A ROMÁNOK
A ROMÁNOK
A birtokos hatalmak nagy összefogása körülbelül a 17. század közepére képes a feudalizmus rendszerében megszokott arányokra visszaszorítani a jobbágyság migrációját. E tevékenység során és eredményei következtében merül fel Erdélyben a románság problémája. Nem mintha korábban a románok nem lettek volna részesei a társadalmi életnek. Éppen ellenkezőleg: magától értetődő természetességgel voltak jelen. A nemességbe emelkedők, 745éppen úgy, ahogyan Magyarországon a szlovákok vagy a horvátok, Erdélyben pedig a székelyek és a szászok, integrálódtak a magyar nemességbe. A jobbágyok viszont, jóllehet az ortodoxiát jórészt megtartották, és életmódjukban is sok, a többi erdélyiétől eltérő vonást megőriztek, minthogy a különbözőségek ütközésére nem került sor, szinte észrevétlenül épültek be az erdélyi társadalom szövetébe. A helyzet körülbelül a 16. század közepétől változik meg.
A románok egy része ez után az időpont után is tovább folytatja a maga megszokott életmódját. A Kendeffyek vagy a Macskásiak a 17. században is az előkelő családok tagjai között tevékenykednek. Markó vajda Bethlen Európa-szerte ismert diplomatája. Jónás vajda vagy Lészai István boér éppen úgy erőszakoskodó, illetve megfontoltan működő uradalmi tisztviselő, mint akármelyik magyar prefektus. Túlzás lenne azt állítani, hogy román eredetüket nem tartják számon; kifejezetten előnyükre sem szolgál. Amikor azonban 1657 őszén Barcsai fejedelemmé választásának lehetőségét latolgatja az országgyűlés, állítólagos román származásán semmivel sincsen nagyobb hangsúly, mint azon a tényen, hogy „bár nem notórius koldus”, de szegény, vagy azon, hogy nincsenek gyermekei. Így érthető, hogy Zólyomi Erzsébet, az egyik legelőkelőbb erdélyi család tagja, özvegységében hozzá mehetett Gavrilă Movilăhoz. Hátszegen éltek, ahol gyakran fogadtak emigránsokat a vajdaságokból.
Egészen másként jelentkezik a románság kérdése a jobbágyoknál. Közöttük két csoport válik el egymástól. Az egyiknek a tagjai, elsősorban a fogarasi uradalomban, de másutt is, ha telekre ültek, éppen úgy hasonultak az erdélyi földművelő parasztság többségéhez, ahogyan a román nemesek a nekik megfelelő társadalmi osztályokhoz asszimilálódtak. Életmódjuk nem tér el jobban más jobbágyokétól, mint amennyire földrajzi tényezők, a lakóhelyükül szolgáló birtok szervezettsége vagy más hatások a nyelvi hozzátartozástól teljesen függetlenül szabályozzák. Még a vallásuk sem jelent feltétlenül megkülönböztetést, hiszen a 15–16. században ugyan megszerveződött az ortodox egyház, de már a 16. század közepétől megjelentek Erdélyben protestáns kegyességi írások románul, 1566 körül pedig püspökségbe lehetett összevonni – a kényszerrel vagy önként létrejött – református román gyülekezeteket.
A földhöz kötött életmódra áttértek azonban a 16. század végén csak töredékét képviselik az Erdélyben élő román parasztságnak. Többségük meg tudta őrizni félig nomád, pásztorkodó, állattenyésztő életmódját. Ezzel most, a második jobbágyság kialakításának második szakaszában a többiekkel szemben előnyös helyzetbe kerülnek. Amíg ugyanis a telkes jobbágyok – legyenek légyen akár magyarok, szászok, székelyek vagy románok – mind nagyobb, illetve személyes szabadságukat mindjobban korlátozó terheket kénytelenek magukra venni, őket ez a veszély csak nagyon távolról fenyegeti. 746Egyszerűen életmódbeli sajátságaik miatt a földesúri hatalom számára gyakorlatilag megfoghatatlanok.
A telken ülő jobbágyok már régen – a románok éppen úgy, mint a többiek – pénz-, termény- és munkajáradék együttesének nyűgét hordozták, amikor a pásztorok még mindig csupán állataik töredékével adóztak. 1578-ban a gazdagabbakra a földadó valamilyen formáját is kivetették, könnyű helyváltoztatáshoz szokott közösségeik azonban kitérnek minden megkötés elől. Sem egy-egy uradalom, de még az ország határa sem képez akadályt előttük.
Ezek a helyhez nem kötött, állataik után szabadon vonuló, életmódjukkal mindenkitől különböző közösségek lesznek a románság megtestesítői a 17. századi Erdélyben. A háború pusztításai ugyan a többiek életformáját közelítik az övékéhez, a valaha telken ült jobbágyok azonban alapvetően földművelő termelési módjukat az állandó költözködés zavaraiban is igyekeznek megőrizni. Ahogy pedig a nagy pusztulás előtti viszonyok helyreállítása mind előbbre halad, a pásztorkodók és a telken ülők körülményeinek eltérései egyre élesebben mutatkoznak. Az összehasonlítás kényszerét fokozza az a tény, hogy míg korábban a kétféle életmód nemcsak külsőségeiben, de földrajzilag is nagyjából elkülönült, a háború elvonultával üresen maradt területek szinte hívják a földművelők közelébe, Erdély belsejébe a pásztorkodókat.
