A KIRÁLYSÁGBELI POLITIKUSOK REMÉNYEI
A KIRÁLYSÁGBELI POLITIKUSOK REMÉNYEI
Az erdélyi fejedelem a két vajdasági akcióval hallatlan tekintélyhez jutott. Gyulafehérvári udvara a kelet-európai diplomácia fontos közvetítő helyévé vált: lengyel, török, tatár, kozák követek fordulnak meg nála a románok mellett. Mindenki izgatottan lesi, hogyan fog a lengyelországi háborúba közvetlenül beavatkozni. Diplomáciai mozdulatai azonban rejtélyesek. 1655 tavaszán követet küld Svédországba, Angliába és Hollandiába, hogy a közöttük alakuló politikai kapcsolatokról tájékozódjon. Ez pedig a nemzetközi érintkezés legprimitívebb szabályai szerint is a bekapcsolódási szándék jelzése. A svéd kancellárral folytatott beszélgetésben a követ még azt is kijelenti – tréfásan –, hogy jól felfegyverzett fejedelmének csak az ellenség hiányzik. Amikor azonban a fiatal Oxenstierna megkérdi, mit tenne az ura egy esetleges svéd–lengyel háborúban, csak kitérő választ kap. A svédek 1655. nyári lengyelországi partraszállása után viszont II. Rákóczi György közvetít IV. Mehmed szultán és X. Károly között. Ugyanakkor a szerencsétlen János Kázmér lengyel királlyal arról tárgyaltat, milyen feltételek mellett fogadná örökbe a kisfiát, Rákóczi Ferkót; a minden oldalról megtámadott lengyel trónt így akarja családjának biztosítani. János Kázmér tehát még reménybeli szövetségesnek tekintheti őt, amikor – már 1656-ban – a lengyelországi háborúból egyre-másra jönnek Rákóczihoz a svéd megbízottak, akiktől hadba lépése árát, a közös győzelem esetére saját lengyel királysága ígéretét akarja megszerezni.
A királyi Magyarországot a lengyelek körül gyűrűző események közvetlenül nem érintik. II. Rákóczi György készülődését mégsem figyelik sehol nagyobb odaadással, mint éppen a magyar politikusok között. A legtekintélyesebb főurak csoportja az erdélyi fejedelemtől várja, hogy az ország sorsán változtasson. Ők azok, akik nemrégen még legalábbis közönnyel, de inkább ellenségesen fogadták I. Rákóczi György királyságbeli támadását. Akkor – vezetőjük, Esterházy Miklós irányítása alatt – elutasították az Erdélyből 715érkező megoldást. A harmincéves háború folyamán kialakult politikai koncepciójuk szerint a nagy nyugati erőforrások felett is rendelkező Habsburg-háztól várták az ország dolgainak jobb rendbe hozását, elsősorban a török hódoltság felszámolását. Csak a birodalmi békének kell bekövetkeznie, állították, hogy az uralkodó figyelme a magyarországi ügyekre fordulhasson.
A vesztfáliai béke utáni helyzet aztán súlyos csalódást hozott. A várt nagy támadás a török ellen elmaradt; III. Ferdinánd nem váltotta be az uralkodásához Magyarországon fűzött reményeket. A birodalmi fejedelemségekből kivont hadakat – hosszú béke jeleként – feloszlatták. A csalódás kihúzta az Esterházy Miklóshoz fűződő politikai elképzelések alól a talajt. Éppen akkor történt ez, amikor I. Rákóczi György fiatalabb fia, Zsigmond a királyi Magyarországba tette állandó lakását. Az ő Sárospatakra költözésének a Habsburg- és a Rákóczi-ház békéjét kellett volna kifejeznie, érkezésével azonban inkább szította az ország robbanásra kész politikai hangulatát.
