A SZELLEMI MŰVELTSÉG
A SZELLEMI MŰVELTSÉG
A szellemi élet Erdélyben a századforduló katasztrófája után a társadalmi aktivitás leggyorsabban helyreállt eleme. Az első könyv magyarul 1610-ben jelent meg: Heltai kolozsvári nyomdájában Petki János fordítása Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetélkedésekről. Idegen nyelven pedig egy latin poétika látott először napvilágot 1611-ben a szebeni nyomdából. A gyors regenerálódás azonban nem jelent folytonosságot. A 16. század élénk és mindig a viszonyok változtatásával megoldást remélő vitaszelleme eltűnt. Helyette az élet viharaitól elfordult, a gondolkodás örömeivel vigasztalódó, lemondó hangulatú újsztoicizmus jelenik meg. Az előző korszakban még olyan heves protestáns hitvitákat a beletörődés nyugalma váltja fel.
773Erdély általános helyzete e változásra elég magyarázat. A 16. század sok elkeseredett és időnként öngyilkosan elszánt kísérlete után a tizenöt éves háborúban kiderült, hogy az ország sorsán nem lehet változtatni; két nagyhatalom között őrlődik továbbra is. E mellett a politikai eseményekben manifesztálódó fordulat mellett az egyházak élete is a nyugalmat erősíti. Szervezetük állandósult, társadalmi hatókörük nagyjából egymástól elhatárolódott, az új térítés lehetetlen lévén, mindegyik a maga belső építésével, és nem a többiek immár reménytelenné vált megsemmisítésével van elfoglalva.
A szellemi műveltség hordozóinak legfelső rétege Báthori István országbíró környezetéből került Erdélybe. A kelet-magyarországi református fejedelmekkel jött, az utolsó európai színvonalú magyarországi református főúri udvarból. Maga ecsedi Báthori István néhai erdélyi fejedelmek távoli rokona, rendkívül művelt nagyúr, aki mint író is jelentős. Pályája pedig akár a sztoikus életeszmény megvalósításának is tekinthető. Fiatalkora politikai és hadi sikerei után mint országbíró, a legnagyobb gazdagságban és kortársai megbecsülése közepette, eltávozott a közéletből. És akit Prágában, Európa ekkor legragyogóbb udvarában is szívesen láttak volna, Ecsed komor várába vonult vissza. Itt Magyarország talán legelőkelőbb birtokosa a külsőségekben egyszerű, de a szellemieket nézve fényűző környezetet alakított ki magának. Kora legismertebb egyéniségei, elsősorban a késő humanista, manierista műveltség képviselői fordultak meg nála vagy érintkeztek vele. Rimay János, a századforduló legaktívabb politikai szervezője hosszú ideig szolgált udvarában. Rajta keresztül – vagy talán közvetlenül is – kapcsolatban állt Báthori Istvánnal az a magyarországi értelmiségi-főúri kör, amelyről maga Justus Lipsius is tudott. Lényegesebb azonban a békével folytatódó erdélyi művelődés és az ecsedi udvar kapcsolata szempontjából, hogy az 1606 után választott első két fejedelem is Báthori köréhez tartozott. Rákóczi Zsigmond, még mielőtt a fejedelemségbe került, politikai partnere volt. Báthori Gábort pedig egyenesen az országbíró nevelte. A majdani fejedelem gyermekkora óta Ecseden élt. 1605-ben azonban, amikor Báthori István meghalt, Gábor már Bocskai István környezetéhez tartozott.
Kassán derült ki, hogy a késő humanista sztoikus magatartás, mint mindenütt, Magyarországon is inkább a tehetetlenség, mint a tettek előli menekülés. Mert abban a pillanatban, amikor Bocskai oldalán hathatós cselekvésre nyílt meg a lehetőség, ennek a félrevonulást kifejező műveltségnek minden képviselője köréje gyülekszik. Itt van maga Báthori István, aki lemondott az országbíróságról, itt Petki János, Káthay Mihály, Rimay János, Alvinczi Péter, Péchi Simon. Másokkal, az ország legelőkelőbb fiatal arisztokratáival együtt alkotják Bocskai István kassai udvarát.
