ÚJJÁÉPÍTÉS
ÚJJÁÉPÍTÉS
A tizenöt éves háború utáni építészeti helyreállítás időszaka meglehetősen hosszú volt. Pontos adataink nincsenek ugyan, mégis úgy tűnik, a 16. század második felének ragyogó állapotaihoz Erdély külső képe a 17. század közepére jutott vissza. És az is valószínű, hogy az ország irányítói igen nagy tudatossággal törekedtek a régi színvonal elérésére; az országgyűlések állandó témája a károk felszámolásának szükségessége. Különösen Gyulafehérvár újjáépítésével foglalkoznak sokat. Főleg Bethlen Gábor javaslataira egyre-másra hoznak határozatokat a fejedelmi székhely helyreállításáról. De rendelnek pénzeket a híres kolozsvári templom, a Farkas utcai renoválására is, vagy a legfontosabb erődítmény, Várad felújítására.
Történt is sok minden már Bethlen Gábor idejében. Ő renováltatta a háborúban teljesen kiégett fejedelmi palotát. Az „öregbik” gyulafehérvári templomot helyreállíttatta; felhúzatta a tornyát, és órával, harangokkal látta el. Bástyákat építtetett Gyulafehérvárott, palotát Váradon. Egy sor várat felújíttatott. Az újjáépítés munkáját mégsem tudta befejezni.
1627-ben, az országgyűlésen még mindig Gyulafehérvár „romlott és puszta állapotját” illetően kéne döntéseket hozni. De a rendek, jóllehet elismerik a fejedelmi előterjesztés jogosságát, nem vállalnak építtetéseket. Nem tudjuk, hogyan alakult tovább a helyzet, mikor szánták rá magukat az erdélyi törvényhatóságok, hogy az 1627-es javaslat szerint Gyulafehérvárott házakat építsenek. Talán I. Rákóczi György idején történhetett ez is, úgy tűnik ugyanis, hogy az 1630 utáni esztendőkre rengeteg tennivaló maradt.
Külföldi kőművesekkel I. Rákóczi György építteti újjá a „régtül fogva pusztában állott öreg egyházat” Kolozsvárott, a Farkas utcában. Első nekifutásra nem is sikerült: az olasz mester hibájából egy részét kétszer kellett felhúzatni. Végül egy kurlandi mester állította helyre a gótikus boltozatot. Torcián ugyancsak Rákóczi hozat rendbe egy „Basta György idejebeli” romos nagy templomot. A dési sókamara birtokán egy „régtül fogva pusztában álló” 749magas házat cserepeztet, és újjá kell építtetnie a kamaraház alatt a széles, nagy hidat is. Váradon egy egész leégett városrészt számol fel. Fia uralkodása alatt viszont a krónikák már nem emlegetnek renoválásokat, csak új építkezést. Úgy látszik, a Báthori fénykorabeli képet I. Rákóczi Györgynek sikerült helyreállítani.
Négy évtizedet vett ezek szerint igénybe a háborús károk felszámolása. Mai fogalmaink szerint igen hosszú ideig húzódott, nem valószínű azonban, hogy a feudalizmus oly megfontoltan alakuló viszonyai között ez valami szokatlanul alacsony teljesítmény lett volna. Annál is kevésbé látszik annak, mert a renoválások többé-kevésbé pontosan követhető menete mögött Erdélyben éppen úgy, mint hasonló helyzetben Európa-szerte általában, az építkezés történetének fontos időszaka bújik meg. A nagy háborúk pusztításai miatt fellépő építési igények hatása ugyanis az építészetben mindenütt az alapvető társadalmi átalakulások következményeivel vetekszik. Ahogyan ugyanis valamely új szerephez jutott társadalmi osztály rendszerint új stílust honosít meg frissen elfoglalt helyzetének megfelelő építkezéseivel, úgy teremthet a háborúk utáni kényszerű tömeges építkezés – társadalmi változásoktól esetleg tökéletesen függetlenül – lehetőséget új ízlésformák elterjedéséhez. Az összefüggés nyilvánvaló: békében sok ember igényeinek gyökeres megváltozása indít viszonylag rövid időn belül végrehajtandó nagyarányú építkezési munkálatokat, háború után egyszerűen azért kell sokat építeni, mert a régi épületek elpusztultak.
Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása ilyen értelemben nem véletlenül vált igen fontos korszakká Erdély építészetében. Igen sokat tettek maguk a fejedelmek is. Az általuk indíttatott munkálatok nagy része bizonyosan helyreállítás ugyan, igen sok feltehetőleg átépítés, és nagyon kevés közöttük a mindenestül új épület, mégis jelentősek, mert többé-kevésbé következetes építési elvekkel óriási mértékben hozzájárultak az újkor stílusának, a reneszánsznak erdélyi terjesztéséhez. Gyönyörű árkádsorok, olaszfokos tetőzetek, szellős épületek emelkednek intézkedéseik nyomán; Bethlen Gábornak még Vajdahunyad vára tökéletességéhez is van hozzátennivalója. A nagy újjáépítési periódus legfontosabb mozzanata mégis az ő tevékenységüktől függetlenül alakul ki.
Az újjáépítési időszak leglényegesebb momentuma az építészetben válik nyilvánvalóvá, de a művelődés egészére érvényes. Az építészetben azzal nyilvánul meg, hogy a reneszánsz ízlés eljut a falusi mesterek által irányított építkezésekig. A művelődésben pedig azzal jár, hogy a reneszánsz életfelfogás hatása megérinti a parasztságot. Mindez nem azt jelenti, mintha a falusi házakat a 17. századtól kezdődően loggiás lépcsőkkel és mitológiai alakokat ábrázoló freskókkal, esetleg stukkós boltozatokkal díszítenék. Nem, a reneszánsznak ezek a költséges velejárói Erdélyben is, máshol is megállnak a vagyonosabb birtokosok kastélyainál és a leggazdagabb polgárok otthonainál. 750Az életfelfogás változása sem hoz virginálokat a parasztasszonyoknak, és a férfiak nem ülnek le szántás után a természet szépségeiről verseket írni. A szórakozás ilyen fennköltebb formáit nem tanulják el a gazdagoktól. A reneszánsz lényege – a szellemi és tárgyi ornamentika nélkül – mégis behatol Erdély falvaiba.
Ez a lényeg a világos rendezettség; az ember és környezete viszonyának tisztázása. Az építészetben nem az architektúra szakmai csillogása, hanem az alaprajz áttekinthetősége. A reneszánszban az újat mindenekelőtt a lakótér szerkezeti változásai jelentik. Ezeket röviden úgy lehet jellemezni: az ember lakóhelyét a középkor óta átalakult igényekhez igazítják. Elsősorban magát a lakást érintik; nem is véletlen, hogy a templomépítkezésből a reneszánsz stílus szinte kimaradt. A lakóhely és környezete viszont lényegesen átalakul; a lakás már nem a külvilág elleni védelmet nyújtja, hanem az ember zavartalan tevékenységét, sőt, a pihenését szolgálja. Eltűnnek a kicsike zugok és beugrók a szobák közötti szintkülönbségekkel, belső lépcsőkkel és a menekülést biztosító, szeszélyesen elhelyezett kijáratokkal együtt. Az ablakok megnőnek, üveget kapnak; ki és be egyaránt lehet nézni rajtuk. A lakók pedig kiköltöznek a falakon kívülre: kerteket telepítenek. Minden hasznos cél nélkül, pusztán a maguk gyönyörködtetésére tevékenykedve virágokat ültetnek, de visznek be a szobákba is; cserépedényekben tartják a lakás növényi díszeit. A reneszánsz embere felfedezi magának a természetet. Már nem fél tőle, hanem gyönyörködik benne. Ahogy lakását kitágítja a kerttel, úgy bővíti városát sétálóhelyekkel. A városok környékén megjelennek az első kirándulók.
Maguk a települések is átalakulnak. És itt is legszembetűnőbb a szerkezet megváltozása. A falvak korábban minden rend nélkül szétszórt építményei sorokba rendeződnek, a lakók társadalmi helyzete által meghatározott alakzatot vesznek fel. A városok utcái pedig kitágulnak. Már nem építenek szűk sikátorokat. A kereszteződésekben pedig tereket hagynak szabadon, ahová szökőkutat, szobrot állítanak, esetleg még parkot is ültetnek. Kezdenek gondolni a csatornázásra, hogy az élet jobb körülményei mellett az egészségügyi viszonyok is javuljanak. Minden valahogy levegősebbé, áttekinthetővé válik.
Erdélyben tisztán reneszánsz városok nem épülnek, mert a 16. század után már nem jönnek létre újak. A régiek középkori képét azonban részben a fejedelmek, részben maguk a városlakók átalakítják. Bethlen Gáborról számon tartják, hogy Gyulafehérvárra föld alatti csöveken forrásvizet vezettetett. Két szökőkutat tápláltak ezzel, egyet a piactéren, a másikat a nagytemplom háta mögött. I. Rákóczi György kifejezetten a városképpel is törődik: Gyalun, „hogy az házok kiesebb éggel és nézeléssel lehetnének”, kibővítteti a „kis szoros” piacot;* Gyulafehérvárott egy bástyán talajjavítással 751alakíttat ki gyümölcs- és virágoskertet. Konkrétan ezeknél sokkal többet nem is tudunk, minthogy azonban Bethlen is, öreg Rákóczi György is szinte szenvedélyes építtető, valószínű, hogy az erdélyi városok újkori formája az ő ösztönzéseik nyomán kezd alakulni.