Rákóczi Zsigmond ragyogó politikus volt, aki apja magyarországi hadjáratának tanulságait kamatoztatva lépett a királyságbeli politikai közéletbe. Felismerte, hogy Habsburg-ellenesség és protestantizmus fél évszázadon át érvényes összefüggése megszakadt; ha a magyarországiakat az „osztrák iga” lerázására akarja megszervezni, félre kell tennie a vallás ügyét, mert „sokan mindjárt segítségül lennének, látván mostani állapotjokat, csak szintén az religio nevezeti ne forgana fenn”.*
TT 1891. 218–219.
E merész következtetés jegyében alakította politikáját. Magyarországi szereplésének első gesztusa az volt, hogy 1649-ben utasította családja országgyűlési követeit az egyik katolikus nádorjelölt, Pálffy Pál támogatására. Ez a megbízás rendkívül meglepő volt, de messzemenően hasznos, mert megteremtette Rákóczi Zsigmond és a vezető magyar politikai csoportosulás kapcsolatát. Pálffy Pál ugyanis már Esterházy Miklós 1645-ben bekövetkezett halála óta a nádor körül működő párt elismert vezetője volt. A csoport hagyományos Habsburg-hűségének feladását azonban ez még nem jelentette. Zsigmondhoz csak a nagy csalódás után csatlakoztak. Egy hirtelen kirobbant belpolitikai válság izgalmai között küldte Pálffy Pál 1651 őszén Rákóczi Zsigmondnak az üzenetet: kész az uralkodó ellen kovácsolt terveit fegyveresen is támogatni. Ezzel a sok változást hozó 17. században bekövetkezett a magyarországi politika egyik legfontosabb fordulata. Kifutásuk azonban már nem lett a Zsigmond körüli eseményeknek, mert e rokonszenves és fiatalsága mellett is érett politikus 1652 februárjában meghalt, mielőtt elképzelései megvalósulhattak volna.
Természetes volt ezután, hogy Zrínyi Miklós, aki Pálffytól a párt vezetését átvette, II. Rákóczi Györgyre terelje a magyarországi politikai közvélemény 716figyelmét. Az ország e legelőkelőbb főura igen széles társadalmi rétegekhez juttatta el az Erdélyi Fejedelemségtől várható segítség gondolatát. „Az Isten engedje, hogy erdélyi fejedelem által virradjon meg szegény magyarra.”* Mire II. Rákóczi György a két román vajdaságbeli győzelmes akció után a lengyelországi beavatkozásra készülődött, a királyságban a politikai életet felelősséggel irányító főuraktól a rájuk tekintő köznemességen át a mezővárosok és talán a falvak parasztságáig mindenki az ő fellépésében reménykedett.
ZMÖM II. 234. levél.
Maga Zrínyi Miklós a nagy Mátyás királyról szóló elmélkedésében írja le elképzeléseit a nemzeti királyság mibenlétéről. Ő már arra agitál, hogy az ország egységéért a terheket is fogadják el. A Bethlen Gáborral szembeni kicsinyes rendi követelések özöne helyett az áldozatok szükségszerűségének felismertetésével készíti elő II. Rákóczi György magyarországi királyságát. Történeti és bibliai párhuzamokkal utal régi nagy királyok keménykezű uralmára. Ezek ellen sokan lázadoztak, de értelmetlenül. „Nézd meg Saul király mit cselekedett, mikor nem akarnak vala neki engedelmesek lenni” – írja. Majd levonja a tanulságot: a gonoszok „megzabolázására jó volt a félelem, akivel bár máskor is éljen a magyar, ha Mátyás királyra találhat, mert szabadságnak sérülését a király jó volta helyére hozná”.*
ZMÖM I. 149.
A lengyelországi hadjárat idején pedig már II. Rákóczi György magyar királyságának gyakorlati körülményeiről levelez Zrínyi a fejedelemmel. Úgy lett volna, mint Bethlen Gábor megválasztásakor: a Magyar Királyság a Török Birodalommal szemben Erdély hűbéres státusába kerül. További fejleményekre még csak célozni sem lehet ebben a zűrzavarral teljes 1657-es esztendőben.