A Báthori Istvántól Bocskaihoz, majd Rákóczi Zsigmondhoz, illetve Báthori Gáborhoz vezető szálak ismeretében nem meglepő, hogy a 774könyvkiadás a századforduló után sztoikus témával nyit. Az erény és az élvezet harcának az ókor óta kedvelt témáját Petki Silius Italicus nyomán dolgozta fel. Ő még pontosan meghatározható okból – Báthori Gábor megfosztotta a Bocskai uralkodása alatt viselt kancellárságától – fordult az újsztoicizmus életelveihez. Az elbizonytalanodás azonban a kortársaknál általános. Tovább élteti az élet zűrzavaraiban való tájékozódást szolgáló késő reneszánsz műfajok alkotásai iránti igényt. A Catónak tulajdonított szentenciagyűjtemény Erdélyben tankönyvként a 17. században többször is megjelenik. És alighanem a jelen gondjaitól való elfordulás törekvését jelzi a két klasszikus 16. századi műfaj, a széphistória és a históriás ének újrafelfedezése is. 1624-ben a kolozsvári nyomda kettőt is kiad. Az egyik Enyedi György 1577-ben, 1582-ben és 1592-ben már háromszor is megjelent Gismundája, a másik Huszti Péter Aeneise 1582-ből. Ezeket több históriás ének is követi. Az utolsó Szőllősi Istváné az 1595-i hadjáratról 1635-ben.
Ezek a késő reneszánszhoz, újsztoicizmushoz köthető olvasmányok sajátosan világiasnak mutatják az erdélyi műveltséget a háború utáni időkben. Az 1611 és 1630 között kiadott tizennyolc magyar nyelvű nyomtatványból tíz, tehát a felénél is több, nem teológiai tárgyú. A következő húsz esztendőben viszont a magyar nyelvű kiadványoknak mindössze 37,5%-a foglalkozik világi témával. Az 1630–40-es évek ezek szerint mintha hanyatlást hoztak volna az egyházi keretekből a 17. század elején már lassan kilépő műveltségben.
A valóság azonban az, hogy éppen ezekkel az évekkel igen lényeges és előremutató változás megy végbe az erdélyi művelődésben. Az egyetemjárás vizsgálata már utalt rá: a mintának használható csoport adatai szerint 1610-zel nő meg a külföldön beiratkozók száma, hogy 1630 és 1640 között érje el az egész 16–18. század idején érvényes csúcsát. Ez idő tájt emelkedik hirtelen a nyomtatványok mennyisége is. 1611 és 1630 között tizennyolc magyar nyelvű jelent meg, a jelzett következő két évtizedben viszont ennek a négyszeresénél is több: nyolcvan. És igaz ugyan, hogy ezek között a teológiai, illetve vallásos tárgyúak aránya a korábbinál lényegesen magasabb, ez a látszólagos visszalépés azért nem jelent a valóságban is hanyatlást, mert a viszonylag kevesebb világi tárgyú munkában új tartalom jelenik meg.
A könyvek számának megnövekedése mögött részben a gyulafehérvári fejedelmi nyomda áll, mely a Bethlen Gábor általi megalapítása után az 1630-as években látszik megerősödni. Ettől kezdve ad ki viszonylag több nyomtatványt. Igaz, tulajdonképpen a Bisterfeld–Alsted–Piscator hármas házikiadója lesz, mégis jelentős a szerepe a magyar könyvkiadás alakulásában. Sokkal fontosabb viszont a váradi nyomda megalapítása 1640-ben.
