KORSZERŰTLEN ADÓZTATÁS ÉS KORSZERŰ GAZDASÁGPOLITIKA
KORSZERŰTLEN ADÓZTATÁS ÉS KORSZERŰ GAZDASÁGPOLITIKA
Bethlen kortársai, a hatalmukat nyugaton építő uralkodók a korszerű állam megszervezéséhez nélkülözhetetlen anyagiakat elsősorban az állami adók emelésével teremtették elő. A 17. század Európában mindenütt az állami terhek sokszoros súlyosbodásának ideje. Ez az az időpont, amikor az adózók vagyoni állapotára építő adóztatás a feudális kötöttségektől mentes polgárságot kiemeli a népesség más rétegei közül. A gyors vagyongyűjtésre alkalmas és képes társadalmi osztály válik az abszolutista államok anyagi fenntartójává. Kölcsönös érdekeltség jön létre: átszerveződése során az állam a polgárság anyagi erejére támaszkodik, a polgárok pedig vagyonosodásukat érik el az új gazdasági rendszabályokhoz való alkalmazkodással.
Bethlen azonban nem élhetett fejedelmi hatalma kiépítése során ezekkel az eszközökkel, mert elődjétől korszerűtlen adóztatási rendszert örökölt. Ez 1609-ben jött létre, amikor a tizenöt éves háború pusztításai és általános zavarai után az állami terhek kivetésének lehetőségeit újra felmérték. Korábban, az európai általános gyakorlatnak megfelelően, vagyoni állapotuk szerint fizették az állami adót az erdélyiek; igásállataik száma, illetve 5 ökör értékéhez viszonyított vagyon volt a számítás egysége. 1609-ben aztán változtattak: „minthogy peniglen a marha számra való rovás szegény romlott 650községünknek felette súlyos”,* az országgyűlés elhatározta, hogy egyszerűen fejadót vet ki. Kimondja: az igásállatok számbavétele szűnjék meg, és az új felmérést az adózók személye szerint végezzék. Az állatállománytól függetlenül tíz jobbágy alkosson egy kaput, öt alkosson egy felet. Minden birtokot külön rójanak, és ha a tízen, illetve ötön túl kettővel, hárommal többen lennének, ezek segítsék a többieket. Az alapnak e megváltoztatása mellett a régi erdélyi sajátosságok megmaradnak: a szászok náció szerinti, fiktív kapuszámra történő adózása, valamint a taxás városok viszonylag nagyon csekély száma és a székelyeknek a rendszeres adó alóli mentessége. Ilyen módon az új rendszerben Erdély adózó népességének túlnyomó többsége – néhány taxás város, köztük Kolozsvár és Gyulafehérvár kivételével – vagyoni állapotától függetlenül került adó alá.
Uo. 111.
E módszer a kor Európájában példa nélkül áll, a „facultas” vagy „tehetség” figyelembevétele a középkor óta általános törekvése az adóztatásnak. Még az 1598-as magyar királyságbeli házadónál is, amit pedig éppen úgy a háborús pusztulásra hivatkozva vezettek be, mint az erdélyi fejadót, kimondták: „… a gazdagabb jobbágyok és zsellérek segítsék a szegényebbeket”.* Tizenegy esztendő után pedig egyáltalán megszüntették: 1609-ben visszatértek a királyi Magyarországon is az általános gyakorlathoz, a vagyoni állapotot is kifejező „mezei gazdaság” szerint kirótt adóhoz.
Corpus Iuris Hungarici 1598. Art. 4, §. 3.
Erdélyben ezzel szemben 1609-től megmarad a vagyoni állapottól független „rovatai”. Eredetileg a háborúra hivatkozva kényszerítették ki Báthori Gábortól, és ő elfogadta, holott az új adórendszer a központi hatalomnak súlyos vereség. Azt jelenti, hogy lemondott az alattvalók vagyoni helyzetének akár csak a befolyásolásáról is. Báthori könnyelműen, mert csak a mával törődött, megtette a visszalépést, Bethlen pedig, aki koncepciózusan gondolkodik, nem deklarálja az ő gesztusát érvénytelennek. Ahogy a rendiség minden megnyilatkozása elől kitér, itt sem fogadja el a konfrontációt. Kísérletet sem tesz rá, hogy a vagyon szerinti rovásadót bevezesse. És ugyanígy tudomásul veszi a régi sajátosságokat is. Azt tudniillik, hogy a szászok mint rend vesznek részt az adózásban, a székelyek pedig rendszeresen nem fizetnek. Ezzel ugyan forgalmas városok, a székelyek és szászok erősségei, közöttük az Erdélyben leggazdagabbak, Szeben és Brassó maradnak ki a taxás adózásból, bevonásuk azonban óriási változtatásokat igényelne.
