BETHLEN GÁBOR HAZAI ELLENZÉKE
BETHLEN GÁBOR HAZAI ELLENZÉKE
Bethlen belső ellenfeleit uruk hadakozása hidegen hagyta, a pompa előállítására fordított tettei pedig kifejezetten ingerelték őket. Nem véletlen, hogy a régen szunnyadó rendi ellenállás nagyjából a partnerek elképesztését szolgáló fejedelmi pompa megjelenésével egyidőben ébredt fel. Nyílt hangot először a szászoknál kapott, akiknek városaiban Bethlen fejedelmi árucsarnokok felállítását tervezte 1625-ben. A felséges konkurens kilátásba helyezett megjelenése természetesen felbolydította őket. Ellenintézkedéseket mérlegelnek, de csupán fenyegetőzés jut az eszükbe. Maguk is felhagynak a kereskedéssel – állítják, de nyilvánvaló, hogy semmi ilyet nem fognak tenni. Fellépnek az 685országgyűlésen is: átiratukban kijelentik, hogy a fejedelem hadakozását a továbbiakban sem pénzzel, sem katonával nem segítik. Megtagadják az adót.
A szászok feltehetőleg a többség támogatására számítanak a diétán, de – jóllehet az egész országgyűlés kedvetlen – nem áll melléjük senki. Ez az 1625-i országgyűlés egyébként feltűnően néptelen is; a nikolsburgi békében Erdélyhez csatolt megyék először meghívott rendjei testületileg távol maradtak, de otthon ül az Erdélyből hívottak jó része is. A minden körülmények között realista fejedelem azonban, ahelyett, hogy a gyér látogatottság okán töprengene vagy megtorlást fontolgatna, a néhány jelenlévőt használja fel. Megszavaztatja velük azt, amit 1614-ben nem sikerült: lerombolják a szász náció rendi különállásának privilégiumait. Korábban erre a politikusok nem voltak hajlandók. Felhetőleg azért zárkóztak el, mert a központi hatalommal folytatott harcon iskolázott jó politikai érzékkel tudták, hogy a rendek kiváltságainak három rendszere Erdélyben egymást feltételezi. Az egyikkel szemben indított támadás könnyen fordul a másik kettő ellen is. Most, 1625-ben, a néptelen gyűlés mégis kedvére tesz a fejedelemnek, nyilván egyszerűen azért, mert a jelenlévők Bethlen Gábor leglojálisabb emberei.
A többiek csendes ellenállása viszont már évek óta érlelődött. Az első jele Péchi Simon elpártolása lehetett; Bethlen 1621. május 19-én vagy 20-án tudta meg róla, hogy a fejedelmi széket akarja elfoglalni. Az üggyel alighanem csupán az elégedetlenség jéghegyének csúcsa emelkedett a napvilágra, a fejedelem azonban nem kíváncsi az egész méretére. Az eljárásait mindig is jellemző hajlékonysággal nem sokat szellőztette az ügyet. A tegnap még bizalmas kancellárt azonnal elfogatta, mondvacsinált vádakkal bebörtönöztette, majd elfeledkezett róla. Péchi rokonai és barátai pedig, az Erdélyben hagyományosan ellenzéki urak köre, amely azonban Bethlen mellett – eddig úgy tűnt – felhagyott az ellenzékiséggel, ugyancsak nem bolygatta az ügyet. Egyedül a sógora, Kornis Ferenc kilincselt időnként Péchi érdekében, de évekig nem ért el semmit.
1624-re viszont megváltozott a helyzet. Ősszel tekintélyes személyiségek csoportja járt közben Péchi kiszabadításáért. És a fejedelem most sem lesz hűtlen magához: ahelyett, hogy a szóban forgó politikusok és Péchi kapcsolatait vagy egymáshoz való viszonyukat firtatná, az erdélyi körülmények között óriási, az ország adójával körülbelül egyenlő összegért, 88 500 Ft kezességért kiadja nekik a volt trónkövetelőt.