A földhöz nem kötött románok nyilvánvalóan előnyösebb helyzete azonban soha nem vált vonzóvá a jobbágyság más rétegei számára. Ennek okai feltehetőleg érzelmiek. Az – például –, hogy a pásztorok nemcsak a társadalom szervezettségében őriznek a telken ülőknél archaikusabb állapotokat, de családi életük állítólagos kuszasága – a kívülállók folyton a körükben dívó poligámiát emlegetik – és a magántulajdon iránti érzéketlenségük is viszolygást teremt a szilárdabb társadalmi formákhoz szokottak között. Szellemi életük éppen úgy idegen nekik. Az egyházak tanításai soha nem jutottak el hozzájuk: sem a reformáció nem érintette őket, sem a hivatalos ortodoxia. Tanulatlan kalugyerek működnek csak rendszeresen közöttük, akik a természet rájuk törő csapásaival és mindennapi életük nehézségeivel szemben hozzájuk hasonlóan tehetetlenek. Ezek a kóborló kalugyerek valami furcsa keleti misztikát közvetítenek, ami a jelentől elfordulva elsősorban a túlvilágra irányul. Pittoreszk borzalmakkal festik a halál utáni életet, és imádságaikkal meghatározatlan természetfeletti erők befolyásolását ígérik. A hagyományos egyházak tagjai mindettől visszariadnak. Nem mintha a szabályos képzést kapott papok által irányított falusi gyülekezetek tagjai a teológiai műveltség magaslatáról nézhetnének le a román pásztorokra. Nem; egyházaik hitbeli tanításai előtt ők is nagyrészt értetlenül állnak. Óriási segítséget jelent viszont nekik a szellemi életben a letelepedett életmód, az, hogy világos és generációkon át hagyományozódó követelményrendszerrel állnak szemben: mind a falu, mind a gyülekezet szervezete az evilági életet 747szabályozza. A megtelepedett, egymásra utalt közösségekben földet művelők visszariadnak a természet erőinek kitett pásztorok szeszélyes szellemekkel zsúfolt, kiismerhetetlen hiedelemvilágától.
A mélyebb, de talán nem kevésbé tudatosan átérzett ok abban van, hogy noha a románság státusa nyújt gyakorlati előnyöket, az állattenyésztő monokultúra határozottan alacsonyabb rendű módja az élethez szükséges javak előállításának, mint amihez a falvak lakói már hozzászoktak. Átvétele ennélfogva nem társadalmi emelkedés, nem is tűnik a jobbágyrendszerből kivezető útnak. Mindez nem azt jelenti, mintha nem akadnának a román pásztorok életmódját felvevő magyarok, székelyek vagy akár szászok is. Ők azonban, a társadalom perifériáján, a kivételt jelzik a jobbágyság óriási többségével szemben. Igen jellegzetes e tekintetben a falusi jobbágyok „havasokba futás”-a. Ha ugyanis valamilyen közvetlen veszély elől a menekülés ilyen formájára kényszerülnek, és földjeiket ideiglenesen oda kell hagyniuk, a földművelés igényei által kialakított, változatos állatállományukat a lehetőség szerint magukkal cipelik, és fent a hegyekben megőrzik. Méhkaptárak, aprójószág, disznó, tehenek visszatéréséről adnak hírt a havasokba futott parasztság hazaköltözéséről szóló írások. Nyilvánvaló: jobb híján választott, és társadalmi méretekben soha véglegesnek nem érzett megoldás a havasi pásztorok életmódjának felvétele.
Annak ellenére azonban, hogy sem objektív, sem szubjektív hatásában ez a románság nem bomlasztja a feudális rendszert, a második jobbágyság kialakításának megfelelő szakaszában őket is eléri a beolvasztásukon munkáló állami és földesúri támadás. Ennek első eredménye a román parasztság egy részének telekre kényszerítése volt még a 16. században. A második a tizenöt éves háború utáni évtizedekben ugyanezzel a céllal indul: jobbágyi telekre ültetni, és így az állami és földesúri hatalom számára hozzáférhetővé, ha úgy tetszik, kizsákmányolhatóvá tenni ezeket a gyakorlatilag szabadnak maradt, a feudalizmus rendszerében idegen elemként jelenlevő románokat.
Eleinte csupán a pásztorkodó román életmódot tiltják különböző intézkedésekkel. Az 1628-i országgyűlés azonban törvénybe foglalja a lényeget: „A mi az jószágainkban lakozó uratlan oroszok és oláhok állapatját illeti, igen illendőnek ítiltük mi is … az kinek földökön olyan bujdosó uratlan oroszok és oláhok találtatnak, senkit szolgálni nem akarván, csak úgy élnek, mint az herék, hogy az olyanokat az földesúr szabadon és minden félelem nélkül megfoghassa és kezesíthessen.”* Valószínű persze, hogy a földesurak hatalmuk érvényesítésével nem vártak az országgyűlés szentesítésére. Ilyen következtetést magának a törvénynek „minden félelem nélkül” kitétele is megenged – talán egymást akadályozzák a birtokosok az értékes munkaerő megkötésében. És erre utal a törvényhozás általában tapasztalt gyakorlata, 748aminek értelmében a jobbágyság helyzetéről intézkedve rendszerint már élő szokást emelnek törvényerőre.
EOE 10. 484.
Mindennek ellenére nyilvánvalóan csupán törekvésről van szó, a földesurak államilag támogatott akciójáról. Kétségtelenül eredményei is vannak; a 17. század első fele fontos állomás a költözködő pásztorkodás visszaszorításában. 1623-ban Fogarasföldön, harminc esztendővel később pedig egész Erdélyben gabonadézsma adására lehet kötelezni a románokat. Tény azonban: az 1650-es évekkel sem tűnnek el a pásztorkodó életmód és kötetlenség ellen hozott intézkedések. Nem is lehet másként: a második jobbágyság kialakításának második hullámával együtt futó támadás csupán újabb csoportot szakít ki az eredeti körülményeit őrző románságból.
