EURÓPAI ÉRDEKKÖRÖK ÉS AZ ELSZIGETELŐDÉS VESZÉLYEI
EURÓPAI ÉRDEKKÖRÖK ÉS AZ ELSZIGETELŐDÉS VESZÉLYEI
1678-ban Erdély és a bujdosók őszi támadása nemzetközi szempontból megkésett vállalkozás volt. Amikor Thököly a francia és lengyel segédcsapatokkal elfoglalta az alsó-magyarországi bányavidéket, Franciaország Hollandiával és Svédországgal már békét kötött, és megkezdte fegyverszüneti tárgyalásait a Habsburg-kormányzattal. Közel azzal egyidőben pedig, hogy a császári hadvezetőség a nyugati hadszíntereken lélegzethez jutva visszaszorítja Thökölyt Kelet-Magyarországra, uralkodója parancsára Béthune márki magához rendeli Lengyelországba az erdélyi vállalkozásra kibocsátott francia és lengyel csapatokat; XIV. Lajos pillanatnyilag nem látja szükségesnek a kelet-európai Habsburg-ellenes diverziót.
Apafi mégis elérte, amit akart: Franciaország belefoglalta Erdélyt a nijmegeni békeszerződésbe (1679. február 4). Igaz, hogy csak általánosságban emlékezik meg az országról és a bujdosókról a békeszerződés 31. pontja, de ez az erdélyi politika szempontjából mégis jelentős eredmény. Ily módon a francia–erdélyi szövetség után a második lépést is megtette az erdélyi politika, hogy átlendüljön a Habsburg–török alternatíva kilátástalan, patthelyzetbe szorító bűvös küszöbén. Nem kevesebb, de nem is több, ami történt, mint hogy Erdélyt Európa hatalmai számon tartják, s ha szerényen is, de újra van helye a nemzetközi tárgyalóasztalok mellett. Félreérthetetlenül kifejezi ezt XIV. Lajos Apafinak írott levele (1679. június 8), amelyben megerősíti, hogy a békeszöveg 33. cikkelyében Erdély fejedelmét is felvette szövetségesei közé. Sobieski János lengyel király ezek után ugyancsak elküldi hivatalos követét tárgyalások végett a fejedelemhez.
Apafit következetesen továbbra is az a cél vezeti, hogy fegyvertények helyett diplomáciával nyerjen olyan pozíciókat, amelyek biztosíthatják az erdélyi államiság s az önálló Magyar Királyság átmentésének feltételeit. Elküldi követét, Vajda Lászlót Bécsbe, és felajánlja, hogy közvetít a bujdosók és a Habsburg-udvar közötti béketárgyalásokban. Majd pedig Absolon Dávidot immáron mint hivatalos követét indítja Párizsba, hogy hathatósabb támogatást eszközöljön ki szövetségesénél és tájékozódjék a nemzetközi viszonyokról. A kényszerhelyzetben sok szálból fonódó erdélyi politika tengelyében ugyanis még mindig az a meggyőződés áll, hogy a Habsburg-birodalom megerősödött, 865a királyi Magyarország önmagában gyenge, és Európa hatalmai előbb-utóbb összefognak a török ellen. 1679–1680 folyamán egyre inkább tapasztalnia kell azonban Apafinak, hogy ez a diplomáciára épülő politika elveszti hatását. Mégpedig amiatt, akit Erdély maga nevelt fel. A császári udvar közvetlenül Thökölyvel tárgyal, a Porta Thökölyt támogatja, Franciaország pedig kelet-európai politikájának magyar képviselőjét már nem Erdélyben, hanem Thökölyben véli felismerni.