Az erdélyi társadalom hagyományos rendi tagozódását kellene átalakítani, a nációk helyett a valóságos társadalmi rétegződést figyelembe véve megszervezni az adóztatást. Ettől azonban a fejedelem visszariad. Báthori Gábor még egyszerű rablógazdálkodással kiélte a városok gazdagságát, Bethlen háborítatlanul békén hagyja őket. Az 1614-ben megpendített unióreform ugyan – ha 651sikeres a kifutása – talán a szászok és a székelyek státusát is megváltoztatja, hogy azonban befulladt, a nációk mögött bujkáló polgárok problémája is a mellőzöttek közé került. Ily módon kölcsönös érdektelenség jött létre: Bethlen korszerű feladatok betöltésére szervezkedő fejedelmi hatalma nem tud hozzáférni a legvagyonosabb társadalmi elemek gazdagságához, ezért nem érdekelt a fejlesztésükben, nem is támogatja őket. A szász és a székely polgárság pedig, minthogy az újjászerveződő állam a gazdagodását nem segíti elő, a központi hatalommal szemben a rendiség oszlopa marad. Egyedül az a néhány város, elsősorban Kolozsvár, amely vagyona szerinti taxát fizet, kerül Bethlen újjászerveződő államával olyan viszonyba, amilyen Nyugaton központi hatalom és polgárság között kialakult. E kapcsolat következménye sejteti, micsoda anyagi tartalékok maradtak elzárva az erdélyi rendiség bástyái mögött. A fejedelem gazdasági intézkedései által segített Kolozsvár taxája 1614 és 1624 között 350 Ft-ról 2400-ra emelkedett, 686%-kal nőtt, a szászok adója viszont a rovás változásának megfelelően 1624-re csupán 275%-kal, még 1629-re is csak 312%-kal lett nagyobb. A székely városok pedig kizárólag rendkívüli körülmények között fizetik még a rovásnak is csak egy töredékét.
Ezek az egész Európában példátlan adózási viszonyok Bethlent rendkívül átgondolt és minden lehetőséget figyelembe vevő gazdaságpolitikára kényszerítették. A munka során tett intézkedéseivel valamennyi koncepciózus elődje elképzeléseinek összefoglalójává vált.
Időben először: Bethlen él azzal a sajátos lehetőséggel, amit a nem öröklődő fejedelmi hatalom kínált Erdélyben, az előd birtokadományainak visszavonásával. A rendi hatalom megtörésének ezt az eszközét már Báthori István alkalmazta. 1571 őszén mondta ki az országgyűlés: „az mi megholt urunk és asszonyunk” valamennyi donációját revideálják.* Aztán Rákóczi Zsigmond élt a lehetőséggel. Az 1607. júniusi kolozsvári diéta határozta el: az elmúlt tizenhárom évben volt zavargások idején tett sok méltánytalan adományozást vizsgálják felül. Majd Báthori Gábor országgyűlései intézkedtek ez irányban, oly gyakorisággal, hogy mire Bethlen választására kerül a sor, a rendek már megszokták a folyton ismétlődő felülvizsgálatokat. Maguk követelik, a választási feltételekben szólítják fel az új fejedelmet az elődei által tett birtokadományok felülvizsgálatára. 1615-ben aztán az országgyűlés is kimondja: 1588-tól revideálják a fejedelmi adományokat.
EOE 2. 497.
Bethlen úgy járt tehát el a fiskális birtokok és egyéb uradalmak visszaszerzésében, mint minden elődje, aki tehette. Míg azonban Báthori István visszavételei után az uralkodó osztálynak egy új rétege keletkezett, Bethlen Gábornál ilyen tendenciának nyoma sem tapintható. Pedig apja is a visszavett uradalmak közül kapta Illyét; a fejedelem tudhatott akár saját tapasztalatból is Báthori István birtokpolitikájáról, amely arra irányult, hogy birtokadományokkal 652emeljen a fejedelem mellé lekötelezett, tehát intézkedéseit várhatóan támogató új elemeket. Bethlen ezzel szemben nem vállalja hatalma gyarapításának ezt a közvetett útját; direkt eredményekre törekszik. És a visszavett birtokokat megtartja a fiskus kezén, vagy közvetlen családtagjainak juttatja őket. Jórészt az állami jövedelmek emelkedését éri el e módon.
