ERDÉLY ÉS A KIRÁLYSÁGÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM
ERDÉLY ÉS A KIRÁLYSÁGÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM
Bethlen Gábor igen nagy uralkodói tettet hajtott végre: visszaemelte Erdélyt és a fejedelmi hatalmat a 16. század hetvenes, nyolcvanas éveiben volt helyzetébe. Ahogyan annak idején Báthori István és Báthori Zsigmond – uralkodása első szakaszában – számon tartott tényezője lehetett a nemzetközi politikának, úgy vált ő is török gubernátorból nagyhatalmak szerződésekben lekötött társává. Egyik rajongójának jutott ugyan eszébe őt Mátyás királyhoz és Báthori Istvánhoz hasonlítani, mégis igaz: a legnagyobbak mércéjével mérhető fejedelme volt Erdélynek.
Fejedelem és fejedelemség viszonya azonban ebben az emelkedésben igen sajátosan alakult. Maga Erdély mintha tartózkodóan szemlélte volna uralkodója akcióit. Legnagyobb nemzetközi vállalkozása otthon nem ébresztett együttérzést.
Erdélyt Bethlen 1620 tavaszán hívta a nagy vállalkozáshoz való csatlakozásra. A májusi országgyűlést szólította fel, hogy „ennyi hasznos jóból” ne rekesszék ki magukat, „hanem azmely confoederátus országok mostan Magyarországgal együvé corporáltattak [tömörültek], arra a confoederatiora” 681ők is álljanak rá. A diéta meg is tárgyalja a dolgot. Nem „idegenek” az ügytől. Azonnali döntést azonban nem hoznak, hanem megbízottakat küldenek Besztercebányára. „Az mi jobb móddal tudnak, arról tractáljanak” a követek.*
EOE 7. 540.
Erdélyt eszerint 1620 tavaszán, több mint fél esztendővel Bethlen Gábor megindulása után sem a fejedelem, sem maguk a rendek nem tekintették a vállalkozás részesének. A helyzet feltűnő, hiszen Bethlen a fejedelemség portális hadseregének lovasságát is, a nemesség személyes felkelését is magával vitte a háborúba. A hadtörténetírás úgy tudja, körülbelül 10 ezer erdélyi katona állt hadban Magyarországon 1619 őszén. Az ő mozgósításukra azonban az országgyűlés hozzájárulása, sőt hivatalos tudta nélkül került sor: az 1619. májusi diétán még szó sem volt a II. Ferdinánd ellen tervezett támadásról, augusztusban pedig Bethlen eltávozott a hadakkal anélkül, hogy újabb országgyűlést hívott volna össze. Elvben ehhez joga is volt; az erdélyi törvények nem szabályozták a hadsereg megindításának körülményeit. A diéta elhagyása mégis arra utal, hogy a gyakorlatban tartott a rendek véleményétől. És úgy tűnik, nem indokolatlanul, mert amikor – 1620 tavaszán – végre tárgyalhattak a dologról, döntéseikben a lelkesedésnek még a csírája sem volt található.
Post festa ugyan már nem változtathattak az ügyek állásán, a szövetséghez való csatlakozást azonban a fejedelmi propozícióval ellentétben elodázták, az erdélyi hadsereget pedig csupán erős korlátozással engedték Bethlen mellett további szolgálatra. A gyalogság zsoldját megtagadták –„had maradhasson hazánkra való erőnk is, ha az szükség kívánná” –, a lovasságot azonban megszavazták. Ugyanígy „jó szívvel” a székelyek is „megállítják” a kért hatszáz kopjást. 17* A paraszti katonaság egy része tehát mehetett a fejedelem mellé, a nemesi felkelés azonban nem kívánt mozdulni. A lovasság felültetésének ugyanis feltételt szabtak: „magunkat pedig… az kimenetelre, az kiknek közülünk akaratja nem lészen reája, nem kínszerít ő felsége” – mondta ki az 1620-as tavaszi országgyűlésen elfogadott artikulus.*
Uo. 541–542.
Uo. 542.
Fejedelem és ország egységének, illetve kettősségüknek sajátos ellentmondása tükröződik ezekben az 1619–20-as intézkedésekben és tárgyalásokban: a fejedelem Erdély csapataival útjára indította a háborút; a rendek eszközeivel megkezdte a vállalkozást, anélkül azonban, hogy ezt az ő akciójuknak tekintené. Már több mint fél éve harcol az erdélyi katonasággal, amikor hazaír: csatlakozzanak a háború körül létrejött szövetségi rendszerhez. A fejedelemség rendjei pedig tudomásul veszik Bethlen fellépését, nem tiltakoznak ellene. Az erdélyi katonaság egy részét rendelkezésére is bocsátják, 682anélkül azonban, hogy a fejedelem ügyét a sajátjuknak tekintenék: a szövetséghez nem csatlakoznak, és a nemesi felkelés sem mozdul. Úgy tűnik, az erdélyi rendek nem ismerték fel Bethlen Gábor vállalkozásának távlatait. Csak személyes ügyét, a királyságért folytatott küzdelmet látták benne. A távolabbi cél, a Habsburg-ház hatalmának nemzetközi összefogással való megsemmisítése nem foglalkoztatta őket.