A váradi nyomdát a Hollandiában tanult Szenczi Kertész Ábrahám hozza létre fejedelmi támogatással. Úgy tűnik, mintha az üzemet egyszerűen üzleti vállalkozásnak szánná. Tevékenységét nem vezetik ideológiai meggondolások. Nála jelenik meg a korszak egyetlen erdélyi jezsuita kiadványa, Nyéki Vörös 775Mátyás Dialógusa, amely hat évvel korábban, 1636-ban Bécsben látott először napvilágot. De kalendáriumokat éppen úgy kiad, mint nevesebb prédikátorok munkáit vagy Comeniust és egyházi törvényeket. Ő nyomtatja ki a korszak legnagyobb törvénytudományi vállalkozását, az 1653-ban érvényben lévő törvények gyűjteményét, az Approbatae Constitutionest. Végül az ő műhelyéből kerül ki az ún. Váradi Biblia, Károlyi Gáspár revideált fordítása. Váradon kezdte el a nyomást, majd miután a vár védői a feladás feltételéül szabták a nyomda kimenekítését, Kolozsvárott fejezte be. Szenczi Kertész Ábrahám 1640-től Várad elestéig 113 nyomtatványt jelentet meg, köztük hetven magyar nyelvűt.
Az 1630–40-es években bekövetkezett művelődésbeli előrelépés másik tünete az, hogy az aránylag kisebb mennyiségű világi könyv tematikus összetétele megváltozik. Eltűnnek a széphistóriák és a históriás énekek. Már nem régmúlt eseményekkel, hanem a fejedelmek, elsősorban I. Rákóczi György legújabb hadi sikereivel foglalkoznak. A sztoicizmussal kapcsolatos munkák szintén háttérbe szorulnak. E sajátos életeszmény utolsó feltámadása Erdélyben az 1640-es években következik be Laskai Matkó János működésével. Nagy erudícióval fordítja Justus Lipsius munkáit, melyek azonban már nem hatnak szélesebb körökben. Nem a műveltek általános életérzését fejezik ki. Maga Laskai a félreállított és már az eredménytelen visszatérési kísérleten is túljutott Bethlen István környezetében dolgozik.
A világi könyvek együttesében új vonás az első tudományos igényű munkák megjelenése. Először a nyelvészetiek tűnnek fel, szótárak, a fordítás elméletével foglalkozó könyv és Geleji Katona István híres Grammatikácskája. A nyelvészet iránti érdeklődés oly nagy, hogy még a fejedelmi családot is megérinti: a trónörökös II. Rákóczi György és az öccse, Zsigmond részt vesz Erdőbényei János mellett egy szótár készítésében. A kifejezetten nyelvtudományi munkák mennyisége azonban nem is tükrözi a nyelv kérdései iránt ekkor hallatlanul megélénkült érdeklődést. A magyar nyelvújítás első hulláma zajlott le a 17. században. A kezdetei az 1640–50-es esztendőkre esnek. És jóllehet egész Magyarországra kiterjedt, a viták központja Erdély. A szóelemző és a fonetikus helyesírás álláspontja áll itt egymással szemben. Az elsőt, amely a ragokat és a képzőket jól megkülönböztető módon – például: embervel – kívánja írni, elsősorban Geleji Katona István püspök, a másodikat Medgyesi Pál, I. Rákóczi György udvari papja képviseli. Ő a mérsékelt purizmus elveit tette magáévá. A püspöknek csak a művelt emberek számára követhető szabályai helyett a nyelvszokás figyelembevételét ajánlja; Medgyesi Pál az egyszerű emberek beszédét tenné meg normának. A vita élénk és heves. Geleji a nyelvet az ellaposodástól félti, Medgyesi és a vele egyetértők a legmélyebb gondolatok kifejezésére akarják mindenkinek hozzáférhetővé tenni. A két álláspontot a hollandiai iskolázottságú nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós egyezteti majd.
