A KELETI HÁBORÚ
A KELETI HÁBORÚ
A Habsburg-ellenes hadjáratról a fejedelemnek a szó legszorosabb értelmében döntenie kellett, mert a nyugati háborús tűzfészek kialakulásával nagyjából egyidőben a keleti ellenség körül is nyugtalanság támadt. Már 1614-ben jött a hír a Török Birodalom tatárjai és a lengyelországi kozákok mindig is élő ellentétének újabb kiéleződéséről. Éppen a tatár kán készült visszaütni fivére meggyilkolása miatt. Egyelőre azonban anélkül, hogy valódi nemzetközi konfliktus bontakozott volna ki. 1615 őszén a lengyel támogatást élvező Movilák visszatérnek ugyan a vajdaságokba, de a Porta egy szempillantás alatt rendet teremt. Megjelent e vidékek régóta működő csendbiztosa, Szkender pasa, és 1616 szeptemberére megint egyértelmű a helyzet: a Movilák távol, a török hegemóniát szolgáló urak ülnek mindkét vajdaságban. Lengyel–török összecsapásra ekkor még nem is került sor.
Ezzel azonban az Erdélytől keletre zajló politikai válság csak éppen elcsendesedett: néhány éves belső polgárháború után robban ki nyíltan a vajdaságok felett. Személy szerint Caspar Gratiani nevéhez kapcsolódik, akit pedig mint valamennyi portai párt közös bizalmasát állítottak Moldva élére 1619 legelején. Tőle várták Konstantinápoly urai, hogy a konfliktust valahogyan felszámolja. A kalandos életű politikus azonban alig érkezik Szkenderrel Moldvába, azonnal a helyi lengyel párttal keres összeköttetést. Abban reménykedhet, hogy miként Vitéz Mihály Havasalföldet változtatta Habsburg-szövetségben török vazallusból hódítani képes hatalommá, neki Moldvát lengyel segítséggel sikerülhet a Porta akaratától függetlenítenie. És ahogyan Mihálynak a nagyhatalmak gyűrűjében csupán a másik vajdaság és Erdély kínálkozott megszerzésre, úgy neki sem lehet másfelé útja: Erdélyt és Havasalföldet akarja meghódítani.
Fellépése azonban a maga szempontjából szerencsétlen időpontra esik. Éppen trónra került II. Oszmán, aki Nagy Szulejmán dicsőségére éhesen néz szét a világban. Az ő páncélját vattával kitömve keresi a harci babérokat. Mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy egy ilyen átállást nem hagy megtorlatlanul. Meg is indítja hadjáratát Lengyelország ellen, a háború azonban gyakorlatilag mindkét fél vereségével ér véget. A lengyelek is, a Porta is óriási veszteségeket szenved, mire a béke létrejön 1621-ben. Eredménye pedig Gratiani elűzésén kívül semmi nincsen. Csupán az derült ki, hogy a lengyel–török kötélhúzásban nincs döntés. E két hatalom viszonya most került oda, ahol a Habsburg–Porta kapcsolat a századfordulón vesztegelt: egyik sem képes ebben a térségben a másikkal szemben lépni. Még nem tudják, hogy a szituáció megváltoztathatatlan: Lengyelországról most kezdenek lehullani a 657hódításai, a Porta pedig a II. Oszmánt elsöprő janicsárlázadással a katonai mozgalmak tengerébe süllyed.
Minden jel arra utal, hogy Bethlen igen tudatosan igyekezett távol tartani magát ettől a nagy keleti konfliktustól. Fejedelemségbe lépésekor természetesen mint minden erdélyi uralkodó – felvette a kapcsolatot a román vajdákkal. Szövetséget kötött velük; rendezte a két vajdaság és Erdély Báthori alatt végletesen megromlott diplomáciai viszonyait. A rájuk ütő Movilákkal szemben mégsem támogatta őket, de nem lépett hadba akkor sem, amikor Szkender rendet teremteni jött erre a vidékre. Előbb a Lippa átadásával szerzett érdemeire hivatkozott: nem volt még rajta kívül magyar uralkodó, aki önként adott volna várat török kézre. „Ilyen nagy hűséget ki hallott akármely ország felől is?” – írta a Portára, amikor azt kérte, hogy engedjék őt távol maradni Szkender vajdaságokbeli vonulásaitól.* Minden diplomáciai képességét latba vetve húzta-halasztotta a dolgot, történeti példákra hivatkozott, amelyek szerint adózó erdélyi fejedelem nem szokott még katonai segítséggel is szolgálni a töröknek. Nehéz helyzetét ecsetelte: bármelyik pillanatban rajta üthet a „német”. Végül mégis kénytelen volt elindulni. 1617 augusztusa végén kelt útra Moldva felé. Itt azonban már nem sok tennivalója maradt, mert sikerült elhúznia az időt. Mire Suceavába ért, minden befejeződött, nem kellett török csapatok kötelékében harcolnia.
