kibocsátásuk után, és rendszerint azért, hogy kérjék: fogadtassék el az új pénznem adóba is. Mert Bethlen ebben a hat esztendőben gyakorlatilag csupán az adók megszavazására használja a maga tetszése szerint összeállított országgyűlést. A rendek nélkül intézi országa ügyeit, és alakítja azt a korszerű állam minden funkcióját hordozni képes fejedelemség eltartójává.