776A nyelvtudomány fejlődésével van kapcsolatban ezeknek az éveknek a nyelvi fordításról kialakított álláspontja is. Mert igaz, hogy már Károlyi Gáspár teljes értékű bibliai szöveget hozott létre, és a szó szerinti fordításnak az irodalomban nincsenek is példái, magát az elvet most fogalmazzák meg. Medgyesi Pál szerint úgy kell eljárni, hogy a magyar változatot „ne ismernék fordításnak, fonákul az írás ne esnék, azaz: az mit magyarra kellene fordítani, annak nem deák, német, anglus formán, hanem magyar módon kellene esni”.* Feltűnő, hogy az ismert református prédikátor – éppen úgy, mint ahogyan a fordítás problémáiról írók általában – a 17. század legnagyobb nyelvművészével, Pázmány Péter esztergomi érsekkel ért egyet. Ebből a tényből látszik világosan: a magyar nyelv – természetesen – nem csupán az erdélyiek és nem csak a protestánsok ügye.
Praxis pietatis. Ford. Medgyesi Pál. (A reformáció és ellenreformáció korának egyházi írói IV. Szerk. INCZE G. Bp. 1936.) A keresztény olvasóhoz. 19.
Erdélyben azonban még egy sajátos, másutt nem hangoztatott meggondolás is felmerül a magyar nyelv használatával kapcsolatban. Szalárdi Jánosnál, a gyulafehérvári fejedelmi levéltárosnál olvasható a lengyelországi katasztrófa előadása során: az erdélyiek nem ismerték a Lengyelország körüli helyzetet, mert nem ismerték a történelmet. Éspedig azért, mert a történelemről legfeljebb idegenek szoktak írni. Így „ha eljutott is nemzetünk kezéhez, de tizedrésze is nemzetünknek a deák nyelvet meg nem értvén, a tudásra méltó és szükséges” dolgokról nem szerezhetnek ismereteket.* A politikai tájékoztatás kiterjesztése kívánja a magyar nyelv használatát, állítja Szalárdi.
Szalárdi 346.
A vallás szempontjaihoz Erdélyben ezzel egy második járul. Mert ha a teológiai fordítók egyházuk tanítását kívánják terjeszteni, Szalárdi a politikában való önálló cselekvésre akarja képessé tenni a széles tömegeket. A harmadik, a tudomány szempontja majd a század második felében fog ehhez a kettőhöz csatlakozni.
Az anyanyelv gondja ugyanebben az időben Erdélyben a románok között is felmerül. Az ő problémáik azonban a magyarokénál sokkal súlyosabbak. Tekintve, hogy az ortodox egyház az ószláv nyelvet használja, vagyis tudós szövegeik anyanyelvükön nincsenek, a románok között a nyelv egységesülésének a folyamata még csak meg sem indult. Igaz, az előző században Erdélyben több román könyv jelent meg, de most mintha minden elölről kezdődnék. 1643-ban a bibliafordító román Ştefan Simion lugosi pap, a későbbi gyulafehérvári vladika nem írhat mást: „igyekeztünk, amennyire tudtunk, úgy fordítani, hogy mindenki megértse; ha pedig nem érti meg mindenki, az nem a mi bűnünk, hanem azé, aki szétszórta sokfelé a románokat úgy, hogy elkeverték szavaikat és nem beszélnek egyformán”.*
Idézi JUHÁSZ I., A reformáció az erdélyi románok között. Kolozsvár 1940. 209.