Szalárdi 295.
A szászokkal – természetesen – nincs senkinek semmi dolga; nem is hagynának beleszólást építési ügyeikbe. Az ő városaik azonban már a középkorban sem voltak igazán szűkek és zegzugosak. Nem építették be őket eredetileg sem olyan szorosan, ahogyan más vidékeken volt szokás. A szász városok lazán települtek sajátos feladatuk miatt: meghatározott körzet népének menekülést kellett találnia az utcáikon veszély esetén. Mégis, Szeben és Beszterce több helyütt is egy utcában álló, azonos stílusú, tehát feltehetőleg nagyjából egyidőben épített házai reneszánsz kori tudatos várostervezésre utalnak. Bizonyosan nem korábbi viszont az a jelenség, amit a szászföldi leírások a 17. század közepe tájt jegyeznek fel. Arról tudósítanak, hogy a nagyobb települések körzetében számon tartott kirándulóhelyek vannak.
Mindezeknél lényegesebb, bár kevésbé látványos településszerkezeti változások következnek azonban az erdélyi falvakban. Nem annyira feltűnőek, mert nem feltétlenül járnak a települések alaprajzának megváltozásával, de mélyebbről jövők, mert társadalmi átalakulásokhoz kapcsolódnak. Megváltozik – elsősorban – a lakosok helyfoglalásának rendező elve: a rokonsági kötelékek szerint való elhelyezkedést felváltja a vagyoni állapotnak megfelelő besorolódás. És ezzel a mozgással párhuzamosan megszilárdul maga a településszerkezet. Míg korábban a falvak, mint egy-egy óriási amőba, lüktettek, folyton változtatták a körvonalaikat is, házcsoportjaik egymáshoz viszonyított helyzetét is, most állandósul az alaprajzuk. Ez a folyamat már a középkorban elkezdődött országszerte, de rendkívül lassan haladt. Akadályozta a hagyományok legkonzervatívabbja, a letelepedés rendjéhez kapcsolódó. Mert rendkívül nehéz lehet az emberemlékezet óta egymás mellett helyet foglalók együtteséből kilépve a lakóhely szerint is új közösséghez csatlakozni. Még napjaink falvaiban is nyilvánvaló az a tény, hogy a parasztság társadalmi átalakulását a faluszerkezet változása csupán rendkívül nagy lemaradással követi. A közös gazdaságok létrehozása után évtizedekkel is csak éppen mutatóba épülnek bennük soklakásos házak; az egyéni gazdálkodás emlékét őrző, saját telken álló családi házak rendszere a szembetűnő célszerűtlenség ellenére is rendíthetetlenül tartja magát.
Feltehetőleg nem volt kevésbé szívós a családi kapcsolatok rendező elvére épült középkori településszerkezet sem. Lassú bomlását azonban Erdélyben a tizenöt éves háborút követő nagy helyreállítási periódus felgyorsítja. A folyamat menetét pontosan nem ismerjük. Csupán az világos, hogy a 17. század összeírásaiban már túlnyomóan stabil alaprajzú és lakóik vagyoni állapotát tükröző falvak szerepelnek. Úgy látszik, a helyreállítási periódus falvai már az új rend szerint jönnek létre: miután a háború pusztításai a 752helyfoglalás ősrégi hagyományait fizikailag kíméletlenül megszakították, a menekülés zűrzavarából az új típusú falvak bontakoznak ki.
Új elvek szerint, de a régiek helyén jönnek létre, esetleg az elpusztult falvak közvetlen közelében építik fel a visszatelepülők lakóhelyét. Erre utal az a tény, hogy jóllehet a 16. és 17. század között néhány település neve megváltozott, az új nevű falvakhoz képest többségben a hagyományos elnevezésüket őrzők vannak. Úgyszintén a települések földrajzi helyének minden pusztítással dacoló állandóságáról vallanak a középkor óta megszakítás nélkül használt istentiszteleti helyek. Erdély feltűnően sok középkori temploma között alig van elhagyott vagy romos. Gyakori viszont a falvakon kívül való elhelyezkedésük, holott a templomok általában a települések területén szoktak állni. Ha nem ott vannak, világosan tanúsítják: a menekülésből visszatérő hívek nem a régi házhelyekre emelték az új otthonokat.