Az ifjú Thökölyvel nemcsak tehetséges hadvezér, hanem az erdélyi hagyományoktól merőben eltérő utat járó politikus került a bujdosók élére. Frissebb, mozgékonyabb, bátrabb, mint Apafi vagy bárki az erdélyi tanácsban. Nincs mit kockáztatnia. Nem kell országot féltenie, viszonylagos békét és nyugalmat óvnia, nem nyomja az a roppant felelősség, mely Bethlennek és Rákóczinak a fejedelemség értékeinek megőrzését parancsolta. Csak nyerhet, mégpedig sokat. Nagy ambíciók fűtik, tizenkét éves korában az eperjesi kollégiumi teátrumban Magyarország királyának szerepét játszotta el. Óriási helyzeti előnnyel indult. Sok mindent készen kapott, a francia szövetséget, a bujdosóknak a legnehezebb időkben Erdély nagy anyagi áldozatával átmentett haderejét. Még a „testi lelki szabadságért” fegyverre kelő mozgalom ideológiáját is a bujdosók kiöregedőben levő politikusai és Erdély vezetői kovácsolták ki. Apafi adta Thököly kezébe a zászlót s rajta a jelszót: „Pro Deo et pro Patria.” Ilyen örökség kisebb tehetséget is elindíthatott volna a siker és a hírnév röppályáján. Thökölyvel azonban különleges hadvezetői képességű személyiség és sikeres szervező egyéniség kezébe jutott hatalom. Elszánt és már kipróbált fegyveres erőre támaszkodhatott. Magyarország lakói – végváriak és nemesek, jobbágyok és a városok protestáns polgárai – pedig nagy reményekkel támogatták, mert Thököly hadi sikereit átélve bíztak a változásban. A Habsburg-kormányzat politikája az ország anyagi erőit messze meghaladó adóival, a jövedelmi források kisajátításával, kereskedelmi monopóliumaival, vallási türelmetlenségével valamennyi társadalmi osztályt érzékenyen érintett. Lipót császár uralma már az állami önállóság anyanyelvben, szabad vallásgyakorlásban, műveltségbeli önrendelkezésben kifejeződő vetületeit is fenyegette, és a termelőmunka nyugalmát, az ország biztonságát sem tudta biztosítani. Csakhogy a Habsburg- és a török politika egyaránt felismerte Thököly vállalkozásában a veszélyt, de a veszély elhárításának a lehetőségét is: igyekezett minden úton-módon leválasztani őt Erdélyről, megnyerni még akár Apafi ellenében is.
Talán az egyetlen fogyatékosság a fiatal Thököly politikusi tehetségében ez a veszélyt nem érzékelő képesség. Ennek vannak előnyei, de később ez viszi majd a valóságot fel nem ismerő, vészes útra.
Pályája kezdetén Thököly nem akart tudatosan elszakadni Erdélytől, csak önállóságra tört, és aggályok nélkül elvette, amit a Habsburg- és a török politika kínált. Külön fegyverszünetek kieszközlése Bécsben, a császár 866biztosította önálló kvártélyterületek Északkelet-Magyarországon s Zrínyi Ilona már 1679-ben megígért keze éppen úgy, mint a váradi, majd a budai pasáknak a Habsburg-csapatok ellen nyíltan, az erdélyi fejedelem ellen pedig titokban nyújtott támogatása, valamint az Apafival kötött megállapodások sorozatos megszegése egyaránt bizonyítja, hogy milyen beretvaélen futó politikát folytat a fegyveresei erejében bízó Thököly.
A két hatalom, a Habsburg-udvar és Konstantinápoly mintha egymással is versenyezve igyekezne megnyerni Thökölyt. Mehmed egri és Abdurrahman budai pasa 1680. február 25-én titkos üzenetben tudatja Thökölyvel, hogy a Porta elismeri őt a bujdosók fővezérének, és számíthat rá, hogy segítséget kap Erdély ellenében. A portai elismerést nagy reverenciával fogadó fiatal fővezér pedig alig egy héttel később, március 2-án megírja Sebestyén András püspöknek, a bécsi udvar Szelepcsényi kancellár megbízásából kiküldött békebiztosának, hogy a mellette lévő urakkal, főrendekkel együtt szívesen igyekszik a császár hűségére, ő maga az egy esztendeje húzódó tárgyalást akár három órára rövidítené, „hogy annál inkább is mennél hamarébb keresztény királyomnak s uramnak udvarolhatnék”.* S ha nehezen követhetőek is Thököly módszerei, a császári udvart Strassoldo, Strassoldót Sebestyén püspök, a törököt pedig Bécs ellenében kijátszó diplomáciája, a két nagyhatalom között modus vivendit kereső javaslata tehetséges politikusra vall: a Habsburg-kormányzattal kötendő megegyezést garantálja a Porta, s Lipót császár hagyja jóvá, hogy a királyság adót fizet Konstantinápolynak.