TMÁO I. 155.
A Gratiani körüli események viszont kifejezetten nehéz helyzetbe hozták Bethlent, hiszen az új moldvai vajda közvetlen célja, Erdély és Havasalföld meghódítása, az uralmát veszélyeztette. Súlyosabb volt azonban az, hogy a politikai válság közepette magának Erdélynek a létét fenyegető elképzelések támadtak a díván pasái között. A dolog tulajdonképpen nem volt új keletű, már Naszuh nagyvezír halála után érezhetővé vált bizonyos idegenség a fejedelemség ügyeivel szemben a Portán. Bethlen – joggal – az ő emberének tekintetik. És minthogy Erdély viszonylagos függetlenségének mindig voltak ellenfelei Konstantinápolyban, a gyűlölt fővezér megsemmisítése után, az ő intézkedéseivel szemben lábra kapó hangulatban mindinkább a fejedelemség teljes alávetését szorgalmazó hangok erősödnek föl. Előbb Jenőt kezdik újra követelni. Olyannyira élesen, hogy Bethlen portai követe 1619 tavaszán már könyörög a vár átadásáért; török hadjárattól remeg a követelés visszautasítása miatt. Amikor aztán Gratiani átállása még inkább erre a vidékre tereli a török politikai vezetők figyelmét, már a három erdélyi náció különválasztásának a gondolata is felmerül: legyen Erdélyből három vajdaság. Ennél is szélsőségesebb nézetek szerint: egyáltalán el kell törölni a létezését. A két román vajdasággal együtt olvasszák közvetlenül a Török Birodalom fennhatósága alá tartozó területek közé. Az egymásnak is ellentmondó tervek zűrzavara a török politikai körök nézetkülönbségeit fejezte ki; a magyarországi 658török katonai személyiségek nem értettek egyet Portán ülő partnereikkel, a nagyvezír környezete pedig a mufti embereivel nem tud megegyezni. A tervek kavargásában aztán egyre-másra merülnek fel a különböző erdélyi trónkövetelők, és Bethlen követei is alig tudnak úgy érintkezni a portaiakkal, hogy egyiküktől vagy másikuktól trónkövetelésre szóló ajánlatot ne kapnának.
Bethlen ezekre a portai eseményekre furcsán reagál: szinte közömbösen fogadja a fenyegető híreket. Nem szervez ellenakciókat senkivel szemben, nem törődik sem a Portán az erdélyi trónt követelőkkel, sem a vele szövetséges vajdák sorsával; az ellene tervezgető portai hatalmasságokhoz sem küld engesztelő ajándékokat. Nem fél a Konstantinápolyban ellene és országa ellen kovácsolódó tervektől, mert tárgyilagosan felmérte őket. Az ellentmondó híresztelésekből éppen nem a Porta erejére, hanem a hatalmi apparátus szétziláltságára következtet. Ahelyett, hogy a szubjektív nyomásnak engedve, beavatkozna a Török Birodalom körül kavargó eseményekbe, és ott lépne, kivonja magát a körülmények kényszere alól. Keleten minden erőnek ellenállva távol marad, hogy a másik oldalon adódó lehetőségeket kihasználja.
1619 nyarán, ahelyett, hogy Gratiani sorsát lesné, vagy a Lengyelország ellen készülő hadjárattól rettegne, saját akcióra készülő lépéseket tesz Konstantinápolyban. Portai ellenségei békítgetése helyett a vele jóindulatú körök támogatásával az 1619. március 20-án trónra lépett új magyar király, II. Ferdinánd ellen indítandó hadjáratról tárgyaltat.
