KAPCSOLAT A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEKKEL
KAPCSOLAT A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEKKEL
II. Rákóczi György igen nehéz nemzetközi viszonyok között veszi át az ország ügyeinek intézését, mert a kozákok felkelése nyomán támadt nyugtalanság Európa keleti részén végigsöpör. Történeti szerepe hasonló a csehországi felkeléséhez. Ahogyan az az új Európa kialakulása nyomán támadt ellentétek, illetve egymásrautaltságok katalizátora lett nyugaton, úgy tisztázza az 1648-ban kitört kozákfelkelés az országok viszonyait keleten: a lengyel állam hanyatlásával szemben teret nyit a nagyhatalmak sorába emelkedő orosz cárságnak; nyilvánvalóvá teszi viszont a Török Birodalom kényszerű visszavonulását; lehetőséget ad, hogy Erdély és a két román vajdaság érdekei találkozhassanak; végül I. Lipót lengyelországi beavatkozásával megteremti Kelet- és Nyugat-Európa politikai kapcsolatát. Ezek az önmagukban is bonyolultan egymásra ható alakulások aztán szinte végtelen távlatot kapnak. Azáltal ugyanis, hogy mind a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló óriási Lengyelország körül zajlanak, az Ukrajnában kirobbant események az új Európa hatalmi összecsapásainak egy másik térségével, a Baltikummal is kapcsolatba kerülnek.
Bogdan Hmelnyickij hetman, a kozákfelkelés vezére ragyogó politikai tájékozottsággal szövi mozgalma nemzetközi kapcsolatainak hálóját: éppen úgy vezetnek szálai Alekszej moszkvai cárhoz, ahogyan a krími tatárság kánjaihoz, a svéd államtanácshoz, Basarab és Lupu vajdákhoz vagy a Rákóczi-család tagjaihoz.
Erdély azonban mégsem közvetlen kozák kapcsolatai révén kerül először a mozgalom hatáskörébe, mert az eredeti közös cél, Rákóczi Zsigmond lengyelországi királysága 1648-ban nem valósult meg. Az ottani Rákóczi-pártot ugyanis a fejedelem váratlan halálhíre tökéletesen megbénította. Zsigmond neve szóba sem jött az őszi királyválasztáson. János Kázmér lett az uralkodó, IV. Ulászló fivére, aki határozatlan lénye és erélytelensége miatt lett 712a lengyel urak kívánatos királyjelöltjévé. Ezzel ugyan a lengyel trón körüli bonyodalmak nem szűnnek meg, de Rákócziék egyelőre kikapcsolódnak.
A lengyelországi törekvéseknél közvetlenebb és fontosabb lehetőség adódik Erdély számára: a két román vajdasággal való viszony újrarendezése. Ezek ugyanis a kozákfelkelés súlyát és jelentőségét nem tudták felmérni, politikájuk azzal ellentétes volt. Basarab is, Lupu is féltheti az országát.
Az események előbb Moldvával szemben indulnak meg: Hmelnyickij 1650 őszén tör Lupu országára. A diplomáciában hangoztatott ürügy szerint azért támad, mert a vajda megtagadta a fiától, Timustól Irén lánya kezét. A valóságban a kozákság szempontjából stratégiai fontosságú vajdaság esetleg ellenséges törekvéseit közömbösítendő kezd akcióba. A kozákok moldvai megjelenése azonban nem egyszerűen kényszerű diplomáciai kapcsolatot hoz létre a felkelés és Lupu vajda között, hanem belső következményei is vannak. Nyomában népi mozgalom támad Moldvában és a Szeret vidékén. Ennek eredményét pedig egy helyi méltóság, II. Rákóczi György régi ismerőse, István (Ştefan „Gergicze boer”) használja fel arra, hogy a vajdaság élére kerülhessen. Bentről a népi felkelésre támaszkodva, kintről az erdélyi fejedelemtől és a havasalföldi vajdától jött segítséggel győzi le Luput. Valami módon Sziavus pasa, a szilisztriai helytartó is benne van Gheorghe Ştefan mellett az akcióban. Vasile elmenekül; Timus Hmelnyickij, aki mégiscsak a családjába került, és most a kozákok segélyhadát hozta, állítólag részegen kapott halálos sebet. A segítség fejében 100 ezer arany és 25 ezer tallér jut Lupu kincseiből Rákócziéknak.