Thököly utasítása Sebestyén András békebiztosnak, Szentpéter 1680. március 2. HHStA, Hungarica Specialia, Fasc. 327.
Erdély politikusait azonban a felkelés hadi sikerei, Thökölynek a szoboszlai gyűlés után már feltartóztathatatlan önállósulása, nemzetközi hírneve a fejedelmi politika védelmére ösztönzik. Mások pánikba esnek, hiszen Erdély a bujdosókkal elvesztette hadseregét. Apafi maga világosan felismeri, hogy Erdély a politikai súlyvesztés lejtőjére jut Thököly miatt. A gyorsan változó politikai helyzet azonban nyújt még egy utolsó lehetőséget a fejedelemség megmentésére.
1681-ben megkötötték a török–orosz békét, Franciaország elfoglalta Elzászt, s visszacsatolási bizottságai ugyancsak érzékeny ponton támadták a Habsburgok európai hatalmát. A portai hírek pedig több mint bizonyosra jelezték, hogy Kara Musztafa nem újítja meg a rövidesen lejáró vasvári békét. Thököly diplomáciai és hadi sikereit leszerelendő tehát a Habsburg-kormányzat összehívta az országgyűlést, a magyar állam rendi fórumait mintegy megerősítve betöltötte a másfél évtized óta üres nádori hivatalt, mérsékelte az adót, s bizonyos korlátok között biztosította a protestánsok vallásgyakorlatát.
867Erdély belső biztonságát a török csapatok pusztításaitól féltő Apafi most is a fejedelemség régen kitaposott útjain próbálta kivédeni. A még sértetlen önbizalommal cselekvő Thököly viszont, amint hírét vette az orosz–török békének, megírta a nagyvezírnek, hogy felajánlja a királyságot a Portának, és bizonyos, lényegében még Wesselényi nádor megfogalmazta feltételek szerint, szabad királyválasztás ellenében kész behódolni. Kérdés, hogy noha Ibrahim budai pasa 1681. május 30-án a nagyvezír kedvező válaszáról értesítette Thökölyt, Mehmed szultán mégis miért Apafinak küldte el a behódolási athnamét. Az 1681. április 18-án kelt athname elviselhető adó fejében teljes oltalmat ígér Magyarországnak, szabad királyválasztást, szabad vallásgyakorlatot, és azt, hogy a Porta a Habsburg császárral a magyar nemzet rovására nem köt békét. Apafi különös megtiszteltetésben részesül: a császáriaktól elveendő várak az ő hatásköre alá kerülnének, de a feltétel sem kicsiny. Erdély fejedelme köteles csatlakozni a „magyar nemzet kívánságára őket az német igája alól felszabadítani” vállalkozó török csapatokhoz, és „az egész Erdélyországunkban levő néppel és hadakkal együtt azon magyar nemzetnek segítségére”* indulni.
EOE 17.181.
Apafi korábban sem volt híve a királyság török hódolásának, hosszú uralkodásának tapasztalataival pedig ugyancsak kételkedve fogadta az athname ígéreteit. Felmérve azonban az erőviszonyokat, nyíltan nem fordul szembe a különben is minden ellentmondásra féktelen indulattal felelő Kara Musztafával. Igyekszik biztosítani belső hatalmát, eléri, hogy újra megerősítsék a három nemzet konföderációját „hazánk nagyobb securitására nézve”, külön egyezséget köt a szászokkal, az országgyűléssel fejedelemmé választatja ötesztendős fiát, és meggyőző érvekkel, de ha szükséges, birtokai konfiskációját is kilátásba helyezve, megpróbálja hatalmát elfogadtatni Thökölyvel.
