THÖKÖLY FEJEDELEMSÉGE ÉS A „DIPLOMA LEOPOLDINUM”
THÖKÖLY FEJEDELEMSÉGE ÉS A „DIPLOMA LEOPOLDINUM”
„A kár és a pusztulás mindennap árad”* – jellemezte Bethlen Miklós már 1686 nyarán a fejedelemségben kibontakozó külső és belső háború következményeit. 1687 után a fejedelmi kormányzat fulladozva küzd az adóelosztás és katonaélelmezés megoldhatatlan feladataival. Felégetett városok és falvak, ezerszámra elhajtott állatok, földönfutóvá lett polgárok és kisnemesek, nyomorékká vert jobbágyok, kivagdalt gyümölcsösök végeérhetetlen sorban követik egymást a Bécsbe küldött kárbecslési jegyzőkönyvekben. A társadalom védekezik: a kolozsvári mészárosok, a marosvásárhelyiek, abrudbányaiak, székelyek, szászok, magyar és román jobbágyok a maguk módján őrzik érdekeiket. Az országgyűlés az adó felét tömlöc és vagyonelkobzás terhe alatt a földesurakra veti, de a pipázási tilalomról és verébfogásról hozott törvényeknek 878sem tud érvényt szerezni. Komisszáriusokat állítanak, közben az ellenőrök és tanácsosok viszályaiban elsikkad a közérdek. Központi kormányzat és rendi fórum az államiságát vesztő országban egyaránt árnyékhatalom lesz.
Bethlen Miklós és Mikes Pál levele a tanácsurakhoz, 1686. június 2. DEÁK F., i. m. 347.
Apafi Mihály fejedelem hosszú uralkodásának utolsó másfél esztendejében már súlyos depresszióval küzdött, kivezető utat bonyolult szerkezetű órái között és könyvtárában keresett, majd 1690. április 15-én megtért a „nagy órásmesterhez”. Páratlanul nehéz viszonyok között teremtett Erdélyben központi hatalmat, s építette ki azt az új politikai vezérelvet, hogy Erdély államiságát az európai hatalmi ellentétek adta lehetőségeket kihasználva, diplomáciával inkább, mint fegyverrel mentsék át. „Nemzetemnek, vallásomnak szolgálni … a jónak követője kívánok lennem” – szögezte le nem is egyszer ennek az erőkímélő politikának elkötelezettségét vállaló elszánását. Kortársai közül kevesen értették Apafit. Hiszen a politika tudományát sokak érzelmekkel, nagyhangú kardvillogtatásokkal, pánikcselekedetekkel vagy cinikus igazodásokkal azonosították. Kevés az értelmes, józan valóságfelismerésre épülő, értékőrző és értékmentésre képes képzett politikus.
Apafi halála után a Portán azonnal kiállították az új fejedelem athnaméját. De a szultáni fermánba nem az annak idején a Konstantinápolyban megerősített, Bécsben pedig jóváhagyott választott fejedelem, a 14 esztendős II. Apafi Mihály nevét írták be, hanem a Thökölyét. Az viszont, hogy Thököly Imre erdélyi fejedelemsége tényleges és időálló lehessen, már nem a Portán dőlt el.
A Szent Liga minden elképzelést felülmúló hadi sikerei alaposan megváltoztatták az európai és a török ellen küzdő országok erőviszonyait. Belgrád elfoglalása (1688) s a császári csapatok benyomulása Havasalföldre olyannyira megnövelték a Habsburgok hatalmi fölényét, hogy Franciaország és Lengyelország egyaránt ellenakcióba kezdett. A német fejedelemségek területére betörő XIV. Lajos éppen úgy Erdélyben vélte felismerni a Habsburgok kelet-európai hatalmát ellensúlyozni képes bázist, mint a Kamenicet nagy anyagi és véráldozattal visszafoglaló Sobieski János király. De amíg a Napkirály bátran kijelentette, hogy Thököly legyen Erdély fejedelme, s kész őt anyagilag támogatni, Lengyelországban megoszlottak a vélemények. A lengyel főnemesség francia pártja ugyancsak számított Thökölyre. Sobieskit azonban, miként régen, szövetségi kötelezettségei most is visszatartották, hogy a török hadvezérrel tárgyaljon. Bár a Porta hajlott a békére, Sobieski most sem bízott a kuruc királyban, s valószínűleg a román fejedelemségek miatt maradt tartózkodó Thököly követeivel szemben. Thököly ugyanis, amíg váltakozó szerencsével harcolt Havasalföldön, energiái javát a diplomáciára fordította. Az ugyancsak Habsburg-ellenes politika útjait kereső Constantin Brîncoveanu vajda sátrában 1689 augusztusában folytatott tárgyalásokról Thököly elégedetten számolt be: „… órákig tartó confidens discursusink voltanak, … mindenekben, az kikben tudós, mind portai, 879erdélyi, lengyelországi, bécsi dolgokban információt adván, és in omni casu lejendő atyafiságának s barátságának megtartásárul hittel assecurálván.”* A „confoederatio” megállapodásai arra engednek következtetni, hogy összefogva óvatosan keresik a török hatalma alól is kivezető önállósulás útjait.