Bethlen a tények ilyen állásával pontosan tisztában is volt: soha nem igyekszik az erdélyieket a Habsburg-uralom megdöntésének célkitűzésével mozgósítani. Az „ausztriai famíliával” kötött békék ismételt megsértését és a magyarok segélykérését – „megtaláltanak bennünket”, írja – adja okul Erdélyben az első hadjárat megindítása után.* Ekkor is, később is tökéletesen hiányoznak hazaküldött írásaiból, üzeneteiből az érzelmekre ható motívumok. Bethlen nem kívánta Erdély lelkesedésével vívni a Habsburg-ellenes hadjáratot.
Uo. 536.
A háborúk során végeredményben valóban nem is történt semmi olyan, ami a fejedelemséget közvetlenül érintené. Bethlen két törvényalkotó királyi magyarországi országgyűlése, a pozsonyi és a besztercebányai kizárólag a királyi Magyarország ügyeit tárgyalta. Ezek túlnyomó többsége Erdéllyel semmilyen összefüggésben nincsen. Az összesen 83 artikulus közül csupán egyetlenegy rendelkezik a fejedelemséget is illetően. Besztercebányán mondja ki a 31. tc., hogy a „jó szomszédság megőrzése” érdekében kölcsönösen adják ki a szökött jobbágyokat; azzal a feltétellel azonban, hogy „erdélyi urak ezen artikulus értelmében addig nem járhatnak el, míg Erdélyben hasonló … artikulust nem hoznak”.* Ezenkívül a választási feltételek érintik még a fejedelemséget – a tizenegyedik pont szerint a határokat Erdéllyel is meg kell őrizni, éppen úgy, mint a lengyelekkel, illetve Magyarország más szomszédaival.
KATONA I., Historia critica. 536.
Ennyi történt, de az erdélyiek nem is vártak többet. A besztercebányai országgyűléstől, „mivel már Erdély és Magyarország is egy fejedelemség alatt vagyon”, maguk is csak a szökött jobbágyokról kértek intézkedést.* Ha a két ország perszonáluniója tovább működik, talán több közös ügy adódott volna. Így azonban, hogy a hadjáratok eredménye nem a közös uralom véglegesítése lett, hanem a királyi hatalomnak a hét megye felett ellentmondásos megosztása, az országtöredék és Erdély között gyakorlatilag semmi szervezett kapcsolat nem jött létre. A hét megye rendjei továbbra is a magyar királyi országgyűlésekre jártak, a fejedelem által összehívott részgyűléseik pedig és a fiskális központjuk Kassán működött. Sem Bethlen, sem a felső-magyarországiak nem kívánták a megyék és Erdély közjogi egységét létrehozni. És bár az 683erdélyi országgyűlés tett ugyan egy bátortalan kísérletet arra, hogy a hét megyéből beszedett jövedelmeket a maga beleszólása alá vonja, a fejedelem ragaszkodik azok külön kezeléséhez, mert – közli alattvalóival világosan – a megyéket a saját személyére kapta. Bethlen jövedelmei nőttek, minthogy azonban a fejedelem kiadásainak az új járandóságok csupán rendkívül csekély töredékét fedezik, a hét megye hozzájárulása nem könnyíti a fejedelemség adóterheit. 1625-ben – például – a felső-magyarországi jövedelmeknek jóval több mint a négyszeresét fizetteti ki Bethlen csak luxusvásárlásokra. Erdély adói pedig a megyék megszerzését követő körülbelül három esztendőben több mint a duplájára emelkedtek.
EOE 7. 543.
Az abszolút fejedelmi hatalomnak az udvar pompájával kifejeződő külsőségei az első hadjárat utáni időszakban jelentek meg Bethlen Gábor körül. Ő, akivel az uralkodói felelősség került trónra Erdélyben, Istentől nyert feladatnak tekintette az ország irányítását, de bizonyosan nagyon élvezett mindent, ami összefüggött vele. Kevesen tettek eleget olyan őszinte jókedvvel a kötelességeiknek, mint éppen Bethlen Gábor.