Ugyancsak az elődök kezdeményezéseit folytatja, illetve alakítja át Bethlen gazdaságpolitikájával: a korai merkantilizmus módszereit alkalmazza. Ezek Báthori István uralkodása alatt jelentek meg Erdélyben. Mintha valamilyen elméletírót citálna, úgy fogalmazta meg az országgyűlés már akkor a maximát: „… az mely országban áros ember nem jár, ott a pénz szűk, de az hul az áros ember kereskedik, ott bővül meg, az pénz…”* Pontosan ismerték a tanítást: a gazdagság mértéke a pénz mennyisége, előteremtési módja pedig a kereskedés. És követte Erdély a 16. század utolsó harmadától a merkantilista gyakorlatot is a kereskedelem állami szabályozásával, ezen belül az értékes pénzek, az arany és a tallér bent tartásával, illetve a külkereskedelem tartós pénzek nyerését célzó irányításával. Árszabályozások és kiviteli tilalmak már 1571-et megelőzően is voltak, átgondolt rendszerük azonban 1578 után vált kitapinthatóvá. Akkor jelent meg először a fejedelem kereskedelmi monopóliuma is, és attól az évtől kezdve ismétlődtek mind keményebben a jó pénz kiáramlását akadályozó országgyűlési határozatok. Az állami szabályozásnak ez a gyakorlata, amely a kereskedelem preferenciája mellett az egész ország gazdagságát alakítja, a háború viharaiban sem semmisült meg. Már 1607-ben országgyűlés intézkedett a Moldvából, Havasalföldről s máshonnan jött marhakereskedőkről, 1609-ben pedig Báthori Gábor megismételtette az 1588-as diétai rendelkezést, amely szerint a görög kereskedők „széjjel járások nemhogy kárára, de sőt inkább hasznára vagyon ez országnak”, tehát „békességes járásuk lehessen”.*
EOE 2. 505.
EOE 6. 125.
És ha a merkantilista gyakorlat első erdélyi megjelenése mögött talán még ott volt Báthori István tudós politikusainak elméleti meggondolása, a kereskedelem állami szabályozása a 17. század elejére már elkerülhetetlen szükségességgé vált, minthogy a fejedelemség környezete sem ismerte a központi beavatkozástól mentesen alakuló kereskedelmet.
A királyi Magyarországon az országgyűlés intézkedik rendszeresen pénzek és bányakincsek benn tartásáról, az érmek értékéről, kiviteli tilalmakról vagy árakról. Lengyelországban hasonlóképpen a szejm rendelkezik. A Török Birodalomban viszont a Porta központi szervei döntenek: Erdélynek „országul” kell Konstantinápolytól a kereskedés előnyös lehetőségeit kérnie. A román vajdaságokban a vajdák hoznak gazdaságpolitikai döntéseket. Simion Movilă például még alig foglalta el a helyét 1606-ban, már ír Besztercének: 653kérésükre fenntartja országában vásárolt marháik vámmentességét, ahogyan még apja „örömest megengedte volt”.* Soraiban kölcsönös előzékenységre való törekvés bujkál, ahogyan majd húsz évvel később II. Ştefan Tomşa vajda meg is fogalmazta: „az mely országunkbeli emberek oda az kegyelmetek országába vagy búzáért vagy egy kereskedésnek okáért ki találunk [!] menni, kegyelmeteket kérem, hogy kegyelmetek meg nem tartóztassa, onnét is azmely áros emberek jőnek, itten senkitől bántása nem leszen…”*
Documente privitoare la istoria românilor. Vol. XV. al colecţiei Hurmuzaki. Partea II. 1601–1825. Publ. N. IORGA. Bucureşti 1913. 830.
Uo.
