A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR FEJLŐDÉSI SAJÁTOSSÁGAI
A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR FEJLŐDÉSI SAJÁTOSSÁGAI
A hatalmi válság és következményei súlyos károkat okoztak Erdély iparában: fejlett ötvösipara elvesztette megrendelőit, virágzó konfekcióipara kiszorult legfőbb piacáról, az alföldi mezővárosokból, a Várad veszte miatt végvárrá szervezett Kolozsvárral a céhes ipar egyik központja került a szerves fejlődést gátló körülmények közé. A durvaposztó-készítést a Balkánról beáramló olcsó abaposztó tömege fojtogatta, a földesúri gazdaságok megugró munkaigénye pedig munkás kezek sokaságát vonta el a bányáktól éppen úgy, mint a falusi fa- és cserépipar művelői közül. Ilyen változás fejlettebb országok gazdaságát is megrendíti, Erdély ipara pedig, miként azt már Bethlen Gábor felismerte, hathatós támogatásra, szakképzettebb nyugati iparosok betelepítésére szorult.
Az erdélyi ipar struktúrájában már korábban is jelentős helyet foglalt el a természeti kincsekhez kapcsolódó nemesfém- és vasipar és a Morvaországból 1621 után Erdélybe is betelepülő anabaptista közösségek ipara. Vaseszközök, fűrészelt fa, ón-, réz-, cserépedények és üvegholmik iránt bent az országban és a szomszédos területeken egyaránt növekedett az igény. A rombolások után mindenütt megindult az építkezés. Nem lebecsülendő, hogy a levantei kereskedelem közvetítői, főleg a szebeni, brassói, görög (macedo-román) 819kereskedők kezén meglehetős pénz gyűlt össze. Végül a viszonylagos belső fejlődés törvényszerű okait kutatva számolni kell a fejedelem iparpártoló politikájával is. Noha Apafi ismerte a korszerű kormányzás elméletét, s közvetlen környezetében nemcsak vállalkozó szellemű főurak, hanem jó gazdasági érzékkel rendelkező, az alsóbb társadalmi rétegekből feltört személyiségek is tevékenykedtek, az iparpártolás nem elvi meggondolásból, hanem szükség parancsolta kényszerből fakadt.
Az ország egyik legfőbb értékét adó, két évtized alatt megháromszorozódó jövedelemmel szolgáló sóaknák 1664–1665-ben kiadott művelési utasításai szemléletesen bizonyítják, hogy a sóbányászat hányféle iparost foglalkoztatott. A háborúk alatt összerontott bányaépületeket meg kell javítani, és a sókockák tárolására alkalmas sópajtákat kell emelni. Nemcsak a vízzel küzdő széki sóaknák, hanem a többi bánya inspektorának is kötelessége, hogy új aknákat nyisson. Ez szerszámokat, lajtorjákat, fakorlátokat, támasztékokat, vaseszközöket, kötéskötelet, bőrt igényelt. A bányászat, a faggyú, a gyertya, a bőr, a fa és a vaseszközök folyamatos pótlását követelte. A bőrzsákokban ló vontatta „gépelyekkel”, „gerbelyekkel” felszínre szállított sót talicskások, szekeresek, tutajosok juttatták el a raktárakhoz, onnan pedig már többnyire bérfuvarral szállították a „portusokra”, vagyis a folyami sóeladó helyekre. Innen tutajokon vitték tovább az Alföldre, török területre.
Miként Magyarországon, Erdélyben is egybeszerveződtek a vasbányászat és vasfeldolgozás üzemegységei. A „havas torkában” épült csíkmadarasi vashámor sokféle létesítmény – fa-, faszén- és vaskőtartó csűr, ércpörkölő, olvasztók, istálló és fűrészmalom – együtteséből alakult ki, s a madarasi és a hámorhoz tartozó más községek határában lévő vasbányákból kapott nyersanyagot. A falvakon kívül a fuvaroslovak takarmányozására szolgáló kaszáló rét tartozott a hámorhoz. A kis officína hidrotechnikai berendezése jó karban volt. Vízzel hajtott kerekek működtették a „vaskő rostálló” pörölyeit, a „vaspörkölő”, a két „vasfuttató kemence” vagy „vaskohó” és a kovácsolóműhelyek tüzét hevítő fújtatókat. Vízi energia hajtotta a „vasverő ház” 85 kilós „vasverőjét”, a vaskalapácsot mozgató kereket is. Termelése azonban meglehetősen szerény a nagyobb teljesítményű Hunyad megyei „német kohó”-val és „oláh kohó”-val ellátott vashámorokhoz képest. A termelékenységet részben a zord időjárás korlátozta: a hámor működési ideje évente 25 hét, bár amint beállnak a vizek, az inspektor kötelessége, hogy fát és vaskövet hordasson, szerszámokat javíttasson. Még inkább megszabták a folyamatos termelés gátjait a munkaerőviszonyok.