A fejedelem és Thököly követeinek kaposi értekezlete 1681. május 11-én teljes kudarcba fulladt. Thököly szuverén uralkodói öntudattal utasította el Apafi fejedelmi hatalmát maga fölött. Ily módon éppen akkor következett be nyílt szakadás Erdély és a bujdosók között, amikor a török Porta a hadjárat sikere érdekében az egységet próbálta megteremteni. Az 1681. évi hadjárat kudarcának azonban mélyebb okai voltak. Apafi legfeljebb az Erdéllyel határos területek várait tartotta volna célszerűnek elfoglalni, s nemcsak a protestánsoknak, hanem a katolikusoknak is teljes vallásszabadságot biztosított volna. Elítélte Thököly csapatainak féktelenkedéseit, látta, hogy a váradi pasa titokban Erdély rovására segíti Thökölyt, és Magyarország behódoltatását sem tekintette reális, és mi több, időszerű megoldásnak. A hadjáratra mintegy 20-30 ezer főnyi hadsereg gyűlt össze, de Erdély fejedelme és 868főgenerálisa, Teleki csak formálisan szállt hadba, s az athnamét sem adták ki Thökölynek.
Ellenkezést Kara Musztafa nem ismert. Visszakéri Apafitól az athnamét, fia, II. Apafi Mihály fejedelemmé választását nem erősíti meg, s 1682 tavaszán megérkezik a török császár parancsa: Erdély fejedelme csatlakozzék teljes haderejével a budai pasához. Már az erdélyi aranyak sem tudják megváltoztatni a nagyvezír akaratát. Viszont a „fényes porta kedvkeresésére” fordított egyre nagyobb összegek példátlanul megnövelik az adót, a lakosság tiltakozik, a központi hatalom halálbüntetéssel fenyegeti meg az adószedőkkel ellenkezőket, a rendek pedig nyíltan kimondják: Apafi fejedelemsége alatt veszni látják szabadságukat. Megtörténik, amire régen nem volt példa, az 1682. április 25-én kezdődő fogarasi országgyűlésen a rendek magyarázatot követelnek a fejedelemtől. Forrongó, nyugtalan országot hagyott maga mögött Apafi, amikor hosszú halogatások után, a török ismételt sürgetésére, meglehetősen silány és már a gyülekezés alatt szökevények és visszamaradók tizedelte hadseregével augusztus 5-én kiindult Magyarországra. Sikerült elkerülnie, hogy harcba bocsátkozzék. Fülek alatt Ibrahim pasa és Thököly egyesített táborában tétlenül nézte végig a földig égetett város és vár ostromát. Majd a kapituláció után, szeptember 6-án látnia kellett, amint Ibrahim vezír ünnepélyesen átadja Thökölynek az athnamét, és kikiáltja őt Magyarország királyának.
Thököly már az év elején kérte követei útján a Portát, hogy nevezzék ki Magyarország fejedelmévé. Rátermettségét azóta sokszorosan igazolta. Elfogta Herberstein császári generálist vezérkarával együtt, majd bevette Felső-Magyarország fővárosát, Kassát. Mint anyai ágon Bethlen Gábor fejedelem családjának leszármazottja, Zrínyi Ilonával megkötött házassága révén a gyermek II. Rákóczi Ferenc fejedelem mostohaapja, Felső-Magyarország ura, nem is egy indoka lehet, hogy kinyújtsa kezét Erdély kormányáért.
Erdély helyzetében mindezzel nagy változás következett be. Az elszigetelődés veszélyével kellett szembenéznie. Huszonöt év célratörő diplomáciájával gyűjtött nemzetközi tőkéje csaknem elveszett. Apafi Mihály fejedelem a tapasztalatok mellé Ibrahim pasa beszédének lényegét mint vésztjósló mementót vitte magával vissza Erdélybe: Thököly Szapolyai János és Bethlen Gábor örököse, és számítani kell rá, hogy a nagyvezír a következő évben, amint meghódítja a császárvárost, Thökölyt teszi meg Erdély fejedelmének.
Erdély öregedő fejedelme és a szűkebb kormányzó kör tagjai azonban a vesszőfutásnak beillő magyarországi út után mégis megkísérlik átmenteni az ország másfél évszázados államiságában kifejeződő örökséget.