A tizenöt éves háború pusztításai által szétzilált településrend visszaállása mégsem jelenti feltétlenül új alaprajztípusok létrejöttét. Továbbra is léteznek ötletszerűen elhelyezkedő házcsoportokból összeálló települések. A 17. századra mégis olyanok válnak tipikussá, amelyek világosan áttekinthető szerkezettel tükrözik a lakók anyagi helyzetét. A házak valamilyen természetes vagy mesterségesen felvett középponthoz viszonyítva nagyjából szabályosan, nem feltétlenül utcákban, tehát szembe álló sorokban, de rendszerint egymástól meghatározott távolságra helyezkednek el. A távolság mértékét a házhoz tartozó telek nagysága jelöli ki: az egész telekhez kétszer akkora belsőség tartozik, mint a félhez, és a sor arányosan folytatódik. A települések centrumától kifelé haladva rendszerint szabályosan feleződik a házhelyek nagysága; egész telkesek sora után a féltelkesek, majd negyed-, esetleg nyolcadtelkesek következnek. A belső telkek viszont tagolódnak: a telkes gazda mögött a „bokra”, tőle valamilyen családi vagy gazdasági függésben élő emberek, illetve családok együttese húzódik meg. A jobbágyi szolgáltatásokat együttesen teljesítik.
Ez azonban csak a csontváz, a valóságos falvak úgy különböznek egymástól, ahogyan az azonos csontozatú emberek megjelenése eltérő lehet. Legfeltűnőbb a különbség a települések méretében. A fogarasi uradalom falvaiban – például – 1637-ben öt és hatvanhét között váltakozik a telkek száma. Vannak olyan települések, ahol igen nagy a teleknagyságok eltérése, az egész és a nyolcad között változik, de alakulhat a helyzet úgy is, mint a kórodszentmártoni uradalomban, ahol egy-egy falu telkei általában azonos méretűek, magában Kórodszentmártonban egészek, ugyanígy Zágorban is, Szénaveresen pedig mind fél. De ahol vannak eltérések, Kisszőlősön vagy Nádason, ott is csak egészek, illetve felek szerepelnek.
A belső telekrendszer stabilizálódásával létrejött a modern falu, amelynek lakói a szabályos rend szerint épített házsorokban vagyoni állapotukhoz illő helyet foglalnak el. Minthogy pedig a típus a városok sémájához áll igen közel, 753hiszen ott régen egyértelmű a polgárok vagyoni helyzete szerinti tagozódás, azt hinné az ember, minél közelebb áll egy-egy vidéki közösség a városi polgárság státusához, annál bizonyosabb, hogy ilyen típusú falut alakított ki magának. A valóság azonban távol áll a feltételezéstől.
A szászföldi falvak jobbágyi kötöttségen kívül élő parasztsága nem ismeri ezt az átalakulást, holott csak termelő tevékenységük különbözteti meg őket a városiaktól, de a jogállásuk nem eltérő. A szász falvakban a 17. század közepéig szilárdak maradtak a rokoni kötelékek, erősebben tartották magukat, mint a vagyoni helyzethez illő kapcsolatok. Rendkívül jellemzően árulkodik erről a tényről a szász templomvárak beosztása. Vastag falaik belső oldalán kamrák nyílnak; ezeket béke idején raktárnak használják, veszélyben óvóhelyek. Nem futhat beléjük azonban akárki. Egy-egy kamra tulajdonosa mindig egy paraszti família. Tagjai együtt őrzik a készleteiket, és együtt menekülnek. Feltehetőleg állandó lakásaik sem épülnek egymástól nagy távolságra. De nem veszik át a modern típusú faluszerkezetet a román pásztorok sem. Náluk is megindul ugyan a földművelés, ami azt jelenti, hogy legalább egy termelési ciklus idejére egy helyben kell maradniuk, életmódjuk, és ezzel falvaik azonban még megőrzik alapvetően transzhumáló jellegüket.
A modern falu ilyen módon a második jobbágyság viszonyainak településtípusa lett. A nagy helyreállítási periódus végére, körülbelül a 17. század közepére kerül túlsúlyba Erdély sok száz falva között. Mire a jobbágyság a háború előtti kötöttségeket újra magára kényszerül venni, kialakul tehát megfelelő környezete is. A 17. század közepére jön létre Erdélyben a falvak szinte a jelenkorig tovább élő képe, századok pusztításának és társadalmi mozgásainak ellenálló szerkezete.