A hámorok munkáját nagyrészt a bányauradalmak falvainak jobbágysága látta el. A csíkmadarasi vashámor kilenc falvának jobbágysága ahogy tudott, menekült a hámormunkától. Részben még robotkötelességben dolgoztak. De a 17. század második felének urbáriumai szerint bizonyos szakismereteket kívánó munkáért már bért kapnak, többnyire pénzre átszámított vasat. 820Csíkmadarason a vasrostáló, vasfuttató, vasverő mellett dolgozó jobbágyokat fizették így, a „vaskeresők” és „kővágók” teljesítménybért kaptak.
A Hunyad megyei öt bánya hámorai nyár közepén is leállnak, mert a bányákat művelő falvak magyar és nagyrészt román jobbágyai aratnak.
Ezek a vasbányák részben a fiskus, részben magánföldesurak kezében voltak. A csíkmadarasi vasbánya fele részét a kincstár 1662-ben Daczó János csíkszéki főkapitánynak adta bérbe évi ezer tallér fejében. 1680–1681-ben pedig Páter János kereskedő, a Görög Kompánia feje vette bérbe az egész vasművet; 500 forint, 180 q vas és 200 fűrészelt deszka az esztendei bérleti díj. A vasat részben rúdvas, sínvas és vastábla formájában szállították el, részben ágyúgolyókat készítettek belőle. Patkó, patkószeg, szeg ezerszám került ki innen. A termékek ellátták a fejedelemség várait, jutott azonban belőlük a hazai és a moldvai, havasalföldi piacokra is.
Velük szemben a „torockói vas” keresettsége és híre tartotta ugyan magát, de a torockói vasbányászat és vaskohászat éppen társadalmi szervezettségének eltérő volta miatt már súlyos nehézségekkel küzdött. A Torockó községtől északnyugatra fekvő, vastag vasérctelérben gazdag terület közösségi tulajdonban volt. A torockói jobbágy „polgár” szabadságához tartozott, hogy szabadon „kezdhetett”, „hajthatott” bányát. A vasolvasztás és -kovácsolás bizonyos közösségi rendtartásban a munkamegosztás változatos formáiban, de magánvállalkozásként történt. A nagyszámú hámor technikai színvonalára jellemző a vízi erővel hajtott fújtató és kapaverő. Nem is a technikai színvonal miatt érezhetőek már a válság előjelei: a közösség elvesztette a takarmányozás, a faszéntermelés olcsó lehetőségeit. A környező területek földesúri földek és erdők voltak, és az örökös jobbágyság viszonyai között a város privilégiumait megtámadták.
)
A korszakunkban működő városi papírmalmok közül Brassó, Szeben, Kolozsvár magánpapírmalmait még az előző évszázadban alapították. I. Rákóczi György „a gyulafehérvári collégium académicum és udvari nyomda céljaira” 1638-ban létesített papírmalmot a fejedelmi székváros közelében lévő „Lámkerék község határában a Marosba ömlő Sebes folyócska vizére építtette fel”.* A malom 1658 előtt megsemmisült. A II. Rákóczi György görgényszentimrei kincstári birtokán létesített és feltehetően 1655–56-ban súlyosan megrongálódott papírmalmot háborús pusztítások után Apafi Mihály fejedelem már 1662 nyarán javíttatni kezdte. Közli Besztercével: „Görgényi papyros malmunkat akarván elkészíttetni s meg indíttatni, a Papyros csinalo ahoz szükséges eszközök szerzésében munkálodik.”* Később a fejedelemasszony, Bornemissza Anna vette kezébe a papírmalom ügyét. 1663-ban indult meg a termelés a zúzómű, tüzelőház, merítőműhely és a két 821szintes szárítóhelyiség együtteséből álló, három vízikerékkel és húsz kalapáccsal működő görgényszentimrei papírüzemben. A Sáfár Miklós bérlő vezetésével működő papírmalom a gyulafehérvári papírmalommal együtt a fejedelmi kormányzat szükségletén kívül az erdélyi nyomdákat, iskolákat látta el. Durva minőségű papírt készített. Finomabb íróanyagot oklevelekhez és nyomtatáshoz a fejedelmi udvar igyekezett külföldről beszerezni; 1687-ben Lengyelországból hoznak be jelentősebb mennyiségű papirost.