Közvetlenül Péchitől nem is kellett tartania, mert a valamikori kancellárt a várfogság évei megtörték, politikai ambícióit elaltatták. Nem lehetett azonban nem felfigyelnie a Péchiért közbenjáró együttesre. Nincs még egy névsora az erdélyi történelemnek, amelyben úgy együtt volna az ország valamennyi politizáló eleme, mint a kezeslevél aláírásaiban. Soha a hét megye urai nem voltak hajlandók az erdélyiekkel közösséget vállalni, most az egyik leghatalmasabb, Alaghy Menyhért vezetésével felső-magyarországiak is 686vannak a kezesek között. Aztán aláírnak erdélyi magyarok, szász előkelők, székelyek, mint Lázár István vagy Székely Mózes. A városok képviseletében közöttük van Kolozsvár. A fejedelemmel való szembenállás hozza létre a Bethlen uralma alatt élő különböző közjogi és társadalmi elemek első eleven politikai kapcsolatát. Ennek létrejötte oly nyilvánvaló, hogy a kívülállók is észreveszik. Egy magyarországi úr, aki II. Ferdinánd megbízásából az 1625-i országgyűlés idején járt Erdélyben, egyenesen a hét felső-magyarországi és a fejedelemségbeli megyék, sőt a hajdúk „confoederatio”-járól tud. A szövetség megkötésekor szerinte halálig tartó ellenállást fogadtak a fejedelemmel szemben, mert ellenzik háborúit. A vezér Alaghy Menyhért, aki szolgákat tart Erdélyben, hogy a fejedelem esetleges hadakozási szándékáról értesítsék.
Bethlen országában azonban nincs mivel szemben és nincs hol ellenállni. A fejedelem egyszerűen még a saját kedvére összeállított országgyűléssel sem tárgyaltat lényeges döntéseket. A hadjáratot pedig semmiképpen nem akadályozhatják meg, hiszen a csillagászati méretű költségek elenyésző töredéke kerül ki a rendek beleszólásától függő 60–80 ezer forintnyi adókból. Ezek akár el is maradhatnának. 1625 után az országgyűléseken azonban még így is érezhetővé válik valami ellenséges hangulat. 1626-ban Bethlen második feleségét vita nélkül utóddá választják ugyan, a következő esztendőben viszont – régen nem történt ilyen – egy fejedelmi propozíciót nyíltan visszautasítanak, egy másik teljesítését pedig elodázzák. Gyulafehérvárott majd jövőre építkeznek – ígérik, és a várra nem szavaznak költségeket. 1628-ban aztán a Bethlen Gáborral szembeni követelések egész kis csokra gyűlik össze: adják ki a kincstár birtokaira szökött jobbágyokat; ne fogadjanak be ilyeneket a katonák közé; vegyék el a rossz pénzt is az adóba.
Az ellenállás mindenfelől érkező jelzései közepette Bethlen Gábor megint csak a nyílt összeütközést a lehetőségek szerint mindig elkerülő módszere szerint jár el. Természetesen nem lép fel Alaghy Menyhért ellen, aki gazdagsága mellett 1625-ben még országbíró is lett, a második rendi méltóság a királyi Magyarországon. A többi hatalmassal szemben sem indul semmilyen néven nevezhető akció. Közülük egyedül Haller Györgyre bizonyítják rá a hűtlenséget, de ez csak azután történik, hogy II. Ferdinánd uralma alá futott. Az ellenzék működése azonban semmiképpen sem kívánatos. És Bethlen most az egyszer az elrettentés alkalmazása mellett dönt. 1629-ben hónapokig tárgyalják egy jelentéktelen figura, Szombathelyi Márton hűtlenségi perét. A vád szerint mindent elkövetett, amit Erdélyben lehet, a szultánnál, a császárnál, a lengyel királynál és a moldvai vajdánál indított „alattomban való álnok és ártalmas praktikákat” Bethlen Gábor ellen, és azon igyekezett, hogy „ez mi szegény hazánkot megháborítsa …”* Szombathelyi azonban bírái jóindulatára bízza magát. Nem is csoda, hogy reménykedik, hiszen Bethlen 687Gábor uralma alatt az erdélyiek elszoktak a felségsértési ügyektől. Most mégis bekövetkezik a hihetetlen: Szombathelyi Mártont bűnösnek találják, és halálra ítélik.
Uo. 8. 499.
Nem tudhatni, mik voltak Bethlen további tervei, mert már nem maradt ideje újabb intézkedésekre. Élete utolsó hónapjait – tudta, hogy meghal – a nikolsburgi békében kapott megyék ügyének szentelte. Rá akarta venni legbefolyásosabb hívét, Rákóczi Györgyöt, hogy ne térjen vissza II. Ferdinánd hűségére. A fiatal főúr azonban nem támogatta Bethlennek e szándékát. Egy tőle kapott levél hátára ráírta: „rossz és káros dologra akarónak venni… véghez nem vihetvén.”*
Idézi SZILÁGYI S., i. m. 143.