Szívesen folytatott diplomáciai tárgyalásokat, levelezett, a hadakozást sem unta meg soha, mégis talán a fejedelmi pompa kialakítása okozta neki a legtöbb örömet, mert igen kedvére való volt a luxus. Szeretett lángoló színekbe öltözködni: sárga, tengerszín, veres, meggyszín subák maradtak utána. A süvegei: királyszín, meggyszín, zöld, kék; minden gazdagon prémezve. Még éjszakai hálóholmija is színes. Az ékszerei pedig vagyont érőek. Vett magának 10 ezer tallérért sisakdíszt és ezer aranyért egyetlen kócsagtollat. Szívesen evett jót és különlegességeket. Tengeri halakat hozatott, osztrigát, déligyümölcsöt és édességeket. Nem tudjuk, mennyire szerette a táncot, de külföldi vásárlásai között az „álorcák” mindig szerepelnek. Voltak zenészei, németek és olaszok; énekesek, színészek gondoskodtak a szórakozásáról.
Az 1620-as évek elejéig azonban Bethlen Gábor fényűzése nemigen haladta túl a gazdag magyarországi főurak igényeit. 1624-ben változott meg a helyzet. Míg addig luxusra tett kiadásai főúri mértékkel mérve szükségletet fedeztek, ezután messze magasabbra repülnek. Mintha luxusigényeit is éppen abban az időben emelné uralkodó fejedelmek mértékére, amikor főhercegi menyasszony szerzéséről kezd tárgyalásokat. 1624-ben például több mint ezer darab szőnyeget vett a fejedelem, egy tételben 150 falikart. 1625 elején 31 gyűrűt vásárol, ezer forintot fizet ki csak gyöngyfűzők munkájára, régi ékszerek átalakításáért pedig 12 ezer tallérnál is többet. Az 1625-i esztendőben összesen 450 ezer forint és majdnem 4 ezer arany ment luxuskiadásokra. Hatalmas összeg: az erdélyi török adónak csak az arany majdnem a fele. És a következő év ilyen természetű kiadásai sem csökkennek: 1626-ban, miközben Bethlen Gábor hat hónapot tölt a királyi Magyarországon fegyverben, 370 ezer forintot, ezenkívül 4457 aranyat ad luxusvásárlásokra.
684Ezek természetesen egy 17. századi modern uralkodó számára éppen úgy szükségletet fedeznek, mert feladata végrehajtásához tartoznak, mint a hadi kiadások vagy bármilyen más állami funkció költségei. A többivel együtt fejezik ki a fejedelmi hatalom anyagi igényeit. Az országra nehezedő súlyukat pedig az összes kiadáshoz, illetve az összes jövedelemhez viszonyított arányokból szokták számítani.
Bethlen Gábor összes kiadásaiban 1619-ig a belső kiadások és a rendszertelenül fizetett török adó mellett a luxus elenyészőnek látszik. 1619-cel jelent meg a királyságbeli hadjárat, ami Erdélytől – a királyságbeli vagy külföldi támogatáson kívül – évi 300 ezer forintot igényelt. Ugyanakkor a luxus még nem nőtt jelentősen. Az első és a második hadjárat idején – 1619 és 1624 között – ezek a fejedelmi kiadások főbb tételei: 50% hadjáratra, 29% belső költségekre; 6,7% török adóra; 6,1% luxusra. A hadi költség ezekben az években a korabeli átlagnak felel meg: XIII. Lajos Franciaország jövedelmeinek 60%-át, Savoya néha 72%-át adta ki háborúra.
Az 1624 utáni időszakban az összes kiadás az 1619–1624-i háborús évekhez képest nem nő lényegesen, az arányok viszont gyökeresen átalakulnak. 1625-ben, amikor sem hadjárat nem volt, sem a török adót nem küldték be, az összesen 614 ezer forint mintegy 75%-a ment luxusra, és csupán 25%-ot tett ki a belső fejedelmi kötelességek teljesítésére fordított összeg. 1625-ben pedig, amikor viszont hat hónapon át folyt a hadjárat, 720 600 forintnál bizonyosan nem volt kevesebb Bethlen Gábor összes kiadása. Ebből a háború 21%-ot igényelt, csaknem ugyanannyit a belső kötelességek teljesítése; töredék, vagyis 4,8% a török adó; 53,5% ment végül luxuskiadásokra.
A békében töltött esztendő, illetve a háborús év kiadási arányai nagyon jellemzőek az Erdélyi Fejedelemség helyzetére. Úgy látszik itt, 600–700 ezer forint körül van Erdély bevételi maximuma. A kiadások félmillióig nehézség nélkül emelhetők; afölött azonban már meggondolandó, hogy a modern fejedelmi hatalom külsőségeivel vagy a fegyverek erejével nyűgözzék-e le az ellenfeleket.