JAKÓ Zs., Papírmalmok. 73.
Uo. 74.
Amikor Bethlen Miklós 1664 őszén Velencében járt, már szinte természetes könnyedséggel nevezte a nagy hírű muranói üvegofficínát „üvegcsűr”-nek. Kis üveghuták a 16. században már működtek Erdélyben. „Üvegofficína” – minden bizonnyal az erdélyi magyarság alkotta „üvegcsűr” szóval – a 17. század első felében tűnik fel, és a század második felében terjed el, s több üzemegység együttesét jelenti.
Erdély legnevezetesebb üveghutája, a porumbáki korszakunkban változatos termékekkel látja el a fejedelmi udvart és az országot. A régi helyett 1637-ben épített új „üvegcsűr”-ből van év, hogy 14 660 darab üvegtányér került ki. A zsindelyezett, fenyőfadeszkákból rótt új ház három táblaüveg ablakával a központi épület volt. Az ugyancsak zsindelyezett „csűrház” a „fa-aszaló”, „olvasztó”, „üvegszárasztó kemencéket” foglalta magában. Az officína vitraria tartozéka volt a kvarcőrlő malom, lúgkőfőző ház és a raktár.
Az üvegofficína raktárában 1649-ben 4780 vásári üveget, 2980 „átallátó” üveget és 7900 „üvegtányért”, vagyis ablaküveg-karikát jegyeztek fel. Feltehetőleg innen kerültek ki az erdélyi épületeket ékesítő ablakok tányér és tábla ablaküvegei, „orvosságos”, „liktáriumnak való”, „pincetokba való”, „rózsavíznek való” üvegek sokasága. A porumbáki üveghuta munkaviszonyait még kevéssé ismerjük, de bizonyos, hogy a szállítást, tüzelést, favágást az uradalom jobbágyai látták el robotban. A jobbágyok között számon tartottak üveges, üvegvonó, üvegcsináló személyeket is, akik adómentesek. Vannak „német” és „olah üvegesek”. A huta jövedelme 1667-től folyamatosan kimutatható. Az officína felszerelései között különböző üvegformák, szerszámok, „üvegh mivelő ollo”, „eovegh cifrazo raspoly”, „rez üvegh forma” találhatók.
Az ilyen kezdetleges ipari létesítmények másutt a később kifejlődő manufaktúraipar bázisául szolgálnak. Erdélyben, miként Magyarországon és más szomszédos országban is, ezek az üzemek a feudális birtokviszonyokra épülnek, nagyrészt jobbágyi robotmunkával termelnek. Figyelemre méltó, hogy nagy részüket a fiskus tartja kezében, és bérleti rendszerben működteti.
A fejedelmi hatalom támogatását korábban is élvező, ún. újkeresztény habán iparosközösségeket 1661-ben a tatárok betörése szinte megtizedelte, műhelyeik romba dőltek, csoportjaik a széthullás szélére jutottak. Apafi védelmével és segítségével élve azonban különböző termelőközösségeik nemcsak talpra álltak, hanem némely ágazatban szép virágzásnak indultak.
822Minőségi változásra mutató halvány jelek a posztókészítésben tapinthatók ki. 1667-ben a vinci – vagyis alvinci – posztócsináló a fejedelmi hatalomtól posztófelvásárlási kiváltságot kért, további támogatásként pedig a szállításhoz az államhatalom postaszekereit kívánta igénybe venni. Ellenszolgáltatásként felajánlotta, hogy a termelt posztó egy részét árkedvezménnyel adja át a kincstárnak. A Verlag-szisztéma elemeire jellemzőek Bornemissza Anna kísérletei. Az első manufaktúrakísérleten kívül jelentősebb megállapodást a vinci posztócsinálóval kötött, aki a havasalföldi és erdélyi – ez utóbbinál részben majorsági – gyapjúból egyszer és kétszer ványolt posztót készített. A fejedelmi udvar nem nagy mennyiségeket vett át, 1686-ban összesen 21 véget, de már igényeinek megfelelő festett posztót, s az udvari katonaság ruházatára használta fel. Nincs tudomásunk róla, hogy az újkeresztény posztóműves akár a városi céhekkel, vagy a sokféle finom angol szövetet és olcsó abát behozó görög kereskedőkkel, vagy a nagyon durva parasztposztót és főleg pokrócot készítő parasztiparral bármiféle konkurenciaharcba keveredett volna. Valószínűleg a szükségletek kielégítetlensége miatt, hiszen a brassói posztó változatlanul keresett cikk. Erre vall, hogy a fejedelem a saru és a csizma kivitelén kívül az erdélyi posztóval való külországi kereskedést is tilalmazza.