Ilyen helyzetben természetes, hogy Bethlen Gábor a kereskedelem, illetve a kereskedés érdekében a termelés szabályozására építi gazdasági hatalmát. 1614 tavaszán rögtön megismételteti a háború óta folyton megújított rendelkezést a szarvasmarha kiviteli tilalmáról. Míg azonban addig a fejedelemeknek semmilyen kiváltságuk nem volt, most erre a messze földön legkeresettebb árucikkre kimondatja a fiskus monopóliumát; „salvo … iure fisci [a kincstárjogát fenntartva]” állapítják csak meg a kiviteli tilalmat.* Ezt ugyan a következő évben már fel is oldják, a kincstár, tehát a fejedelem külkereskedelmi kiváltságai azonban tarka változatosságban lépnek életbe, illetve hunynak ki. És feltűnően jó érzékkel mérik fel Bethlen vagy emberei a piac igényeinek hullámzását. Az erdélyiek nagy része viszont talán csak a fejedelmi felvásárlók érkezéséből értesül a kereslet növekedéséről, és távolmaradásukból a hanyatlásról. A szarvasmarha mellett a méhviasz, az állati bőrök, a higany, a só, a vas és más bányakincsek mentek külföldre Bethlen embereinek vagy az általa privilégiummal ellátott külföldi kereskedőknek a szekerein. Egyszer még az a gondolat is felmerült – svéd ajánlatra –, hogy a fejedelem svéd kereskedőkkel szövetségben sajátítsa ki a modern ipar szerveződésében oly fontos réz európai piacát. E terv nem valósult ugyan meg, ahogyan egy másik, 353 ezer arany értékben meghatározott velencei vállalkozás sem realizálódott, mégis jelzik, milyen arányokban folyt az állami kiváltságok érvényesítésével zajló külkereskedelem. Utalnak egyben azokra a földrajzi távolságokra is, amiket a fejedelmi megbízottak bejártak: Velencébe szarvasmarha, higany és méhviasz ment elsősorban, Törökországba só és ugyancsak higany, a román vajdaságokba pedig ásványi termékek, főleg vas.
EOE 6. 420.
E szállítások értéke gyakorlatilag megállapíthatatlan, minthogy elszámolások vagy összeírások nem maradtak róluk. Néhány, bár sajnos különböző évekből származó adat mégis enged bizonyos következtetéseket. Ezek szerint Erdély rendszeres állami jövedelmeiből 160-170 ezer forint folyt be, a magyarországi területről pedig valamivel több mint 110 ezer, együttesen tehát nem érték el egészen a 300 ezer forintot. A feltételezhető kiadások viszont – és 654ezeknél az adatoknál kevesebb bizonyosan nem volt – 610-720 ezer forintra rúgtak. Durva közelítéssel tehát az 1620-as évek második felében a rendszeres uralkodói jövedelmekkel – adó, vámok, harmincad stb. – körülbelül egyenlő haszna volt a fejedelmi monopóliumok rendszerében folytatott kereskedelemnek. A számok jelzik: Bethlen a központi hatalmat anyagilag függetlenné alakította. Mert szabadon rendelkezett egyrészt a kereskedelemből befolyó összegekkel, másrészt hagyományosan a rendszeres jövedelmek nagyobb részével is. Kizárólag az állami adó kivetése, illetve felhasználása függött a rendek döntésétől. Minthogy a vizsgált években adó címén 60-80 ezer forint folyt be, világos: az évi kiadások mindössze 10%-áról intézkedhetett a fejedelem tetszése szerint összeállított országgyűlés.
Bethlen Gábor államának megítéléséről eltérőek a vélemények. Nevezték már az államformáját abszolutizmusnak is, a rendi centralizmus sajátos formájának is. A fogalom elsődleges, Európa nyugati részén meghatározható értelmében azonban a fejedelem bizonyosan nem hozott létre abszolutizmust. Legfeltűnőbb e tekintetben az erdélyi állami adórendszer. Az alattvalók anyagi erejét figyelmen kívül hagyó kivetés élesen ellentmond annak, hogy e kor Erdélyét az eredeti abszolutizmusokkal egy sorba lehessen helyezni. De nem emeli oda, jóllehet a fejedelem korlátlan hatalmára utal, az országgyűlés félreállítása sem. Egyszerűen azért nem, mert e rendi testület helyett, illetve mellé Bethlen nem szervezett ügykörök szerint elkülönített hivatalokat. A központi kormányzat 1541 óta kialakult szerkezetén semmit nem változtatott. A különböző hivatalok hatásköre éppen úgy nem válik el, mint ahogyan korábban is sokszorosan fedték egymást. Ugyanígy: a merkantilizmus elveinek alkalmazása sem feltételezi egyértelműen az uralkodó abszolút hatalmát. Mert igaz ugyan, hogy az abszolutista államrendszerek e gazdaságpolitikai módszer fogásaival élnek általában, a tétel azonban nem megfordítható. A merkantilizmus különböző elemei Európa-szerte – a korlátlan uralkodói hatalomtól függetlenül – részben már a középkorban, részben a 16. század elején jól kitapinthatóan megjelentek.