II. Rákóczi György a kereskedelem területén jutott kapcsolatba Ştefan vajdával: az ő közvetítése mellett adott el ökröket még az 1640-es évek során Moldvában. Hatalomra kerülése mégsem elsősorban közös gazdasági érdekeik miatt jelent nyereséget a fejedelemnek, hanem mert mire politikai együttműködésük létrejön, a legsúlyosabb társadalmi problémák kapcsolják össze Erdélyt a két vajdasággal. Ezek éppen úgy a három ország egyenlőtlen fejlettségéből táplálkoznak, mint a gazdasági együttműködésük. Míg azonban a kereskedelmi forgalom tendenciája – tehát az a tény, hogy Erdély fejlettebb árutermelése és az iparosodásban előbbre járó városai mintegy kiszolgálják a vajdasági piacokat – a fejedelemség szempontjából kifejezetten előnyös, addig a társadalmi szerkezet alakulásának különbözőségei Erdélyben inkább hátrányos következményekkel járnak. Társadalmi téren ugyanis az egyenlőtlen fejlettség oda vezet, hogy a jobbágyrendszer erdélyi megszilárdítása alól menekülők számára mindig menedéket nyújtanak a vajdaságok lazább viszonyai. Ott ugyan az állami adót behajtó központi szervek jól kiépítettek, minthogy azonban a földesúri szolgáltatásoknak még csak általános normái sem alakultak ki, az ötletszerűen szedett járadékok állandóan fluktuálóvá teszik a parasztság életmódját. Osztályharcuk legkézenfekvőbb eszköze a falvak egyszerű feloszlása. Az életnek ez a formája persze éppen úgy teher, 713mint a földesúri követelmények rendszerébe való beilleszkedés. Távolról azonban vonzó lehet azok számára, akik végét sem látják a rendszeres kötelezettségeknek. A Moldvába, illetve Havasalföldre szökés az erdélyi parasztság mindegyre megújuló csoportjait biztatja sorsuk megoldásának reményével.
Ilyen összefüggésben nyilvánvaló, hogy Erdély uralkodó osztályainak égetően fontos érdekük a szomszédos társadalmi szervezet megszilárdítása. Itt azonban bűvös kör jön létre: amennyire hálásak lennének, ha Moldvában és a Havasalföldön a sajátjukat akár meghaladóan fejlett viszonyok uralkodnának, annyira szenvednek a valóságban létezők fejlődésének következményeitől. Mert ahogyan erdélyiek menekülnek a vajdaságokba, úgy szöknek – különösen kiélezett helyzetekben – moldvai vagy havasalföldi parasztok a fejedelmek országába. Már 1619 májusában gyakorlatilag parasztfelkelést támasztottak Erdélyben a moldvaiak. Bethlen Gábor írta róluk, hogy „zászlót emelvén, udvarházakat, egyházi rendeknek is hasonlóképpen házokat felvervén, tiszttartókat meg is öltenek volna”.* Azután itt is vannak álvajdák, ahogyan az oroszoknál valamivel később a cárok nevével operáló parasztvezérek. Az Erdélyben is működők közül egy „orra metszett”, tehát felkelés miatt már megbüntetett Illyés nevű vezérnek lesz a legnagyobb híre, aki 1643-ban toboroz csapatokat Lupu vajda ellen.
Documente privitoare la istoria românilor. 879.
Erdély fejedelmeit és a vajdákat e népi mozgalmak szorosan egymásra utalják, lényegesen jobban, mint a kereskedelmi kapcsolatok. Erdély és Havasalföld érintkezésében ez az összefüggés különös élességgel mutatkozik: a kozákfelkelés hatására kibontakozó társadalmi mozgalom elfojtásához Havasalföldön éppen akkor lesz szükség erdélyi segítségre, amikor a fejedelemség és déli szomszédja gazdasági egymásrautaltsága lazulni kezdett. Még az öreg Basarab vajda alatt kezdődött, aki iparpártoló gazdaságpolitikájával elindította országát az önellátó gazdálkodás megszervezésének útjára. Zsoldoscsapatai 1654-ben bekövetkezett lázadásán azonban nem tud úrrá lenni; meghal, még mielőtt követeléseiket kielégíthetné. Utóda, Constantin Şerban e katonamozgalomra támaszkodva helyezkedik be a vajdaságba. Ahogy a hatalmat megragadta, a katonák ellen fordul. Ekkor azonban már nincsen megállás: a zsoldosok felkeléséből 1655-ben az egész Havasalföld társadalmát átfogó nagy népi felkelés bontakozik ki.
II. Rákóczi György előbb csak hadait küldi Boros János parancsnoksága alatt, amikor azonban híre jár, hogy a felkelésben választott ellenvajda, egy Heriza nevű főméltóság alatt a havasalföldiek az Erdélyi Fejedelemséget is meg akarják szerezni, 1655 kora nyarán személyesen is megindul. Maga mellé rendeli Ştefan vajdát Moldvából, és amikor a szövetséges megérkezik, sikerül is – több nélküle folytatott eredménytelen kísérlet után – Heriza felkelő 714csapatait szétvernie, őt magát pedig fogságba ejteni. Boros július közepén sürgősen Erdélybe meneszti a foglyot, mert attól tart, hogy hívei kiszabadítják. Ekkor azonban a havasalföldi mozgalom már lezárult. Hmelnyickij joggal írja a hónap végén Constantinnak: „Nagyságod országában való tolvajoknak feltámadásokat értettük, melyen igen szánakoztunk; de már Isten Nagyságod hatalma alá vettetvén őket, szűbűl örülünk rajta…”*
Erdély és az észak-keleti háború I. 433.
A győzelmet azonban nem túlvilági erő adta, hanem II. Rákóczi György kényszerítette ki, akinek hadai minden eshetőségre, nyomorúságos körülmények között is ott maradnak.