777A sokféle és egymástól távol eső nyelvjárás gondja azonban csak a kisebb. A súlyosabb az, hogy az anyanyelvűség az erdélyi románoknál még mindig a reformációval függ össze. Mind az anyanyelvű oktatás, mind a könyvkiadás az ortodox egyháztól való elszakadás veszélyét jelenti. Így érthető, hogy a probléma magát a papságot is megosztja. Ilie vladika, akit végül is fejedelmi erőszak távolít el Erdélyből, az anyanyelvűség ellen működik, utódja, Ştefan bibliafordító az anyanyelv művelése mellett foglal állást. Az utóbbi egy kátét is készített, valamint zsoltárokat fordított. Ezek kiadásával az erdélyi román anyanyelvű műveltség éppen akkor jutott egy fellendülő szakaszba, amikor a vajdaságokban az anyanyelvű műveltség terjesztése megindul, s Moldvában és Havasalföldön is megjelennek román könyvek. A két anyanyelvű kultúra között, minthogy az erdélyi a kálvinizmushoz áll közel, a vajdaságoké viszont az ortodoxia kereteiben maradt, érdekes viszony alakul ki. Éles teológiai vita kezdődik közöttük. Ellentmondásos kapcsolatuk azonban nem szilárdulhat meg. Az erdélyit a lengyel katasztrófa elsodorja.
A szászok között mindezzel szemben az anyanyelvűség terén nincsenek problémák. Két okból alakul így a helyzet. Az egyik az, hogy műveltségük alakulásának éppen visszaeső szakaszát élik. Feltűnően kevés nyomtatványuk jelenik meg itthon. A nyelv kérdései nem foglalkoztatják őket. A másik pedig az, hogy a nyugati, a reformáció óta egyesülő német kultúra termékei mindig is eljutottak hozzájuk. Az álláspontjukra azonban jellemző: az irodalminak tekintett német szövegeket az iskolákban a különböző erdélyi szász dialektusok szerint olvassák fel.
A korszak végén jelennek csak meg Johann Troester és Lorenz Töppelt történeti munkái, melyeket tudóskodó nyelvészkedés jellemez. A géta–gót–erdélyi szász kontinuitás 16. századi mondája alapján foglalkoznak szófejtéssel, géta–gót–erdélyi szász analógiákat felállítva. A nyelvhasználatra azonban ennek az elkésetten humanista vállalkozásnak nincsen hatása.
Az 1630–40-es évekkel kezdődő művelődéstörténeti szakaszra a nagy nyelvészeti érdeklődés mellett még két tudomány hangsúlyozott jelenléte jellemző, a történetírásé és az orvostudományé. Megjelenik ugyan magyarul egy matematikakönyv is, de úgy tűnik, ez nem annyira az előző században Európa-szerte eluralkodott számolástudományi igények kielégítője, mint inkább az egyszerű, mindennapos számolási feladatokhoz nyújt segítséget. A számolástudománynak ez a földhözragadtsága ebben a korban, amikor a számmisztika a legnagyobb elmék előtt látszik a világegyetem megismerése végső eszközének, mégis jellemző az erdélyi műveltségi viszonyokra. Mert mind a történetírás, mind az orvostudomány – ezek hoztak még létre önálló munkákat – hasonló beállítottságú itt. Szinte a mindennapok szükségleteit elégítik csak ki. A történetírás a lengyelországi katasztrófa okait és tanulságait keresve alkot nagyot, az orvostudomány pedig, ha nem is jelentőset, de 778figyelemre méltót, az országon végig-végigsöprő járványok elhárításának eszközeit kutatva.