A kevésbé feltűnő különbség a fogalom eredeti értelmében meghatározott abszolutizmus és Bethlen Gábor hatalma között abban van, hogy a fejedelem földesúr és jobbágy viszonyát érintetlenül hagyta. Egész uralkodása alatt egyetlen propozícióban foglalkozik ezzel az üggyel, 1624-ben, amikor törvénybe foglaltatja a régi szokásjogot, ami szerint az iskoláktól a jobbágyok fiait senki nem tarthatja vissza. Minden más esetben rendi kezdeményezésre, a posztulátumok alapján tárgyalnak az országgyűlések a jobbágyokról. A földesurak korlátlan hatalmat élveznek felettük. Ez az utóbbi tény arra utal, hogy Erdélyben nem éltek a nyugati abszolutizmusokat létrehívó szociális feszültségek. Minthogy a polgárság mind a társadalom egészéhez viszonyított arányát tekintve, mind gazdasági erejét nézve messze hátrányban van az uralkodó osztályokhoz képest, semmi sem veszélyezteti itt az előző századból 655maradt társadalom szerkezetét. Nem volt tehát szükség abszolutizmusra – állíthatja a Bethlen államát mint rendi centralizmust megítélő álláspont. A fejedelmi hatalom a 16. századi elődöktől örökölt eszközökkel is képes volt betölteni a feladatát. Az országgyűlés félreállítása azonban és az állami adókat az összes bevételek szánalmas töredékévé alakító fejedelmi gazdaságpolitika nem jártak ugyan látványos szervezeti módosításokkal, mégis igen lényeges változást vagy változtatást jelentenek. Azt a mélyreható átalakulást jelzik, amivel a központi hatalom a rendi támogatástól is, az ellenőrzéstől is megszabadította magát. Az alattvalóitól függetlenné vált fejedelem alakja pedig nem szorítható be a rendek együttműködésére építő centralizmus fogalmába.
Bethlen állama inkább az Elbától keletre megfigyelhető abszolutizmusokhoz hasonlatos. Ezek létrejöttét – a nyugati típusoktól eltérően – nem belső társadalmi feszültségek segítették, hiszen a feudalizmust Európa e területén a 17. században még nem veszélyezteti semmi. Itt a külső erőknek, a nemzetközi környezetnek van nagy szerepe a hatalmi szerkezet átalakulásában. Illetve: az átalakítás szándékát kívülről közeledő hatások váltják ki. Így hat egyrészt a közvetlen környezet példája, másrészt fenyegetése. A környezet példája hat, amennyiben Európának a 17. században már egymással sűrű összeköttetésben álló, száz meg száz gazdasági szállal összefűzött országai egymástól veszik a mintát. Egyik a másikhoz alkalmazkodva, egyik a másikat utánozva hozza létre a gyors döntésekre képes, mozgékony államszervezetet. És hat a külső fenyegetés, mert a könnyen működtethető államgépezetre elsősorban az idegen támadásokkal szemben van szükség.
Bethlen ilyen keleti típusú abszolutizmust szervezett Erdélyben; talán azért hozta létre az Elbán inneni vidéken mindenkinél előbb a maga gyors döntésekre képes, mozgékony hatalmát, mert még két nagyhatalom szorításában sem egyszerűen védekezésre számított. Tudta, egyik ellenségével, a császársággal szemben nemzetközi összefogás, nagy hadjárat készülődik. Általános volt a várakozás, hiszen a császárság körüli ellentétek már régóta nagy összecsapással fenyegettek. IV. Henrik francia király annak idején már el is indult II. Rudolf ellen – csupán gyilkosa állította meg a háborút. Aztán a császár és a német birodalmi fejedelmek ellentéte: 1611-ben meg sem lehetett tartani a római királyválasztást. 1613-ban Anglia csatlakozott a Habsburg császár ellenségeihez. Stuart Erzsébet és a pfalzi választófejedelem házassága megmutatta, hogy a Habsburgokkal szemben ellenségesek köre a kontinensen túlra is kiterjedt. Bethlen Gábor ilyen helyzetben rendkívül tudatosan cselekedett. Határozott és gyors intézkedéseivel képessé tette magát a nemzetközi politikában való aktív részvételre. Mikor az 1618. évi csehországi események, a harmincéves háború előjelei a császárral szemben a beavatkozás lehetőségét kínálják, már bármilyen belső szempont mérlegelése nélkül dönthet a részvétel mellett.