Késmárki Thököly Imre és némely főbb hívének naplói és emlékezetes írásai 1686–1705. Közli THALY K. Pest 1868. (MHH-S 23. 28–29.)
A császári udvart az Erdélyben parancsnokló, majd Havasalföldön harcoló Veterani segítségével kereste meg többször is Thököly. Jelezte, ha a császár elismeri Erdély fejedelmének, miként többször ajánlotta, most is kész a kereszténység győzelmét segíteni fegyvereivel. A dinasztikus érdekeket féltő udvari párt azonban Erdéllyel kapcsolatban legalább annyira a fegyveres döntést szorgalmazta, mint a hatalmas ellentámadást indító török parancs. Badeni Lajos, a havasalföldi támaszpontokat sorra feladni kényszerülő főparancsnok 1690 nyarán azt javasolta, hogy a szövetségesek minden hadi erejét Belgrádon kívül Erdély védelmére fordítsák, mivel felismerte a fejedelemség jelentőségét.
1690 nyarán, amikor már feltűntek Erdélyben Thököly pátensei, a várható uralomváltásról nagyon megoszlott a lakosság véleménye. A Székelyföldön felkelés érlelődött. Másutt csendben készítették a zsoldosuralmat megdöntő Thököly útját. A főurak Kolozsvárra húzódtak, a tanácsosok segélykérő követet küldtek Bécsbe, a rendek óvatosan vártak.
A nyugati hadszíntérre rendelt Caraffa helyett Erdély főparancsnokának kinevezett Heisler generális a fősereggel és a parancsára Teleki Mihály vezetésével gyülekező erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást. Biztonságból az akkor parancsnoksága alatt szolgáló Zrínyi Ádám ezredes vezetésével erős csapatot rendelt a Volkányi-szoros védelmére is. Mégis minden elővigyázatossága hiábavalónak bizonyult. 1690. augusztus 21-én Thököly 6000 főnyi hadsereg élén meglepetésszerűen hátba támadta és leverte a császári hadsereget.
A zernyesti csata zseniális hadvezéri teljesítmény. Magyar, havasalföldi, török és tatár csapatokból szervezett hadseregét Thököly „practicával” vitte be Erdélybe. Kietlen havasokon törve át került az ellenség hátába. „Hol soha lovas ember s gyalog is nem járt … s térden mászván s a lovak farkára fákot kötvén, úgy ereszkedtenek be szép csendesen a tágos völgyekbe”* – írja a csatából futással menekülő Cserei Mihály, ekkor még Teleki Mihály inasa. Több császári főtiszt a csatatéren maradt, a császári főparancsnok, Heisler fogságba esett. Teleki lova megbotlott, a fejedelemség főgenerálisa lezuhant, összekaszabolt, kifosztott tetemét másnap találták meg Thököly hívei.
Cserei históriája. 224.
Tanult hadviselő ember volt ugyan Thököly, fényes győzelmét mégsem tudta kihasználni. Nem voltak ostromszerei, katonasága az ország meghódoltatásához 880kevés, szétszóródásuk kockázatos. Belső és külső erőkre támaszkodva akarta uralmát megszilárdítani. Brassó városa örömmel fogadta, a szászok ugyancsak készséggel segítették, a székelyek csapatostul esküdtek hűséget, s a szeptember 25-én megnyíló keresztényszigeti országgyűlésre a három natio elküldte követeit. Egyhangúnak mondható fejedelemmé választásában nemcsak jó rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál sokkalta enyhébbnek mutatkozó török főségnek is. A fejedelemválasztási törvény nemhiába hangsúlyozza, hogy Thököly a török segítségével „Bethlen Gábor erdélyi kegyelmes fejedelem idejebeli szabadságunkat megadta”,* az ország adóját a Bethlen idejebeli, immáron jelképesnek számító 10 000 tallérra szállította le. A négy bevett vallás szabadságát, a „libera vox”-ot, a három náció kiváltságait, általában a rendi jogokat megerősítette. Elfogadta, hogy a három nemzetből választandó tanáccsal kormányoz, de valójában szuverén módon intézkedett. Az országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, Thököly viszont a Habsburg-udvarral. A fogságba esett Heisler generálist megegyezési ajánlattal küldte Bécsbe. Kész csapataival a török ellen harcoló császári hadsereghez csatlakozni, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg, és a megegyezést Velence és Lengyelország garantálja. Miként a javaslat híven kifejezi, Thököly már tanult Apafi nemzetközi erőviszonyokat mérlegelő politikájából, de nem eleget. Nagyobb hangsúly esik személyi érdekeire, mint az ország ügyeire.