A posztókészítő csoportok jól megértették egymást. Annál inkább fellángolt a konkurenciaharc a szász fazekasok és a habánok között. Az 1670-es évekre az újkeresztény fazekasműhelyek termelése megnőtt, és kiváló minőségű, esztétikus és olcsó termékeikkel szinte elárasztották az országot. A rangosabb fehér és az egyszerűbb kék mázas edények, kancsók, tányérok, bokályok jellegzetes darabjai az erdélyi háztartásnak. Kék és zöld mázas kemencék, „bokályoskályhák” sokasága a préseléses eljárással nagy tömegben gyártó csempeipar életképességét tanúsítja. A korabeli inventáriumokban gyakori „bokályos ház”, azaz csempékkel borított falú, „bokályos szoba” ugyancsak a habán fazekasok munkáját dicséri. A termékeiket fejedelmi privilégiummal szabadon árusító habánok a helyi fazekasiparosokkal harcolva alakították ki az ugyancsak jó minőségű „kék árut”. Mindemellett a kalotaszegi népi fazekasság jellegzetes kályhacsempéinek emlékei a sebesvári vár leltárában és a zentelki Bánffy-urbáriumban egyaránt megtalálhatóak, és Hunyadra is eljutottak (1689). A csíki fazekasság formagazdagságát és „kitűnő jóságát” bizonyítja a csíkszenttamási templom 65 centiméter magas barokkos toronygombja. A habán fazekasipar szétsugárzó hatása a szász és a különböző parasztkerámia-iparban egyaránt érvényesült. A szakipar és parasztipar egybeszerveződésére jellemző, hogy a fejedelmi birtokok jobbágymunkából származó vásznait finomításra, fehérítésre a gazdag hagyományokkal rendelkező és jó munkájukról híres brassói vásznasokhoz viszik.
A céhes iparon belül a fémművességben figyelhetők meg bizonyos változások. A híres erdélyi ötvösművesség tartotta korábbi színvonalát: a moldvai fejedelem Brassóban készítteti ezüstedényeit, Teleki Mihály Fehérvárott 823aranyozott szélű ezüsttálait, Bornemissza Anna fejedelemasszony Kolozsvárott ékszereit és edényeit. Sok megrendelést kaptak az erdélyi ötvösök az egyházak révén; kegyurak, végrendelkezők a vallási szertartásokhoz szükséges tárgyak sokaságát készíttetik velük. Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek metszetgyűjteményei tanúsítják, hogy a kolozsvári ötvösök állandó és kölcsönös összeköttetésben éltek a magyarországi központokkal. Feltartóztathatatlanul teret hódít azonban a cserép- és üvegholmik mellett az ón- és rézedény, az ónmívesség és rézmívesség előretörését készítvén elő.
Az 1660–1670-es évek építkezései a faművesség fellendülését tanúsítják, ácsok, asztalosok képességeit dicsérik; legnemesebb emlékük a Zrínyi Miklós neveltje és tanítványa, Kornis Gáspár marosszéki főkapitány szentbenedeki kastélyának 1673. évszámot viselő, tölgyfából faragott hímes oszlopokkal ékes belső lépcsőháza. A kőművesipar viszont nagyobb szabású feladatokra kevéssé alkalmas. Jellemző, amit Bethlen Miklós a szentmiklósi kastély építkezéséről ír: apja 180 ezer dupla téglát csináltatott, de az égetésből néhány száz maradt meg épen, s az is szétmállott.
Három évtized sokkal rövidebb idő, mintsem hogy akár kedvezőbb körülmények között lévő országban is lényeges fejlődésbeli változások egyáltalán végbemehetnének. A vas- és üvegofficínák, papírmalmok, fűrészmalmok azonban feudális viszonyok között a kincstári és főúri birtokon épülnek ki, s főleg jobbágyrobottal dolgoznak.
Éppen ezért érdekes, hogy a 17. század második felében, a földesurak kielégíthetetlen robotigényének kíméletlen korában, amikor garmadával hozhatunk fel példát arra, hogy a földesurak erőhatalommal kötik örökösen magukhoz jobbágyaikat, Apafi meghagyja udvarbírájának: az ügyesebb, tehetségesebb jobbágyfiúkat taníttassa ipari munkára.