A történettudományban a Bethlen sajátos machiavellizmusát tolmácsoló Bojti Veres Gáspár után a „váradi iskola” hozza létre a legjelesebb munkákat Medgyesi Pál puritán szellemében írt a Leidenben tanult Köleséri Sámuel, Várad történetének szerzője. Az alacsony sorból fölemelkedett, talán egyetemen sem járt Szalárdi János, I. Rákóczi György bizalmas titkára megírta a Siralmas magyar krónikát, a Mohácstól eltelt idő addig legjobb, legszínvonalasabb elemzését. Szalárdi e kor egyik legérdekesebb egyénisége. Ő volt az, aki a munka ekkoriban felfedezett értékéről írt a Liechtenstein-parkot csodálva. És ő fogalmazta meg a másik fontos felismerést is, miszerint a magyar nyelvet a politikai tájékoztatás eszközévé kell tenni. A történetírás terén vannak elődei. Hiszen sem a múlt eseményeinek igaz feltárására való törekvés, sem hiteles források felhasználása nem új már akkor, amikor – az 1660-as évek legelején – Szalárdi munkához fog. Új viszont gyakorlatias hozzáállása: a tanulságokat keresi. „A következő posteritasokra nézve” igyekszik a múlt tényeit feltárni, „hogy valósággal érthessék nagy romlásunkat és abból a reájok következendő gonoszokat, mint egy tükörből kinézvén, eltávoztathassák”.* Hozzáteszi ugyan a szinte kötelező történetírói fogadást az elfogulatlanságról, majd a zsidó–magyar történeti párhuzamra is utal, munkája mégis távol áll mind a múltat öncélúan feltáró, mind a magaemésztő historizálástól. S ebben más, mint kortársai és elődei. Szenvedélyesen foglal állást a történelemben; az ország három részre hullása óta közhellyé vált bűnöket is számon tartja. A bűnök azonban szerinte már nem erkölcsi normák vagy isteni törvények megsértései, hanem történeti tévedések, rossz döntések. A nemzetközi viszonyokban való tájékozatlanság vezetett Erdély romlásához. Munkája akár a királyi Magyarországon a 17. század elején oly virágzó államelméleti tudományossághoz is sorolható. A történetíró Szalárdi az államrezon sorozatos megsértésében látja a szomorú viszonyok okát.
Csanaki Máté, Az döghalálról való rövid elmélkedés. Kolozsvár 1634. 125.
Az orvostudomány területén hasonlóan gyakorlatias szemléletű Csanaki Máté 1634-ben írt munkája, melynek címe: Az döghalálról. A fertőzés tényének tudomásulvétele és a következményeivel számoló magatartás természetesen nem új ebben a korban. A középkori városok zsúfoltsága sokkal korábban kikényszerítette. Az erdélyi művelődés összetételében mégis figyelemreméltó elem. Megmutatja, hogy a kor természettudományában jártas elmék, mint például Csanaki Máté, meddig jutnak az itteni viszonyok között.
És itt következik az 1630–40-es évekkel kezdődő művelődéstörténeti szakasz előremutató voltának – a könyvkiadás fellendülése és a tudományos könyvek feltűnése után – harmadik számba vehető tényezője. Az orvosdoktor Csanaki Máté a modern orvostudományt megalapító Paracelsus szellemi 779tanítványa. Világosan leírja: „Sok nyavalyák, mellyeket gyógyulhatatlanoknak mondanak a Galenus tanítványi, gyógyulnak meg Paracelsustúl és az ő igaz és elmés követőitől.”* Mások a természettudományok más ágaiban tájékozódnak. Ismereteiket azonban nehéz felfedezni, mert az erdélyi értelmiség zöme nem a tudományok, hanem a teológia területén alkot. Így aztán prédikációgyűjtemények előszavai, esetleg egyszerűen a könyvcímek vagy maguk az egyházi beszédek mutatják tájékozottságuk tartalmát. Mert nem jellemző-e Geleji Katona István címadása, aki Titkok titka és Váltság titka címmel jelentet meg teológiai munkákat, világosan utalva arra, hogy heidelbergi tanulmányai idején megismerte a természet titkait feszegető hermetikus filozófia elemeit. Maga Hermész Triszmegisztosz, az okkult természettudományok atyja is ismert Erdélyben, illetve a neki tulajdonított kolligátumot olvassák, hivatkoznak rá. És ismerik a kortárs tudósokat, a modern természettudomány megalapítóit is, a filozófia segítségével tájékozódókat éppen úgy, mint azokat, akik – például Tycho Brahe – megfigyelés útján, közvetlen módszerekkel közelednek a természet titkaihoz.
Uo. 132.