THALY K., i. h. 65.
A helyzet teremtette lehetőségeket Bethlen Miklós nagyobb sikerrel használta ki. Csaknem a zernyesti csata hírével együtt érkezett Bécsbe. A Belgrád török ostroma miatt különben is pánikkal küzdő udvart már hevesen foglalkoztatta az erdélyi helyzet. Thököly ajánlatával szemben Caraffa készített projektumot. A Habsburg-kormányzat nem mondhat le Erdélyről, hiszen az a háború éléstára, „Magyarország citadellája”, bástya a „hűtlen” Lengyelországgal szemben, és a Habsburg-uralom havasalföldi és moldvai kiterjesztésének záloga. De sokan úgy gondolták, hogy a katonai uralom helyett okosabb és célszerűbb berendezkedésre van szükség. Caraffa Emlékiratában a terrorisztikus katonai módszerek helyett civil kormányzást javasolt úgy, hogy társadalmi és etnikai ellentéteket tudatosan elevenen tartva, minden alkotmányos önállóságától megfosztva tagolná Erdélyt a Habsburg-dinasztia örökös tartományai közé.
Bethlen ezzel szemben Bécsben olyan diplomatervezetet nyújtott be, amely szerint Erdély gazdasági, művelődési és közigazgatási kormányzási önállóságot élvezhet a Habsburg-birodalom keretei között. A mindkét udvari párt, a Kinsky- és a Strattmann-csoport elé tárt 18 pontos tervezethez megnyerte Bethlen a brandenburgi, a holland és az angol követ támogatását 881is. Közben Belgrád elesett, s rémhír terjedt el: a császári fősereg teljesen megsemmisült. „Csuda dolog – írta Bethlen, amikor az alig módosított és Belgrád eleste után nyolc nappal már császári aláírással ellátott Diplomát kézhez vette –, hogy a declarációt – az 1688. évi fogarasi nyilatkozatot – sem Caraffa, sem az udvarban senki, csak úgy nem hozta elé, mintha soha nem lett volna.”*
Bethlen önéletírása I. 403.
Mire Bethlen Erdélybe ért, Thököly, hogy a Belgrád alól Erdély felmentésére induló Badeni Lajos túlerőben lévő hadseregével elkerülje az összecsapást, már Havasalföldre húzódott vissza. Lipót császár Diplomáját Bethlen Miklós a gyorsan múló kedvező pillanatot kihasználva eszközölte ki. A Habsburg-kormányzat és az erdélyi főurak kompromisszumát megpecsételő Diploma biztosította Erdély belső közhatalmi önállóságát. Leszögezte, hogy békeidőben 50 000 forint, háborúban 400 000 forint adót fizet az ország, és ezt az összeget nem emeli a császár. A kereskedelmi szabadságot nem korlátozza a Habsburg-kormányzat. Ugyanakkor a kiskorú fejedelem felnövekvéséig kormányzó gubernátort az ország többi hivatalviselőivel együtt – beleértve az erdélyi hadsereg parancsnokát is – a három nemzet tagjaiból a rendek választják és a császár erősíti meg. Meghatározott, nem nagy számú őrség lesz az országban német generális parancsnoksága alatt. A generális a közügyekbe nem avatkozhat.
Lipót császár Diplomája első, de még 1694. december 4-én ünnepélyesen megerősített és némileg módosított formájában is Erdély helyét a Habsburg államrendszeren belül kedvezőbben, s mi több, világosabban határozta meg, mint Magyarországét az 1687-es országgyűlési törvény. Elvileg biztosította az önálló belső politikát, a belső rend megteremtését a háború és az anarchia évei után. A vallások szabad gyakorlatával az anyanyelvi műveltség, iskolázás révén nyitva állt a kapu Erdély minden nemzete – magyarok, románok, szászok – önálló művelődése előtt.
